Abban a tótok országában
Szokás a képcsoportozathoz tájképeket is adni staffage-nak, amiknek rendeltetésük az, hogy festményben nem nézik, regényben nem olvassák. Ennek a mi történetünknek a vidéke azonban úgy össze van nőve magával az eseménysorozattal, hogy együtt játszik vele; sőt befolyást gyakorol rá.
Vannak vidékek, amiknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, amiknek múltja belesugall a jelenbe. Ország, világ, korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít, idomít, s hagyományos befolyását nem szünteti meg, s mint egy örökké tartó álom, belerémlik az ébrenlétbe.
Pozsonytól fölfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép Vág-völgy. Minden fordulata egy-egy új, megkapó, festői panorámát mutat elénk. Egy szeszélyesen kanyargó folyóvíz örökké változó mederrel, amit hol elhagy, hol visszafoglal; két oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak; egyike az uralkodó folyóknak; partjain az ország legódonszerűbb városai, egész középkori jelleggel, némelyik még kőfallal kerítve; a lombfedte hegyoldalakban úrlakta ősi várkastélyok, kívül harci védelemre szánt sáncművek közé fészkelve s benn renaissance-kori francia ízlésű pompával berendezve; körülöttük csodaszép parkok, minőket csak nagyúri bőkezűség alkothatott valaha, hattyús tavakkal, tündéri grottákkal, vízesésekkel, dámvad csordákkal. Távolabb az aranyködbe burkolt hegyek ormain emelkedő roppant várromok, amikből még csak nem rég halt ki az élet: a dűlt falak ablakmélyedéseiben még ott láthatók az olasz freskók, az egyesült családok címerpajzsai, miket a szárnyas nemtő, Hymen ölel össze, a megrepedt boltozat kettészakítá a géniuszt; ott vannak még a leomlott erkélyek helyén a művészien faragott kariatidák, s a históriai falak teleírva, vésve már az újabb kor látogató Kiselakjainak neveivel.
S e holt falak története még oly közel van.
Itt borong a dűlt vár, melynek árnyékos bolthajtásában a világ szép asszonya, a szép Báthory Erzsébet emléke kísért. Szűz leányok vérében szeretett fürdeni: attól lett oly fehér. Még bejárható a pince, ahová háromszáz áldozatát eltemette. Átellenben a szomszéd várrom, melyben az ifjú lovag lakott, akinek kedveért akarta a szép nő még szebbé tenni magát. S nem messze van a várkastély, túl a hegyeken, ahol az ősi képtár őrzi a szép szörnyeteg képmását; az az alabástromfehér arc oly szelíden néz le ránk, mintha csak azt kérdené: „Hát mit tettem én, rózsákat téptem le, rózsavízben fürdöttem: hát vétek az?”
Amott hajlik ki a folyam fölé a magányosan álló bérc, mint egy óriási erratikus szikla, melynek tetején egy „bolond” szavára emeltetett várat egy még nagyobb bolond. Ott látszik az orom, melyről a vén Stibor vajda alábukott, ott a kerti kőpad, melyen aludt, mikor a vipera szemeit kimarta.
Aztán közeledik felénk a negyedik rom: nem vár, egy egész város az; itten uralkodott fél Magyarország fölött a vidék ura, Csák, ki vitássá tette Róbert Károlynak a koronát, s harcolt vele az uralomért mint egyenrangú ellenfél. Olyan hatalma volt, hogy tudott háborút viselni egyszerre két király, a magyar és a cseh ellen, s ketten se bírtak vele. Ez a rom Budavárának versenytársa, s Komáromnak és Visegrádnak fennura volt valaha.
Jön utána a másik: a többinél még jobban lerombolva. Minden fala szét van döntve. Ez volt az a sziklafészek, ahová a leghatalmasabb összeesküvő főurak el akarták zárni Habsburgi I. Lipótot. Az volt a terv, hogy vadászaton lepjék meg és fogják el a császárt, s úgy ragadják magukkal a rejtett sziklavárba. Tervüket elárulta valaki, s a bosszúálló fejedelem tőbül széthányatta a várat, hosszú ostrom után. A hatalmas főurak elmúltak. Idegen kastélyok címertermeiben néz le még ránk a kék szemű, szőke Petrőczy, akié a vár volt, s a délceg Thököly, aki azt végsőig védte.
