Jónyer István mostantól csak egy formális lépésre van attól, hogy hivatalosan is a Nemzet Sportolója legyen. E „hivatalosan is” kitétel annyiban indokolt, hogy a négyszeres vb-aranyérmes asztaliteniszezőt már évtizedek óta saját bajnokaként, héroszaként, bálványaként, ha úgy tetszik, sportolójaként tiszteli nemzetünk. Miként az Aranycsapat tizenegye, a Ferencváros vagy az Újpesti Dózsa egy-egy emblematikus csatársora, úgy a Jónyer, Klampár páros, illetve Gergellyel kiegészülve a világverő trió névsora is memoriterként vésődött be tudatunkba, lelkünkbe. Jónyer István ráadásul rendkívüli, mesehőshöz illő beszélő név birtokosa. Emlékszem, első diadalairól még kisgyermekként, apámtól értesülve – ez is tipikus, győzelmeinek híre, mint mondáink vagy mint egy-egy klubunk iránti elköteleződés, hűség, apáról fiúra szállt –, magamban azon tanakodtam, persze hogy végül mindig a jó nyer, de hogy létezik, hogy valakit még így is hívnak? A csúcson, az 1979-es csapat vb-győzelem alkalmával, amikor hajnalban a fél ország ott ücsörgött a rádió előtt, a kora esti tévéközvetítést már az eredmény ismeretében is végigüvöltöttük, végigizgultuk otthon a családdal, és megpillantva a phenjani lelátón a kiküldetésben Észak-Koreában dolgozó ismerősünket, elöntött minket a sárga irigység. Az 1980-as évek elején mindannyiszor kalapáló szívvel indultam el a bajnok Irányi utcai sportboltjába, abban bízva, hátha egyszer találkozhatok vele, és a vadonatúj Budapest Sportcsarnok első jelentős nemzetközi versenyén, az 1982-es asztalitenisz Eb-n is transzban ültem a lelátón, mert végre egyszer itthon láthattuk a nagy csapatot.
A magyar sport bővelkedik klasszisokban. Százas nagyságrendben mérhető azok száma, akik fénykorukban mindenki másnál nagyobbat ugrottak, dobtak, rúgtak, ütöttek, gyorsabban futottak, úsztak, lapátoltak, ügyesebben szúrtak, vágtak, tornáztak. Mégis csupán töredéküket őrizzük emlékezetünkben nemzetünk sportolóiként, még a Nemzet Sportolója cím jelenlegi büszke tulajdonosainak mindegyikét sem – sértődés ne essék, neveket nem említve állítom, hogy a tizenkét tag nagyjából felét. Azokat, akiknek legendárium szövődött a személyiségük, a sikereik köré. Akiket egyszerre érzünk mindenki felett állónak, egyszersmind közénk tartozónak, belőlünk vétetettnek. Akiket nem csak tisztelünk, akikért rajongunk is.
Jónyer Pista vitathatatlanul e kevés kiválasztott egyike. Győzelmei és igen ritka vereségei is utánozhatatlanok, hősi eposzba illenek. 1975-ben, Kalkuttában úgy nyerte meg az egyénit, hogy az első fordulóban 1:2-re és a negyedik szettben 12:17-re, kiesésre állt állandó mumusával, a svéd Wikströmmel, amikor a lánya keresztapja keresetlen szavakkal beüvöltött neki a palánk mellől, mire ő dühében sorozatban csinált kilenc pontot, hozta a szettet, a mérkőzést, a vb-t. Ugyanekkor és ugyanitt, a páros elődöntőjében meccslabdája volt a francia Secretin, Constant duónak, ám a zuhogó esőben az asztaluk felett beázott a ponyva, az összecsapás félbeszakadt, Jónyer kicsit szunyókált az öltözőben, majd a folytatásban négy olyat pörgetett, hogy a túloldalon már egyszer sem értek labdához. A fináléban aztán Gergely Gáborral felülmúlták Surbeket és Sztipancsicsot. Igaz, az is megesett, hogy Klampárral döntő játszmát buktak el 20:11-es fórról, az ötödik vb-címtől pedig egy bűntény fosztotta meg. Szarajevóban, 1973-ban a párosdöntőre utazva ugyanis a táskája tetejére tette frissen ragasztott ütőjét, hogy száradjon, ám az egyik megállónál egy ismeretlen felkapta, és a buszról leugorva elrohant vele. A kezére nem álló kölcsönütővel aztán a döntő szettben, 19:19-nél két labdát is túl magasra adott fel.
