|
Domokos Mátyás
Az olvasó fényűzése
Esszék, tanulmányok fél évszázad terméséből
1.
A rontás ellen
Boldogtalan, ki magasan fut – Babits Mihály
Légy ellenállás
„Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét. / Lobbanj föl, új dal, te mindenható! / Szülj engem újra, te csodaszép!” – vallotta költészetének geneziséről Babits Mihály. S az ő lázasan nyugtalan, mégis klasszikus veretű, tárgyias, majd személyes létlírájában valóban fellobbant a 20. századelőn az új magyar költészet időtlen időkig szóló dala. Új szépségeszményével, akárcsak nagy társa, Ady Endre, megtörte ő is a régi, a „Ferenc József-i aranyidők” Magyarországának költői szépségről vallott ideáljait. „Megsértettük szentségeit – írta visszatekintésében –, egy szélesebb látókör jogán, egy nagyobb testvériség nevében, egy tágabb élet erejénél fogva.” Ezen a jogon tűzték ki célul Adyval a „gyönyörűket írni” új esztétikáját. Emögött azonban egy máig és minden korban időszerű és heves erkölcsi követelés húzódott meg: a „tiszta és időtlen Igazság” érvényesítésének a követelése. Ennek szószólójául jelölte ki őt „az Ég királya”, hogy „különös hírmondóként” hirdesse: „merre rendelte menned” – a társadalmi és a személyes Lét végső és megválaszolhatatlannak tetsző kérdéseivel szemben. De erre kötelezte őt a történelmi Idő szörnyű zajlása is, melynek örvényeiben valósággal is megélte a világok s benne a magyar világ omlását, amelyet Ady a „nagy szétszóródás előtt” megjövendölt. „Hajdan, mint bajnok, társa mellett”, egy morális-bölcselő alkat hevületével, nem „kétfelé”, de százfelé harcolva, 1911-től 1941-ben bekövetkezett haláláig támadások pergőtüzében intette hajthatatlanul a világot, hogy „Isten művét rongálja bármi rontás”; szüntelenül figyelmeztetett, „amíg rossz gégéjétől tellett”, többnyire hiába persze, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”.
„Nem volt magyar költő, akit több támadás ért, mint őt”, mondotta a koporsójánál Illyés Gyula. Mi adott erőt Babitsnak, hogy „szabad madárként” szárnyaljon egy ellenséges világban, hogy az Isten művét rongáló Rontásnak makacsul ellenálljon; „mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás, vigyázz, ne fújjon át rajtad a szél”. Az a mély hit, hogy a költő dolga mégsem egészen hiábavaló, mert „a művészet hat az életre, a művészet az élet egyik mozgató, újdonságok felé röpítő rugója” (Irodalom és társadalom, 1912). Az a mély meggyőződés, hogy „a Versírás nagy, eleven, szociális művészet – ősidőktől fogva”. Aki ismeri szenvedéstörténettel teljes életét és művét, mely a földi kínok fölötti győzelem megtestesülése, az tudja, hogy a Rosszal szembeni ellenállás erkölcsi parancsa tulajdonképpen a Szentírás szava, a Hegyi Beszéd szava a babitsi műben, amelynek líráját a költő „Isten versének ritmusához igazította”.
A „minden fajokon és századokon felül álló” egyetemes Igazság bizonyosságával átitatott szelleme tette Babitsot magányossá, egyszersmind megalkuvást nem ismerő állásfoglalásra is késztette eredendően apolitikus lényét az embereket és népeket próbáló politikai-történelmi viharokban. „A politikai irányok halandók, a művészet halhatatlan”, vallotta, de ha a lelkiismerete erre késztette, olyan hősiesen nézett farkasszemet a közélet bajaival, versben és prózában hirdetve „lelke igazát”, ahogyan a ninivei politika „keserű megalkuvástól összeszorított fogú Martinuzziai” soha. A Jónás könyvében a mítosz nyelvén fejezte ki a század történelmi megrázkódtatásaival szemben kötelező erkölcsi magatartás feltétlen parancsát, jóllehet már jóval korábban, 1918-ban, amikor „idegein egy apokaliptikus zene tombolt”, az antiintellektualizmus és az antiracionalizmus veszedelmes világnézeteivel hadakozva ki is jelentette, hogy a történelem logikátlan folyamat, de ebből nem következhet, hogy „a világon nem lehet segíteni”, hogy tehát hagyni kell, hogy menjen „a maga vak, ostoba, szörnyű vágányán”. S ezért utasította el 1938. május 15-én, a Pesti Napló hasábjain a faji törvények gondolatát, olyan közszellemet követelve, amely „az embereket nem fajta szerint, hanem egyénenként ítéli meg”, mert „az emberi nagyság vagy szentség, vagy szellem mindig az egyénben jelentkezik, sohasem a fajban” (A tömeg és a nemzet).
