Filozopterek az irodalomban

 

A bökkenő itt csupán az, hogy, függetlenül ordenáré hangnemétől, Szabó Dezsőnek alapjában véve igaza van. A Halálfiai ambiciózus kísérlet, de nem jó regény. A regény kudarcának legfőbb okát Szabó Dezső a szerző filozopterségében véli megtalálni. Babitsot életidegen szobatudósnak láttatja, akinek az írói tehetségéből legföljebb annyira futja, hogy a hasonszőrű filozopterek között ő legyen az eminens, az osztályelső diák. Más premisszákból kiindulva, de nem kevésbé személyeskedő és támadó hangon, hasonló vádakkal illeti Babitsot ez idő tájt József Attila is (igaz, ő hamarosan revideálja álláspontját).

Vélhetnénk, mindez olyan régen volt, hogy ma már csak legföljebb néhány irodalomtörténészt érdekelhet. A filozopterség azonban mai irodalmunkban is él és virul, s egyszer a javára, máskor a kárára van irodalmi életünknek, ízlésünknek, az irodalmi művekről való gondolkodásunknak. Erről legutóbb az a, Bedecs László és Tábor Ádám közötti pengeváltás tanúskodik, amelynek az ÉS adott nyilvánosságot (Bedecs László: Hatvan év versei, 2002. 32., Tábor Ádám: Mitikus tájékozatlanság, 2002. 35., Bedecs László: Tábor Ádám rézágyúja, 2002. 36.). Bedecs Marsall László költészetét méltató kritikájában olvasható néhány mondat, amelyben a kritikus lefitymálóan szól a 60-as, 70-es és 80-as évek magyar avantgárd lírájáról. Ezzel szállt vitába a költő Tábor Ádám. Bedecs válasza nem sokáig késett. Filozopteri magasságokból és filozopteri magabiztossággal ismétli meg az avantgárdot lekezelő nézeteit, mondván: a Tábor Ádám által megnevezett szerzők többsége líránk második vagy harmadik vonalába tartozik. Bedecsnek szíve joga ezt állítani, a baj csupán az, hogy ex cathedra beszél egy olyan irodalmi áramlatról, amelynek mélyebb irodalomtörténeti feldolgozásával a mai napig adósunk az irodalomtörténet-írás. Filozopterségével ahelyett, hogy meggyőzne, inkább kétségeket ébreszt bennem.

A mai magyar irodalmi életet már hosszabb ideje átitatják a filozopterség nedvei, különösen pedig az irodalomkritikát. Bedecs filozoptersége nem egyedi eset, sokkal inkább kortünet. Mielőtt bárki félreértené szavaimat, sietek leszögezni: eszembe sem jut a filozoptert azonosítani az irodalomkritikussal. Nem mindegyik kritikus filozopter. Filozopternek azt a kritikust tekintem, aki valamely tekintélyes teoretikus (Derrida, Jauss, Paul de Man stb.) háta mögé bújva osztogat érdemeket vagy marasztal el irodalmi műveket annak függvényében, hogy azok igazolják-e vagy sem prekoncepcióit. Azok a művek, amelyek a prekoncepcióknak nem felelnek meg, be sem kerülnek a látókörébe. (Erre a sorsra jutott mind a mai napig a nyugati magyar irodalom java alkotásainak zöme, de az itthoniak közül, többek között, éppen Marsall László jelentős életműve is. Hogy a Marsall-líra jelentőségére felfigyelt, ezért viszont Bedecs Lászlót dicséret illeti.)

A filozopter kritikusra az is jellemző, hogy nem kedveli az eredetiséget, az íratlan szabályok vagy az ilyen-olyan csoportérdekek áthágását. A filozopter kritikus az epigonokat kedveli. Az epigon ugyanis sosem kérdőjelezi meg az uralkodó kánont és normákat, hanem, éppen epigonságánál fogva, mintegy igazolja azokat. Ezért aztán nincs is vele semmi probléma.

A filozopter kritikus nem szívesen kételkedik. Főleg nem a saját premisszáinak a helyességében. Meghitt, szobatudósi magányában összegyűjt néhány bárhol és bármikor elsüthető patront és ide-oda tologatható elméleti panelt. Körzővel, szögmérővel, logarléccel, az idegen szavak szótárával és patikamérleggel felszerelve indul el felfedező útra az irodalom dzsungelébe, azzal a nemes céllal, hogy a vadember, pogány írókat a helyes hitre térítse. Habár Szabó Dezső nem tartozik a kedvenc íróim közé, osztozom a filozopterkedés iránti ellenszenvében. A frissen szedett, nyers barackot jobban szeretem a barackbefőttnél, még akkor is, ha az a barack nem eléggé érett, vagy éppen túlérett.

Mégis, mégis, mégis... A filozopterek nélkülözhetetlenek az irodalom számára. Kiváltképpen a magyar irodalomban, ahol a szépírásra vetemedő jövőbelátókkal, sámánokkal, sarlatánokkal, magukat őstehetségekké stilizáló dilettánsokkal Dunát lehetne rekeszteni. A filozopter úgy kell az irodalomba, mint tartósítószer a befőttbe. (ĺgérem, többször már nem használom a befőtt-hasonlatot.) Minden fogyatékossága ellenére a Halálfiai sem rosszabb regény Az elsodort falunál. A filozopterség gyanújába keverhető Thomas Mann vagy Robert Musil pedig messze felülmúlja a német expresszionista próza mára divatjamúlt hajdani nagyságait.

Tetszik vagy nem, az irodalom szentélyét a filozopterek őrzik hűséges házőrző ebekként. Megugatják az arra settenkedő idegeneket, megtépik a szentélybe besurranó tolvaj nadrágszárát. A filozopter akkor is része az irodalom áramkörének, ha téved, ha túlzásokra ragadtatja vagy tévedhetetlennek hiszi magát. Ha az írónak, költőnek megbocsátjuk a tévedéseit, a túlzásait, az esetenkénti önhittségét, miért kövezzük meg ugyanezekért a gyarlóságokért éppen a filozoptert? Rövidzárlat ebben az áramkörben legföljebb olyankor keletkezik, ha a filozopter szerepet téveszt, ha azt kezdi hinni magáról, hogy ő a Gazda. Ilyenkor szelíd szóval és türelemmel meg kell kérni, hogy hát ide figyelj, kedves Bundás, ne akarj a Gazda ágyába feküdni. Őrizd te csak továbbra is hűséggel és szorgalommal a házat, s hálánk akkor sosem fogy el.

Grendel Lajos

 

*

 

Némediné Kiss Adrien:

Filozopterek mint ellenfelek

Szabó Dezső Halálfiai-kritikája és annak visszhangja

 

 

 

 

Illyés Gyula Babits Mihály halálának huszadik évfordulóján elérkezettnek látta az időt „Babits szemébe nézni”, őt az idők próbájának „limbusá”-ból kiszabadítani, „védelmét pöre újrafölvételében” vállalni: Babits „szégyenkeresztre” szegezettségét nyíltan kimondani, s jelezni, „ki is volt, aki rajta függ”.

 

„Alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében is, halálában is, mint Babits Mihályt.” Senkit nála „csontzúzóbb – mert író-adta – ütések” nem értek. Illyés megdöbbenve állapítja meg: „félelmetes a kebelbeli hadirend, hogy ellene kik sorakoztak föl”. „Az iskolát a hangra >>A filozopter az irodalomban<< nyitotta meg.”¹

 

 

 

 

 

I.

 

 

Babits és Szabó Dezső mint a magyar irodalom két nagy ellenlábasa élnek az irodalmi köztudatban – különösen Szabó Dezső Babits-ellenes pamfletje óta (1929). Kapcsolatuk alakulása nemcsak a Nyugat-nemzedék krónikájához tartozik, hanem – egyes vélemények szerint – a Szabó Dezső pamfletje nyomán kialakult szellemi hullámverés a harmincas évekre meggyorsította a népi-urbánus ellentét kiélezését.²

 

A két különböző írótípust megtestesítő alkotót ősellenségként tartja számon a közvélemény, pedig Babits és Szabó Dezső „a Nyugat-generáció két legtanáribb műveltségű tagja, a magyar irodalom két legnagyobb filozoptere”.³ „Bármennyire megvetette is a filozoptereket, majdnem negyvenéves koráig lényegében ő is az volt minden zsenialitása ellenére” - mondja Gombos Gyula is Szabó Dezsőről.⁴ Mindketten ugyanabban az időben Budapesten bölcsészhallgatók (Babits magyar-latin, Szabó magyar-francia szakon). „Nem volt nemzedékükben a klasszikus és a modern világirodalomnak két nagyobb bekebelezője; az antik, a francia, az olasz és az angol irodalomnak mindkettő egyformán megszállottja.” Más területen is hasonló a sorsuk: „a magyar vidék, sőt peremvidék száműzött és hajszolt tanárai”; „a nevelést tartotta mind a kettő a magyar reform legsürgősebb módszerének”; „a hatalomnak az első perctől fogva nem voltak dédelgetettjei és kegyeltjei”. „Pályájuk kezdettől fogva egymást izgatva, lelkesítve, keserítve, keresztezve haladt, de nem mindig ellenségesen. Szabó Dezső a közös érdeklődés, azonos hivatás és hasonló műveltség sugallatára kezdett barátkozni. Az események és környezetük hatása alatt azonban egyre inkább eltávolodtak egymástól.”⁵

 

Ez az írás eltávolodásuk folyamatának egy láncszemét szeretné megvilágítani – bemutatva Szabó Dezsőnek Babits Halálfiai című regényéről írt kritikáját és annak sajtóvisszhangját.

 

Szólnunk kell azonban egy keveset az előzményekről. Szabó Dezső maga is érzékelte, hogy Babits Mihály azok közé tartozott, „akik minden meghatározottságuknál fogva” nem benne kereshettek barátot.⁶ Mégis egészen közel kerülnek egymáshoz, miután Osvát ideiglenesen kiválik a Nyugatból, s Babits lép a helyére (1919. január). Az ekkortájt Pesten letelepedő Szabó Dezső, aki 1917-ben összetűzött a Nyugattal (mert éppen Babitscsal szemben mellőzöttnek érezte magát), most újra bekapcsolódik a folyóirat munkájába. Babits mint szerkesztő Szabó Dezsőnek nagy teret ad 1919 tavaszán: a folyóirat hozza tanulmányait, novelláit, ismertetéseket közöl megjelent műveiről. A baráti együttműködésről egy-két levél hangneme is tanúskodik,⁷ de közben megjelenik Az elsodort falu – benne az ugyancsak ironikus Babits-portréval. Ennek a regénynek 1919 decemberében a Nyugat-beli kritikája (Fülep Lajos tollából) már csupán egy azon okok sorában, amelyek szembefordítják Szabó Dezsőt Babitscsal (mert tévesen őt sejti az írás mögött).

