A népi eredetű név, melyet egy ritmikus erejű régi szólás mentett meg az elkallódástól, Petőfit is, Aranyt is alakteremtésre ösztönözte. A homályba veszett alaknak a névben foglalt jelzőn kívül egyetlen vonását sem mentette meg a hagyomány.

A vonásoknak ez a hiánya a függetlenebb képzeletű Petőfinek is, a hitelkereső lelkiismerettel teremtő Aranynak is teljes szabadságot adott az alkotásban.

A maga teremtette alakot egyik sem állította be a hűvösebb ábrázolású teljes epika távlatába. Petőfi érzékenyebb alanyisága éppen olyan könnyen megtalálta a népi névvel kifejezett alak és az egész történet megalkotásában a maga egyéniségének tolmácsolását, mint a sokkal tárgyiasabb Arany, aki töredéknek maradt költeményében – legérezhetőbben a második énekben – a „bolond”-ot a maga sorsának és érzéseinek a hordozójává avatta.

Az időbeli elsőség a Petőfié: az 1847-ik esztendő két utolsó hónapjában írta Bolond Istók-ját. Életében fordulópontot jelentett ez az esztendő. A kalandozás viharos évei elmúltak, vándorlásainak nyugtalan cikázására és nyomorúságának megpróbáló éveire, egész válságos múltjára most a pihentető családi otthonból nézett vissza. A líraiság szélsőséges embere, aki megszokta, hogy minden érzésének fenékig ürítse poharát, most éppen olyan egész lélekkel adja át magát a rendezett élet boldogságának és reménységeinek, amilyen teljességgel kitombolta keserűségét két évvel előbb világnézeti hánykolódásának fenyegető viharaiban. Aki a Bolond Istók olvasása közben a Felhők élettagadó, sokszor átkozódó verseire gondol, a költő legnyugtalanabb és legbékésebb korszaka között a belső összefüggést az ellentétesség erején keresztül is megtalálja. Az új költemény életet hirdető igéinek erkölcsi jelentősége éppen abban van, hogy tisztán mutatják az egészséges izmú fiatal lélek győzelmét a tagadásban tobzódó, meghasonlott ember felett. Ezzel a mély vonásával illeszkedik bele a Bolond Istók Petőfi felemelő és erősen építő hatású verseinek gazdag sorozatába.

Hogy a költő derűlátása, hite az életben és az elérhető boldogságban győzhessen, harcot kell teremtenie a történetben. A harcnak nincsen hosszú bevezetése; a cselekmény lépései is gyorsak, és a vonások néha szinte játékosan könnyűek.

A puszta töretlen kedvű, fiatal „utazó”-ja, akit a zivatar alaposan megáztatott, dacosan és tréfálkozó jókedvvel várja ki a szivárványt, s azután betér egy „félig ép, félig rom” tanyára éjjeli szállást kérni. Az elhanyagoltság és sivárság tömör rajzában, akárcsak a Kutyakaparó-ban, Petőfi itt is mester. A népmese üde hangján köszönti hőse a ház vénséges gondviselőjét, s pár pillanat múlva már a mogorva, hófehér szakállú házigazda előtt áll. A pusztuló és barátságtalan tanyaházban éjjeli szálláson kívül vacsora is jut számára, s ez az estebéd a kerete a fiatal vendég és a mogorva házigazda életbölcseleti párviadalának.

Az élet értéke áll ennek az eszmeharcnak a központjában. A hit és a bizalom birkózik a csalódottsággal és keserűséggel. Az aggastyán életbölcselete, mintha csak a Felhők Petőfijének, a költő régi lelkének megszólaltatója volna, egymás után sorakoztatja fel a mélabútól és lemondástól súlyos érveket, melyek az élet értéktelenségét és a halál kívánatosságát hangsúlyozzák. Ezek a kifakadások néha olyan önállósággal jelennek meg a költemény menetében, hogy a sorozatból kiemelve nyugodtan beilleszthetők a Felhők sokszor epigrammás tömörséggel fogalmazott versei közé. Ilyen versszak:

Abból az ifjú emberből, aki szemben ül a megáradt keserűségű vénnel, nem a régi válság verseinek borúlátása beszél. Csupa sugár a szava és csupa derű, komoly hit és mosolygó bizakodás. Minden igéje olyan, mint a boldogság hatalma, melyről azt mondja: egy csepp is elég belőle, hogy egy tenger megédesüljön. Ebben a magatartásban nincsen semmi fölényeskedés, semmi fiatalos hetykeség, fonákját sem érezzük sehol a nem mindennapi helyzetnek, melyben a magát „sehonnai”-nak mondó fiatal vándor tanítja meg a halálba kívánkozó öreget a nagy igazságra:

Mintha az élet ereje maga áradna sugaras és meleg szavaiból, olyan természetesen hatnak ellenérvei és olyan ellenállhatatlanul. A harc rövid: az életellenes hitetlenség világfelfogása megenyhül a bölcsen bátorító igék napsütésében. A lélek ablakain beáradó fényességtől a megsértett szeretetnek régi sebe is gyógyulni kezd, melyet az elpártolt fiú ejtett valamikor az apán.