A túlparti hegyeken átellenben fehérlik, mint egy óriási mauzóleum a büszke Oroszlánkő, s a völgyszoros vágánya közül kimagaslik a hírneves „Temetvényi” sasfészek, a szilaj Bercsényi ősi vára, s amerre csak a Vág kanyarodik, mindenütt előtűnik egy-egy várrommal királlyá koronázott hegytető. Az alatta levő falunak csak keresztneve van: „Podhrágy”, a vezetéknevet a vár adta hozzá. Lednitz, Sztrecsény, Lietava, Hricsó: holt nevek már.
Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harc legzajosabb küzdtere. Várait minden időben hatalmas dinaszták lakták, birtokaikra nézve kiskirályok a Felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők, itt gyűjték össze hadaikat, itt halmozták fel hadszereiket, itt vívták meg döntő csatáikat. Ágyúik dörgése áthangzott a határon. Váraik ormairól szép, derült időben odamutogattak a várurak a láthatáron kimagasló bécsi Szent István tornyára: „Oda megyünk!”
Aztán az égborulat eltakarta előlük a csalképet; a zivatar letörte váraik ormait. Ott látni még a „Kurucsáncot”, melyben Rákóczi lova elbotlott a végzetteljes ütközetben, s e bukással vége lett az egész fényes álomnak, mikor már annak kilenctized része való volt.
Az ostrommal bevett várakat aztán otthagyták szép romoknak: az önként feladottaknak adtak új gazdákat – idegeneket. A nagyszerű rovnyai parkban a „Száz hársfa”, miket Rákóczi ültetett a zborói „Sub centum tiliis” másodlatául, egy Aspremont „szívének” síremlékét árnyékozza most be: a magyar fejedelmi gazda hamvait ott égeti a verőfény a Pontus partján. Új urak, új dinaszták kerültek a régiek helyébe.
Azok sem öröködtek meg. Egyiknek a címerét felváltotta a másiké a várkapun, senkinek sem volt maradása. Ezek a rengeteg birtokok, amik közül egynek-egynek a határát a névadó vár ormáról nem lehet belátni, nem akarják megtűrni az új gazdát, valami fekszik e tájon. Csák Máté büszkesége, Petrőczy dacolása, Thököly rajongása, Rákóczi honszerelme, Báthory Erzsébet tetszelgő kegyetlensége, Beczkó bolondsága, Stibor őrjöngése kel és száll itt örökké, felhő alakban, köd alakban, lehull a fáról a levéllel, s újra kihajt a bimbóval: együtt örökli azt a hanttal, a kővel, a kalásszal, a patak vizével az új ivadék, s ő is elmegy arra, amerre a szél fújja, s megint visszatér abban a ködben, mely a tájat elüli.
De nemcsak a nagyurak hagytak maguk után síremlékül felséges várromokat; a koldus remetének is ott áll a romemléke, s romnak a koldus háza is olyan szép, mint a hercegé. Az elpusztult zárda kőfalai ott tükröződnek vissza a zátonyos, sima víztükörből; csak a remete barlangja alattuk maradt meg épen. Ott van a penészes szobor is egy odúba kuporodva. A nép azt hiszi, hogy ő maga az, a szent, kővé válva a hosszú időtől.
S aztán még távolabb, a folyam mentével szemben, amint a szulyói völgy elzárja a láthatárt, ott meg már mintha a titánok építkeztek volna, s azoknak a palotáját döntötte volna romba egy isten, egy mennyei császár: az egész vidék átalakul egy rémtornáccá; tornyok, piramidok, obeliszkek egymás mellé rakva, meg ledöntögetve, egy gigászi Bábel, aminek a története a Nephitimekkel együtt az eocénben veszhetett el. – Mindennek változni kell e tájon: az óriások temetője ez itt!
Csak kettő marad megörökülten: a szálfa és a kisemberek.
Mind a kettőnek jó talaja van itt.