 

Eltávolodásuk ősszel, a Tanácsköztársaság bukása után kezdődik, amikor Babits megtagadja a részvételt a Magyar Írók Szövetségében. A Szövetség elnökének minőségében Szabó Dezső hivatalos hangú levélben⁸ hívja az alakuló közgyűlésre Babitsot, aki részt vett a Szövetség előzetes megbeszélésein, sőt meleg hangú levélben ajánlja titkárnak fiatal barátját, volt egyetemi hallgatóját, Szabó Lőrincet. Szabó Dezső fenyegetései ellenére sem csatlakozik azonban a Szövetséghez. Kezdetben azért, mert a proletárdiktatúra alatt bekövetkezett világnézeti változását a közönség előtt – a sajtóviszonyok miatt – semmi sem dokumentálta, enélkül pedig a konzervatív írói társasághoz való csatlakozása konjunkturális cselekedetnek tűnt volna.⁹ Később azonban már más oka is volt: úgy érzi, Szabó Dezső nem az eredeti programban körvonalazott elvek szerint vezeti a Szövetséget. Állásfoglalását meg is indokolja Szabó Dezsőnek azzal a kéréssel, hogy az levelét a Szövetséggel ismertesse:¹⁰ „nem csatlakozhatom oly politikai jellegű szövetséghez, melyet a te véleményeiddel bíró ember irányít. Azt hirdetitek: ma muszáj politizálni, s mindenkinek állást kell foglalnia valamely véglet mellett. Én pedig azt mondom: nem szabad mellé állni egyik végletnek sem, hol mindkét véglet rossz. Nem a gyávaság: az erkölcs diktálja ezt nekem.” Babits levelének előző részében megvilágítja a két végletet, megmutatva a maga világnézeti változásának okait és lényegét: „Az én világnézetem a proletárdiktatúra miatt teljesen konzervatív irányban tolódott el. De úgy látszik, a konzervativizmust nem egyformán értettük. A forradalmat az eszközök utáltatták meg velem; s ha a visszahatás ugyanolyan eszközökkel dolgozik, akkor ez csak folytatása a forradalomnak. Az én konzervativizmusom nem jelentheti régi ideáljaim megtagadását. A fő cél a béke és boldogság; erre kétségtelenül rossz út a forradalom, melyben a nemzet önmagát öli meg; de nem kevésbé rossz út az, ha nemzetek és fajok egymást ölik. Az igazi hazafiság az, mely a maga nemzetét, faját belül erősíti, de nem az, mely idegen nemzeteket, fajokat kifelé támad.”¹¹

 

Babits tehát megtagadja a csatlakozást a fajvédő Magyar Írók Szövetségéhez. Szabó Dezső ismertetés helyett összetépi Babits levelét,¹² és támadásba kezd, de még nem közvetlenül. Először – október 5-én – egy névtelen cikkíró gúnyolódik a Gondolatban (az ellenforradalmi ifjúsági alakulatok lapja).¹³ Majd ugyanebben a lapban december 4-én – miután megjelent Babits cikke, a Magyar költő kilencszáztizenkilencben – Lendvai István (a lap főszerkesztője, a Szövetség ügyvezető elnöke) ír alantas hangnemben Babits „önvédelméről”.¹⁴ Más természetű bosszút is áll Szabó Dezső. Már az 1918-ban befejezett, 1919 tavaszán megjelent Az elsodort falu című regényében is szerepel egy enyhén szatirikus Babits-portré, de az 1921-ben megjelenő Csodálatos életben valóságos gúny- és torzképet fest róla.

 

1920-tól kezdve megváltozik a Nyugat magatartása Szabó Dezsővel szemben. Mindezek ellenére azonban többször ír Szabó elismerően a Nyugat-nemzedékről, köztük Babitsról (a Dante-fordításról), a Baudelaire-fordítókról; egy alkalommal azonban „az egy délszláv Babitsot” kiemeli a Nyugat „vér és hús szerint magyar” írói közül.¹⁵ (Valószínűleg erre reagál Babits Szerb író vagyok-e? Címmel 1928-ban, az Erdélyi Helikonban.)

 

Szabó Dezső ellentmondásos, elismerő és elvi-bíráló magatartása „a Baumgarten-alapítvány megalakulásával és Babits kurátori működésével változott át a támadás, a gyűlölködés, sőt az üldözés hadjáratává”.¹⁶ A Babits, a kurátor elleni indulatát Szabó Dezső anyagi helyzete is magyarázhatja. Az alapítvány nyilvánosságra hozott alapszabályai szerint Szabó Dezső nem nagyon számíthatott a díjra, segélyben sem részesült. Először 1928 júliusában az Előörsben támadta meg az alapítványt. Indulatának leplezetlen megnyilvánulása azonban a Filozopter az irodalomban című pamfletje, Babits regényének, a Halálfiainak kritikája. Több minden támasztja alá azon véleményt, hogy eme igaztalanul torzított írás a kurátor elleni dühből is származik. (A Halálfiai kritikájában is „elszólja” magát. Aztán például Oláh Gábor naplója megőrizte Szabó Dezsőnek egy későbbi szóbeli vallomását: „Hozzám ellátogatott Dezső úr […]. Rárohantam: Miért bántod azt a szegény Babitsot? Azért, mert sok pénze van, feleli, - s mert ő kezeli a Baumgarten-díjat.”¹⁷)

 

 

 

II.

 

 

Szabó Dezső egy éven át (1928) Bajcsy-Zsilinszky Endre hetilapjában, az Előörsben kapott publikálási lehetőséget és ezen keresztül anyagi támogatást. Miután együttműködésük egy év után megszűnt, Szabó Dezső újabb kísérletet tett, hogy kitörjön az elszigeteltségből, s megoldja anyagi gondjait. Önálló fórumot teremtett magának a zsebkönyv formájú Kritikai Füzetekkel (egy rajongóban mecénást is talált hozzá), amelyben – az első szám bejelentése szerint – a magyar élet minden jelenségét vizsgálat tárgyává kívánja tenni – (s amelyből végül csak két szám jelent meg).

 

Maga harangozta be a Kritikai Füzetek megjelenését egy a Mai Napban 1929. augusztus 31-én napvilágot látott interjúban. „Évek óta teljesen körül vagyok zárva. […] ezért most >>Kritikai füzetek<< cimen irodalmi vállalatot alakitok. Havonta egy vagy két füzet fog megjelenni, egy vagy két tanulmánnyal a magyar élet valamely jelenségéről. Az első füzet pár nap mulva meg is jelenik. A cime: >>Filozopter az irodalomban<<. Ebben Babits >>Halálfiai<< cimű regényéről adok kimeritő kritikát, beállitva szellemi betegségeink közé. Ez a tanulmány ha nem is emliti az Ady vitát, mégis lényegébe világit annak a piszkos herce-hurcának, ami az emberiség legnagyobb lirikusa körül dühöng.”¹⁸

 

A megjelent Kritikai Füzetek¹⁹ címoldalán olvassuk: Kiadja: Boór Bálint. Tudvalevő, hogy Boór Bálint Szabó Dezső Segítség! című 1925-ben megjelent regényének egyik hőse, a tragikus sorsú zseniális szobrász és politikus. Nagy Péter szerint az író így „utólag igazolja regényhősét, aki mintegy előjátszotta az ő sorsát: ez a jelzés mutatja, hogy e füzetek kiadása idejére üldöztetési érzése már megint milyen fokra hevült, s mennyire reménytelennek látta saját helyzetét”.²⁰

 

Figyelemre méltó, hogy Babits regénye 1927 áprilisában jelent meg, s Szabó Dezső csak 1929 szeptemberében írta meg kritikáját, holott a regényről (Babitsról, a Nyugatról) alkotott véleménye nem is ekkor alakult ki, megfogalmazta azt már sokkal tömörebben egy évvel korábban az Előörsben az Úri muriról szólva. Ezen írásában előbb a kritikai helyzetet – kiemelten a Nyugatot – bírálja, majd az egyébként általa becsültnek mondott regényíró, Móricz legújabb regényétől „undorodik”, s közben Babits felé is szúr.

 

„Ha a rimekben, ritmusokban és formákban oly derék Babits regényt károg, az nem nagy veszedelem. Mert az ő >>regényei<< >>kába boraikkal<<, a mult század angol regényeiből összenaivkodott >>Envy<<, >>Remords<<, >>Conscience<< elvont mitológiájával, szokványos Czenczi nénijével, stilusgyakorlatosan züllögető dzsentriivel s egyéb édes filozopterségeivel csak pasztőrizált papirmasét adnak össze, melyek az obligát dicséretek után örökre a könyvtár csendjébe kerülnek. Legfennebb a megfizethetetlenül drága kis bóher Fenyő Makszi gyosszint tőlük az irodalmába, mondván: - Babits irótársam nivós, finoman cizellált, ájult ivelésü regénye a magyar élet adekvát képe.”²¹

 

A Filozopter az irodalomban nemcsak arra volt alkalmas, hogy benne Szabó Dezső kifejezze a maga, Babitsétól eltérő felfogását regényről, irodalomról, a kritika hiányáról, a társadalom szellemi betegségéről, hanem arra is, hogy támadja Babitsot, mint az általa vélt betegség megtestesítőjét. A Kritikai Füzetek nyitányaként elhelyezett írással a bátran szókimondó, tekintélyt nem tisztelő, évek óta a nyilvánosságból kiszoruló Szabó Dezső feltehetően tudatosan nagy vihart akart kavarni, hogy ezáltal magára irányítsa a figyelmet. Nagy Péter megfogalmazása szerint a Filozopter az irodalomban megjelentetésében volt „némely taktikai számítás is”. „Szabó Dezső a Virradat-beli cikkek óta tudja, hogy igazi feltűnést, igazi érdeklődést támadásaival, megsemmisítő kritikájával tud kiváltani – különösen, ha az botrányt okoz. Ezért indítja új füzeteit a Babits-kritikával: az irodalom viszonylagos állóvizében ezzel a kézigránáttal idézve elő művihart – s egyben ezzel biztosítva azt a kezdeti tömegérdeklődést, amely a Füzeteket rentábilissá, a következő megjelenését lehetővé teszi.”²² Szabó Dezső a legnagyobb irodalmi tekintélyt támadja olyan témához nyúlva, amelyről – véleménye szerint – senki se mert komoly kritikát mondani. Így vélekedik a Halálfiai sajtóvisszhangjáról: „Mikor ez a regény megjelent, melyet úgyszólva senki sem bírt végigolvasni: újságírói és tanári, írói és egyetemi kritika egyhangú sablonos dícséretet zengett neki. Mert senkinek sem árt, […] mert szerzőjének egy folyóiratnál s a Baumgarten-díjak kiosztásánál döntő szava van.”²³

 

 

 

III.

 

 

A szerző-kiadó Filozopter az irodalomban című írásában a Halálfiai kritikájának ürügyén támadja Babitsot, művészetét, szerepét a magyar irodalmi életben – érezhetően a sértettség pozíciójából kiinduló durva, bántó stílusban, hangnemben. Szabó nagyon torz tükörben mutatja, amit mutat, s értékítéletével, azt meghatározó művészetfelfogásával is vitatkozni lehet.

 

Ellenségesen támadó, gúnyos alaphangot üt meg már a bevezetésben, amelyben a következő kérdést fogalmazza meg: honnan van az, hogy őt – aki egyébként mindenféle művészi megnyilatkozás iránt toleráns – némly mű undorítja, „mint egy nyálkás, beteg és betegítő féreg s a megütött életösztön minden utálatával” mozdul ellene. A választ az író 45 oldalon keresztül fogalmazza.

 

Az I. részben a regény („bár inkább betű-gümőtelep, betű-penészréteg”) meséjét sablonosnak mondja: „szürke ciberéjében a regényreceptek négy fűszere úszkál: Nelli szökése, az Imrus váltóhamisítása, a gyilkosság és az Imrus öngyilkolózékonysága”.

 

A következő, rövid részben vázolja kritikájának ironikus alaptételét. „Szerző, akinek örök jótanulóságában ott zúgtak az Éducation sentimentale, a Raszkolnyikov, a Dorian Gray, a Madame Bovary, a Jean Cristophe, a Nincs menekvés, az Elsodort falu, a Segítség nagy harangjai: nyilvánvalóan a >>nagyregény<<-vizsgát akarta letenni egyhangú kitüntetéssel. Azonban Babitsnak „e nagyregény-kollokválása” nem sikerült, sem a jellemformálás, sem a korfestés terén. Alakjait („embereknek fillentett szereplők”) „szótárakból és betanult regényekből gyúrja”. „A szerencsétlenek annyira sem tudnak élni, hogy beszélni és dialógust tudnának folytatni. Szakadatlan a szerző beszél helyettük […] vízözönös locsogással.” Egyedül Hintássnak engedi meg, hogy maga beszéljen, de ezt „az alakot s ezeket a mondatokat ezerszer láttuk és hallottuk Jókainál, Mikszáthnál”. Hintáss „a regények szokványos zseniális kalandora”, „minden élet nélkül”, „kétlábon járó zsargon”. A szerzőnek „életet-adó tehetsége nincs”.

