Szörényi László:

TÁNCSICS SZÉPIRODALMI MŰVEI ÉS ÖNÉLETRAJZA

A Táncsiccsal foglalkozó szakirodalom nem bánt éppen kegyesen az író szépprózai műveivel, Szinnyei József sommásan és türelmetlenül így foglalja össze véleményét: „Formátlan, művészietlen dolgok, fő bennük a sok bőbeszédű elmélkedés az erényről, kötelességről, honszeretetről, emberi méltóságról stb. (... ) Egy félművelt, tudákos és rajongó ember írásai."1

Az Életpályám utolsó kiadója, Czibor János lényegében hasonlóan ítél: „Ezeknek az írásoknak kétségkívül nem sok az irodalmi értéke, — körülményesen elmélkedők, hervatagok s van valami primitív néptanítói jellegük. Hatásuk nem lehetett jelentős, érdekességük inkább csak az, amivel hangban, felfogásban elütnek a hasonló célú nemesi irodalomtól. Táncsics a másik oldalról látja a társadalmi valóságot, de még távol attól, hogy mondanivalóinak, a tendencián túl, súlyt is adjon."2

Az irodalomtörténeti kézikönyvben Fenyő István a Táncsicsról szóló fejezetben már így foglal állást: „Szépirodalmi munkáinak közös jellegzetessége a nyílt, oktató szándék; a népnek-magyarázó, megvilágító, fejtegető előadásmód, a józan észhez való apellálás. Táncsics stílusa darabos, nehézkes, de van ebben a hajlékonyságtól mentes előadásban plebejus erő, kemény egyéniséget rajzol elénk ez a csiszolatlan stílus, sajátosan alkalmas ez a modor az élet súlyos tényeinek — ha nem is művészi megjelenítésére, de — megrázó érzékeltetésére. Megragadó Táncsics írásaiban (szépirodalmi-didaktikus írásaiban is) az előadás szögletességének, plebejus keménységének ötvöződése az íróban felhalmozódott nagy műveltségi anyaggal, az európai gondolkodás nagy eredményeinek megszólalása a jobbágysorból jött nép-apostol hangján."3

Előadásomban megkísérlem, hogy bizonyítsam: ezek a művek — és némely későbbi, szépirodalmi igénnyel is írott könyve '— jóval kedvezőbben ítélhetők meg, ha gondosan elemezzük őket, az életmű egésze és elsősorban az Életpályám felől tekintve rájuk. Az Életpályám ugyanis nemcsak dokumentum, hanem elsőrendű irodalmi alkotás is, amely többek között kulcsot ad a személyességnek és a didaxisnak a szorosan vett szépirodalmi munkákban tapasztalható, első pillantásra zavarónak tűnő keveredésére.

Táncsics valóban prófétai alkat, és a prófétáknál mindig vegyül a hirdetett igazság a hirdető életútjának szenvedélyes megjelenítésével. A Rényképek című gyűjtemény első kötete. Még Pesten jelent meg, 1835-ben, a második és harmadik kötetet azonban a cenzúra miatt már Kolozsváron adta sajtó alá.4 A három kötet összefüggő egészet képez, különösen az első kettő, amelyben szétosztva jelent meg egy levélregény: a Nina Dezsőnek, ill. a Dezső Ninának három-három darabja, melyet az író később, műveinek gyűjteményes kiadásában ilyen címen egyesített: Erényképek szerelmes levelekben.5 A második kiadásban elhagyta a mottókat, amelyek pedig igen érdekes fényt vetnek eszméinek forrására.

Ezek a 68 mottók egytől- egyig Seumere német költőtől, a Sturm und Drang érdekes figurájától származnak. Seumere talán tragikus sorsa is fölhívhatta Táncsics figyelmét, hiszen toborzók rabolták el és adták el Amerikába; elsősorban mégis gondolatai nyűgözhették le, hiszen a Pazardi című regényben egyenesen az erkölcsi és politikai gondolkodás olyan óriásaival helyezi egy sorba, mint Sokrates, Plato, Rousseau és Fichte.6

Lássunk egykettőt a mottók közül: „Was gerecht und gut ist, ist verdammt." vagy: „Arme Brüder, hat euch Gott zu retten, Zu den Unsinns Eisenjoch gemacht?" ' A társadalmi előítéletek és a szülői önkény áldozatainak, a tragikus sorsú szerelmeseknek a levélregényben ábrázolt sorsa jellegzetesen szentimentális téma, melyhez jól illik a Sturm und Drang lázadása a társadalmi önkény ellen, amelyet egy hamisan értelmezett isteni világ látszik igazolni. Lehet, hogy igaza van Szinnyeinek: idegen — hozzátehetjük, nyilván német — forrása is lehetett a műnek, legalábbis erre látszik utalni az a körülmény, hogy a szerelmesek végzete könnyen elhárulhatott volna, ha nem á postára bízzák leveleiket és így kiszolgáltatják magukat a levélsikkasztó ármánynak, hanem például Dezső fogja magát és fölkeresi Ninát.8 (Táncsics regényeiben a hősök állandóan gyalogolnak és úton vannak.)

