Elöljáróim utasítására sok éven keresztül egy régi és nagyhírű intézményben, a Pápai Német-Magyar Papnevelő Intézetben  (Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum) dolgoztam, mint (magyar és nem magyar) növendékek lelki vezetője (magyarul: „spirituális” :). Ezen az alapon egy alkalommal arra is lehetőségem nyílt, hogy részt vegyek a német spirituálisok éves találkozóján. Az összejövetelt abban az évben Trierben tartották (ami történetesen Karl Marx szülővárosa – de nem azért…! :) A kollégák között szinte azonnal otthonosan éreztem magam; és nem csak azért, mert a húszegynehány résztvevőből hatan voltunk jezsuiták (plusz az egyik meghívott előadó… :) A nyelvi nehézségek ellenére úgy tapasztaltam, hogy a kollégák többségével, hogy úgy mondjam „egy húron pendülünk”: könnyű velük közös hangot találni, és a beszélgetések is nagyon érdekesek, informatívak a számomra. Bár már korábban is tudtam egyet, s mást a német egyházról, ez a perspektíva azért sok új szempontot tartogatott. Az mindenesetre megnyugtató volt hallani, hogy nem csak nálunk Magyarországon vannak problémák… :)

Két teljes napon át a „fórum internum és externum” viszonyát boncolgattuk; vagyis azt a kérdést, hogy egy szemináriumi lelkivezető – aki a kispapok hivatalos gyóntatója, „belső fórum”, akinek tehát per definitionem nincs szavazati joga egy papjelölt szenteléshez engedhetőségével kapcsolatban –milyen mértékig szállhat be, ha egyáltalán, egyúttal a papnövendékek nevelésének fegyelmi, tehát ún. „külső fórumos” kérdéseibe. A kérdés bonyolultan hangzik, pedig igazából egyszerű és gyakorlati. A szemináriumi elöljárók szavaznak a papnövendékek papságra való alkalmasságáról, és a véleményüket megküldik a szentelő püspöknek. A spirituális (lelki vezető) azonban – bár ő ismeri legjobban a növendéket – kimarad ezekből a szavazásokból, hogy feltétlen bizalmat élvezhessen a részükről. Az fegyelmi elöljárók döntenek, hogy mikor utazhatnak haza a növendékek vakációra, a spirituális – ha jól fogja fel a szerepét – nem illetékes ilyen kérdések eldöntésére (különben elveszne a pártatlansága, és az a képessége is, hogy gyógyítani tudja a tekintélyi döntésekkel kapcsolatos indulatokat, érzelmeket…), stb. Azt hiszem, a szerepek ilyenfajta megosztásában az egyház sok évszázados, érett bölcsessége tükröződik.

Közvetlenül a találkozót követően azután volt még egy további program is: a német pasztorál-pszichológusok éves közgyűlése, amelyen néhány spirituális kollégával együtt szintén részt vehettem.

Ebben a grémiumban egészen más légkör uralkodott. A lélektan szakemberei ugyan nem voltak kevésbé barátságosak, de – úgy tűnt – valahogy sokkal konfrontatívabb és „direktebb” kommunikációhoz vannak szokva. Az volt a benyomásom, hogy egy pszichológus más szemüvegen át nézi a valóságot, mint a papok. Ami persze teljesen rendjén is van, ám a beszélgetésben, vitában nagyon észnél kellett lenni, mert semmilyen túl „olcsó” vagy túl „jámbor” megoldásba nem voltak hajlandók belenyugodni… Itt is megmaradtunk a „fórum internum és externum” témájánál; néhány mértékadó pasztorál-pszichológus azonban azonnal észrevételezte, hogy a spirituális szerepe a papneveldében (szemináriumban) mintha a rendszeren belüli „szisztémikus” (strukturális) hibát hordozna. Könnyen arra vezet ugyanis, hangoztatták, hogy megosztás, „hasadás” jön létre a nevelők és a növendékek kommunikációjában. Így ugyanis, vélték a szakemberek, egy papnövendék aligha fog nyíltan kommunikálni a fegyelmi fórum képviselőivel (prefektus, rektor stb.); könnyen megteheti, hogy feléjük csak az előnyös arcát mutatja, minden „őszinte” és problémás mondanivalót pedig a belső fórum számára tart fenn. Hiszen itt, úgymond, nem fenyegeti a kihívás „veszélye”: a szerepek bebetonozódhatnak úgy, hogy a növendék a spirituálistól csak megértést és támogatást kap – teljes a biztonság!  A spirituálisnak tehát – hangzott a végső javaslat – nem volna szabad a kollégáival szemben titkot tartania.

