Irodalmi örökrangadó – magyar–angol futballpróza Krúdy Gyulától Bereményi Gézáig
„Anglia messze van? – kérdeztem Magyarországon, a konyhában.” Bereményi Géza 1953-ban játszódó futballnovellájának mondata cikkünk mottójának is megtenné: a szeptember 2-i Magyarország–Anglia világbajnoki selejtező közeledtével angol futball ihlette szövegrészleteket gyűjtöttünk magyar íróktól.
 |
| „Az angol–magyar meccs – felelt apám apja, arcán a mozdulatlan pengével.” Bereményi Géza Előhang című novellája egyedülálló szemszögből tálalja a 6:3 történetét. (Fotó: Getty Images) |
„A német és angol lapok a legnagyobb elismerés hangján emlékeztek meg a Ferencvárosi Torna Club teljesítményeiről. Dicsérték azt a nemzetet, melynél a sport ilyen fejlettséget ért el s felkeltették iránta széles körökben a figyelmet, mert a sport nagyrahivatottságát ennyire megértő nemzet, csak kultur-nemzet lehet.”
 |
| Molnár Ferenc (Fotó: MTI) |
Márpedig ha az angol sajtót efféle dicséretre ragadtatta a Ferencváros 1911–1912 fordulóján szervezett nyugat-európai körútja, az a brit sportág európai térhódításának csúcsidőszakában igazán rangos elismerésnek számított. Juhász Gyulában, a szegedi költőben mindenesetre mély nyomot hagytak a nyugati újságokban olvasott jellemzések, a Délmagyarországban közzétett, fent idézett publicisztikája talán az első magyar irodalmi szerzőtől származó cikk, amely a futball mögöttes üzenetére, kulturális vonatkozására hívja fel a figyelmet. A játék őshazájából érkező hangokra, biztató vagy éppen bíráló szavakra mások is kiemelten figyeltek. Molnár Ferenc 1913-ban a Pesti Hírlap hasábjain számolt be arról, hogy találkozott egy angol tanulmánnyal, amely végigveszi az európai fő futballhelyszínek jellemzőit, igencsak kritikusan ítélve meg Budapest, s főként a magyar játékvezetés helyzetét.
„Mondhatom, kissé főbekólintva tettem le az olvasmányt – jegyezte meg A Pál utcai fiúk népszerű írója. – El vagyok keseredve, mikor azt látom, hogy e szerint az angol szakember szerint mindent meg tudunk tőlük tanulni, csak a játék magasabb kultuszát nem, kissé el vagyok keseredve, amikor a komoly angol azt írja rólunk, hogy szépek vagyunk, jók is vagyunk, csak egy kicsit hamisak vagyunk, hogy jószívű, kedves, lelkes emberek vagyunk, igazi sportférfiak vagyunk, minden vagyunk, ami szép és jó, csak panamázunk. Kissé el vagyok keseredve, hogy bíró uraimék ezt magukon hagyják száradni, semmit se csinálnak az ilyen gyanúsítással szemben, nem érzik, hogy ez fontosabb, mint maga az egész labdarugászat Magyarországon.”
 |
| Krúdy Gyula (Fotó: MTI) |
A magyar sportlapok történetének talán legkülönlegesebb mérkőzéstudósítása is angolokhoz kötődik: 1919 októberében a Margitsziget jeles lakója, Krúdy Gyula közölt cikket a hosszú háborús kényszerszünet után újrainduló Nemzeti Sportban a szigeti MAC-pályán vívott alkalmi mérkőzésről. A magyar vegyes csapat ellenfelét a fővárosban állomásozó angol tengerészek válogatottja adta.