De ha így is lenne, két dolog feltétlenül Táncsics leleménye: az egyik az árva zsidógyerek, akit Dezső fölszed és Ninának ad nevelni, hiszen Táncsics igen határozottan síkra száll a zsidók egyenjogúságáért; a másik pedig — véleményem szerint — Nina férjének, Gerőnek alakja, aki egyrészt sokban az író önportréjára emlékeztet, jellemében, munkálkodásában és célkitűzéseiben, másrészt egyezik azzal a hőstípussal, az egyszerű, de független gazdálkodóval vagy önérzetes gazdatiszttel, akit például a Laura című regényében megformál.

A levélregény egésze lázadás a feudális erkölcs ellen, vége pedig nyílt politikai hitvallás. Dezső, miután kivándorolt Amerikába, bemutatja az ottani államformát hajdani szerelmesének. Észreveszi a rabszolgaságot, hiszen a hazai hajdúk kegyetlenkedéséhez hasonlítja a cukornád ültetvényeken dolgozó rabszolgafelügyelők korbácsának csattogását, de hallgatólag ezt is az óhazából hozott csökevényekhez sorolja. (Ellentétben Széchenyivel, aki a Stádiumban, azon híres passzusban, amely Vörösmartyt is befolyásolta a Gondolatok a könyvtárban írásánál, az amerikai demokrácia fő bűnéül rója föl a rabszolgaságot.)9

Táncsics azonban a Rényképek e második kötetét Bölöni Farkas Sándornak ajánlotta, ilymódon: „Farkas Sándor barátomnak"! 1 0 Tehát nem csupán azért ment Kolozsvárra, mint eddig is tudtuk, mert az utazás Észak-Amerikában szerzőjének példája figyelmeztette arra, hogy Kolozsváron enyhébb a cenzúra, és nemcsak a nevezetes könyvet ismertette az elkobzott Budapesti levelekben11 , hanem Erdélyben meg is ismerkedett, sőt összebarátkozott a szerzővel.

Dezső ezért érvelhet így: „Azt hittem, hogy itt a szó teljes értelmében vett emberek léteznek, de csalódtam; mert ezek sem tökéletesek, csak éppen hogy az európaiakat sok lépcsővel felül haladták. Magokkal hozták ezeknek szülői hazájokbul a romlottságot, félelmet, hiúságot, sat., melyek eredendő bűn gyanánt szállnak az ívadékra, következőleg sok idő kerül belé, míg ezek egészen kiírtathatnak. Tudják ők, hogy az elnökhöz hasonlók, hogy jogaik egyenlők, hogy mindenki lehet elnök, kinek mind testi, mind lelki tehetségei jól ki vannak fejlődve, s mégis valamely félénkségi borzalom fogja el őket, némelyeket kivéve, midőn az elnökkel szemközt állnak. Ez európai gyümölcs maradéka.

De a boldogságnak alapja csakugyan meg van vetve, mert nincs a polgárok közt oly esztelen, s megtébolyodott, ki azt merné állítani, vagy csak hinni is, hogy a föld színének egy részéhöz neki joga van, másik embertársának pedig egy más részhez jussa nincs. Remélhetni tehát, hogy minél előbb oly óhajtott köztársasággá alakul országunk, melyben sem szolga nem leend, hanem egyenlő boldog polgárok. Óh akkor szeretnék én élni, midőn már nem zsoldosok, sem önkényű bitorlók nem léteznek. Midőn törvényekre szükség nem leend többé, mert fájdalom vannak itt is emberek, kik trónra vágynak, kiket csak a józan törvények tartanak korlátok között."12

Úgy gondolom, hogy ebben az Amerika-értékelésben feltétlenül többet kell látnunk, mint csupán Bölöni Farkas útirajzának hatását: nevezetesen a szerzővel való beszélgetések gyümölcsét. Azt a tanulságot is levonhatjuk, hogy Táncsics utópisztikus társadalomrajzához, melyet annyi művében vázol, az eddig gondoltnál lényegibb alkotórészt szolgáltat Amerika, mint eszmény és mint lehetőség és nem csupán könyvek alapján (Franklinra sokszor hivatkozik), hanem Bölöni Farkas Sándor élő beszámolója alapján is. Azt az Utazás angol fordítójától, Kadarkay Árpádtól tudhatjuk, hogy Bölöni Farkas milyen egyedülálló szerepet játszik a kor Amerika-megítélésében.13

Szintén a Rényképek első két kötetében külön-külön jelent meg két rövid tannovella; A' gazdagság egyedül boldoggá nem tehet és a Czeli című. Ezeket később szintén összefoglalta és ilyen címen vette föl munkái első kötetébe: Géczi és Mezősi mint erényhősök.1 ''1 A „Mezősi" részben Rousseau-ista elveket fejteget a természetes nevelésről, részben az életmentő jócselekedet megváltó hatását hangsúlyozza; ez a motívum később a Tordai Endre című regény középpontjába kerül. A ,,Géczi"-ben viszont nagyon sok önéletrajzi elem van, az elszegényedett hős ugyanolyan szerény házikóban lakik az Orczy kert mögött, mint maga az író.