Egyszerre azt vettem magamon észre, hogy erős indítást érzek a saját, legszigorúbb értelemben felfogott „belső fórumos” szerepem védelmezésére. Tört németséggel amellett argumentáltam, hogy szerintem minél szigorúbban tartja magát egy spirituális a forum internumhoz, annál hatékonyabban képes segíteni a növendékek belső fejlődésében (természetesen a kihívások adása is a szerepéhez tartozik!). Ugyanis csakis akkor, ha valaki következetesen belső fórum marad, mondhat például ilyet: „A magam részéről jónak tartanám, ha adandó alkalommal erről tudnál beszélni a rektorral is, de ezt tekintsd egyszerűen egy baráti véleménynek, javaslatnak, ami köztünk marad; a kapcsolatunk nem változik attól, hogy megfogadod-e, vagy sem.” – és hasonlók. Szóval, elkerülve azt a csapdát, hogy direkt közvetítést vállal, segítheti a tekintélyi személy és az alárendelt érett kommunikációját.

Közbevetőleg: két ember kommunikációjában elvileg tényleg felvetődhetnek olyan témák, amik a végsőkig próbára teszik a papi titoktartás kötelezettségét. Egészen a törvényi szabályozásig menően. Ma Amerikában – és Németországban is – a lelkivezetőnek közbe kell szólnia, ha valaki törvénybe ütköző dolgot (mondjuk pedofíliával kapcsolatos témát) oszt meg vele: „Figyelmeztetnem kell, hogy ha folytatja, kénytelen leszek feljelenteni!” De vajon jól van ez így? Hmm… Tisztában vagyok vele, hogy a törvénykezés dolga, hogy maximális biztonságot garantáljon az állampolgárainak; de nem vagyok biztos benne, hogy a fenti rendelkezéssel az állam nem nyomul-e be a magánszféra olyan területére is, amely – emberi méltóságunk okán – megérdemelné, hogy védett maradjon. A gyónási titok kategóriáját (amelynek több vértanúja is van az egyháztörténelemben) a magam részéről mindenképpen ide tartozónak tekintem. És – úgy hiszem – nem csak rigorizmusból vagy felelősségkerülésből. Éppen ellenkezőleg! Meggyőződésem, hogy papként/emberként is leginkább akkor tudok segíteni, ha valaki feltétlen biztonságban érezheti magát mellettem. Ha soha nem fogom elárulni, bármiről legyen is szó! A magam részéről legalábbis a gyónási titok esetében ehhez tartom magam. (Erre int az egyházjog; s – nota bene – olyan vértanú szentek példája is, mint Nepomuki Szent János, vagy Morus Szent Tamás.)

Több pasztorál-pszichológus nem találta a belső fórum védelmére felhozott érveimet teljes mértékben meggyőzőnek. A spirituális szerepét továbbra is hasadás forrásának tartották, amennyiben az a titoktartást mindenáron védelmezni akarja. Ekkor támadt egy ötletem azzal kapcsolatban, hogy hogyan is vihetném a belső fórum sajátos szerepét valahogy mégis – egy kicsit „pszichológusos” módon – közelebb a szívükhöz. „Tudják” – mondtam –, „egy kicsit olyan szerep ez, mint a királyi udvarokban az udvari bolondé. Ő senkinek sem igyekszik megfelelni, szabadon beszélhet. Félni mégsem kell tőle – hiszen csak egy bolond! Mindenhez joga van, de nincs kényszerítő eszköze. Persze nem úgy értem, hogy bármi vicceset mondhat a növendékekről vagy nekik, hanem hogy bárkinek megmondhatja az igazságot, ha jónak látja; ugyanakkor mindenkinek szíve joga az is, hogy NE vegye őt komolyan.” – Erre egy pár másodpercre csend lett – a kollégák elgondolkoztak. Elsőként egy fiatal, szimpatikus arcú pasztorál-pszichológus mondott véleményt. Már elég sok intézményi tapasztalat hátteréből beszélt: „Nos, ez egy igazán szép kép” – mondta – „csak az a baj vele, hogy egyszerűen nem igaz…!”

Ekkor egy idősebb spirituális, egy nagyon kedves, bölcs öreg pap kezdett beszélni. Gyorsan, szinte hadarva adta elő a mondanivalóját. Isten irgalmasságáról beszélt. Hogy nekünk, spirituálisoknak ezt az irgalmasságot kell képviselnünk – minden áron! Hogy nincs jogunk ítélkezni; mert Isten jobban tudja… És ő elsősorban azt akarja, hogy mindenki élete kibontakozzon, beteljesedjék…  – Hirtelen zavartan elhallgatott, mint aki maga sem biztos abban, hogy megértették-e. És tényleg: mindannyian értetlenül meredtünk rá. A tekintetek mintha ezt kérdezték volna: Mit akar mondani ezzel a badarsággal? Hogy jön ez egyáltalán ide? Mi köze ennek a témához? Én pedig csak néztem, néztem az érveléstől nekihevült arcát. S ebben a pillanatban belém nyilallt: tényleg! Most egészen úgy néz ki, mint egy bolond. Mint egy szent bolond.

Tudom, a vita és a lehetséges ellenvetések szálait ezzel nem varrtuk el végérvényesen – s talán ez nem is lehetséges… Azóta mégis a hirtelen intuícióból támadt személyes meggyőződésem egyre inkább megszilárdulóban van: olyan jót tenne, ha mi, egyházi emberek – papok, spirituálisok, jezsuiták és más hasonlók – a mostaninál sokkal jobban hasonlítanánk egy bohócra vagy udvari bolondra.