 

Hosszan és különösen gúnyosan mutatja be Szabó Dezső Imruska alakját, aki „nem fiú és nem lány, nem gyermek és nem fiatalember, nem jó és nem gonosz: filozopter”. „Filozopternek születik, mint macskának a macskakölyök […] kész filozopter már az egynapos pelenkájában […].” Ilyen stílusban folytatódik „a regény pipogyájá”-nak jellemzése. „Vegyük kissé szemünk elé ezt az undorító és gennyes, hitvány és irgalmat nem érdemlő ember-bacilust, mely folyton növekvő szemetes sokaságában modern kultúránk egyik legpimaszabb betegségét hemzsegi össze. Ott penészfoltosodnak az egyetem padjain, ott gennyesednek a kávéházakban […].” Az olvasó kezdetben ezeket a megjegyzéseket egyértelműen Imruska alakjára vonatkoztatja, majd egyre gyanakvóbb lesz, s a dühödt folytatást („s mint rosszindulatú dag-ok és lob-ok ők teszik nehéz nyavalyává az irodalmi társaságokat s eunukantológiává a folyóiratokat”) már úgy értelmezi, hogy mindez túlmutat: Imruska alkotójára is. (Mint ahogyan a filozopterség is mindkettőjükre vonatkozik.) A kritikus – követve Imruska „tanmenet szerint”-i útját születésétől az érettségiig – a „kis tudós” élettelennek vélt figuráján gúnyolódik. Kiemeli, hogy nem az élet parancsát követi, „életnyomorék”. Azonban beteg lelkében „életszegénysége is szellemi fölénnyé” torzul, s ez az „eunuk-büszkeség” bosszú „az élet erősei ellen”. A „szegény, egydimenziójú” lélek legfőbb jellemzője a „hideg vetélkedés”, mert „életsüket teste s […] szegény lélek-féléje abban érez megtorlást az erősek, az egészségesek, a szépek, a termők boldog életével szemben: ha beteg szorgalmával, kis stréber emlékezetével, szó-klaunságával odadörgölheti az élet gazdagai elé: […] azért én vagyok az első tanuló, fölényes vagyok […]!”

 

A milieu- és korfestésből „még siralmasabb” Babits kollokválása: „szószósszá higítva felmondja azt a külföldi irodalmi emlékekkel fűszerezett: magyar-ugar-vidéki várost, amely már különböző […] regények alkalmából ki-kijövöget a könyökünkön”, mióta „Ady Endre szerencsétlen >>magyar ugarja<< mindenkitől könnyen gyártható patron lett”.

 

Szabó Dezső kritikájának szemléleti alapjairól árulkodik az az eszmefuttatás, amelyben kifogásolja a még lappangó (a mainál „szervesebb”, „mélyebb”, „ember-formálóbb”) kultúrát őrző vidéknek „Pesten pestiektől pestileg beállított szűk és ellenséges” szemekkel való megítélését, a külföldön elámuló kultúrpózt; amelyben azon siránkozik, hogy a „vidék túlságosan Budapest lett”, hiszen a vidéki városokban is a „sors-formáló intelligencia jelentékeny része odakerült jövevény”.

 

Szabó Dezső tehát kétségbe vonja a Babits rajzolta kép eredetiségét, hitelességét. Nem is nyújthat – mondja – korképet az az író, aki nem élt az életben, „aki eddig csak a nyakát nyujtotta: könyvek, […] felé”, vagyis a filozopter. („Hiszen a filozopterség éppen: maga az életenkívüliség, a született vakság minden korral és élettel szemben.”)

 

Az V. fejezet kritikája a regényét „eposzi scenirozással” megírni akaró költőnek szól, annak, aki tudja, hogy „a regény az eposzból származik”, de nem tudja, hogy eposzt nem lehet írni, csak teremni. Szabó Dezső a „képtelen ízléstelenségek és modorosságok” bemutatására felsorol néhány példát azokból az eposzra jellemző csodás elemekből, amelyekből Babits a regény mitológiáját alkotja. Első példái a görög-latin idézetek, mitológiai alakok. De Babits nemcsak görög-latin szakos, hanem sok angol könyvet is olvasott, s az ezekből tanultakkal még nagyobb ízléstelenségeket követ el. A XVIII-XIX. Század fordulójának angol regényirodalmából veszi át azt a „kellemetlen” szokást, hogy a nagybetűvel írt lelki tulajdonságokat és elvontságokat megszemélyesítve valami üres és unalmas mitologikus elem gyanánt szerepelteti. - A „csodás-elem gazdag ürtöltelékéből” külön kiemeli az unos-untalan mozgosított „ördög”-gel elkövetett modorosságokat.

 

Miután újabb idézetekkel szemlélteti, hogy Babits „az élet legegyszerűbb mozzanatait, a legmindennapibb kifejezést ehetetlenné kandirozza borzasztó tudákosságával”,²⁴ így összegzi mondandóját: „Egész bizonyos: rendes ember, aki nem emlézi mindennap vissza hajdani leckéit, csak a Műveltség Kisded Szótárával olvashatja ezt a regény [...]”. Ez a „tudákosság”, „tanulmányosság” a filozopter lényege. „Beniczkyné Bajza Lenkétől és társaitól” átvett, „ostoba és ízléstelen ószeri fogás”-nak mondja a kritikus (a VIII. fejezetben) a regényíró azon eljárását is, hogy „az elbeszélést mindegyre megszakítja s a maga kis regényírói mechanizmusát zörgeti az olvasó orra alá”.

 

A regény nyelvéről (VIII.) sincs Szabó Dezsőnek jobb véleménye: „unalmasabb, undorítóbb, mesterkéltebb, cikornyásabb nyelvvé még nem terelték a magyar szó-nyájakat”. Babits nyelvi téren is: „borzasztóan jó tanuló”. Itt „rugaszkodik el legkeservesebben és legmakacsabbul minden természetes ízléstől”. A kritikus jogosnak érzi a molière-i kacagást a tudálékosan, cifrán író précieux-n, „aki azonban már nemcsak ridicule, hanem lamentable és pitoyable is”. Nem hagyja szó nélkül az appozíciókat, melyekkel az író szereplőit „aggatja díszesebbre”. „Ez a suta modorosság természetesen szintén mint >>eposzi nyelv<< szerepel a szorgalmában.”

 

Ezután már egyértelműen nem a Halálfiairól van szó, hanem Babitsról. A cikkíró szerint a regény főszereplőjének költői szárnypróbálgatásait leíró sorok („játszik a szavakkal”, „nem is érti”; „obligátnak érezte magára nézve”, hogy szerelemről írjon) Babits „egész irodalmi munkásságát” jellemzik. Számára az irodalom, a művészet „szó, szó, szó”, és „e szavaknak jelentése egyáltalán nem fontos”. A „vaskos tipográfiai csődből” kitűnik: „Babits csak filozopter, csak jótanuló és sohasem volt egyéb”. A kritikus továbbmegy: a maga ítéletét felismerteti a megbírált szerzővel is: a regényírónak – a versek, „a rím-horgonyjátékok nagy hazugsága után” - fel kellett ismerni a lelke mélyén megbújt igazságot: „Nem vagy költő, nem vagy alkotó, nem vagy művész.” De hogy a kicsinysége, szegénysége miatti „lelki hidegrázást” elnyomja, „fenenagy kultúrgőgöt, első tanulós fölényességet s minden élő, alkotó és erős vak és vad gyűlöletét tornyozza rá”. Ezért gyűlöli a zsenit: a Byronokat, a Petőfiket, az Hugókat, az Ady Endréket. A pamfletíró szerint ennek a különben oly tehetetlen „bogárká”-nak gőgje veszélyes a kultúrára, megbetegíti a művészetet.

 

Az utolsó részben a szerző nyíltan megmondja: a regény („ártatlan jószág: nem olvasták, nem olvassák, nem fogják olvasni”) csak ürügy volt számára, hogy bizonyos veszélyekre rámutasson: a kritikai élet becstelenségére, arra, hogy milyen egészségtelen arányú helyet foglal el az irodalmi életben Babits s a „babitság” [!]. Véleménye szerint a „becsületes szellemi harcnak legelemibb feltételei sincsenek meg nálunk”, s ebben maguk a lapok a hibásak: nyilvánvaló „gyávaságukkal, szajhaságukkal és nyomorult kis házi zsarnokságukkal”. Figyelemre méltó, amit a szerző ezek illusztrálására a Halálfiai (már idézett) sajtóvisszhangjáról mond.

 

Rávilágít annak a tipikusnak vélt jelenségnek az okaira is, amely Babitsot Ady mellé emelte, amely a zseni ellenében ellen-zsenit állít. A közepes és kis írók irigységből ellen-tehetséget gyúrnak valaki hozzájuk hasonlóból az igazi tehetség elhomályosítására, hogy mikor őt felemelik, voltaképpen önmagukat emeljék az igazi mellé vagy fölé. Ady és Babits összehasonlítása aláhúzza a szerző Babits-ellenességét. „Szegény Babitsot Ady mellé emlegették, akivel egy geológiai korszakban nem szabad együtt ejteni ki nevét […]. Ady az abszolút költő, Babits abszolút tagadása minden költészet lényegének: az abszolút mechanikus, a mesterember. Ady költészete az abszolút élet […]. Babits csinálmányai halvaszületett papírvirágok […]. Ady az abszolút zseni. Babits a tipikus, százpercentes, mintegy iskolai példának készült antizseni és a-zseni.” A magát nyilvánvalóan az igazi tehetségek közé számító kritikus visszamenőleg is minősíti Babits „kezdettől hamis” helyzetét. „Mert a Nyugatban dolgozott s mert az Ady üstökös-járás szelének nyomán mozdult atomok közt volt: őt is az új Magyarország forradalmasai közé számították.”

 

Szabó Dezső itt érkezett el kritikájának legáltalánosabb tárgyához, a szerző által szellemi kommunizmusnak nevezett jelenséghez, amely a kapitalista szabad verseny egyik függvénye, s szerinte elméleti megalapozója az emberi szellem, a kultúra jelenlegi két legnagyobb veszélyének. (Az elmélet lényege: szellemi téren tagadni a természettől adott tőkét: a tehetséget; azt állítani, hogy a művészi alkotás „csupán akarat és a tudatos gondolkodás gyümölcse s kellő gyakorlat után bárkitől előállítható”.) A nagyközönséget kiszolgáló üzlet-irodalom és a filozopter-irodalom veszélye közül az utóbbi a nagyobb, mert alkotói mint sokat tanult emberek „odajutnak a kritikai élet irányításához, a szellemi élet stratégiai pontjaihoz”. Az egymással szolidáris áltehetségek felismerik, hogy „az új jövő építésére menő tömegeket a zseni, a tehetségek” mozgatják, és bosszúból, irigységből megalkotják a saját elméletüket, moráljukat. Ideáljuk az „izzadmányos”, „csinálmányos” munka, amely csak „kevés kiválasztottaknak” való. Négy szempontból is veszélyeseknek tartja őket a zseni-tudatú kritikus: 1. „Fegyvereket kovácsolnak a kizsákmányoló hatalom számára a tömegeket védő zseni történelmi tiltakozása ellen.” 2. Sok fiatal lelket filozopterré, „életeunukká” torzítanak. 3. Hamis jogcímet adnak a közönségnek a zseni ellen. 4. „A magyarság legmélyebb megnyilatkozásait, legnagyobb erőit, a magyar jövő nagy építőit próbálják megsemmisíteni.”