Olyan vén faóriásokat sehol az országban nem találni másutt. – S azokhoz is annyi emlék van kötve. – Az a tölgyfa, mely a rovnyei kis templomot egészen betakarja, Lorántffy Zsuzsánnáról susog; – amottan Rákóczi hársfái hullatják a földre hajdani gazdájok izenetét, sárgult falevélben; – ott az útfélen áll egy terebély hárs a vetés közepett, mely egy nagy családnak címerét ékíti, s predikátumául szolgál, tehát századokkal régibb nemes, mint urai. – Itt van a kilenc iharfa, egyetlen egy törzzsé nőve, amiket egy nagy úr hajdan, a reformáció kezdetén, összefont gúzsnak, s azt mondá az új vallás fölvevőinek: „No, ha ezt elültetitek így, és megéled, ha élő fa lesz belőle, akkor marad meg a ti vallástok is ebben az országban!” – S lett belőle egy élő kolossz. – Ott pompáznak tőle nem messze a „Kálvinista Nádor” vérpiros virágú gránátalmafái, mik a szabadban tenyésznek – a római Monte Marión nem látni hatalmasabb példányokat. Ott zizeg a szélben kedvenc sabinai borókafája, mely másutt e vidéken csak cserje, itt fenyőnyi szálfa. Nem hordják el már az ágait szép leányok, vén boszorkák gonosz bűvitalnak. És alatta most is ott áll még az öles átmérőjű palakő asztal, melyre a dominium utolsó előtti urának a mostani leszámlálta a három milliót – mind aranyban!
A főúr elmúlt, az arany elmúlt; a fa megmaradt, még a levelét sem hullatja el télre.
És aztán megmaradt a nép.
Csodálatos egy népfaj ez, amihez foghatót nem találni ebben az országban.
Szegényebb és szaporább, mint hogy megélhessen az istenadta földből: kénytelen szétvándorolni a széles világba. De nem koldulni jár, mint a dervis; nem szolgálatba állni, mint a helveta, hanem dolgozni, kereskedni. A világ minden nagy városában övé az utca, kész szállása a házküszöb. Ismeri e vándoralakokat Párizs úgy, mint Sztambul; az egyik tudja az utat Londonig, a másik Teheránig, meg Asztrakánig. Ami pénzt összeszereznek idegen országban, azt hazahozzák az ősi zsúptető alá, s javítnak vele a sors mostohaságán. A nagyvilágban szerteszét bolyongva megtanulnak angolul, franciául, németül, törökül, perzsául annyit, amennyivel a bejárt országban érthetővé tudják magukat tenni. És éppen annyit tudnak a saját országuk úrnak való nyelvéből is. Igenis, ez a tótok népe. Hanem azért az ő apáik harcoltak Rákóczival végső csatái alkonyatáig, s az ő fiaik ostromolták meg 1848-ban a legelső sáncot Szent-Tamás első megrohanásánál. Beszélni nem tudnak magyarul, hanem érezni a haza szerelmét, azt nagyon jól tudják, s vérzeni is tudnak érte. Még többet is: tűrni és dolgozni is tudnak érte. Más népfajt képeznek, s mégis eggyé vannak forrva azzal a dzsentrivel, mely kezdettől mostanáig oly hű volt nemzetéhez, mint áldozatkész a szabadságért, s melyet mi furcsa tájkiejtéseért annyiszor kigúnyolunk, s mely azért nem neheztel. Itt van a „tótok országa”.
Tájképünket az ő krumpli- és pohánkaföldeik, az ő szilvásaik, káposztáskertjeik, kender- és lentáblácskáik, az ő piros virágú paszullyal, selyemtökkel befuttatott zsúpfödelű házikóik egészítik ki. Tengeri és szőlő ott már nem tenyész; délnövényeket csak a főurak nevelhetnek, akik télire üvegházat rakatnak a gránátalmafa fölé. Ezen a földön tiszta búzát nem aratnak már. Azért mégis víg dal hangzik végig a mezőn.
Most már vasút kanyarog át a völgyön. Mikor a vágtató vonatról az elragadó panorámán végigtekintünk, a láttani csalódás azt a káprázatot játssza velünk, mintha a távol hegyhátak, rengeteg erdőikkel mind futnának egymás alul, tornyos épületeikkel, váraikkal; a sík lapály pedig csendesen bontakoznék azalatt boglyarakta mezőiből, zöld vetésszalagjaiból, amiken jókedvű nép hangyamunkája foly – egy örökké ugyanazon képpé.
Miért futnak azok a nagy erdős hegyhátak, váraikkal együtt, s hová futnak olyan nagyon? Erről beszél a mi történetünk. Először elmondja, hogy mi történt „Tegnap”, azután meg azt, hogy mi történik „Ma”?
