![Tisztelet az aradi vértanúknak [6.] - Történelmi blog](https://m.blog.hu/to/tortenelmi/image/aradi_vertanuk.jpg)
Gyarmati Gábor:
Aradi vértanúk utolsó mondatai
(Jön a porkoláb gőgtől emésztve,
Peckesen fogja kardmarkolatát,
Ménkű szemekkel úgy adja kézbe
Dögvész Haynau parancsolatát.)
Árpádok örök, dicső szentjei,
Oltalmazzátok az ifjúságot,
Egyetlen Urunk hű kegyeltjei,
Mutassátok meg az igazságot!
A mai világ sátán világa!
Hová lett minden, amit reméltem?
Ma becsületért bitófa járja,
Nincs emberfia, aki megértsen!
Ki tehet arról, magyarnak sorsa
Folyvást küzdelem célért, hazáért,
Lesz még nemzedék, mely terhét hordva,
Vitézül harcol a szabadságért?
Hősök kellettek, mára mártírok,
Szólnak szavaim durván és szépen,
Jöjjetek hitvány, láncos hóhérok:
Hazám földjére ontsátok vérem!
Ellenség dühe, bosszúja lüktet,
Kiszáradt erdők, síró kalászok.
Tedd el emlékbe hűséggyűrűmet,
Toporognak már a rongy kaszások!
Sebesült bakák, síró özvegyek,
Életem cseppnyi, könnyű súly csupán,
Mint csiripelő, áldott vörösbegy;
Bocskai ruhán aranypaszomány.
Rokon a bitó s Krisztus keresztje,
Öntöttem ágyút, volt markomban kard,
Nemsokára jő a halál csendje,
Zrínyivel éltem: Ne bántsd a magyart!
Ördög keveri a cinkelt kártyát,
Keresztény hívő keresztény ellen,
Kék galamb szálljon, ne szegje szárnyát,
Szeretett hazám békére leljen!
Istennek hála igaz emberré,
Jó katonává és hőssé lettem,
Ne váljon földünk csúf sártengerré,
Amit elértünk, nem volt véletlen!
Leiningen-Westerburg Károly
Fel fog eszmélni az alvó világ,
Ha észreveszik e gaz tetteket,
Eltépnek számos rozsdás rabigát,
S eltemethetik kihűlt testemet!
Mindig szolgáltam, hűen szolgáltam
Forrón szeretett magyar hazámat,
Nézem az őszi, sustorgó fákat,
Utolér a múlt, nincs bennem bánat!
Mit nekünk halál, gyarló szerzetek,
Arcotok kapca, ostoba bábok,
Megavasodott szürke mákszemek,
Lényetek sűrű, fojtó zsarátnok!
Hősi honvédek, katonatársak,
Édes hazámé szívem és lelkem,
Erős a hitem, nem tépik árnyak,
Büszkén vállalom, amit ma tettem!
Szabadság, szükség, egy tőből ered,
Igazság, törvény, újkori álmok! -
Itt térdepelek, reszkető ebek:
Éljen a haza! Rajta, vadászok!
*
Ábrányi Emil:
Október hatodikán
Amennyi könny van a szemekben,
Hulljon ki lassan, permetegben,
S elsírva mind, kezdd ujra még;
Siratni őket nincs elég!
Nő, könnyeid peregjenek,
Mint szerte hulló gyöngyszemek.
S te férfi-szív, zord mint a kő,
Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
Légy forrás, szirtből szökkenő.
Hulljon ki mind, gyász árjakint,
Amennyi könny van a szemekben!
Ahány fohászt szűl ember ajka,
A legnemesbbet fölsohajtva,
Mit a tusázó szív terem,
Mikor szent búja végtelen...
Fohász, a mélyek mélyiből:
Értük szakadjon égre föl!
Istent, ha alszik, verje fel
A gyász s iszony regéivel!...
Vihar gyanánt zokogja el
E nap setét történetét
Ahány fohászt szűl ember ajka!
Ahány virágot kéz letéphet,
Még hervadatlant, ifjat, épet,
Díszítni a halált vele:
Jövel! tegyük kövükre le.
Mosolygó, szép menyasszony, add
Mirtusból font koszorúdat.
Oltárra fűzött friss virág
Jer méltóbb helyre: fonjad át
Kilenc bitó talapzatát!
Itt haltak, itt! E helyre vidd
Ahány virágot kéz letéphet!
Amennyi villám van az égben,
Szülemlő rémes, vad sötétben,
Mikor a nemző fergeteg
A bősz felhőt csókolja meg
S nász-táncot jár a föld pora:
Sújtson le, mint nyíl zápora!
Ahány bakó, ahány cseléd
Az árulást szolgálja még:
Szaggassa, törje, zúzza szét!
Álljon e rút fajon bosszút
Amennyi villám van az égben!
 |