 

 

 

IV.

 

 

Szabó Dezső a gúny, a szarkazmus fegyverével közvetetten (a Halálfiai önéletrajzi ihletésű főszereplőjének, Imruskának a kritikájában), de közvetlenül is támadja Babitsot. Imruska, illetve alkotója meg- és elítélésének hangsúlyozott vádpontjai rokonságot mutatnak a Halálfiainál korábbi és későbbi Szabó Dezső-írásokban található ironikus Babits-portrékkal.

 

Az 1918-ban befejezett és 1919 májusában megjelenő Az elsodort falu című regényében festett Babits-kép („a szláv származású, nagy kultúrájú” Záhodnik Károly figurája mögött) már tartalmazza a vissza-visszatérő fő motívumot: a művész és teremtményeinek könyvszagú életidegenségét, a szó, a forma művészének szelleme és satnya teste közti ellentétet.²⁵

 

Amikor Babits és Szabó Dezső viszonya megromlik, Szabó Dezső hangja vitriolosabb lesz. „Az elsodort falu Babits-portréja enyhe szatíra ahhoz a karikatúrához, valóságos gúny- és torzképhez képest, ahogy Babits a Csodálatos élet-ben megjelenik.”²⁶ Az 1921-ben kiadott regény szereplője, Babarov, „a b-betűvel kezdődő szavak költője” feltételezhetően egy fűzfapoéta rímekkel teleírt papírszeleteiből gyúrt rongybaba és a részeg poéta különös kalandjából termett. „Babarov nem élt, […] éjjel-nappal idegen országbeli verseket olvasott, azokból írta ki a rímeket, vagy pedig maga írt verseket.” Ereiből vér helyett szavak bugyborékoltak. „Különös szervezet volt, mely a millió arcú világból csakis a rímet és az asszonáncot tette magáévá. Egyetemes élhetetlenségét különben elefántcsonttoronynak nevezte s igen előkelő művésznek érezte magát, mikor ezt a szót kimondta.”²⁷

 

A Halálfiai kritikája ürügyén már leplezetlenül szórja Szabó Dezső a gúny nyilait – részben Babits hősét (hiszen úgy látja, hogy Babits „abszolút és kegyetlen hűséggel rajzolta meg önmagát a Halálfiai című regénypróbálkozásában”²⁸), részben közvetlenül magát az írót célozva.

 

Babits alakjait Babarovhoz hasonló életszegény, papirosfigurának mutatja. Imruska sem „az áldott emberi csókból” született. „Két rosszul kompilált szótárt összeütöttek s lett belőle Imruska.” A „papirosra született avarton” képtelen a test diadalaira; „nincs életgazdagsága a játék mély valóságai számára, nincs az élet, a folytatás, a női test hívásai számára sem”, sőt „a satnya, élet-hülye” „emberféreg” még büszke is erre, s szellemi fölénynek érzi. A többi Szabó Dezső-írással összecseng az a költő-, költészeteszmény, amelyet az életet mitizáló Szabó Dezső a Halálfiai írójának tulajdonít: a test, a lélek életidegensége, a szavakkal, a művészi formával való már-már akrobatikusan bravúros, de tartalmatlan játék („nem az élet mély anyagi és emberi revelációi a test-lélekben, nem tartalom, hanem szógimnasztika az, ami […] költővé teszi a költőt, a kis tudóst”). Az Édes Gergelyek művészete ez, ahogyan Szabó később az Életeimben írja. Nem véletlen, hogy a Halálfiai kritikájában is utal rá, amikor a szavakkal játszó, a latin szavak zenéjére érzékeny Imruskának regénybeli bemutatását kommentálja. „Nem lehetne pontosabb matematikai képletet adni arról: hogyan képzeli el a filozopter a költőt és a költészetet, mint ezek az Imrust építő sorok. Egész bizonyos: a kis Gergusnak: Édes Gergelynek pontosan ezekkel a sorokkal lehetett elbeszélni a gyermekségét.”²⁹

 

A Halálfiai kritikájában azt, amit Szabó Dezső a regény költő-hősének alakjáról gondolt, néhány oldallal odébb nyíltan alkotójára, Babitsra, „egész irodalmi munkásságá”-ra vonatkoztatja.

 

„Szerzőnknek egyáltalán nincs képzelete, nincs érzelemvilága és nem gondolattermő elme. Számára irodalom és művészet nem az emberi lélekké fájt vagy örvendett világszükségszerű kifejezése. […] A költő sajátos vegyüléke a zenebohócnak, az equilibristának […]. Minél jobban, minél többféleképpen tud játszani valaki a szavakkal: annál nagyobb költő. […] Babits Mihály szó-erotikus, született szó-zenebohóc, semmi más. A költészet, az irodalom: orgona, hegedű, zongora, cimbalom vagy furulya: kifejezője a világban történő embernek és az emberben történő világnak. Az ő irodalma: zörgő, tele ügyesen kisimított szavakkal, melyet igen sokféleképpen tud rázni. Nem fejez ki semmit […].”³⁰

 

Szabó Dezső Babits elleni indulata később sem mérséklődött. Az Életeim című önéletrajzában a Nyugat íróiról, köztük Babitsról, illetve az „irodalmi nihilisták”-ról szólva szinte megismétli a Filozopter...-ben írottakat. „A természet millió szája, a közösség fájdalmai és örömei, […] a női test mély hívásai, […], szóval: a külvilág folytonos emberi lélekké áradásai: nem mondanak semmit nekik. Van kitűnő érzékük a nyelv ritmusához, […] a majdnem cirkuszi művészetet jelentő formák kibravurozásához […]. Nem a bennük történő világ és nem a világban történő énjük termi irodalmukat. […] Könyvekben […] van költészetük minden forrása. […] Az ismert népdalt kissé módosítva lehet rájuk alkalmazni: - Nem anyától lettél, könyvekből születtél. […] Nihilizmusuk azt jelenti: hogy nekik teljesen mindegy a tárgy, melyet szavakba művészkednek.” Elismeri, hogy „sokszor egészen szép verseket tudnak így létrehozni”; méltányolja irodalomtörténeti jelentőségüket is. „Formákat, […], szavakat: téglákat, művészi nyelvet adnak az irodalmi fejlődésnek, mely egyes nagy alkotók művében később hasznos építőanyagnak bizonyul. Ilyen volt Édes Gergely […]. Ilyen volt […] Faludi Ferenc […]. Ennek az írói sorozatnak nálunk legkiemelkedőbb alakja Babits.”³¹

 

Önéletrajzában is szól Szabó arról, hogy sokan „Babits nevét az Ady neve mellé igyekeztek csirizelni”. A jelenséget is a már ismert módon magyarázza, hogy „azok, kiknek az új jelenség bármily érdekét, hiúságát és irigységét bántja: nekiállnak egy kontragéniuszt preparálni és propagálni […]. Szegény Babits ilyen papírmasé kontra-Ady volt két évtizeden át.” Elmeséli egy látogatását Babitsnál, akiből szép könyvtárának áttekintésekor kitört „a Géniusz gyűlölete”. „A vén kisasszony nem beszél olyan részletes hisztérikus dühvel a férfiról, ki helyette a húgát vette el, mint ő beszélt Byronról, Hugóról, Petőfiről, Adyról.” Ez az élmény is felidéződött a Halálfiai kritikájában kétszer is. Először Imruskáról mondja, hogy „bizonyos: ez a kis tudós költő, ha nagy tudóssá nő: a proletárnak született test-lélek ösztönös, vad gyűlöletével fogja gyűlölni Byront, Hugot, Petőfit, Adyt, az emberi reveláció gazdag elküldöttjeit s megtagadja tőlük a költő, az író nevet”.³² Másodszor közvetlenül Babitshoz kapcsolódnak ezek a nevek, ahogy ezt már idéztük.

 

 

 

V.

 

 

Babits Mihály nem reagált közvetlenül Szabó Dezső írására, csak egyszer célzott rá: amikor Németh László tőle való elfordulásában és hasonlóan erős hangú támadásaiban Szabó Dezső hatását vélte fölismerni, azt írva, hogy mögüle föltűnik „Szabó Dezső savanyú profilja”.³³ Nyilvánvalóan, nemcsak azért nem válaszolt, mert a „gondnak és elfoglaltságoknak oly tengere szakadt” rá³⁴ (a „Kassák-ügy”,³⁵ a Nyugat válsága, az Ady-revízió, a Baumgarten-kuratóriummal, majd a -díjakkal kapcsolatos kellemetlenségek, Osvát halála, a Nyugat további sorsa stb.), hanem méltatlannak is találta volna Szabó Dezső gúnyolódásaira a választ. Egyébként sem közvetlenül válaszol a kritikákra, támadásokra, hanem – többnyire – általános, elvi szintű tanulmányokkal.

 

A Nyugat is hallgat. Babitsot azonban sokan veszik védelmükbe. Ha Szabó Dezső füzetecskéjével vihart akart támasztani, jól számított. Kevés Babits elleni támadásnak volt nagyobb visszhangja, mint ennek a pamfletnek. A filozopter az irodalomban című írásáról nemcsak szenzációhajhász híradások tudósítottak, hanem többen – tárgyilagosan, gúnyosan, babitsot védve, ritkábban támadva, de a Szabó Dezső-i hangnemet többnyire elítélve – megfogalmazták véleményüket.

 

Elsőként, szeptember 7-én a Bácsmegyei Napló (Uraim, szeressük egymást! Szabó Dezső mérges támadása Babits Mihály ellen címmel) harangozza be, hogy megjelent Szabó Dezső Kritikai Füzetek című vállalkozásának első füzete, amelyben Szabó Dezső „még nála is szokatlan kíméletlenséggel végzi ki Babits Mihályt” a Halálfiainak nagy feltűnést keltő s meglehetősen szubjektív kritikájában.

 

Két részletet emelek ki a híradásból (amely a röpiratból több kitételt idéz, s amelynek kissé felületesnek tűnő szerzője tévesen azonosítja „Sót”-ot Bonyháddal, „ahol Babits fiatalságát eltöltötte”). Az egyik minősíti Szabó Dezső munkáját. A cikkíró véleménye szerint a szerző „szabódezsői ötlettel, de kegyetlenséggel megválogatott idézetek alapján állapítja […] meg, hogy Babits Mihály önmaga is megírja magáról, hogy ő nem költő és a költészet lényegét csak a szavakkal való játéknak tekinti”.

 

A második kiemelt részlet pedig azért érdekes, mert ezt a szöveget veszi át kissé módosítva A Nap. A Bácsmegyei Napló-beli cikkben nem világos tudniillik, kire vonatkoztathatók a Szabó kritikájából idézett sorok: „undorító és gennyes, hitvány és irgalmat nem érdemlő ember-bacillus, mely folyton növekvő szemetes sokaságában modern kulturánk egyik legpimaszabb betegségét hemzsegi össze”.

 

A Bácsmegyei Napló fent ismertetett híradását egy héttel később szó szerint ismétli a Brassói Lapok (1929. szeptember 15.), s még korábban (szeptember 10.) - kisebb módosítással – a pozsonyi A Nap. A Napban az átvett cikk elé az ismeretlen szerző ír egy bevezetést (melyben úgy mutatja be Szabó Dezsőt, mint akit egyrészről a legnagyobb zseninek tartanak, másrészről szeszélyes és összeférhetetlen embernek ismernek”), az eredetiből kihagy két kisebb részletet (a Bácsmegyei Naplóból általam elsőként idézettet, illetve a Szabó Dezsőtől idézett Ady-Babits összehasonlítás egy részét), a címet pedig blikkfangosabbra változtatja (Szabó Dezső szerint Babits „undorító, gennyes ember-bacillus”. Kiméletlen kritikai támadás Babits Mihály ellen). A cím azért is figyelemre méltó, mert – a kihagyások miatt kissé mérsékeltebb hangú cikk – címe durván, egyértelműen Babitsra vonatkoztatja a kiemelt megállapítást, holott a Bácsmegyei Napló ezt nem teszi. A cím pontatlan is, mert Szabó Dezső Imruskáról szólva mondja ezeket, igaz, a másképp értelmezés lehetőségét a Szabó Dezső-i szöveg egésze és adott bekezdése is megengedi.