A fenyegető történelmi vízözönnel szemben szilárd erkölcsi gátakat kell emelni; hirdette, mert úgy ítélte meg, hogy a 20. század nagy problémája gyökereiben erkölcsi természetű, s erről nem szabad megfeledkeznie az Írástudónak; senkinek, aki valamilyen igényt tart arra, és lehetősége is nyílik rá, hogy a társadalom életének irányt szabjon, sorsát alakítsa. „Méghozzá olyan korban, amikor az erkölcs alapjai váltak kétségessé.” Különben az Írástudók árulását követi el. Babits nem volt naiv illuzionista, jól tudta, amit személyes sorsában is megélt, hogy „a világ azelőtt is a nyers erő útján járt; de tudatában volt annak – tette hozzá –, hogy ez nem az erkölcs útja”. A modern írástudó árulása abban rejlik, írta 1928-ban, a mi korunkra is érvényes figyelmeztetéssel, hogy „a modern írástudónak nem az Igazság a fontos, hanem a »világnézet«: vagyis a harc, a párt”.
Babits Mihály végig Isten kezében érezte, tudta személyes egzisztenciáját, s tulajdon hazáját is ebből a magas lelki helyzetből szemlélte. Így érthető meg, hogy költő híve, Nemes Nagy Ágnes kesernyés megállapítása szerint „nem volt eléggé magyar a közjutalmazott honmentőknek, zagyva népszónokoknak”. Élete végén, már a betegágyában papírra vetett curriculum vitae-jében tréfásan ezt írta maga Babits arról, hogy mi volt az ő hazafiságában a hiba: „Nem ittam, nem vadásztam és nem politizáltam, ami már maga is forradalomszámba ment Magyarországon, hol még a költészetet is csak a politika kedvéért szokás eltűrni vagy engedélyezni.” (Vagy betiltani, gondoljuk hozzá, mint más és más korokban ugyanazzal az inkvizítori szenvedéllyel az övét is…) De komolyra fordítva a szót: mélytüzű hazafiságának igazi forrását „a magyarság régi, nemes keresztény szellemében” jelölte meg, „amely már Szent István korában hátat fordított a barbárságnak… Ez a szellem adta meg az európai Magyarország erkölcsi erejét s életlehetőségét a művelt népek közt – írta a második világháború előestéjén. – Keleti jellemünk és nyugati kultúránk találkozott ebben a szellemben, becsületes lovagiasság s belátó okosság. A szabadság pogány szeretete egyesült a béke és igazság krisztusi hitével.” Magyarságtudatának alapját ily módon összegezte Babits: „A nemzet nemcsak mennyiség, néhány milliónyi ember, hanem elsősorban minőség is. A nemzet: a kultúra.” De hát a „vak Megszokás, a süket Hivatal” miért is hallotta volna meg Babits szavát, amellyel nemzetét figyelmeztette, hogy Kölcsey, Vörösmarty vagy Széchenyi műveiben „a magyarság leggyötrelmesebb kérdései vívódnak, amelyek ma megoldatlanabbak, mint valaha”. Ahelyett, hogy figyelmeztetését megszívlelte volna, 1919-ben, Az igazi haza című írásáért toloncházba csukta. Azt a költőt, akiből később, 1940-ben, amikor a német hadsereg lerohanta Dániát, Norvégiát, és bevonult Párizsba, a Vörös Hadsereg pedig bekebelezte a balti államokat, Besszarábiát és Észak-Bukovinát, megrendítő erővel szakadt ki versben a szorongás, a nemzetéért való aggodalom hangja: „s napkelte és napszállta közt / egy kisebb nemzet pusztul el. /…/ És már azt kérdik tőlem álmaim: / milyen lesz magyar nélkül a világ?” (Özönvizet, kőessőt, üstököst)