A gyűjtemény első kötetében található még egy nem-fikciós, igaz történetnek látszó elbeszélés, A' napszámos.15 Lehet, hogy a kegyetlen apa és az angyali jóságú kisfiú alakja már irodalmi hozzátétel, de a központban álló történet a paraszt-sors leplezetlen nyomoráról vall.

Végül a Rényképek harmadik kötete teljes egészében a Laura című nevelési regényt foglalja magában. A könyv nevelési elveit röviden méltatja Pándi Pál, de — mivel nem az első kiadást használta, hanem a Bogdán unokája, Laura című másodikat (állandóan ebben a formában is idézi) — egyrészt méltánytalanul ítéli meg mikor azt mondja, hogy: „hosszabb, német nyelvű — Kant-idézettel súlyosbított értekezést ad elő a nevelésről", hiszen a regény maga rövid fikciós bevezető után nagyapa és unoka nevelési eszmecseréjéből áll; másrészt nem vehette figyelembe forrásait, hiszen Táncsics a második kiadásból elhagyta a nagyon fontos mottókat.

A mottók szerzői: ismét Seume, Bulwer, Rousseau, Schiller, a német Lafontaine, Kant, a bálványozott Volney, Trelawney, Cooper, akihez hozzáteszi, hogy amerikai, Fáy és Voltaire.

Van olyan fejezet azonban, ahol saját maga fogalmaz magyar nyelvű, jelszóval felérő mottókat. A XI. előtt például ez áll: ,,A' hol jog 's jogosság nincs, nincs ott morály, nincs 's nem lehet religio."16 A XIII. fejezetet így vezeti be: „Jog és jogosság nélkül minden tudomány és míveltség, hiú szemfényvesztés, 's álnok álmítás."17 A XX. fejezet mottója a maga pedagógiai utópiája igazában vitázik a nemesi reformellenzékkel, elsősorban nyilván Széchenyivel, akit folyton bírál: ,,A' ki két gyermeket tökélyes emberré képez ki, többet használ az emberiségnek, mint a' ki egy millió forintot tesz le a' honni intézetek oltárira."18

Táncsics egyenlősítői teóriáját, amelyet a regényben Bogdán képvisel, a legvilágosabban a Cooper-idézet támasztja alá: „We must meet at all times, and in all places, as equals: net in concession that are wrung by policy, er perhaps by a still less worthy motive ; but a mortals, who have but one Nature and one God."19

Föltételezhető joggal, hogy az amerikai íróra szintén Bölöni hívta föl Táncsics figyelmét. A regény fikciós része helyenként nagy szatirikus erőre vall: például a vidéki nemesfiak báli készülődésének leírása, akár a Gavallérokat író Mikszáthot vagy a Mákvirágok kertjét író Krúdy t juttathatja eszünkbe.20

1836-ban jelent meg Kolozsvárott a Pazardi című regény, amelyet azonban megjelenése után hamar el is koboztak, és második kiadása csak 1873-ban látott napvilágot az író müveinek sorozatában második kötetként.21

Eszméit rögtön föltárja a mottó: ,,A' honi ipar és nemzeti dicsőség régi oklevelekkel legsikeresebben létesíthetők.'1 ; illetve az ajánlás: „Jogtalanul üldözött 's ok-nélkül gyűlölt zsidó vallású honfitársainak tiszta morályi szeretetből ajánlja a szerző." Valóban a regény egyrészt az arisztokrácia pazarlását és genealógiai mániáját támadja, másrészt pozitív például állítja a polgárosodó zsidóságot.

Ami a diploma-hamisítást illeti, Szinnyei joggal kapcsolja ide Jókai későbbi regényét, a Kiskirályokat.22 Az egész megítélésében lényegében igaza van Pándi Pálnak, aki szerint rossz regény, noha fontos eszmék megszólaltatója,23 Ennek ellenére pompás részletei akadnak. Az öreg Pazardi könyvtárának leírását vagy az áltudós szerepeltetését már Szinnyei is kiemelte; hozzátehetjük azonban, hogy Táncsics szatirikus vénája legjobban Gyuri úti leveleiben érvényesül.

Például egy fiktív katolikus újságíró, Holdasy nevelési könyvét ismerteti s ebben a burleszk elemekből keveri ki az obskurantizmus kegyetlen szatíráját.

„Először az elhalás sötét szobában történjék, mert a fogantatáskor létező körülmények határozzák meg a magzat természetét.

Másodszor a terhes asszony vagy lány sokat ne nézzen a napba: mert a gyermeknek szemei fölfelé lennének fordítva, ez egészen elcsúfíthatná a különben szép ábrázatot.