„A Dunán, az ó-budai partokon a Grand Navy-nek egy lobogós monitora őrködik, Nagybritánia és India valamennyi zászlója kitűzve, mint a legnagyobb ünnepélyeken, a hajóőrség ugyanabban a fehér egyenruhában, amelyben ez órában tán a kínai partokon is őrködnek angol tengerészek, míg a szabadnapos hajósok a Margitszigeten rúgják a lapdát. Messziről nézem a lapdajátékot, a modern ifjak e villámgyors darutáncát, lábszáraknak seregét, amely sereg a sportok legmámorítóbbikát, a footballt rakja olyan taktusra, hogy a gyakorlatlan szem csak káprázva tudja követni az izmoknak, térdeknek, lábaknak ritmusát. És a küzdelmes táncban, mint valamely drága zsákmány: menekül, szökell, repül, rakéta módjára süvölt, a homlokokon bohóckodva puffan, majd a villámgyors lábaktól űzve, szelek szárnyán tovasuhan a lapda, e korszak aranygyapja, amelyért küzdeni leszálltak diadalmas hajójukról a világjáró argonauták, az angol hajósok.”
A két világháború közötti időszak jelentős kezdeményezése volt a német és angol eredetű szakszavaktól hemzsegő sportnyelv magyarításának kísérlete. A kezdetben alkalmi ötletek mentén kibontakozó, 1931-től a Nemzeti Sport szerkesztősége által intézményesített törekvés eszmei támogatója volt Kosztolányi Dezső, aki Aranysárkány című regényében felavatta a rajta (start), hajrá (finis), versenyóra (stopperóra) szavakat, naplójában pedig feljegyezte témánk szempontjából lényeges, az angol ős felváltására kigondolt magyarítását: „futball – láblabda”. A talán csak bizalmas körben terjesztett javaslatnak nem maradt foganatja, pedig valószínűleg megszoktuk volna, könnyebben legalábbis, mint a kissé hosszú és mesterkélt labdarúgás szót.
Közvetlen irodalmi kapcsot kínál a két ország között Jack Robinson (1870–1931) személye: a századforduló legendás angol válogatott kapusa a Southamptonnal többször túrázott Kelet-Európában, óriási hatást gyakorolva a közönségre és az ellenfelek kapusaira, jellegzetes vetődéseivel életre hívva a Prágában született „robinzonáda” (vagy „robinzonád”) kifejezést. Mielőtt a Southampton 1901 áprilisában Budapesten legyőzte a BTC-MUE (8:0), majd a MUE-MFC (13:0) vegyes csapatát, a Sport-Világ így idézte fel a vendég angolokkal érkező kapus Slavia elleni mérkőzésen látott prágai produkcióját. „Játék befejezése után Robinson kapuvéd bemutatta igazi tudását. Az angol csatárok hat labdával bombázták kapuját és Robinson valóban remekelt a labdák elfogásában és a jelen volt közönség lelkesen tapsolta meg művészetét. [...] Egy alkalommal egyszerre két labdát védett, egyet kézzel fogott el és ugyanabban a pillanatban lábbal rúgta el a másikat. Legszebb védése azonban az volt, midőn a kapu ellenkező sarkába rúgott éles labdát úgy fogta el, hogy a kapu szélességében földre vetette magát és sikerült a gyorsan repülő labdát elfognia.”
 Sajátos metszetét kínálja a magyar és az angol kultúrának az Angliában ismert, magyar kötődésű írók sportnak szentelt szellemi munkássága. Az Északnyugat-Angliában született Arthur Yolland (1874–1956) hazánkba költözve a századforduló magyarországi sportéletének sokoldalú figurája volt, nem mellesleg Petőfi Sándor és Jókai Mór fordítója, a Kisfaludy Társaság tagja, az angol nyelv és irodalom tanára a budapesti tudományegyetemen. Arthur Koestler (1905–1983), a terézvárosi zsidó családból származó, Angliában letelepedett író-filozófus is kapcsolódott a futballhoz, meghatározó sportélménye maradt a Wembleyben látott 1953-as angol–magyar mérkőzés. Meg kell említeni A béka segge alatt című, részben kosárlabdázó szülei által ihletett regény alkotóját, az 1959-ben született Tibor Fischert is, akinek említett könyve egyik párbeszédében olvassuk: „Érdekes dologra jöttem rá ma este. Míg a diktatúrát elég jól tűrik a magyarok, veszíteni, főleg futballban, úgy látszik, egyáltalán nem tudnak.” |
Beszámolók szerint az első budapesti mérkőzés után is tartott némi bűvészbemutatót, nem mellesleg itthon is erősítve a védései köré épülő kultuszt. S hogy miként kapcsolódik ez az irodalomhoz? A hőskor balladai alakjának emlékét Mándy Iván megörökítette A pálya szélén című, 1963-ban megjelent regényében.