Ahogy egy évszázaddal korábban a Szózat költője, ugyanazért szorongott Babits, aki üldözői szerint „elefántcsonttoronyban” élt. De hát „világítótorony volt az, s nem elefántcsonttorony” – mondotta a költő halálakor Tamási Áron. Ő maga pedig – Szabó Lőrinc jellemezte így – „agya becsületességére is hiú” gondolkodó próféta. Visszatekintve meg kell vallanunk, hogy kora és utókora mindent elkövetett, hogy művét és magatartása üzenetét kirekessze nemzete tudatából. Sovány elégtétel, hogy az ötvenes években éppen ezért lett titkos jelképe mindannak, aminek híjával volt akkor a megcsonkított magyar szellemi élet, de „nagy műve körül azóta is elintézetlen ügyek garmadája hever”, állapította meg a hetvenes évek közepén, Babits Mihálynak szentelt szép könyvében Nemes Nagy Ágnes. Azóta is, merthogy mást ne mondjak: halála után hatvan esztendővel is, napjainkban is még mindig súlyosan megcsonkítva forog közkézen életműve. Fájdalmasabban és pontosabban szólva: nem forog így sem, mert örökségével nem jól gazdálkodtunk eddig. A magyar szellemi élet ma sem mondhatja el magáról Babits kedves költőtanítványának, Weöres Sándornak a szavaival, hogy „részemmé vált, élőn oltódott belém, / mint vadócba nemes ág”.
(Kortárs, 2002. 4. sz.)
*1 Elhangzott 2001. december 22-én, abból az alkalomból, hogy a Magyarországért Alapítvány Magyar Örökség Díjban részesítette Babits Mihályt.
Közegellenállás
Babits Mihály küzdelmei
Babits Mihály meghirdette, életművével megvalósította, írói sorsával pedig megpecsételte az Írástudó szellemi és erkölcsi ellenállásának minden korokra és minden helyzetekre érvényes Magna Chartáját, amikor költészete igéivel arra figyelmeztetett minden erkölcsi lényt, hogy a világban mindig jelenlévő Rontásnak ellenálljon, mert ahogy írta: „semmi vagy, ha nem vagy ellenállás, vigyázz, ne fújjon át rajtad a szél”. Ami a folyton változó konjunkturális széljárásokra éppúgy vonatkozik, mint arra a felelősségtudatra, amellyel a különböző szirénhangok csábításának Odüsszeusz példáját követve a szellem embere meggyőződésének árbocához kötözi magát, ha ez szükséges. És ez mindenkor szükséges, mert csak így remélheti, hogy követhesse a belső meggyőződés hangját, amely „Isten szava benned, s mutatja, merre rendelte menned”.
A mestersége örök erkölcsi posztulátumaihoz makacsul ragaszkodó hűség törvényszerűen hívja ki a kor közegellenállását azzal az íróval szemben, aki ezt a tömeg számára feszélyező moralitást a nemzet irodalmában megtestesíti. Éppen ezért rendkívül tanulságos lehet akár csak madártávlatból is végigtekinteni azoknak az összeütközéseknek a sorozatán, amelyekbe Babits Mihályt lángoló erkölcsi idealizmusa kényszerűen belesodorta, de hitét megtörni sohasem tudta.