Harmadszor, mindjárt születés után a gyermeknek feje lágyát be kell nyomni; mert ha a velőnek nagy helye s ürege van, abba vér szivároghat, mi neki alkalmatlanságot okozna; vagy ha ez nem történnék is, a velő nagyra nőhetne, a téres helyen, a miből sok nyughatatlanság származzék.

Negyedszer, ha az anyának nem volna teje, szamártejet kell a gyermeknek adni; mert ezen állat igen kevéssel megelégedő s békés természetű lévén jótevő befolyással munkál a gyermekekre,

ötödször, a gyermeket jó korán sok ételre s erős italokra kell szoktatni; mert a belső azaz hazai fogyasztás által nevekedik az ipar és jóllét.

Hatodszor, a gyermek jókor sok alvásra szoktattassék, naponként legalább húsz órát; mert legboldogabb az ember addig, míg aluszik,"24 stb.

De nem csupán epizódok emelhetők ki, hanem a koncepció, ha kezdetlegesen is, lényegében előlegezi Jókai dilógiájának ötletét: a maradi arisztokrata és a jó útra térő fia sorsának kettősségét. Gyuri megtisztulása, a kert megmunkálásával megint nem csupán rousseaui-voltairei célzás, hanem sok színt hordoz magában Táncsics életéből.

A legizgalmasabb azonban a zárófejezet történetfilozófiai dilemmája. A derék zsidó Perger Izsák a történetfilozófiai pesszimizmust képviseli. Szerinte az embereket szinte „valami gonosz istenség" teremtette. Vadállatként viselkednek, hódítás, háború és államalapítás címén csak embertársaik lemészárlására törekszenek. A felvilágosító apostolokat megölik: „Ha feltűnik néha egy-kettő, ki a nyomorult sokaságnak elszántan s lelkesedéssel nyújt segédkart, meg nem nyugosznak addig, míg azt el nem pusztítják; vagy örökös sötét börtönbe zárják, hol soha napfényt nem lát, vagy az élők sorából titkon vagy nyilván, csendrontó név alatt, mint gonosz békezavarót kivégzik."25

Ügy véli, hogy még a reformmozgalmak sem vezetnek célra, hiszen még az olyan nemes cél is, mint a sajtószabadság kivívása, egyoldalúan képviselve, végül mégsem mozdíthatja elő az egész társadalmat. Sóhajjal fejezi be: „Óh barátom, ez talán örökké így fog tartani!" 26 Barátjával szemben a Pazardiból Munkásivá vált Gyuri mégis hisz a haladásban. Ezt azonban végtelenül hosszú folyamatnak tartja. „Az emberi nem czélja egy, mindenben megegyező tökélyes egésszé alakulni. (...) Óh barátom! erősen hiszem én azt, hogy eljő az idő, s hogy el kell jönnie, midőn egyik ember a másikat úgy tekinti mint maga személyét, azaz eljő azon idő, melyben ezen törvény, mindenkiknek a természettől sugallott tulajdon törvénye, fog uralkodni: ne tedd azt embertársadnak a mit nem akarsz hogy ő neked tegyen; sőt még többet hiszek, t. i., azt is hiszem, hogy ezen törvény, — mely amannál sokkal szebb — fog divatozni: tedd azt embertársodnak a mit akarsz, hogy az neked tegyen; mikor jő az el, nem tudom, de erősen hiszem; hány száz vagy hány ezer esztendő fog addig az örökkévalóságba hanyatlani, nem tudom, de erősen hiszem állításom majd egykor valósulását."27

A dilemma teljesen egybevág Petőfi Apostolának történetfilozófiai kételyeivel ill. a híres szőlőszemhasonlat távlataival. Föltehetőleg nem csupán arról van szó, hogy a két író szemléletét részben hasonló korai szocialista szerzők befolyásolták, mint ahogy azt Lukácsy Sándor kimutatta, hanem közvetlen hatással is számolhatunk.23

A hontalan leány című „igaz költemény", szintén 1836-ban jelent meg folyóiratban, kötetben majd csak 1873-ban.29 Érdekes dokumentuma a reformkor rokonszenvének a levert lengyel szabadságharcok iránt; lehetséges, hogy a Kosciuszko-leszármazott leány története valóban tényeken alapszik, de a novella csattanóját kitevő, tragikus végű pedagógiai furfang, amellyel a vőlegény utolsó percig nem közli választottjával, hogy őt akarja elvenni, inkább Táncsics leleményének látszik, aki hasonló pedagógiai megpróbáltatásokat más műveiben is — pl. a Laurában — előszeretettel alkalmaz.

A Tordai Endre és az oklevelek című regény szintén ebben a termékeny kolozsvári évben készült, de csupán 1873-ban jelenhetett meg, korábban, folyóiratban c csak két részletet közölhetett belőle.30 Ez a regény sokkal összetettebb szerkezetű, mint az előző. Célzata már nem tisztán pedagógiai és politikai, kellő helyet enged a regényesség elemeinek, a rejtelemnek, sőt a tragikumnak is. Igen erőteljes leírásokra képes: pl. a haldokló asszony kunyhóját, vagy a kísérteties vendégfogadót mély benyomást keltve festi le. Megindító és egyúttal a haza-fogalmat sokoldalúan megvilágító a tragikus végű párizsi grisette epizódja. Táncsics legjobb szatirikus erényeit csillogtatja meg az álíró önéletrajzában; az irodalmi élet perifériáján tengődő effajta gyanús egzisztenciát majd csak Krúdy regényeiben láthatunk újra.