„Sarokra megy. Sarokra helyezett, magas labda. A kapus meg valósággal úszik a levegőben... robinzonád, fiacskám, ez bizony robinzonád!
Csempe-Pempe odarohant a fiúhoz, fölemelte, és az arcába kiáltotta:
– Robinzonádát csináltál!
Maszatosan csillogó tekintet a felhúzott térdek között. A labda még mindig ott volt a kezében. Ő meg úgy guggolt, mint aki többé nem is akar felállni. Minek is? Mi történhet még vele, ha már egyszer robinzonádát csinált? [...]
És akkor Féminger beszélt Robinzonról, akinek nem lehetett gólt lőni. A stukker meg oda volt akasztva az egyik kapufára, és amikor egyszer, egyetlenegyszer mégis megtörtént, hogy Robinzon hiába vetődött a labda után, ugrás közben elkapta a stukkert, és durr! Főbe lőtte magát, aztán ott mindjárt meg is halt a kapuban.”
 |
| Csendélet: Angliában a futball hóviharban is futball |
Az angol–magyar közös futballtörténelem persze a londoni 6:3-ban csúcsosodik ki, az esemény ihlette az egyik legismertebb futballverset, Zelk Zoltán Rímes üdvözlő táviratát is. Egyedülálló szemszögből tálalja a történteket Bereményi Géza, az 1946-ban született Kossuth-díjas író Előhang című novellájában.
„1953. november 25-én, szerdán a konyhában ültem egy alacsony sámlin. Onnan minden nagy volt. Fiúgyermek létemre egy gumi tengerészbabát sípoltattam ütemesen, olykor a tengerészsapkáján gömbölyödő gumipompont rágcsáltam.” Bereményi történetében a konyhában ücsörgő kisfiú „apjának apja” éppen borotvákozik a meccs közben, a habot a Szabad Nép peremére púpozva... „A közvetítés szerint labda ívelődött, a magyarok lőhettek. Átadásból gól született. Tömeg zúgott a készülékben. A gólt apám apja is maga elé mondta, azután az arcára illesztette a pengét, de a szeme megint csak a rádióra nézett, nem a tükörbe.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Az angol–magyar meccs – felelt apám apja, arcán a mozdulatlan pengével.
– Mi az, hogy angol?
– Angol az, aki Angliában lakik. Anglia egy ország.
Akik a területén élnek, angolok. Mi magyarok vagyunk, Magyarországon lakunk.
– Anglia messze van? – kérdeztem Magyarországon, a konyhában.
– Messze. Köztünk és Anglia között van Ausztria, Svájc, Németország, Franciaország és a határ. [...]
– Mellé! – kiáltotta a rádióból Szepesi, aki bizonytalan helyen állt. Egyrészt magában a készülékben, vagyis a mi konyhánkban, másfelől a magyar kapuban, mely tágas és üres volt. Szepesi kicsi pont benne. A mi kapunkat nem mertem benépesíteni az ismerős magyarokkal, családom tagjaival, a szomszédokkal, a pilótával és a csősszel a Micsurin térről, ők csak láthatatlan rokonszenvükkel voltak jelen, mint apám apja, aki az asztalnál ült teljes terjedelmében, arcára száradó habbal. A magyar kapuban csak Szepesi állt, a kapuba beröppent a labda. Az angolok gólt lőttek tehát. Ezután ismét visszafelé ívelődött a labda, meg-megállt az országok fölött, forgott, és gól. Belerepült az angol kapuba, a feketén nyüzsgő tömeg fölé. Tőlük repült mifelénk. Mellé!”
 |
| Esterházy Péter (Fotó: MTI/Hornéczy Barnabás) |
Nem hagyhatjuk ki válogatásunkból Esterházy Pétert, aki Utazás a tizenhatos mélyére című könyvében rögzítette a 2003-as Liechtenstein–Anglia (0–2) mérkőzésen gyűjtött személyes tapasztalatait.