 

A Hirdetési Ujság (szeptember 22.) thy aláírással [Guthy György?] Szabó Dezső durva támadása címen ironikus hangon ad hírt Szabó Dezső támadó írásairól, köztük a Babits-pamfletről, amelyből több részt is idéz. Ebben is megtalálható a már említett utalás („Undorító és gennyes, hitvány és irgalmat nem érdemlő ember-bacilus [...]”), s itt is inkább Babitsra értődik. Gúnyos hangon fejeződik be a rövid tudósítás. A szerző „igazságtalan förmedvények”-nek nevezi Szabó Dezső írásait, melyekkel „kollégáit érzékenyen megbántotta”. „Vegye tudomásul – írja -, hogy nem kíváncsi senki sem a >>kivégzéseire<<. […] Mondja kedves Szabó Dezső, mi lenne akkor, ha az utóbbi időben elantiszemitásodott Szabó Dezsőt végeznék ki alaposan? Mi lenne akkor?”

 

Galli Mátyás Csodabogár című, nem minden él nélküli kis cikkében Szabó Dezső „nem mulatság nélküli olvasmány”-nak mondott „förmedvény”-éből felsorol néhány idézetet, majd ironikusan összegzi a tanulságot: „Stílust, azt lehet tanulni Szabó Dezsőtől, annyi bizonyos.” (Széphalom,³⁶ szeptember-október.)

 

Az eddig bemutatott inkább szenzációvadász, illetve figyelemfelhívó tudósítások mellett – tartalmával, szemléletével, a későbbi folyamatokat meghatározó jellegével – kiemelkedik két komolyabb kritika, amelyek túlmutatnak az irodalmi, esztétikai megközelítésen. Ezek az írások – az Ignotus által a „baloldali urbánusok” főhadiszállásaként jellemzett, Babitscsal kezdetben barátságos, majd ellenséges hetilapban – A Tollban jelennek meg. A szeptember 22-i számban Németh Andor vitatkozik Szabó Dezsővel, aki szerinte a „közönség szenzációéhségét” elégítve ki a „tőle megszokott kíméletlenséggel percek alatt széttrancsírozza taglójával” Babits Mihály könyvét. Az „Igy írnak ők. Babits Mihály” című (a cím arra utalhat, hogy a cikkíró eszmeileg más platformon áll) cikk szerzője különösnek tartja, hogy Szabó Dezső „éppen most” foglalkozik „az újságosbódék legszélesebb nyilvánossága előtt Babits Mihály e nem éppen népszerű könyvével”.

 

Németh Andor elsősorban a „Babits ellen szegezett vádirat főpontjá”-ról, a füzetnek a címben is jelzett „leitmotívumá”-ról, a „filozopterség”-ről gondolkodik másképp. „Mi nem osztjuk Szabó Dezső lesujtó véleményét Babitsról, a költőről, az essaystáról, sőt még a regényíróról sem: de Babitsról mint kulturális jelenségről, életvonaláról, morális itélkezéseiről nem mondhatnánk egyebet.” Ám e morális ítélkezésre magyarázatot is talál Babits hivatása által meghatározott élethabitusában. Minden mesterség közül „a papi s a vele rokon tanítói hivatás az, amely viselőjének élethabitusát megmásíthatatlanul megszabja”. Más közpályán dolgozóktól eltérően a pap és a tanító nemcsak egy államrendet ismer el abszolútnak, de egy etikai (teológiai) rendszert is, a minden más pályán lehetséges reservatio mentalis nélkül: „hiszen nemcsak, hogy hinnie, de hirdetnie, tanítania kell, amiben hisz”. „Ez az abszolút állásfoglalás szabja meg lelki horizontját, amelyet áttörni nehéz és fájdalmas; ex kathedra nyilatkozatait, amelyeket az Eszme képviselőjeként tesz; töprengő felelősségérzetét, mely megbénítja elhatározásaiban; méltóságtudatát, mellyel évszázadok ideáljait hordja gyenge vállain; a valóság és a sollen közötti vergődését […].” Ezek a vonások – mondja Németh - „túltengenek Babitsban, aki csakugyan klerikus barát, még pedig úgy baudelairei, mint bendai értelemben rossz barát, - de annál jobb költő, ott és ahol az” - teszi hozzá a megszorítást.

 

Még a Halálfiaiban is az, „amelynek kínos befejezése csakugyan a legsúlyosabb árulás, amit művész valaha a saját teremtményeivel szemben elkövetett” - állítja Németh Andor, s ezen a ponton kritizálja tovább a regényt – a fent említett finoman burkolt kritika után – nyíltan.

 

Előbb azonban dicséri Babits „epikus elhitető művészeté”-t művének első részében, a szerelmi regényben, amely „ragyogóan megírt történet, felejthetetlen figurákkal”. Véleménye szerint az olvasó tiszta gyönyörűségét még nem zavarja semmi, „legkevésbé az előadás intellektuális hangja, amit Szabó nem győz eléggé gúnyolni”. Németh Andor egyenesen „érdeméül” tudja be Babitsnak, hogy nem népieskedik. „Az ő intellektuális álláspontjáról nézve a vidék konvencionális élete enyhén karrikaturális; érzésmódjukkal, szókincsükkel együtt. […] a modern kultúrember szenvedélyes kíváncsiságával, a természettudós objektivitásával szemléli a vidék életét és megfigyeléseinek szenvtelen őszinteségét szeretetreméltó humorral temperálja.”

 

Miért kellett volna a klasszikus kultúrájú Babitsnak népiesen egyszerűnek lenni? - kérdezi Németh. Remekül megoldott és rendkívül érdekes kísérletnek tartja, hogy „Babits a kisváros családi történetét klasszikus kultúrreminiscenciákon szűri át, megfosztja az eseményeket a maguk kicsinyességétől s a görög szépségideálhoz modellálja őket”. (S az egyébként tárgyilagos hangú kritikus ironikusan jegyzi meg, hogy a sok mitológiai istenség nem zavarhatja Szabó Dezsőt, hiszen „az ő regényalakjait is látogatják néha az Olympus féltékeny lakói”.) A babitsi megoldással való előbbi egyetértését azonban kissé vissza is vonja egy zárójelbe tett megjegyzésben: „az egyoldalú klasszikus műveltség később megbosszulja magát: mert csak arra jó, hogy az anyag hétköznapiságát epikussá szépítse, tehát csak művészi gyümölcsöt terem, de az anyag megismerését nem mélyíti el – s ez az oka annak, hogy Babits […] nem jut egy lépéssel sem közelebb a valóságos összefüggések megértéséhez […] - amihez más szemlélet kellene”.

 

A cikkíró „meggyőzőnek” érzi Babits regényében a stílus és tárgy egységét, sőt „egyenesen trouvaille-nak, mindaddig, amíg Babits nem cáfol rá”. Úgy látja, a kisvárosi életlátástól és gondolatvilágtól lelkében elszakadt Babits megindultan, de – a mértéket pontosan eltalálva – kissé gúnyra hajló bölcsességgel ábrázolja a kisvárosi életet. „Enyhén regényessé stilizálja, olyanná, amilyennek maguk a kisvárosiak érzik, mindig vagy ötven esztendővel meghaladott életstílus szerint.” Érezteti, hogy „a vidéki élet unalmát csak az anakronisztikus regényeskedés teszi bizonyos embereknek elviselhetővé”.

 

A kritikus szerint „Babitsot jobban érdekli, mit hisznek az emberek magukról, mint az, hogy mi tartja őket valóban össze”. Mivel azonban ő kortörténeti regényt akart írni, „ezért előbb-utóbb át kellett törnie a naiv mesélés szűk kereteit, szembesítenie kellett a vidéknek önmagáról való álmát az elfogulatlan társadalomkritika ítélkezésével”. Ezt a folyamatot éli át Sátordy Imre, akit Németh nem Szabó Dezső-i szemmel („nevetségessé nyomorított kis intellektüel”-nek) lát, de kritizálja sorsának babitsi bemutatását: Imrus leszámol a múlttal, s Babits igazat ad neki, ám „lassan elmozdítja a mikroszkópot, és most a becsületes intellektuális törekvések válnak enyhén komikussá s minél távolabb szakad a hős a szülői háztól, annál erősebben érezteti az író aggodalmait és féltő rosszallását”.

 

A cikkíró a regény utószavára mutatva így fogalmazza meg kifogását: bár Babits váltót nem hamisított, mint hőse, de meghamisította a regényt, „amelyet letérített a természetes kifejlés útjáról a saját átalakulása irányában, amely lehet respektábilis, de példaadó, útjelző semmiesetre sem”. A regény ott érhetett volna véget, ahol Gyula fátyoltáncáról van szó, az ő bolondos, bizonytalan ígéretével („Lopok, ölök sikkasztok, de a Viharágyúnak meg kell lennie. Az új magyar kultúrát nem a zsidók csinálják meg.”); ezzel ugyan az író még „semmit sem old meg, de nem is falaz be”. Ám mivel Babitsban erősebb a személyes hitvallás lírai kényszere még a művészi forma törvényeinél is, „az autobiográfus Dichtung und Wahrheit-jével egy eldugott erdélyi városba küldi Imréjét”. Németh Andor szerint ez az Imre már nem azonos a regény Imréjével, bármennyire erőlködik is a szerző, hogy „pszichológiai okokkal elfogadhatóvá tegye a színváltozást”. Mikor a váltóhamisítás miatt az ügy komolyra fordul, Imrus hirtelen „kultúrcsömört” kap, majd Erdélyben megtagadja ifjúkori eszményeit, filiszter lesz, fix fizetéses állami alkalmazott. „És ez volna az a morál, amelyet Babits követendő például állít a jövendő magyar nemzedékek minden Imréi elé? - méltatlankodik a kritikus.

 

Hiteltelennek érzi az erdővári Imre alakját. „Nem hisszük el még a szociológiai ismeretekkel hiányosan ellátott Imréjéről sem, hogy gondolatok finom elemzője, máról-holnapra oly durva logikai hibát kövessen el, hogy a maga kis váltóhamisítási kalandjából a modern kultúra csődjére, minden eszmei küzdelem hiábavalóságára következtessen. Babits, a moralista ezen a ponton megfeledkezik a regényéről s a maga világnézeti fejlődését kényszeríti rá Imrére – mely a valóságban sokkal lassabban ment végbe s talán éppen a regény írása közben teljesedett be. Egy huszonkét-huszonhárom éves fiatalember nem mond le kultúreszményeiről Cenci néni kedvéért – mint ahogy Babits sem mondott le annak idején. Imrusnak, ha megérdemli, hogy regényt írjanak róla, állnia kell a kultúrharcot, mint ahogy Babits, a fiatal fogarasi tanár állta is. Elment addig, ameddig egy humanista műveltségű, de nem forradalmár hajlandóságú intellektüel elmehet. […] meg kellett fizetnie kultúrbátorságáért. Nos, hát Babits megelégelte a harcot, vagy >>belsőleg érett azzá, ami ma<< - az ő dolga marad. De ne akarja elhitetni az olvasóval, hogy ez a rezignáció a Szellem, a Bölcsesség, a Kultúra követelménye – mert hazugságban marad.”