Elkészítettem, a magam számára, Babits Mihály küzdelmeinek a hevenyészett – s bizonyára nem is teljes – leltárát, s engem is meglepett, bár számítottam rá, a Babits körüli viták, a Babitsot ért támadások folyamatossága – fellépésétől haláláig, s azon is túl, szinte napjainkig. Érdekes és szomorú jellegzetessége ennek a történetnek, hogy akit ezek a támadások mindenfelől értek, a szó legnemesebb értelmében liberális mentalitású szellem volt, aki még az osztályok létezésének a társadalmi realitását se volt képes elfogadni, ugyanakkor az igazi hívő keresztények részvéte élt benne a szegények világa iránt. Hitt az egy és oszthatatlan, egyetemes igazságban, és semmilyen részérdeknek nem volt hajlandó alárendelni magát, de ez az elfogulatlanság nem korlátozta nemzeti érzéseiben sem. Tüzes hazafi volt, akárcsak a fiatal Bartók Béla, de 1919-ben, a nemzet egyik tragikus történelmi pillanatában, amikor a „nagy szétszóródás” bekövetkezett, volt bátorsága a nyilvánosság előtt leírni, önvigaszul is persze, hogy „az igazi haza”, amelynek nevével a háború alatt rútul visszaéltek, mert jelszónak használták, „nem a föld”, hanem „ami a földben szent: az emberek emlékei”. S ez az a haza, amely „nem veszhet el” soha. De Kassák Lajos önéletrajzi kötetének záró részéből (Kommün) tudjuk azt is, hogy az Írói Direktóriumnak a könyvkiadás ügyében összehívott tanácskozásán hogyan fakadt ki Babits, „szinte eksztatikus dühhel, ijesztő hangossággal magából: – Elvész ez a szép ország, ezer év tradícióit, gyönyörű eredményeit dobjuk oda semmiért! (…) Babits sápadt, amint beszél és gesztikulál, a hangja mélyről, a tüdejéből elreked és a fölemelt karja remeg a levegőben: – Mit akarnak ettől a néptől?! Nekem hiába szónokol akárki a világmegváltásról, itt születtem, ez a talpalatnyi föld elvesztése fáj nekem a legjobban!” –
A Jónás könyve költőjének a ragaszkodása ahhoz az egyetemes Igazsághoz, amelyről úgy érezte, hogy rábízatott, személyét is és művét is az állandó támadások gyakorló céltáblájává tette. Csak kapásból sorolom: szinte színre lépése első pillanatában heves támadás érte a Holnap című antológia körül kitört „darutörpeharcban” a Fekete ország című költeményéért, amelyet Ady-epigonizmusnak és a klasszikus eszmények meggyalázásának minősítettek azok a konzervatív körök, amelyekkel szemben a Nyugat is vívta a maga szellemi szabadságharcát. Két évvel később, 1911-ben a Népszava köre támadta meg a Fogarasról frissiben Újpestre került fiatal tanárt, Huszadik, huszadik század című novellája ürügyén, a Mária-kongregációval való feltételezett kapcsolata miatt – egyébként teljesen alaptalanul, a következő évben pedig ugyanitt, ugyanazok, már a Május huszonhárom Rákospalotán című verse miatt, képmutatással vádolva a költőt, amelyre Babits így válaszolt: „Én hű katonája akarok lenni a jövendő Magyarországnak, melynek az igazságtalanságok, előítéletek és hazugságok helyett őszinteség, szeretet és szabadság lesz az alapja. Gyáva nem vagyok, ha új állapotot kívánni forradalom: forradalmár vagyok. De semmi közöm a pártokhoz s kivált ahhoz a párthoz, mely mikor saját felelősségére közös akciót nem mer csinálni, egyéni felelősség harcába uszítja a szegény, végletekig felizgatott népet.” 1915-ben a konzervativizmus fővezére: Rákosi Jenő denunciálta őt, Játszottam a kezével című versének zárósorai miatt, azt kérdezvén, hogy vajon nevelheti-e hazaszeretetre az ilyen tanár az ifjúságot, aki a „szabadkőművesek” és lapjuk védelme alatt áll? – S hadd jegyezzem meg közben, hogy az úgynevezett zsidókérdés felszítására már ekkor történik durva kísérlet, a konzervatív oldal, az akkori hivatalosság részéről. A klérus világnézeti folyóirata, a Magyar Kultúra szerint például a Nyugaton belül két csoport van, az egyik a Veigelsberg Hugo (Ignotus),Fenyő Miksa, Osvát Ernő csoportja, a másik: Ady Endre, Babits Mihály és