A regény legerősebb fejezete azonban a VII., amely a parasztság szemszögéből mutatja be a Pozsonyba gyülekező, az országgyűlésre gyülekező reformnemességet. Erről a különben teljesen különálló epizódról valóban elmondhatjuk, hogy elsőrendű antológiadarab. Kölcsey Országgyűlési Naplója rögzíti nekünk, milyen érzéssel megy a változásokért harcoló nemes Pozsonyba, Táncsicstól azonban megtudhatjuk, hogy miképp látta ezt a politikától csillag-messzeségben tengődő nép.

'Éj ! beh sok úr megy ma erre, — mond egyik az ozsonnázók közül — én úgy gondolom, hogy ezek nem temetésre mennek, hanem Pozsonyi Diétára.' 'Biz az is lehet' szól egy másik. Vájjon mit végeznek majd? mond egy magas barna ember. 'Má csak azt végeznék el, hogy ne kőne napszámba, és úr dógára járnunk',— sóhajtó egy vöröshajú 'Óh hajjá ke', a soha se lesz', — felel a rövid hajú pökhendi. 'De az furcsa is vóna' — mond örömnevetve a hat gyermekes szegény. 'Már ugyan miért nem lehetne — így szólal politika jókban a még eddig hallgató menyecske — hiszen nekem a minap a múlt héten mikor Kis-Czelbe voltunk, a hajdúnénak a szolgálója Gábris Susi beszélte, mert a mikor beszegődött; azt is kiszegődte magának, hogy Kis-Czelbe eleresszék, mert fogadást tett hát ő is oda volt mikor én, ott az úton beszélte, hogy az aszszonya beszélte neki, hogy má' eztán nem kell robotolni. A hajdú csak tudhatja, mer' ő talán az íródeáktól, a meg a kasznártól hallotta, — a kasznárnak pedig tudni, Mer' az uraság is Pozsonyban van.' 'Nem bízzák azt íródiák uramra, még a kasznárra se, — mond egyig napszámos, — s nem is hiszem hogy ne köljön robotra menni, hiszen hát akkor ki dógozná be az uraság földjét; maga az uraság és a kasznár aztán az íródiák csak nem kapálhatnak se le nem szánthatnak. Ugyan mit tudna az az erőtlen diák kaszálni. 'De golyhó ke', hiszen fogadna az uraság napszámosokat, mint ez az árandás a kinek most kapálunk', — szól az ifjú, ki kenyeret kért fölebb a sok gyermekű szegény embertől. 'Nem bánnám én akármit végeznének, csak a portiót szállítanák lejebb, aztán még azt is végeznék, hogy ne köllene a háznál katonát tartani, mer' úgy meguntam higyje ke' hogy kész volnék tulajdon magam kis házacskáját oda hagyni, csak menekedhetnék tőle. Az egész ház szűk neki, s parancsol benne mintha az övé volna, s majd mindenből ki él. 73 Osztán meg Isten bocsa1 bűnömet, még az embernek tulajdon felesége sincs bátorságban miatta.' — így panaszkodék egyik napszámos. Én meg csak azt kívánom, — szól ismét egy másik — hogy ha már semmit se végeznének is, csak az istenatta só árát szállítanák le, mer' bizony drága; s bár csak má' jól megmérnék, de ha hoz az ember egy vagy két fontot olyan kevés, mintha mindig egy verdun hibáznék belüle'."31

Ezt a regényét írta a legnagyobb műfaji igényességgel és talán még a furcsa befejezésnél is arra gyanakodhatunk, hogy a főhős váratlan tette, amellyel nemcsak a nemzetesi oklevelet és a pénzt utasítja vissza, hanem a szerető lány kezét is, nem egyszerűen az irányregényből fakadó fogás, hanem annak a játéknak a logikus csattanója, amellyel Táncsics mindvégig fikció és valóság között hintáztatta a cselekményt.

1836—37-ben a Rajzolatokban tette közzé nyolc útirajzát, melyeket később munkái második kötetében gyűjtött össze.32 Kolozsvár keserédes leírásába csapongva vegyít káposztareceptet, városrendezési tervet és felháborodott hangú leírást a barlanglakásokról (Erre az utóbbira Somogyi Sándor is fölfigyelt.33)

Igen tanulságos a két péceli levél, ahol felejthetetlen, szeretetből és gúnyból gyúrt arcképet fest Szemere Pálról. Házigazdája slafrokban fogadta: Táncsics hosszú értekezésbe kezd komoly képpel a slafrok és a tudósság szoros összefüggéséről, még azt is javasolja, hogy a Schlafrock szóból — szokásos magyar nyelvújító betűelhagyással — el kellene hagyni az 1 betűt. Sértettségének okát is adja, mikor kiderül, hogy Szemere csupán egy cikket olvasott tőle, amelyben az akadémikusokat támadja, de a könyveit nem.34

Felejthetetlen a Lőrinczkátáról, 1837. július 15-én keltezett levél, amelyben azzal a képtelen javaslattal él, hogyan kellene úrikisasszony-képző intézetet állítani Pesten, ahol csupa hiábavalóságokra tanítanák a lányokat együtt a melléképületben elhelyezett papagályokkal és majmokkal.