„A balomon egy nagydarab Englishman ült, nem szerettem meg, látszott, gondosan leellenőrizte a hercegség sörkínálatát, dőlt belőle az italszag, olykor könnyedén böfögött egyet. God save the Queen, mintha még ezt is állította volna. És időnként társaival együtt azt harsogták: Engelland! Engelland! Ez megint jól hangzott, szépen, nyugodtan, magabiztosan. Ekkor váratlanul az egyik liechtensteini csatár kapura lőtt. Mire ez a homályos angol társaság (lehetett olvasni, előző este Zürichben randalíroztak) udvarias, tisztelgő tapsba verte a tenyerét. Alig hittem a szememnek. Nincs egyetlen más ország a világon, amelynek szurkolói ezt megtették volna. Tegnap és ma: ezek az angolok egyszerre árultak el és gyakoroltak egy ethoszt, értékrendet, hagyományt. Huliganizmus és fairness. Rombolják azt, amire támaszkodnak. A nincs mint van. Ebben a kettőségben áll a mai európai értékrend.”
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 28-i lapszámában jelent meg.)
Imre Varadi: Apám miatt kerültem gyermekotthonba
Imre Varadi, az 1956-os kivándorló fiaként született, Kevin Keegan és Éric Cantona mellett játszó egykori Newcastle-, Manchester City- és Leeds United-csatár a súlyos családi traumákról és a Magyarországgal szembeni tudatos közönyéről is beszélt lapunknak.
 |
| Angol futballhangulat: előtérben Imre Varadi (a Newcastle csíkos mezében), hátul a rendre vigyázó bobby (Fotó: Getty Images) |
– A neve alapján már játékosként „gyanús” volt az angol futball követőinek, magyar gyökereiről mégsem volt szinte semmi ismeretünk. Mit lehet tudni felmenőiről?
– Apámat szintén Váradi Imrének hívták. Születésem előtt három évvel, az 1956-os forradalmat követően jutott Londonba, ott megismert és feleségül vett egy olasz nőt, édesanyámat. Négyen vagyunk testvérek, közülük én vagyok a legidősebb, az egyetlen, aki magyar keresztnevet kapott. Őszintén megmondom: apám rendkívül goromba ember volt, alkoholista, szenvedtünk mellette. Vert minket, közelről kellett megélnem, ahogyan üti anyámat és öcséimet. Miatta kerültünk gyermekotthonba.
– Hány éves volt akkor?
– Tizenhárom. A négy testvért két különböző intézetbe helyezték el, Ferdinandót Marióval máshova vitték, engem Antonióval osztottak be. Tizenhét éves koromig éltem ott, és a legkomolyabban mondom, fantasztikus időszak volt. Gondoskodtak az iskoláztatásomról, segítették a sportolást, sokszínűen, élményekkel gazdagon teltek a mindennapok, futballozni is akkoriban kezdtem rendesen. Amikor kinőttem a gyermekotthont, gyámság alá helyeztek egy családhoz, én azonban nem bírtam a kötöttséget, inkább barátoknál lógtam.
– Azt mondta az imént: apját Váradi Imrének hívták. Ezek szerint már nem él?
– Körülbelül nyolc éve meghalt. Sohasem láttam őt azt követően, hogy gyermekotthonba kerültem, semmilyen kapcsolatom sem volt vele. Haláláról is szinte csak véletlenül szereztem tudomást. Emlékszem, Norwichból autóztam éppen London felé, amikor megszólalt a telefonom, egykori csapattársam, a Sky kommentátora, Chris Kamara jelentkezett. Mondta, kapaszkodjak meg, szomorú hírt kell közölnie: valahogyan tudomást szerzett arról, hogy apám elhunyt.
– Ismer bárkit a magyarországi rokonságból?