Móricz Zsigmond, s „az első csoport fütyül, a második táncol: az első ugrat, a második beugrik”. Így hát az ilyenfajta indulatok szításában sincs új a nap alatt a két háború között… – De vissza a Babitsot ért támadások felsorolásához: „a vén csaholók” (Babits kifejezése) embervadászata célt ért, tanári tevékenységében felfüggesztették; a Kártyavár első fejezetei „az erkölcsi homokra épült városról” (Schöpflin Aladár) Újpest városának felháborodását és tiltakozását váltotta ki. A szüntelen támadásokra is válasz a költői életmű egyik remeke, a Húsvét előtt, amelyben „a hallatlan kínok közt vergődő emberiségnek s benne a drága vérét omlasztó magyarságnak az egész vergődő, esengő, a kétségbeesés elől menekülő lelke jajdul fel…” (Schöpflin Aladár), s amelyet a költő a Nyugat zeneakadémiai matinéján a közönség viharos lelkesedésétől kísérve adott elő, majd nemsokára megszületik a Fortissimo, amely miatt – „vallásgyalázás” vádjával – az ügyészség a Nyugat 1917. március 1-jei számát azonnali hatállyal elkobozza. Ugyanekkor s mindezzel párhuzamosan, 1916-ban, a Nyugatban Ma, holnap és azirodalom című írásában Kassák Lajossal vitázva teszi mérlegre a magyar irodalomban újdonságként először jelentkező avantgárd költői törekvéseket; 1917-ben pedig, a Veszedelmes világnézet című tanulmányában perbe száll az antiintellektuális és irracionális filozófiákkal. 1919-ben Benedek Marcell diáklapjába megírja Az igazi haza című kis írását, amely később üldöztetésének egyik kiváltója, „hazafiatlannak” bélyegzett gondolatai miatt, amelyekről esett már szó. (Mindenesetre ugyanekkor írja Szabó Dezsőnek: „Az igazi hazafiság a kulturális, nem a politikai.”) Még ugyanebben az esztendőben, a Nyugat hasábjain megfogalmazza a forradalmakból való kiábrándulásának okait és történetét (Magyar költő tizenkilencben) s két írótársával – Balázs Bélával és Lukács Györggyel – való szembefordulását. Ez a vallomás haláláig, sőt: halálán túl is, szinte napjainkig meghatározta megítélését a marxista kritikában és irodalompolitikában. De nem mentesítette a fehér kurzus idején ellene felhozott vádak és következményeik alól, hiszen kizárták a Petőfi Társaságból és a Kisfaludy Társaságból, tartós rendőri zaklatások érték, melyek következtében napokat töltött a toloncházban, majd rendőri megfigyelés alá helyezték. A nyugdíját pedig, ahogy ez már lenni szokott, megvonták. Ezek az üldöztetések az öngyilkosság gondolatának a mérlegeléséig vitték el a zaklatott-feldúlt lelkületű költőt, félve ellenállt mégis Szabó Dezső zsarolásának, s nem lépett be az általa életre hívottMagyar Írók Szövetségébe. Ellenben 1920-ban nagy tanulmányban védi a Nyugatban költőtársát és harcostársát, Ady Endrét a kurzus mocskolódásaival szemben, amelynek a lényege abban a verdiktben csúcsosodott ki, hogy Ady „eladta hazáját pénzért a zsidóknak”. (Másfelől Ady „poéta adminisztrátorával”: Földessy Gyulával is vitába szállt, akit Ady költészete helyesebb és teljesebb értelmezése szempontjából „korlátolt kritikus”-nak tekint.) De menjünk tovább: 1921-ben megjelent kisregénye, a Timár Virgil fia, amelynek egyik szereplőjében a Bécsben, száműzetésben élő Ignotust vélte fölismerni a kortársi kritika, ami aztán kiváltotta az Indiszkréció az irodalomban vitáját (amelyhez egyébként az érintett Ignotus is hozzászólt, Teremtő indiszkréció címmel, s bölcs nagyvonalúsággal, a művészi érték abszolút védelmében hárította el a személyére vonatkozó „megfejtéseket”). De ahogyan Ady: ugyanúgy Petőfi emlékét is védi a meghamisítás és kisajátítások ellen, ezért 1923. január 1-jén megjelenteti a Nyugatban a Petőfi koszorúit. A húszas évek második felében pedig a „hűtlen” tanítványokkal, a Pandora köré tömörült fiatalok – Szabó Lőrinc, Sárközi György, Erdélyi József, Fenyő László, továbbá Bálint György, ifj. Ignotus, Illés Endre, Kodolányi János, Márai Sándor, Pap Károly, Szerb Antal – körével keveredik konfliktusba „a vén kötéltáncos”. 