Î848 szeptemberében keltezte annak a művének „Végszavát", amely a budai börtönben írott, feleségéhez intézett leveleit tartalmazza. A könyv címe: „Gyásznapok,' emléke levelekben, melyeket feleségének írt Táncsics Mihály." A mű címlapján a következő mottót olvashatjuk: „— annál szerencsétlenebb valaki, minél többen sajnálkodhatnak fölötte. —"

A Kállayné (szül. Blaskovich asszonyságnak) ajánlott mű tizenkét levelet és egy verset tartalmaz. A Végszóban közli Táncsics, hogy a könyv talán nem is illik a jelenlegi idők szelleméhez, hiszen politikamentes, de úgy érezte helyénvalónak, hogy egy szót sem változtasson az eredeti szövegen, amelyet a börtönigazgató persze naponként ellenőrzött naponként.35

Ez a könyv Táncsics talán legszebb műve. Keveredik benne az önéletrajz, a pedagógiai utópia és néhány helyen még a társadalmi és természeti bölcselkedés is. Mindehhez a keretet a levélformába öltözteti vigasztalás, az antik eredetű consolatio adja, melynek klasszikusát Senecát Táncsics iskolai tanulmányai során nyilván megismerte. A consolatio lényege éppen az, hogy a familiáris levél közvetlen és kötetlen, ha kell csapongó stílusa elegyedhetik a morál- és természetfilozófiai traktátussal. Klasszikus példái — mint Senecánál is — egy-egy szeretett hozzátartozó halálakor vigasztalják a címzettet.

Táncsics úgy tudja egész élete tragédiáját tömören megfogalmazni, hogy a börtönbeli szenvedést (amelyet persze csupán a leghalványabb célzásokban szabad érinteni a cenzúra miatt) meditációs alkalomnak használja. Ebben a meditációban, mikor végigtekintett életén, gyermekei halálát gyászolva, valamint az imádott feleségtől való elszakítottságon keseregve keresheti életútjának vezérmotívumait.

A május 27-ről kelt első levél rögtön meg is pendíti a főtémát: gyermekei halálát és felteszi a kérdést, hogy miért szeretik az apák gyermekeiket? A május 28-án kelt második levélben a gyász témája megnyitja az emlékezések sorát. Azon töpreng, hogy vajon állíthat-e majd síremléket szeretteinek, és erről eszébe jut bácskai nevelősködésének idejéről egy úriasszony, aki Pacséron síremléket emelt imádott kutyájának. Groteszk túlzással még a gyásznak ezt a kirívó megnyilvánulását is hajlandó megérteni. Majd — látszólag szabad ugrással — azon kesereg, hogy, mikor könyveket kért a börtönigazgatóságtól, azok úgy tájékoztatták, hogy a kért műveket, Fichte könyveit felesége kénytelen volt eladni. A könyvek siratásából, melybe belevegyül aggodalma felesége nyomorúságos sorsán, ismét az elvesztett gyermekek legkedvesebbikéhez, Ilkához tér vissza.

Képzőművészeti, szorosabban festészeti utalással (ezek egyéb műveiben is elég sűrűn előfordulnak) azt képzelteti el, hogy meglepetésül lefesti Ilka arcképét. Ezt a megindító prosopopeiát már Bölöni György is kiemelte.36 A gazdag részletezéssel lefestett lányka-arckép a végén szinte megszólal: ,,'s a' félig mosolygó arczbul ezt olvashatni ki, mintha kérdezni akarná a' belépőiül, vagy ránézőtül: úgy e nem haragszol, hogy megint olvastam?" Ezt az önkínzó módon felidézett látomást csak a könnyek oldhatják fel: „Nézd mamám e' képet, ismered e? fognám tőled kérdezni. És te illy sikojtással(!) borulnál keblemre: ah, Ilkám! És akkor megáradnának édeskeserű könyeid miként enyéim most patakzanak arczomon alá."37

A harmadik levél, amelyet május 29-ről keltez, már a szenvedés és a halál teológiai igazolását járja körül. Jóbhoz hasonlítja magát, de megjegyzi, hogy egy idő után még ő is panaszba tört ki. A büntető Isten fogalmával nem tud megbékülni és — igazolásául annak, hogy milyen mélyen áthatotta őt, Vörösmarty nyomán és nyilván magyar őstörténeti búvárkodásai következtében a dualista módon elképzelt magyar mitológia, amely végső soron Cordines Dániel disszertációjából származik — egy percre mintha abban találná a szenvedés, a csapások eredetének megfejtését, hogy két egyenrangú princípium küzd a világ fölötti uralomért:

