Az Eötvös Loránd Tudományegyetem azzal a megbízással tüntetett ki, hogy emlékező szavakat mondjak Puskin halálának százhuszonötödik évfordulója alkalmából. Akit az egyetemi ifjúság ünnepel, „ifjú szívekben él”; én pedig csak műveinek átéléséből megifjodó öreg szívvel tehetek ma hitet költői nagysága mellett. Új találkozást kerestem vele, ott kerestem őt, ahol már régen közel került hozzám: lírájában és lírai strófákat bőven tartalmazó Anyegin-jában. „Hatalmas, egyetemes tehetség” – írta róla Gorkij, s valamennyien tudjuk, hogy egyetemességét elbeszélő és drámai művei teljesítik ki Kaukázus-méretű hegyrendszerré, melyben, mint a világirodalom legnagyobbjainak oeuvre-jében, a csúcsokkal völgyek s a völgyekben csobogó vizekkel virágos rétek váltakoznak. Irodalom- és nyelvteremtő jelentősége nemzete szellemi életében akkora, amekkorát csak több író egyesült ereje ért el egy-egy más nép irodalmában.

Koraérettségével – emlékezzünk a Carszkoje Szeló-i évekre – csak a Lermontové versenyezhet, életét költészetté alakító élményesítő ereje a mi Petőfi Sándorunkéval rokon. A finomkodó klasszicizáló költészet s Gyerzsavin hatása alól korán szabadul, s korán lép arra az útra, mely a Dioneiák, Déliák és Doriszok s a Cupido környékezte pásztorlány után az orosz néplélek gazdagsága s később „nagyon szeretett” Tatjánája felé vezet.

Néhány nappal ezelőtt színes képeslapot hozott nekem a posta; a képen sűrű fák közül kitekintő épület: a mihajlovszkojei ház, melyben Puskin a régi kedves nyanyával, a gyermekkori dalolóval és mesélővel, szám kivetése utolsó szakaszában lakott. „Nehéz napokban drága társam” – aposztrofálja versben őt, aki valamikor, a gondtalanság éveiben, a fejlődő fiúcskát lelke népi kincseivel oly dúsan megajándékozta. Arina Rogyionovának hívták ezt a dajkát – megérdemli, hogy egy mondattal áldozzunk az emlékének.

Petőfit említettem az előbb, s az analógia ingere nem akar elcsitulni bennem. A szabadságversek éreztetnék velem ezt a hasonlóságot? Azok is, kétségtelen. Ha hallom a húszéves Puskin erős zönge-hangját:

– hogyne gondolnék a szabadság magyar poétájára?

De van itt még valami, amit egy kis játékos ravaszsággal szeretnék érzékletesebbé tenni. Huszonnégy esztendő választotta el a két költőt egymástól, de természeti képeik korán jelentkező valóságszíneiben lehetetlen meg nem érezni néha a szemléleti rokonságot.

Néhány pillanatnyi koncentráltabb figyelmet kérek a következő soroknak. Ismerős akkordot ütök meg:

Észrevették-e a technikai játékot? Azt, hogy A puszta télen hangnemére s hóviharleíró versszakára ráismertek a hallgatók, fel kell tételeznem. A versszakot, melyet elébe illesztettem, az Anyegin IV. fejezetének 41. versszakából alakítottam át hangsúlyosra, motívumapasztó rövidítéssel. A puskini strófa jambikus muzsikájával – így hangzik:

Lám, az Anyegin-strófa – a két költő hatalmas szuverenitásának érintése nélkül – hangsúlyos átformálással beilleszthető volna Petőfi nagyszerű pusztaleíró versébe. Nemcsak ez az egy. Pedig nem tanulhattak egymástól. A földjüktől, a természettől tanultak mind a ketten. Petőfi huszonöt éves volt akkor, Puskin huszonnégy éves korában kezdte el az Anyegin-t.

A költő sorsát is éppen olyan éber öntudatossággal és olyan végzetességgel vállalta, mint Petőfi. Egyiknek sem játék volt a költészet, hanem sorsalakító erő. Puskin Byront szerette, de nem utánozta; anyagi gondokkal is gyakran küzdő életét nagy távolság választotta el a nagy angol költő grand-seigneuri életmódjától és szeszélyeitől.

„Én lennék arisztokrata?” – kérdi tiltakozva egyik refrénes versében, s a refrén felel: „Közönséges polgár vagyok.” (Itt a polgár szónak a citoyen s nem a bourgeois felel meg.) S érezzük-e, milyen mélyből fakad az utolsó versszak vallomása: „Hordom halálomig vérem gőzös üzenetét. Költő vagyok… Csak így, hogy Puskin – semmi több”…

…Költő vagyok… Milyen istenüléssel tudta átadni magát a verses alkotómunkának! Klasszikus képpel Echó és Phoebus gyermekének mondta a rímet, s az áradó – sohasem keresett – rímek hogy dalolnak költészetében! Szinte meteorológiai érzékletességgel állapítja meg, milyen termékenyítően hat rá az orosz ősz sugallatos ereje:

Nem ő keresi hát: szembejönnek vele Echó és Phoebus Apolló rímgyermekei.

A tizennégy soros Anyegin-strófában, melyet egy keresztrímből, egy ölelkező és három páros rímből alkotott meg, rímelő művészete már elérte csúcsait. Magyar nagyanyák és dédanyák fiatalkori albumai már ismerik ezeket a strófákat, melyeket leírójuk Bérczy Károly közel százéves szívreható, nemes tolmácsolásában tanultak meg könyv nélkül…

…S a kor s Puskin kor alakította élete?