– Senkit. Olaszországi családtagjaimat is csak egyszer, tizenegy éves koromban látogattuk meg, Magyarországról semmilyen élményem nem volt. Magyarul nem tudok.
– Nem is járt hazánkban?
– Egyszer, körülbelül tíz évvel ezelőtt megfordultam Budapesten. Játékosügynökként dolgozom több mint húsz éve, ilyen szemmel néztem meg egy utánpótlás-válogatott mérkőzést. Tetszett a város, de a családi előzmények ismeretében talán megérti, nem kerestem különösebben a kapcsolatot.
– Pedig ezerkilencszázkilencvennégyes portrécikkében a szerző Simon Evans azt állította a Nemzeti Sport hasábjain, hogy ezerkilencszáznyolcvanban Szimcsák István szerette volna elcsábítani a magyar U21-es válogatotthoz.
– Akkoriban az Everton játékosa voltam, de apám miatt nemet mondtam az érdeklődésre. Az anyámat ért megpróbáltatásokra gondolva sem tudtam volna jó szívvel Magyarország felé mozdulni, ha lehet így fogalmazni, az apámmal szembeni ellenszenv mindennél erősebb volt. Utólag bánom kicsit, fiatalemberként nyitottabban kellett volna hozzáállnom, de az is közrejátszott, hogy akkoriban még az angol válogatottságban is bíztam.
– Budapestről nézve különleges statisztika kötődik a pályafutásához, tudomásunk szerint ön az egyetlen magyar származású játékos, aki angol bajnoki címet nyert.
– Tényleg? Ezt nem is tudtam! Csodálatosan erős csapatunk volt a Leeds Unitednél az 1991–1992-es idényben, olyan nevek fémjelezték, mint Gary Speed, Gordon Strachan, Gary McAllister vagy Éric Cantona. Sajnos akkoriban az volt a szabály, hogy csak az kapott bajnoki aranyérmet, aki legalább tizenegy mérkőzésen játszott, így hiába utaztam mindenhova az együttessel, mivel csak ötször szerepeltem, nekem nincs érmem.
– Cantonát említette… Milyennek látta közelről a korszak talán legnagyobb különcét?
– Őrült volt, öntörvényű zseni, akit senki sem zabolázhatott meg. Beugrik egy jellemző emlék: Howard Wilkinson edző a meccs előtti napon taktikai eligazítást tartott, a csapat tagjai figyelmesen hallgatták, Éric azonban, aki valamiért éppen berágott rá, a székét elfordítva, leghátul bámult kifelé az ablakon. „Éric, Éric, figyelsz rám?!” – kiáltott rá az edző, de képtelen volt őt kizökkenteni. Wilkinson tombolt az idegességtől.
– Volt még egy magyar szempontból érdekes csapattársa a bajnok Leedsnél a későbbi Fradi-edző, Bobby Davison.
– Hogyne, tartjuk azóta is a kapcsolatot, a Budapesten töltött időszakában többször mesélt is tapasztalatairól. A Fradi-szurkolókkal kapcsolatban a „crazy” szót használta, és nem tudtam egyértelműen eldönteni, ezt dicséretnek vagy kritikának szánta.
– Ami a szurkolói vérmérsékletet illeti, tudna mesélni tapasztalatairól ön is, akit a Manchester City szurkolói Imre Banana néven emlegettek.
– Valaki egyszer kitalálta Manchesterben ezt a furcsa becenevet, a következő héten pedig megjelent a felfújható gumibanán a lelátón, később kettő, három, egyre több. Más csapatok drukkerei is találtak maguknak hasonló bolondságot, valami gyümölcsöt, állatot, és az angol bajnokságban villámgyorsan elterjedt a szokás. Egy idő után annyira zavaró lett, hogy elkezdték központilag visszaszorítani, mert az óriási gumitárgyaktól nem lehetett látni a meccset. Persze ez inkább a korszakról ad képet, és jelzi, a nyomasztó jelenségek, a huliganizmus, erőszak mellett azért a vidámság is megjelent a nyolcvanas évek stadionjaiban.