,,A' keleti népek, két szellemet tartanak, hisznek: 's őseink is, kik ugyancsak keletről jőnek, két istent vallottak: egy jót, ki mindazt elővarázsolja, mi az embernek tetszik, hasznos: és egy gonoszt, ki mind e' jót elpusztítani, : s helyette roszat (!) eszközölni törekedik. És úgy látszik e kettős isteneszme keletről nyugatra az egész keresztény világra is elterjedt, csekély módosulással. Nem szokjuk e mi is azt, a' mi kellemetlen, az ördögnek tulajdonítani!"38

Utána azonban határozottan annál köt ki, hogy a csapásokat sem Istennek, sem ördögnek nem tulajdoníthatjuk, csupán a körülmények összejátszásával. Az író általában vallott deizmusán belül meglepő ez a fatalizmus, amely szinte az ateizmus határát súrolja.

A negyedik levél, május 21-ről azzal kezdődik, hogy ismét céloz az írás körülményeire. Ablakai előtt a járókelők örömmel kiáltoznak és a Svábhegyet emlegetik, a szegény rabnak eszébe jut, hogy hiszen vasárnap van és kirándulni mennek az emberek. Erről a mozzanatról váratlan gondolattársítással eszébe jut, hogy ő hogyan sírt Rotterdamban és Havre-ban, mikor látta, hogyan terelik „barom módra" az Amerikába induló hajókra a szegény kivándorlókat. Az nyugat-európai utazás emlékét azért kellett felidézni, hogy megátkozhassa azt, hogy egyáltalán elment Pestről (ti.: Horvátországba). Rögtön eszébe ötlik viszont, hogy mi lett volna, ha marad és akkor gyermeke szeme láttára hurcolják el?! Majd kínzó élességgel felidézi azt a pillanatot, mikor utoljára látta Ilkát. Kálmánka és Etelka már meghaltak: s a beteg gyerek ámítására az induláshoz készülődő Táncsics azt hazudja, hogy daruvári nagybátyjához megy, hogy játékokat és báránykákat hozzon a gyereknek. A vonakodó kislányt emlékezteti arra, hogy Párizsból is milyen csinos holmikat hozott neki. ,,Ekkép igyekeztem a' gyermeket arra bírni, hogy távozásomban megegyezzen, és ő megegyezve monda: ,nohát csak menj apám.' Ezek voltak hozzám utolsó szavai."39

Kínzó, kibékíthetetlen lelkiismeretfurdalást érez és elutasítja Rousseau megoldását, aki születésük után gyermekeit rögtön lelencházba adta. Ezzel kapcsolatban szögezi le a további gondolatmenetének egyik alapvető pontját, ti. hogy nem a vérségből, hanem a nevelésből származik az apaság! Majd a gyermek haláláról, születésére csapong Táncsics gondolata. Önkínzó pontossággal idézi föl az Orczy kert mögötti nyomorúságos fészert, ahol felesége vajúdott, miközben a férj krumplilevest főzött a tűzhelyt pótló kályhán. A vajúdás perceiről viszont rögtön visszaugrik a jelenbe, mert fölmerült benne az a kínzó gondolat, hogy felesége talán már nem is él, talán azt is csak hazudtak róla, hogy eladta a Fichtét. A sikeres szülés után — mint írja — ha akár Rousseau maga jött volna, hogy lelencbe vigye az újszülöttet, akire úgyis csak nyomor várna, még a szemét is kivájta volna!

Az önmarcangoló csapongást a múlt és jelen között, amely mindvégig a felelősség gondolata körül forog, egy irtóztató sejtelemmel zárja: hátha Ilka végső szavai, melyekkel beleegyezett apja elutazásába, csak ámításból hangzottak el! „Meglásd, ha élünk a, ez engem őrültté tesz."40

(Ebből a levélből derül ki különben, hogy a gyűjtemény ebben a formájában már a második változat, ugyanis december 13-án átírta az egész levélsorozatot. Ezt a célzást nyilván azért építi bele, hogy az alkalmiságtól eltávolítva, hangsúlyozza a mű irodalmi jellegét.)

Az ötödik levél, amelyet június 1-től keltez, megpendíti a mű fő gondolatát: ha nem Isten büntetése sorsának baljóslatú alakulása, akkor életében kell megkeresni azokat a körülményeket, amelyek idáig vezették. Az ambíció, a parasztsorból kivezető, felfelé taszító erők kezdetét keresi. Először egy játékos mozzanatot emel ki: mikor gyermekkorában a hittanórán az ácsteszéri német fiúkat lefőzte a német katekizmusban, egy kislány bámulata jeléül rétessel ajándékozta meg. Ez a kislány lett első „szeretője".