1925-ben, amikor fel akarja támasztani a modern és haladó magyar irodalmat tömörítő VörösmartyAkadémiát, a Magyar Tudományos Akadémiával keveredik háborúba, mert az Akadémia és irodalom című irodalompolitikai tanulmányában Berzeviczy Alberttel és a Kisfaludy Társaság konzervativizmusával szemben szállt sorompóba, védve Ady és a Nyugat köre magyarságát. Ezekben a hónapokban robban ki polémia, nagy regénye, a Halálfiai körül, amelyet például Szabó Dezső epés pamfletje (a kritikai magyar irodalomban – tudtommal – először kiírva a szót) példátlan egyszerűséggel „szar”-nak nevezett; ekkor kezdte meg működését a Baumgarten-alapítvány, amelynek döntéseit ettől kezdve évről évre megújuló támadások érték minden oldalról, elsősorban az irodalmi kurátor személyét, Babits Mihályt. 1928-ban robban ki a nagy vita: Az írástudók árulása, melynek során Babits leszögezi, hogy a kor alapkérdése az irodalom szempontjából – erkölcsi kérdés. (Tehát, s a gyengébbek kedvéért: nem politikai kérdés, nem nemzeti kérdés, még csak nem is zsidókérdés, hanem az igazsághoz való viszony kérdése.) S ezt a polémiát követte „Az írástudatlanok árulása”, a hajdani, ifjúkori jó barát, Kosztolányi Ady-revíziója, amelyben Babits fenntartás nélkül Ady mellé áll. S a régi harcostársak perlekedését követi a konfliktus Ignotusszal, akinek a nevét Osvát öngyilkossága után az új szerkesztők: Babits és Móricz leveszik a Nyugat címlapjáról. Ekkoriban kezdődik folyamatos konfliktusa Németh Lászlóval, s ugyancsak ekkoriban, 1930 januárjában jelenteti meg József Attila A Tollban nevezetes pamfletjét Babits legújabb verseskönyvéről, amit csak megtetézett Az egy költőre című verse. S mielőtt elfelejteném: a Nyugat húszéves jubileumára jelent meg a magyar szürrealizmus sajnálatosan rövid életű folyóiratában, a Dokumentumban, a vezércikk helyén, Kassák,Déry, Németh Andor, Illyés és Nádass József aláírásával az a sajátos, nekrológszerű „üdvözlet”, amelynek a mondanivalója abban csúcsosodott ki, hogy a Nyugat: halott. A népiesség fogalmának újraértelmezését célzó viták közepette pedig leszögezte: „A nép nem cél, hanem forrás.” (Baloldal és nyugatosság. In: Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. II. köt. 280–286. old.) A Nyugat 25. évfolyamának emlékünnepélyén Babits kijelentette: „Baloldalon állunk ma is, az Isten balján, mint Ady állt.” 1932-ben kirajzolódik éles szembenállása Kosztolányival, a homo moralis és a homo aestheticus kérdésében, s ennek a vitának köszönheti a létét egy nagy magyar vers is: az Esti Kornél éneke. 1938-ban, nem sokkal súlyos gégeműtétje után, a Pesti Naplóban jelenteti meg Tömeg és nemzet című cikkét, a zsidótörvények elleni tiltakozásul, az egyetemes érvényű, „minden fajokon és századokon felül álló” igazság nevében, az asszimiláció lehetetlenségét hirdető jobboldali propagandával szemben pedig kijelenti: „nem tud elijeszteni a dilemma, hogy zsidók leszünk vagy németek. Én mindig azt akarom hinni, hogy a zsidók és a németek lesznek közöttünk előbb-utóbb igaz magyarokká.” Végül megírja annak az erkölcsi problémának, amelyet kora alapvető kérdésének tartott, a mítoszi erejű és érvényű költői példabeszédét, a Jónás könyvét, amelyet Lukács György, a politikai voluntarizmus szemellenzőjével a fején képes volt csupán Babits „önkritikájaként” értelmezni. Az igazsághoz való ragaszkodásának és rendíthetetlen erkölcsi hűségének a jutalmát így nyerte el „a magából örök ellenzéket teremtő író” (Rába György) az indulatoktól és elfogultságoktól fűtött magyar életben, amely a költő halála óta eltelt fél évszázad során se tudott megnyugodni az életmű erkölcsi üzenetét illetően. A Babitsot holtában ért támadásokból hasonlóképpen terjedelmes listát lehetne összeállítani.Így fest egy „elefántcsonttorony” magyarhonban.
(1993)
|