Az alapeszme-súllyal visszatérő jóslást gyors pergésnek induló események teljesítik be. Az élet szépségének bölcselete drámai feszültségű jeleneteken át (a menedéket kereső unoka váratlan megérkezése, a zsarnok apa kiutasítása) teljes igazoláshoz jut. Bolond Istók második marasztása, mely a maga szótlanságában a szentimentalizmust kerülő költemény legemlékezetesebb jelenetei közé tartozik, már sejteti a boldog véget, amely az átalakult aggastyán utolsó éveit az unoka családi életének napfényével aranyozza meg. A bevezető képben megjelent tarka szivárvány mintha csak ennek a lélekváltozásnak a jelképes előremutatója volna.

Bolond Istók vonzó alakja a vihar jelenetének első versszakaitól a pusztai virágcsokorral kedveskedő szerelmesig a derűs vonások teljes művészi egységében áll előttünk. A pusztán felbukkanó vándormadárban, aki a szivárványban élete tarkaságának képét látja (Petőfi: Tarka élet), a független és önérzetes „sehonnai”-ban lehetetlen reá nem ismerni a nyugtalan költő-vándor fiatal alakjára. De boldogító és eszmehirdető bátorságában is van egy vonás Petőfi mások szolgálatára felajánlott lelkéből. Jellemző, hogy ez az emberboldogítás, egy lélek megmentése a meghasonlottság mélységeiből, ebben a költeményben teljes diadalt arat. Egy évvel később súlyos csalódások lázából született Az apostol-ában Szilvesztert az emberiség vérpadon elbukó hősének rajzolja meg.

A pusztaság szótlan szigetlakójának, az aggastyánnak alakját, az ellentét erősítésére, a romantika alaklátásának erős, olykor talán túl erős, színeivel festette meg. Világfájdalmának szófukar zárkózottsága gyorsan megy át sötéten áradó vádaskodásba. Aztán a boldogság pusztai igehirdetőjének hatása alatt – szinte átmenet nélkül – felszakad szomjas lelkében a sötét életlátás köde. Komor, mély zengésű hangja majdnem hallhatóan magasul és melegedik, ahogy felengedő érzéseit az ifjúból áramló életszeretet sugarai általjárják.

Az unoka alakja: mindössze néhány vonás. Fiatal, szép és halovány, amikor menedéket keres a nagyapánál. Bájának színei egy pillanatra sem haloványodnak el a vásznon. A költemény utolsó jelenetében mint fonó fiatalasszony ad erős színt a családi körnek, a megvalósult boldogság idilli együttesének.

A vén mindenesnek, a Matuzsáleminának csak a megindulásnál jut szerep. Elutasító zordságának vonásaival a költő a tanyai ház belső sivárságának és a világgyűlölő öreg lelki komorságának rajzát erősítette.

A ritmusnak sokszor trocheusokba lendülő hangsúlyos szabadjátéka simuló alkalmazkodással fejezi ki a tartalom minden lüktetését. A leíró bemutatásokat helyenként (a tanya, az öreg, a lány) rövidre fogott sorok teszik tömören kifejezővé; ez a rövidség élénk ábrázolást ad az új mozzanatnak. (Félig ép, Félig rom, Ház-e vagy Sírhalom?) A szó tagszámok szabadsága néhol erősebb kötöttségű versszakoknak ad helyet, s ez a zenei egység a költemény legdallamosabb részében, a befejező négy versszakban, hangulatfestő erővel érvényesül. Arany Bolond Istók-jának művészien rímeltetett versalakjával a nagy irodalmi múltú byroni stanzával összehasonlítva ez a verselés dalszerűen könnyed. De nagyobb szabadságával a váltakozó hangulatú történetnek s benne a száraz bölcselkedéssé sohasem váló, mindig hangulatos eszmeviadalnak hű kifejezője.

https://reader.dia.hu/document/Aprily_Lajos-Alom_egy_konyvtarrol-31681

TARTALOM