– Visszanézve a korabeli meccsfelvételeket, a Newcastle Unitednél töltött csúcsévei is irigylésre méltó szurkolói környezetben teltek.
– Lenyűgöző csapatunk volt, Kevin Keegan érkezése pedig valóságos szenzációnak számított. Az első idényemben, ezerkilencszáznyolcvanegy–nyolcvankettőben húsz góllal lettem házi gólkirály a másodosztályban, a következő idényben huszonkettővel. Enyém volt a híres kilences mez, és ezzel kapcsolatban engedje meg, hogy elmeséljek egy történetet. Nemrégiben vacsorát rendeztek a Newcastle kilenceseinek tiszteletére, ott idézte fel Alan Shearer, hogy gyerekként bekopogott, és autogramot kért tőlem. Biztosítottam róla, emlékszem az esetre, ahogyan arra is, hogy a lelkére kötöttem, ne szóljon a diáktársainak, mert akkor ők is mind aláírást szeretnének. Mondanom sem kell, másnap tizenöten nyüzsögtek körülöttem – Shearer barátai…
– Mit vár a magyar–angol mérkőzéstől a mindkét fél számára emlékezetes Eb után?
– Az angolok nyernek egy nullára, én mindenesetre nekik drukkolok. Angliában az elveszített Eb-döntő miatt néhány napig keseregtek az emberek, összességében azonban ösztönző élmény maradt a torna, hiszen ha előzetesen bárki azt mondja, Gareth Southgate a második helyre viszi a csapatot, boldogan beleegyeztünk volna. Úgy látom, Magyarországon fokról fokra fejlődik a futball, mégse kérje, hogy részletes elemzést adjak a válogatottról. Nem lenne szabad ezt mondanom, de ez az igazság: nem követem, nem figyelem a magyar fejleményeket. Apám miatt képtelen vagyok rá.
NÉVJEGY – IMRE VARADI
Született: 1959. július 8., London
Posztja: csatár
Csapatai játékosként: Letchworth (1977–1978), Sheffield United (1978–1979), Everton (1979–1981), Newcastle United (1981–1983), Sheffield Wednesday (1983–1985; 1988–1990), West Bromwich Albion (1985–1986), Manchester City (1986–1988), Leeds United (1990–1993), Luton Town (1992, kölcsönben), Oxford United (1993, kölcsönben), Rotherham United (1993–1995)
Legnagyobb sikere: angol bajnok (1992)
Labdarúgás: Chelsea-mez az Aranycsapat tiszteletére
A Chelsea a hetvenes években a 6:3-as mérkőzés szemtanúja, Dave Sexton menedzser szándékából piros-fehér-zöldben játszott.
 |
| Bármily különös látványt nyújtottak ebben a színösszeállításban, a piros-fehér-zöldek a Chelsea játékosai (Fotó: Getty Images) |
Piros-fehér-zöld Chelsea-szerelés a magyar válogatott tiszteletére? Különösen hangzik, pedig – mint az angol–magyar futballkapcsolatoknak szentelt korábbi cikkünkben utaltunk már rá – a hetvenes években ténylegesen volt ilyen! A londoni klub hivatalos oldalán 2018-ban megjelent meztörténeti visszatekintés így fogalmaz: „Dave Sexton 1972-ben úgy döntött, hogy az ötvenes évekbeli magyar válogatott iránti elismerésből piros mezt, fehér nadrágot és zöld sportszárat vezet be a csapatnál.”
Valójában az egykori idegenbeli szerelésről van szó, az első számú garnitúrát akkoriban is a hagyományos kék színnel tervezték (kísérő színként a hetvenes években a fehéret, esetenként a sárgát használták). Ha hihetünk a historicalkits.co.uk tematikus oldal évadokra bontott kimutatásának, a Chelsea 1972 és 1977 között alkalmazta viseletén a magyar zászló színeit valamilyen kombinációban, és egyes retrószereléseket forgalmazó szolgáltatóknál ma is kaphatók a rendhagyó darabok, a piros, fehér és zöld színt a mezen függőleges csíkozásban ötvöző dressz például harminc fontba kerül, de egy internetes kereskedőnél találtunk tíz fontért kínált, piros-fehér-zöld Chelsea-zászlót is.