 

Végső soron Babits „legművészibb gonddal írt” munkáját, a Halálfiait Németh Andor „műalkotásnak, regénynek egyaránt kiváló”-nak tartja - „ama kisiklás híjján, amely a regény kifejlődését szigorúan formai szempontból is megnyomorítja”. Amint láttuk, a „népieskedő” Szabó Dezső kifogásait visszautasító cikk Babits regényét, szemléletét is kritizálja. Nem véletlenül nevezi Németh Andor írását Osvát „langyos védelem”-nek. Legfőbb kritikája a „kisiklás”-nak szól, annak, hogy Babits Imruska történetét „a természetes kifejlés útjáról a saját átalakulása irányában „téríti el. (Hasonló kifogást fogalmazott meg két évvel korábban Kassák Lajos a Babitsétól eltérő, a Németh Andoréhoz közelebb álló szemléleti alapról.³⁷)

 

Egy hét múlva A Toll következő számában (szeptember 9.) újabb – Szabó Dezsőt legkeményebben támadó – vitacikk jelenik meg Kézai Simon [Hevesi András] tollából. A filozopter védelmében³⁸ című írása – a Németh Andorénál határozottabb, de – különös védőbeszéd Babits mellett.

 

Ascher Oszkár egy (október elsején írt) levélben hívja fel Babits figyelmét erre a cikkre, a következő megjegyzéssel: „Örömmel küldöm itt a Toll legújabb számát (ha ugyan nem olvastad már), hogy a Szabó Dezső piszkos ronda förmedvénye után, a Németh Andor hűvös kritikája s langyos védelmén át végre láss egypár pofont elcsattanni a Szabó Dezső arcán. - Remélem, a szennyirat nem volt Rád és Ilonkára deprimáló hatással, hiszen önmagában hordta a megvetést, a nevetségességet...”³⁹

 

A fiatal kritikus cikkének első két bekezdésében általában jellemzi Szabó Dezső magatartását, írói módszerét. „Minden művében önmagát próbálja elképzelni. Furcsa esete a pszichopathiának, mikor egy ember beleolvad a saját álomképébe, eggyé válik a saját zavarosan elgondolt ideáljaival. […] szóban és írásban egy […] bálványt imitál, azt, akit ő a >>magyar faj nagyszerű kiteljesedésének<< hiv. Szabó Dezső minden önkénytelen mozdulatát […] ehhez a mintaképhez való szolgai alkalmazkodás diktálja. Van valami burleszk komikum ebben a szerepjátszásban, amelyből […] kikandikál a magánszemély dicstelen figurája […].”

 

„Szabó Dezső erősnek álmodja magát, hogy mindenkit letaposhasson” - mondja Hevesi. Az író gyakran emlegetett „undorodásáról” pedig megjegyzi, hogy Szabó Dezső azt a magyar faj kiemelkedő sajátságának tartja, s ő maga is undorodik mindenkitől. „Szabó Dezső undorodik attól, hogy valaki germán vagy zsidó származású, hogy szűkmellű, hogy rövidlátó, hogy rosszul ejti az idegen szavakat. Nem az emberek erkölcsi magatartásától undorodik, hanem puszta létezésüktől […] oeuvre-je egy dagályos prózává tagolt több ezer oldalra elnyújtott állati üvöltés, Caliban rekedt ordítása, amiért rajta kívül mások is élnek a világon.” „Ez az ember sajátságos módon az Életet kürtöli […] és most az élet nevében […] undorodik attól, akit ő filozopternek nevez. Babits Mihály a >>filozopter<< remélhetőleg ügyet sem vet erre a habzó szájú négerre […].”

 

A cikkíró a továbbiakban véleményt fűz Németh Andor kritikájához, amellyel nem mindenben ért egyet. Úgy látja, hogy amikor Németh Babitsot nagy költőnek, írónak, essayistának, „csak, sajnos, filozopter”-nek tekinti, látszólag Szabó Dezsőnek ad igazat. Pedig Németh mást ért filozopteren. Véleménye szerint Szabó Dezső szemében a filozopter „betűmoly, könyv-kukac” (ő is az félművelt változatban! - csattan egy pofon), Németh Andor szerint a filozopterség „a szellem deferálása a hatalomnak, a fennálló rend intellektuális szankciója”.

 

Hevesi András cikkének további két részében – kapcsolódva Németh azon állításához, hogy Babits hőse megalkuvó – bemutatja a múltbeli, illetve a jelenbeli filozoptert. A régi írástudó siralmas alak, „egy arisztokratikus társadalom rosszul fizetett luxuscikke, igénytelen dísztárgy, […] a maga módja szerint mégis függetlenebb művész, mint az írói önérzet ma élő atlétái”. „Meghunyászkodó rabszolga maecenásai (királyok, kardinálisok) magánéletének és a napi politika eseményeinek minden vonatkozásában, de korlátlan ura az antik mitológiának, történelemnek.” Állásfoglalásait előírják, de az ízlését nem.

 

A jelenben más a helyzet. „A forradalom polgári önérzettel ajándékozta meg az írástudót és cserébe elvette tőle a lelki függetlenséget. A mai írástudó maecenásai nem királyok és kardinálisok, hanem politikai pártok, társadalmi rétegek, […] irodsalmi klikkek. A szolgai hízelgés ma nem személyeknek szól, hanem elveknek, jelszavaknak és hangulatoknak.” A mai igazi írástudó nem keresi a mecénást, hanem menekül előlük, vagy keserű iróniával tűri őket. A közelmúltban egy mecénás volt, az állam, amely személytelenségével nem nyomorította meg az írástudót. Babits regénye ebben az időben játszódik. Sátordy Imre, a poéta nem volt „megalkuvó” (ahogy Németh Andor állítja), hanem kiválasztotta a különböző mecénás közül a legkevésbé nyomasztót, s játékos hajlamú lévén „beleélte magát a kultúra pionirjának szerepébe”. „Ez azonban egy újabb regény tárgya, amit Babits még nem írt meg.”⁴⁰

 

Végezetül Babits pályafutásával kapcsolatban (nem kritikai él nélkül) mondja, hogy az állam nem bizonyult elég engedékeny és semleges mecénásnak. „A költő már több mint tíz éve a maga útján jár és közszereplése abban merült ki, hogy felváltva elfogadja és elutasítja a különböző oldalakról kínálkozó szövetségeket, ami az igazi írástudó jogos és megengedett taktikázása, hogy megőrizze magányát. Bizonyosra vesszük, hogy Babits a Kisfaludy-Társaság⁴¹ szirénhangjait épp oly határozottan el fogja utasítani, mint a haladó ifjúság hívó szavát. Neki csakugyan egyikre sincs szüksége.” (Zárójelben jegyezzük meg, hogy hevesi Andrásnak az írástudók helyzetének, szerepének szociológiai szempontú megítélése különbözik Babits ismert – az írástudó az örök értékekre néz – véleményétől.)

 

Feltehetően Komlós Aladár ír névtelenül a Képes Hét október 27-i számában, Irodalmi napló címmel Szabó Dezső kritikájáról, amely Babits Mihály regényéről „szedi le a keresztvizet”. A kritikus szerint Szabó Dezső „füzet”-e „iskolapéldája annak, hogyan nem szabad kritikát írni”, s ezenfelül „hiján van a régi Szabó Dezső szempontokban és ötletekben való gazdagságának is”. Kiemeli, hogy a hosszú pamflet kevés gondolat állandó ismétlése. „A plakátizü egyetlen gondolat, melynek melódiavariációit Szabó el-ujjgyakorlatozza előttünk, annyi, hogy kétféle embertipus van”. A továbbiakban Szabó stílusában (zárójelben megjegyezve: „hogy Szabó még nem unja ezt a stílust!”) mutatja be e két típust, köztük a filozopter-, a Babits-típust.

 

Amint láttuk, a megtámadott „filozopter” védelmében született írások egyike-másika Babitscsal szemben is megfogalmaz kritikai megjegyzéseket, találkozunk azonban támadó, ellenséges hangvételű, tartalmú publicisztikai termékkel – a baloldalon például. A 100%, a KMP 1927 és 1930 között megjelenő „Irodalmi és művészeti kultúrszemlé”-je, már az első, 1927-es számában szembeszáll Babitscsal Ady megítélésének kérdésében, s most, 1929 októberében Szabó Dezső kritikája ad újabb alkalmat a szerkesztőknek Babits-ellenességük ismételt kinyilvánítására. Szabó Dezső Babits Mihályról című színvonaltalan – irodalmi, esztétikai szempontú megközelítést nélkülöző – írásában Gergely Sándor egyetért Szabó Dezsőnek Babitsról alkotott véleményével, de mivel az ő Babits-megítélése más ideológiai alapokon nyugszik, Szabó Dezsőt is kritizálja.

 

Gergely elégedetten nyugtázza, hogy Szabó Dezső az új magyar irodalom „álnagyságát” teljesen leleplezi, s „találó” idézetekkel meggyőzően bemutatja – ami a 100% olvasói számára persze nem újság! - „Babits ürességét, formalizmusát, költői tehetetlenségét, eredetiségének teljes hiányát, képtelenségét a társadalmi összefüggések felismerésére”. A cikkíró helyeslése eddig a határig terjed. Szabó Dezső érvelését azonban nem fogadja el, abszurdnak, Babitséhoz hasonló korlátoltságra vallónak tartja. Álláspontját a baloldalt megtévesztőnek, zsenikultuszát veszélyesnek ítéli. Gergely rámutat arra, hogy „a >>tömegeket védő zseni<<: egy új irodalmi fasizmus programja”. Hangsúlyozza, ne tévesszen meg senkit, hogy a múlt, a magyar nagybirtok, a magyar kapitalizmus irodalmának Szabó Dezső-i bírálata egyes eredményeiben hasonló ennek az irodalomnak balról, proletároldalról való bírálatával. Úgy látja, „Szabó Dezső irodalmi helyzete közel esik ahhoz az irányzathoz, ami […] még nem alakult párttá, még egységes ideológiája sincs”. Figyelmeztet: „a munkáskultúra baloldalának fel kell ismernie, hogy itt veszélyes ellenséggel, készülő nyilt fasizmussal áll szemben – annak ellenére, hogy ez az irányzat időnként élesen és helyesen bírálja a mai magyar kultúra gazdasági alapjait és szellemi megnyilvánulásait”.

 

Az általunk ismert sajtóvisszhangból talán az egyetlen írás, amelyik nagy megértéssel mutatja be a Szabó Dezső Babits-ellenes pamfletjét, az erdélyi Pásztortűz⁴² című folyóirat költő-szerkesztőjének, Walter Gyulának a tollából származik (1929. november).

 

Az első két bekezdésben jellemzi a Kritikai Füzetek „örök bajvívásra kész” szerzőjét, az irodalompolitikust, aki „a kritika választóvizével akar tisztítani az irodalom káoszában”, aki tekintélyek, előítéletek ellen megy hadba. „Nem a kiegyenlítések, a kendőzött széptevések és elhallgatások embere, de az örök és mindig megújhodó küzdelemé […]. Lehet a szempontjai ellen állást foglalni, vitatkozni vele, […] de a kritikájának főleg formai része, hangjának vitriolos tónusa elleni szembefordulással is el kell ismerni: itt ember áll mindig a szavak mögött, kivételes, nagy egyéniség, teremtő lélek és művész.”