Huszonegy éves volt, mikor ovidiusi sorsra jutott: számkivetésbe küldik, s ott él sokáig, ahol – amint mondja – „szomszédja lett Ovidius pora”. Néhány év múlva pedig a dekabristák kiirtása és elnémítása után a kivégzett forradalmárok barátja körül elsötétül és börtönné lesz a világ. Pedig hogy szomjazta a szabadulást, a szabadság acélos levegőjű lélegzetét!

Hallgassuk csak a vágystrófa sorait:

Így eped az elérhetetlenért s az anyai eredet gyökere, az abesszin nosztalgia is megmozdul benne. Képzelhetünk-e fájdalmasabb sorsot, mint az olyan költőét, aki egyetlen kortyot sem tudott inni abból, amire mindig tikkadtan szomjazott: a szabadság forrásvizéből?

Igen ügyesen rajzolt, s Poltava című elbeszélő költeményének egyik kéziratos lapján odavetett különös tollrajzot látunk – Villon híres balladáját juttatja eszünkbe –: akasztott emberek függnek egymás mellett: a kivégzett dekabristák. A szabadság költőjének lelke ilyen kísértetekkel s ilyen lidércnyomásokkal volt tele… S ez az élet akkor válhatott még gyötrelmesebbé, mikor a számkivetésből visszahívták, s az udvar körébe csalogatták. A függetlenségre született zseni minden kínját átérezhette akkor. „A jeles léhűtő”, ahogy rangos megfigyelője, Benkendorf csendőrfőnök nevezte a cárnak írt bizalmas jelentésében, Puskin, a „kamarai apród” ekkor érkezhetett el belső drámájának legfájdalmasabb felvonásához. Ez a belső dráma annyira mély, hogy nem szorul semmiféle külső dramatizálásra. Önérzetes férfilelkébe belekapcsolódott a bánki komplexum, melyben nem meráni herceg, hanem koronás fő volt a csábítgató. A költő, aki lázongva hordozta magában a bánki sértődést, a bosszúállás lehetősége nélkül, hova menekülhetett volna a csipkedő és cselszövő „percemberkék dáridója”, a névtelen levelek gyalázkodása s a maga leveleinek állandó cenzúrázása, az idegőrlő rendőri megfigyelés elől? Ebben a fojtogató légkörben egyetlen útja volt, a jövendő felé mutató, ahol halhatatlanságának hitében megfogózhatott…

Az Anyegin II. fejezetének végén még bátortalanul fejezi ki ezt a hitet:

Az Emlékművem-ben, mintha végrendelkező versét írná, öntudaterősítő, bátor zengéssel, a non omnis moriar-tól független erejével, magasan szárnyal a vers, hogy el nem múló hírét hírrel hirdesse…

Van a nagy versnek egy sora, mely végzetét is hordozza: „Mert zord napokban a szabadságról beszéltem.” Politikai üldözött volt, politikai üldözés ért véget, mikor a Csornaja vize mellett a párbajpisztoly golyója eltalálta…

És ma újra elő kellene venni azt a hideg, fehér, halotti maszkot, mellyel rokoni kéz évekkel ezelőtt megajándékozott. Ma sem tudnék szemlélése közben mást érezni, mint akkor éreztem:

Mintha valami nagy belső látásra csukódtak volna le a tökéletesen lehunyt szemek. Keresem az elsimult vonások mögött a nagy szenvedélyek, kitörő indulatok, égő sebek, lobbanékony szerelem, sűrű nevetések és mély elkomorodások emberét. Különösen boltozatos homlokát nézem sokat, melynek élő megfelelője mögött valamikor ott volt a titokzatos műhely: eszmék, ritmusok és rímek műhelye, a költői alkotás fészke, melyből színes versmadarai kiszálltak. S megkeresném Anyegin-jának külön ötvösmühelyét, ahol lelkéből lelkedzett hőse s legbecézettebb nőalakja kiformálódott, az Anyegin-strófa muzsikája zsongani kezdett s százezrek és milliók szívébe vitte legnagyobb s hírét legmesszebb lendítő költeményét…

De leteszem a hideg maszkot, s a kezembe veszek valamit, ami szenvedélyes és lángoló. Lermontov verse ez, a tizenöt évvel fiatalabb kortársé. Ha minden feljegyzés eltűnnék egy napon, amely a költő halálát, ezt a párbajkódexszel törvényesített politikai gyilkosságot megvilágítaná, dokumentumnak itt van ez a bosszúért kiáltó, viharosan háborgó költemény. Úgy dúl és lobog benne néhol az indulat, hogy szinte csodálkozunk: hogy is lehetett áradását formába önteni. Néhány akkordja, mint tetemrehívó nekrológ, hadd hangozzék el a halál évfordulójának ünnepén.

…Puskin fiatal, idealista poétahőse, Lenszkij, párbajban esik el; megalkotóját, nemzete legnagyobb fiát, ugyanez a sors éri, s Lermontovot, aki fergeteges felháborodásában A költő halálá-ról írt versét kirobbantotta magából, párbajgolyó némítja el a Kaukázusban huszonhat éves korában. Micsoda végzetes láncolat!… Mit is mond az Anyegin Lenszkij-sirató versszaka?

De az Emlékművem költőjének jóslata beteljesedett: az ő síri éjén áthatolt a jövendő évek s nemzedékek – s nemcsak az orosz nemzedékek – himnusza és kardala. – Áldó kórussá egyesüljön minden vers és zenei mű, mely az Egyetemi Színpad mai emlékező estjén előadók ajkán és hangszereken megzendül ebben a teremben.

Áprily Lajos