Miként mi is többször adtuk fel a magas labdát olvasóinknak, amikor szavazásra kértük őket: kit jelölnének a Nemzet Sportolójának? Jónyer a 2017. májusi és a mostani voksolást is meggyőző fölénnyel nyerte meg. E publicisztika azonban nem azért íródik, hogy a csütörtöki döntés jogosságát bizonygassa – maguktól értetődő dolgokra nemhogy egy teljes cikket, néhány szót is felesleges vesztegetni. Éppen ellenkezőleg: azt érdemes végiggondolni, mi mindennek kellett teljesülnie ahhoz, hogy e sporttörténelmi igazságtétel megszülethessék, majd' négy évtizeddel a díjazott visszavonulása után?
Először is, Jónyer Istvánnak be kellett futnia e páratlan ívű, a fent felvillantott részletek által is fémjelzett, tündökletes pályát. Másodszor, meg kellett alapítani magát a Nemzet Sportolója címet. Harmadszor, a jelöltnek be kellett töltenie a hatvanadik életévét. Negyedszer, meg kellett érnie, immár túl a hetvenen is, amíg rá kerül a sor. Ötödször – bármilyen kegyetlenül is hangzik – sajnos el kellett hunynia tizenkét idolnak, Puskás Ferenctől Monspart Saroltáig. Hatodszor, a tizenegy jelenlegi tagnak csütörtökön egybehangzóan kellett választania a „népakarattal”.
E pontok, előfeltételek egyikét-másikát, bevallom, feleslegesnek, túlszabályozottnak, merevnek tartom. Hogy miért, azt Jónyer István legesélyesebbnek mondott riválisa, Regőczy Krisztina esete példázza. Meggyőződésem szerint ugyanis e rendszerben az olimpiai ezüstérmes, világbajnok jégtáncos logikusan sohasem válhat a Nemzet Sportolójává. Hiszen egyéni teljesítménye értelmezhetetlen, minden eredménye, lépése elválaszthatatlan a párjától, Sallay Andrástól, ketten egyszerre viszont kizárólag akkor kerülhetnének be a tizenkettek közé, ha ugyancsak ketten egyszerre, legfeljebb néhány nap különbséggel elhunynának. Isten ments még a gondolatától is!
Hasonló helyzet állt elő, amikor az Aranycsapatnak már csak két hírmondója maradt, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő, így bármelyiküket roppant kínos lett volna megválasztani – a másik rovására. Egyik írásomban ezért javasoltam, hogy átmenetileg emeljék tizenháromra a létszámot, iktassák be Grosicsot és Buzánszkyt egyaránt. Egy parlamenti képviselő forrásmegjelölés nélkül ugyan, de magáévá tette és sikerre vitte a felvetésemet. Mondhatom, mindenki megelégedésére, megnyugvására.
Luxemburg, Málta, még mondjuk Írország is jól ellenne a tizenkettes kontingenssel, de a magyar sportmúlt gazdagsága miatt nálunk állandó a bőség zavara. A Nemzet Sportolója-díj megalapítását követően először 2004 májusában vehette át a kitüntető címet a tizenkét, egyáltalán nem tucatember az akkori sportminisztertől, bizonyos Gyurcsány Ferenctől. Az alapvetően kiváló ötlet elismerése mellett már akkor sem értettem bizonyos korlátozásokat, és ez azóta sem változott. Ha csak az NSO mostani szavazását nézem, az olvasók szívesen látnák a kitüntetettek között Mészöly Kálmánt; momentán egyetlen labdarúgót sem találni a névsorban, és az 1966-os brazilverő generáció után legfeljebb Nyilasi Tibor jöhetne szóba, más nemigen. Ökölvívó sincs a „keretben”, de Gedó Györgyöt nem csak ezért tekintjük méltónak, a tenisz hívei Taróczy Balázst reklamálják, a kézilabda népszerűségét jelzi, hogy Gódorné Nagy Marianna, Sterbinszky Amália és Kovács Péter is szépen kapta a voksokat.
Ahogyan a tizenkettes felső határ is nehezen indokolható, az életkort tekintve a hatvanas alsó úgyszintén. Szegény Benedek Tibor ezért nem lett soha a Nemzet Sportolója, pedig sportolói életműve befejezetté és teljessé vált harmadik olimpiai aranyérmével, harminchat esztendős korára. Ellentétben a örökkévalóságig dicsfényben űzhető színészi pályával, aktív karrierje zárásán bőven túl, a hatvanon viszont jóval innen több magyar úszó, vízilabdázó, vívó, kajakos még sokáig hiába is remélné e beteljesülést.
Hacsak nem változtatunk a 2004-ben lefektetett alapelveken. Ha megtennénk, Szöul, Barcelona, Atlanta, Sydney vagy akár már London, Rio hőseit még erejük, életkedvük teljében, ép testben, ép lélekben emelhetnénk hivatalosan is oda, ahová szívünkben, értékrendünkben egyébként is régen elhelyeztük őket: nemzetünk sportolói közé.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