Hogy miért ragaszkodott ahhoz a londoni csapatot 1967-től 1974-ig irányító edző, hogy a klub színeivel is kifejezze vonzalmát az Aranycsapathoz?
„Fiatalemberként megragadta képzeletét a Puskás-féle csapat játéka, ezért változtatta a Chelsea idegenbeli szerelését később piros-fehér-zöldre, ahogyan némi kontinentális színezetet is érvényesített azzal, hogy az Ajaxnál látott függőleges csíkozást bevezette” – írta a gameofthepeople.com oldal az egyébként nagy dzsesszrajongó hírében álló Dave Sexton menedzserről közölt portrécikkében. Az 1930-ban, a Londonhoz tartozó Islingtonban született, 2012-ben pedig éppen a 6:3 évfordulóján, november 25-én elhunyt szakember a korszakos angol–magyar mérkőzés idején még a West Ham United csatára volt. A Wembleyben szerzett személyes tapasztalatairól az angolok akkori szövetségi kapitányáról megjelent életrajzi könyvben (Sir Walter Winterbottom – The Father of Modern English Football) találunk utalásokat.
„Kevesen hitték, hogy Anglia kikaphat azon a mérkőzésen – írta a könyv szerzője, Graham Morse. – Ron Greenwood később felidézte, hogy Dave Sexton, Malcolm Allison és Jimmy Andrews (valamennyi felsorolt játékosból kiváló edző lett utóbb) a meccs előtt kíváncsian nézte a magyarok bemelegítését a stadion mellett, az agárversenyekre használt terepen. A vendégeknek azt mondták, nem használhatják a Wembley gyepét, és csak itt találtak füves placcot. Jimmy Andrews a magyar játékosokra mutatva odaszólt Malcolm Allisonnak: »Nézd azt a kövér fickót... Ezeket lekaszaboljuk!« A kövér fickó Puskás Ferenc volt, minden idők egyik legjobb játékosa.”
Az anekdota nem tér ki a folytatásra, ám az angol futballtörténeti írásokból kitűnik, a megnevezett bámészkodók mindegyikére nagy hatással volt a magyar válogatott mérkőzésen mutatott játéka, a West Ham Unitedet 1965-ben KEK-győzelemig vezető, 1977 és 1982 között angol szövetségi kapitányként dolgozó Greenwoodra különösképp. De a Chelsea-t 1970-ben FA-kupához, 1971-ben Kupagyőztesek Európa-kupájához segítő Sextont is „magyarbarát” trénerként ismerték kortársai. Ami a Chelsea piros-fehér-zöld szerelését illeti, a 2003-ban megjelent, „Hathárom” című tematikus magazinunk készítésekor megkerestük Rick Glanvillt, a Chelsea akkori történészét, aki angolos kimértséggel, a klubhonlap későbbi cikkénél még jóval óvatosabban fogalmazott az Aranycsapat-ihletéssel kapcsolatban: „Kétségtelen tény, hogy menedzserünk elég nagy csodálója volt a magyar stílusnak ahhoz, hogy külsőségekben is kövesse. Személyesen látta az 1953-as mérkőzést, és előszeretettel emlegette, mekkora hatást gyakorolt gondolkodására a Puskáséktól tapasztalt, addig ismeretlen totális futball. Fiatal edzőként a Chelsea-nél törekedett az újításokra, kereste a rugalmas, intelligens, de fegyelmezett játékosokat – az 1953-as angol válogatott labdarúgók ellentétjét. Arra azonban kevés bizonyítékot találtam, hogy az ő kérésére vezették volna be a klubnál a piros-fehér-zöld garnitúrát. Akkoriban az Umbro volt a Chelsea mezszállítója, és a csapat legtöbbször abban a szerelésben játszott, amelyet éppen a cégtől kapott.”