 

Szabó Dezső „éles és dermesztően szigorú mikroszkópja” alá vette Babits regényét. Megragyogtatta „a gúny, irónia és fölénybekerültség minden fényét-színét” a Halálfiai figuráival, miliőjével, elgondolásával szemben. S Walter szerint az eredmény: „a meddőségig és élet-negációjáig kulturálódott szépléleknek fagyasztófölényű és a szárkázmusz haláltosztó erejű szétboncolása”. Amit a Halálfiairól mond, az „kegyetlen és acélkemény”, de „nem mindig és mindenben igaztalan”. Figyelemre méltó a cikkíró nyíltsága. „Ezt a kritikát […] ennyire bátran – ha elfogultságokkal és […] rapszódikussággal és lélekfeszültségekkel is – Szabó Dezsőn kívül senki se tudta és merte volna elmondani. Tükör ez, ha torzításra beállított is, de tanulni lehet belőle, írónak, olvasónak egyaránt. Még akkor is, ha a kijegecesedett polgári életérzés és világfelfogás […] a kelleténél jobban is felháborodik miatta és ellene.”

 

Walter Gyula személyes vallomással zárja írását: „Én pl. minden Babits-tiszteletem és szeretetem mellett sem botránkoztam meg ezen a belső igazságérzéstől maximumra fűtött iróniájú könyven. Felizgatott – de amit adott, művészi, esztétikai izgalom volt, a rálátás és ráláttatás minden hibájával és erényével egységesen nagyvonalú és gondolatok forró sodrába dobó. […] Rendkívüli élmény.”

 

 

 

VI.

 

 

Durva kíméletlenséggel csúfolja ki Babits emberi és írói egyéniségét Szabó Dezső írása, mely önéletrajzírója, Gombos Gyula szerint „a maga nemében a legjobbak közül való volt; gúny, fölény, indulat, ötletesség; amit mond lényegében igaz, de ahogy mondja, túlzásaival mégis igazságtalan”.⁴³ Szabó Dezső másik, a Gombosétól eltérő szemléletű életrajzírója, Nagy Péter is hasonlókat mond a Halálfiai-kritikáról: „tele remek megfigyelésekkel és égbekiáltó igazságtalanságokkal, őszinte szenvedéllyel s a szenvedély elvakultságaival”.

 

Nagy Péter véleménye szerint Szabó a „regényben a nem az életből, hanem más művekből merítet ihlet ellen, az íróban a túlkulturált >>filozopter<< ellen s az irodalmi életben a tehetségtelenek és áltehetségek véd- és dac-szövetsége ellen támad”. Tegyük hozzá, hogy Szabó Dezső épp azon művében támadja Babitsot, amelyben éreznie kella saját regényírói törekvéseit is mozgató nagyszabású igényt: bemutatni a magyar közelmúlt társadalmát, a magyar tragikum okait. Mindketten a maguk nagy „nagyregényét” írták. S Szabó Dezső az övéit világirodalmi rangúnak hirdette. (Valószínű, hogy Babits is annak szerette volna hinni s e hitében – a Halálfiait, levelezésük tanúsága szerint – barátja, Szilasi Vilmos is megerősíthette.)

 

Nagy Péter szerint nem kétséges, hogy a Filozopter az irodalomban megírásába legalább annyira belejátszott a Szabó Dezsőt „makacsul nem díjazó >>Baumgarten-curée<< (sic!) miatti indulat, mint az elvi felháborodás egy, az övétől eltérő esztétika erőteljes megnyilatkozása miatt; a féltékenység Babits egyre erősödő irodalmi vezéri szerepe és Nyugat-beli kulcshelyzete miatt, mint saját kirekesztettségi érzése; az irodalmi pajtáskodások miatti felháborodása, mint a mindenünnen kiszorult ember hajjszoltsága”.⁴⁴

 

A „vérbeli Szabó Dezső-féle kivégzés”, ahogy Szabó Dezső kritikáját Gombos Gyula értékeli, nemcsak a regényt szedi ízekre, hanem Kardos Pál kifejezésével: „igyekszik a szerzőt is diszkreditálni”. A Babits-monográfia szerzője nem kételkedik abban, hogy „ez a támadás nagyon fájt a túl érzékeny Babitsnak, akit bensejében az Arany János-i >>örök kétely<< emésztett tehetsége és műveinek értéke iránt”, s akinek azt is tudnia kellett, hogy Szabó Dezső szava nem hatástalan. „Először is, mint minden torzképben, ebben is voltak találó vonások. Másodszor: a húszas évek fiatal értelmiségének nem kis része lelkesedett a faji sovinizmust sodró erejű stílusban hirdető íróért, aki még a magával ragadó pátosznál is jobban értett a gúnyhoz.”⁴⁵

 

Szabó Dezső, „a pamflet Michelangelója”⁴⁶ nem véletlenül nyúlt e „kegyetlen” műfajhoz, hiszen a pamflet irodalmi köntösben megjelenő politikum. Célja az ellenfél lejáratása, kigúnyolása, hangulati-erkölcsi megsemmisítése. Nagy Péter úgy gondolja, hogy „esztétikájában, művészi alkotása lényegében támad a polgári irodalom balszárnyának vezérére, a liberalizmus irodalmi képviselőjére az, aki a liberalizmust valóban első irodalmi lépései óta szenvedélyesen tagadja, s aki a vezérséget mint született jussát követeli”.⁴⁷ Nagy Péter megállapítása (mutatis mutandis, illetve figyelmen kívül hagyva, hogy mit is jelent Babits liberalizmusa például) jelzi, hogy irodalmon kívüli szempontokról (is) van szó Szabó Dezső kritikája mögött.

 

Érthető tehát, hogy a vitához hozzászólók is túllépnek az irodalomkritikai megközelítésen. Vannak, akik a regényről szólva egyúttal definiálják a saját helyzetüket a húszas évek végére kirajzolódó szellemi-ideológiai-világnézeti frontok mentén. Németh Andor például úgy védi Szabó Dezsővel szemben Babitsot, hogy elhatárolja magát az ifjúsága eszményeit nem vállaló írótól, hiányolja a „valóságos összefüggések” megértését, a mű „példaadó, útjelző” társadalmi szerepét. Egyértelműen ideológiai-politikai jellegű a 100%-ban megjelent színvonaltalan írás, amely nemcsak Babitsot támadja, de a szélsőjobb oldalon veszélyesnek látja a zseni-kultusz íróját is – a recenzensek közül egyedül hangsúlyozva Szabó Dezső szemléletének eme vonását.

 

Külön figyelmet érdemel a Szabó Dezsőt „legkegyetlenebbül” támadó cikk. Hevesi András észreveszi, hangsúlyosan kiemeli a Szabó Dezső kritikáját meghatározó szemléleti vonást: az élet-kultuszt. - Valóban Szabó Dezső „filozopter”-megítélésének kulcsa az „élet”, az „egészség”.⁴⁸ Nemcsak a babitsi esztétikai szemlélettel szemben álló, a „francia Nietzsche”, a vitalista irracionalizmust hirdető Guyau esztétikájának hatásától sem mentes művészetfelfogásról van szó, hanem általánosabb szemléleti elemről, amelynek megnyilvánulásait Szabó Dezső regényeiből is ismerjük. Az általa használt fogalom jelentése összetett: benne foglaltatnak az élet, az egészség, a testiség, az akarat mint pozitív értékek, összekapcsolódik velük a természetes élet színhelye, a falu (mint negatív ellenpólus a város) és a Szabó Dezső-i értelemben vett „faj” fogalma. - Szabó Dezső Babits- és Halálfiai-kritikájában leértékelődik a szellemi lény: a „betűmoly” testileg, egészségileg „satnya”, „életnyomorék”. Hevesi kritizálja az „életet” kizárólagos értéknek látó szemléletet, „az élet ordító dalnoká”-t, aki az „élet nevében” „undorodik” (nem az emberek erkölcsi magatartásától, hanem puszta létezésüktől), akinek munkája „állati üvöltés, Calibán rekedt ordítása” - ez a Szabó Lőrinc versét evokáló kép kifejező megnyilvánulása a kritikus értékítéletének.

 

Hevesi András egyértelműen szemben áll a Szabó Dezső-i felfogással. Nem mondható ez el Walter Gyuláról (Pásztortűz), aki szintén észreveszi Szabó Dezső „élet”-alapú szemléletét, de írásának csak a modalitása sejteti álláspontját (mikor „az élet negációjáig kulturálódott széplélek” „fagyasztó-fölényű” „szétboncolása”-ként emlegeti Szabó pamfletjét, vagy amikor szembesíti Szabó Dezső „masszív és földszagú életábrázolásá”-t és Babits „könyvtárízű kulturájá”-nak sorsfestését).

 

Szabó Dezső gúnyiratának hatását Gál István mind rövid, mind hosszú távon meghatározónak tartja. Erre vezeti vissza az ún. esszéíró-nemzedék csoportosulását és szervezkedését. (A nemzedék kiváló tagja, Hevesi András támadta „legkegyetlenebbül” a pamfletírót.) Úgy gondolja, hogy ez a röpirat adott alkalmat két másik jelentős tábornak, hogy Babits-ellenes hadjáratát megindítsa. „Az akkor ugyan még inkább csak egyetemi és ifjúsági mozgalom jellegű népies irányzat hívei elfordultak a[z] irodalomtól, a klasszikusoktól és modernektől egyaránt. Másfél évtizedre megmérgezte a népi írók egyik részének olvasótáborát ez a Szabó Dezső-írás, amelyből azt következtették egyesek, hogy idegen nyelvek tanulása és a világirodalom megismerése valóságos szégyen. Ugyanakkor Szabó Dezső vádja Babits munkásságának általa elképzelt élet- és társadalomellenességéről a baloldali szektáriánus kritikusok között is erősen hatott.”⁴⁹

 

Gál István véleménye szerint itt gyökerezik a szétválás népiesek és urbánusok táborára. Hasonlót állít Ignotus Pál is a népies-urbánus ellentét datálásában. Azt mondja, hogy bár az urbánusok nem voltak egységesek, de az akkori irodalmi polarizációban, mindnyájan Babitshoz húztak, nem Szabó Dezsőhöz. Elismeri Komlós igazát, hogy a rendszeresebb falukutatás csak a harmincas években indult meg, de hozzáteszi: a húszas évek végéig „a kölcsönös egymásramorgás >>népies<< és >>urbánus<< fertályokból az intellektuális kávéházi asztalok titka maradt”, a húszas évek végére azonban „hirtelen fordulat állt be”. Ezt Ignotus a >>népi<< arcvonalon két jelenségben látta megnyilatkozni: az egyik volt a Bartha Miklós Társaság működésének megindulása; a másik a Bajcsy-Zsilinszky Endre Előörs című hetilapjának irodalompolitikai szerepvállalása. Véleménye szerint az >>urbanitás<< táborának ilyen testületi vagy folyóirati gócai sokáig nem voltak. A Nyugat, a Századunk, a Szocializmus -irodalomesztétikai vagy társadalompolitikai vitában - „kontradiktatorikus alapon helyet adott annak a fajta urbánus polgári baloldalnak”, amelyhez tartozónak vélte magát Ignotus is. Kassák lapja „a szocialista urbanitás oldalán állt”. - 1929-ben A Toll „szolgált az urbánusok, nevezetesen a >>baloldali urbánusok<< főhadiszállásául”. „A >>népies-urbánus<< ellentét leghevesebb időszaka a húszas évek vége s talán a harmincasok legeleje volt; s a két akkor ebben legjellegzetesebb szócső az Előörs és A Toll.”⁵⁰

 

A Halálfiairól 1927-ben Ignotus, Tóth Aladár, Kecskeméti György között folyó vitát tanulmányozva, úgy tűnik, hogy már ekkor kezdenek körvonalazódni azok a frontvonalak, melyek később, 1929-ben a Szabó Dezső írása kiváltotta szélesebb körű polémiában világosabban felismerhetők. A népiek és az urbánusok szemléletbeli elkülönülésének irányába mutat Tóth Aladár véleményével szemben Ignotus és Kecskeméti álláspontja. Tóth Aladárnak a vitában megmutatkozó értékválasztása, szemlélete, sőt szóhasználata is – bizonyos vonatkozásokban – emlékeztet Szabó Dezső szemléletére, szóhasználatára. Tóth szembeállítja az európai és a magyar szellemet, a kifelé nyitott és a magába zárkózó kultúrát, az egyén haszontalannak bizonyuló szabadságát és a magyar élet közösségét. Kecskeméti a bezárkózással szemben az Európa felé való nyitottságot képviseli. „Ha anakronizmus is talán, ha fájó idegenség is a szó: de van európai szellem, van új Európa és ez az új Európa keresi és tapogatja fürkésző kézzel a maga még idegen formáit. A magyar kéz nem fürkész és nem keres; a magyar ajak összecsukódik az új időket eszmélő szó előtt. Szellem-újulás: […] hányadiknak kullog az ma a gondjaink között!”⁵¹

 

A népies-urbánus vitáktól függetlenül is hatott az irodalmi köztudatban Szabó Dezső írása. „Nem kis része volt […] a Babits elleni előítéleteknek elhintésében és meggyökereztetésében.”⁵² A Halálfiairól megjelenő tanulmányok is sokáig visszhangozzák Szabó Dezső egyik-másik kitételét. De ez már egy újabb dolgozat témája lehetne.

 

 

 

 

Jegyzetek:

 

 

1 ILLYÉS Gyula, Babits szemébe nézni = Uő, Ingyen lakoma. Tanulmányok, vallomások, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1964, 129-135.

 

2 GÁL István, Babits és Szabó Dezső = Jelenkor, 1970, 2. sz.

 

3 I. m., 151.

 

4 GOMBOS Gyula, Szabó Dezső, 3. kiad., New York, Püski, 1975, 153.

 

5 GÁL István, i. m., 151.

 

6 SZABÓ Dezső, Életeim, Bp., Szépirodalmi, 1965, II. k., 525.

 

7 GÁL István, i. m., 154.

 

8 „Engem nem látott senki még.” - Babits-olvasókönyv I-II, szerk., vál., a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta SIPOS Lajos, Bp., Korona Kiadó, 1999, II, 381., 349.

 

9 I. m., 383., 350.

 

10 „Lojalitásodtól elvárom, hogy e levelet ne csak egyes kikapott részletekben, hanem egész terjedelmében ismertesd meg a Szövetséggel.” Uo.

 

11 Uo.

 

12 Uo.

 

13 I. m., 385.

 

14 I. m., 390.

 

15 Panasz, 1923, 37., 35.

 

16 GÁL István, i. m., 157.

 

17 Nagy Péter idézi a 165. lábjegyzetben Oláh Gábor kéziratos naplójából az 1934-es debreceni találkozás alkalmával elhangzott beszélgetést (NAGY Péter, Szabó Dezső, Bp., Akadémiai Kiadó, 1964, 518-519.)

 

18 GALLOWICH Tibor, Szabó Dezső „Loránt bácsi” támadásairól. Szellemi betegségeink közé sorozza Babits „Halálfiai” című regényét és piszkos herce-hurcának nevezi az Ady-vitát.

 

Az interjúban arra a kérdésre, hogy miért nem reagál ellenfelének, Hegedűs Lorántnak két támadó cikkére (Az elsodort irodalom), így válaszolt – az önmaga propagálására hamis állításoktól máskor sem visszariadó – Szabó Dezső: „Loránt bácsit magam kértem fel erre a kis szórakoztatásra”. Hegedűs Loránt, a Pesti Hirlap munkatársa, a lap Levelesládájában szeptember 19-én látszólag nem erre az írásra reagálva, hanem olvasói levelekre válaszolva úgy nyilatkozik, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a polémiát. Első helyen a száz aláírást mellékelő „urhölgyek” neki szóló azon kérését ismerteti, hogy szólaljon fel „az elsodort író” ellen, kiről az Elsodort irodalom című két cikkében „zengett”, „mert legujabb füzetében Babits Mihályt akarja csuffá tenni”. Hegedűs Loránt: író, politikus, bankigazgató, az MTA és az irodalmi társaságok (Kisfaludy, Petőfi) tagja; Szabó Dezső sokszor gúnyolt ellenfele.

 

19 SZABÓ Dezső, Kritikai Füzetek. I. Filozopter az irodalomban. - Babits Mihály: Halálfiai. Regény. Kiadja: Boór Bálint, 1929. szeptember. (A tanulmány egy rövid bevezetőből és I-X-ig számozott fejezetekből áll, de nincs VII. számmal jelölt.)

 

20 NAGY Péter, i. m., 448.

 

21 „...a Nyugatnak sikerült legteljesebben megszabadulnia az egészséges szellemi élet minden moráljától. Ez a folyóirat, mely az Ady nagy evangéliumából a három kereskedelmit végzettek szellemi lerakódásává züllött, az irodalmi cimboraságnak olyan páratlan példáját adja, hogy undoritását csak kómikuma enyhiti. És még azt a szegénylegény-bátorságot sem vállalja, hogy a magyar szellemi élet egy-egy nagyobb alkotását a maga felelősségében támadjon meg. Ilyenkor egy ghettó-klaunt vagy egy gyáripari szövetség törekvő kis bóherjét engedi hasábjaira, hogy megcsaholják azt, ami az ő boltjuktól függetlenül mer magyar szellemi akarat és életet jelentő müvészet lenni. Ez az eljárás, mert kétszeresen erkölcstelen: kétszeresen hasznos. Sikerült piszkot dobni a magyar pszihé egy uj értéke felé. Viszont: ha komoly számonkérés történik, oda lehet vállvonogatni, hogy a dolgot felelőtlen, irodalmi beszámitás alá nem eső emberkék követték el.” SZABÓ Dezső, Uri muri. Móricz Zsigmond regénye, Előörs, 1928. április 14., 5-6.

 

22 NAGY Péter, i. m., 450-451.

 

23 SZABÓ Dezső, i. m., 38-39.

 

24 Csak egyetlen példa a hozzáfűzött Szabó Dezső-i kommentárral!

 

„Guci a primás lépett Harun al Rasid elé, sanda és foltos indiai gnóm. Ezzel a sanda és foltos indiai gnómmal, magyarul: cigányprimással Hintáss ügyvéd hazakísérteti magát. Magyarul: zenekísérettel megy haza, babitsul: És zenével, mint Samszeddin nagyvezér, tér a varázsúton nyugvóhelye felé. A jó isten tudta, hogy Samszeddin ki és hogy tért haza. Így e tudós hasonlat olyan, mintha suviksszal világítnák meg a pohár vizet.” (26.)

 

25 „Szegény, vézna testét félrevonta az élet közvetlen zuhataga elől, de a könyveken átszűrt életre finoman és mélyen tudott visszhangozni. […] Betűk között eltengetett életének az volt a lírája, hogy melyik írón át fejezi ki magát, mint ahogy a nő lírája a férfi, kivel ölelkezik. […] EZ az életre nem termett minden töviskére halálosan vonagló ember úgy menekült a mesteri és mesterkélt formákba, mint mások az alkoholba, a nőbe.” SZABÓ Dezső, Az elsodort falu, 1920, I. k., 110-111.

 

26 GÁL István, i. m., 155.

 

27 SZABÓ Dezső, Csodálatos élet, 1921, 124-125.

 

28 SZABÓ Dezső, Életeim, II. k., 525.

 

29 SZABÓ Dezső, Filozopter az irodalomban, III. fej.

 

30 I. m., 35-36.

 

31 SZABÓ Dezső, Életeim, II. k., 525-526.

 

32 SZABÓ Dezső, Filozopter az irodalomban, 15.

 

33 GÁL István, i. m., 158.

 

34 Áprily Lajosnak írja 1929 decemberében. „Engem nem látott senki még”, II, 672.

 

35 NÉMEDINÉ KISS Adrien, Valóban „sirógörcsöket kapott” Babits? (A Halálfiairól írt Kassák-kritika és következményei). Új Dunatáj, 2000. szept., 65-80.

 

36 A tudományos és irodalmi folyóirat 1927-től jelent meg Szegeden Zolnai Béla szerkesztésében.

 

37 Babits él Imruska személyében – mondja Kassák - „saját ítéleteit és rajongását mondja ki rajta keresztül, s Imruska kettétörött pályafutása is az író […] meghasonlásából következik”. Babits az alatt az öt év alatt, míg a regényt írta, „ellentétes lelki fejlődésen ment át”, „regénye elején […] valahová egészen máshová készült, mint ahová a könyv végén megérkezett”. Ennek következménye „nemcsak Imruska pszichikai életvonalában, hanem a regény szerkezetében” is kimutatható törés. (Századunk, 1927. nov. 9.)

 

38 A Toll szeptemberben még védelmébe veszi Babitsot, azonban néhány hónap múlva (1930. jan. 10.) közli József Attila bírálatát Babits Az istenek halnak, az ember él című kötetéről. A pálfordulást Babits és Zsolt Béla, A Toll főszerkesztője között az Ady értékelése kapcsán elmérgesedő vita magyarázza. Babits Személyi ügy? Című írására Zsolt Béla a szeptember 8-i számban válaszolt – felháborodva azon, hogy lapját Babits „bulvárlap”-nak minősítette. Valószínű, erre a Babits-írásra utal Szilasi Vilmos 1930. február 18-i levelében, amelyben elégedetten nyugtázza, hogy Babits végre egyszer energikusan megszólalt „a csaholókkal szemben”, azokkal, akik nem tisztelik Babits nagyságát. (Babits-Szilasi levelezés, összeáll., közreadja, bev. írta GÁL István, sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta KELEVÉZ Ágnes, Bp., é. n. [1979], 106. lev.)

 

39 „Engem nem látott senki még”, II. k., 663.

 

40 Hevesi András már egyszer elmondta véleményét a Halálfiairól, nem sokkal megjelenése után, 1927 júniusában, a 8 Órai Újságban. A regény második felének főszereplőjéről (Imruska) – aki „legközelebb áll az író szivéhez” - úgy vélekedik, hogy „talán megnyugtató és kibékítő meglepetéseket tartogat magában” a Babits által sejtett folytatásban.

 

41 Célzás arra, hogy Szabó Dezső Babits helyét a Kisfaludy és a Petőfi Társaságban jelölte ki.

 

42 A képes szépirodalmi és kritikai folyóiratot a romániai magyar írók indították 1921-ben, Kolozsvárott.

 

43 GOMBOS Gyula, i. m., 306.

 

44 NAGY Péter, i. m., 449.

 

45 KARDOS Pál, Babits Mihály, Bp., Gondolat, 1972, 363., 411.

 

46 NAGY Péter, „A pamflet Michelangelója”. Szabó Dezsőről = Magyar Káosz. Pamfletek, vál., szerk., sajtó alá rend. és az előszót írta NAGY Péter, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1990.

 

47 NAGY Péter, Szabó Dezső, 450.

 

48 A babitsi esztétika talajáról bírálja Szabó Dezső „egészség-kultusz”-át régi tisztelője, Németh László is 1928-ban. Erdélyi Helikon, 1928, 577-588.

 

49 GÁL István, i. m., 158.

 

50 IGNOTUS Pál, Elvek, frontok, nemzedékek, It, 1971, 637-638.

 

51 1927. Nyugat, szept. 1., okt. 16., Századunk, dec. 10.

 

52 KARDOS Pál, i. m., 411.

 

 

 

 

(Forrás: IRODALOMTÖRTÉNET [2001/2.], 241-264. o.)

Olvass tovább: https://szabo-dezso.webnode.hu/szabo-dezsorol/tanulmanyok/nemedine-kiss-adrien-filozopterek-mint-ellenfelek-2001/