A későbbi megfogalmazásnál sokkal plasztikusabban bukkannak fel az Életpályám felejthetetlen gyermekkori fejezeteinek képei. A rétesből fejlik ki Táncsics életének egyik fő mozgatórugója, a szerelem, a hajdú kegyetlen veréséből a másik, a szabadságvágy, és eljut a felismerésig: ha parasztból nem vált volna értelmiségivé, nem tett volna magáévá egy magasabbrendű érzékenységet, akkor most nem is gyászolna!

„Igaz, mint földmíves is elveszthettem volna gyermekeimet, de akkor nem ollyanokká kezdtek volna fejledezni, mint most; mert a földmíves Táncsics jobbágyi viszonyainál fogva nem úgy nevelte volna gyermekeit: mind maga, mind gyermekei egészen mássá alakultak volna; 's hihetőleg mások példájaként ezt mondta volna mikor meghalandottak: az Isten jobban szerette őket; ők odafent most angyalok. És ezen hitben talán néhány könnyet(!) letörölvén örülni tudtam volna gyermekeim halálán; —" 4l Sőt, mint hozzáteszi, akkor általában is boldog lehetett volna, Még börtönbe se csukják, vagy ha igen, nem így. „. . .egyetlen egy szóba foglalom: paraszt; ez maga megfejti, megmagyarázzál balsorsomat."42

Kísértetiesen hasonlít ez a keserű kifakadás Aranyéra, aki szintén egy életen át hordozta származása tüskéjét és aki egy helyen egyenesen az ördögöt vádolja azzal, hogy rávette a versírásra és így elszakította a parasztsorstól! És továbbra is, egészen Aranyra emlékeztető módon, töpreng, mint a haldokló Toldi, hogy mi használ jobban a nemzetnek: ha paraszti, gyalulatlan marad vagy ha késsel megfaragják, de elgyengül.

Legszívesebben kasznár lett volna, de ettől a pályától is elijesztette, mikor jelenlétében egy intéző kegyetlenül lehordta a kasznárt. így lett íróvá, pesti lakossá, mint mondja, szabad cigánnyá a faluvégen. Arany ezt a hivatkozott helyen úgy fejezte ki: földönfutóvá.

A június 3-i levél Űrnapján kelt. Azt a gondolatmenetet folytatja, hogy lehet-e a parasztot városi művelt emberré átvarázsolni. Elutasítja azt a gondolatot, hogy a népnek, vagyis a parasztságnak különfajta nevelésre, különfajta iskolára volna szüksége. Egyenlő nevelés kell! Hamis próféták, akik azt mondják, hogy „népnevelés jöjjön el a te országod!''; ehelyett azt kell hangoztatni, hogy: „szigorú igazság, jöjjön el a te országod!''42

Táncsics az adott műfaj és a szigorú cenzúra keretein belül is megtalálta a lehetőséget, hogy mégiscsak politizáljon! A népnevelés-vita ürügyén (amelyben talán visszautal arra a, negyvenes évek elején a sajtón végighullámzott vitára a falusi jegyzők népnevelő szerepéről, amelybe Arany János is bekapcsolódott43) fennen hirdette egyenlősítői eszméit! Hogy itt tényleg erről van szó, azt egy miniatürizált utópia beszövésével is jelzi.

Elképzel három községet és egy várost, amelyek kölcsönösen segítik egymást és élvezik a munkamegosztás előnyeit. A pőregatyás paraszt is, noha megmarad földjénél, részesülhet a városi művelődés áldásaiban, a városiak pedig megismerhetik a falut. A városiak nyáron falun, a falusiak télen városon szórakozhatnának.

Táncsics azonban nem elégszik meg ezzel sem! Nem csupán egyenlőséget követel a parasztnak, hanem leszögezi — akárcsak Arany a Petőfihez írott híres levelében — hogy az igazi nemzetfönntartó elem éppen a parasztság. „.. . a' míveletlen parasztnak köszönhetni (. ..) hogy e' státus, mint magyar státus még valahogy áll, hogy a' magyar nemzetiség^ el nem enyészett, sőt virágzásnak kezd indulni : ez a' finom miveltségűek' ereje mellett már nem létezne."44

Ezen a ponton is fényesen kiderül, hogy Táncsics társadalmi és nemzeti programja teljesen áthatja egymást. A könyv leveleinek sorában középponti helyet foglal el a június 5-től keltezett. Ebben egyesül minden megpendített szólam; a neveléstani eszme, amely a Laurában is kifejtett „atyatanító" szerepének vállalásával gyászolhatja az elveszett gyermekeket; más írók fellenghettek — mind mondja —, ő otthon volt gyermekei közt a földön. Akármit is írt, a picinyke ujjak visszahívták a földre; apám gyere, játszál velünk!"45

Itt olvashatjuk a legerőteljesebb képzőművészeti hasonlatot: félig kifaragott márványszoborhoz hasonlítja magát, amelyet porrá zúztak. A levél azzal fejeződik be, hogy megígéri: megírja feleségével közös életrajzát, A június 7-ről kelt nyolcadik levél ezt az ígéretet teljesíti be. Felejthetetlen a lakodalom leírása, ahol túrós galuska szalonnával volt az ünnepi lakoma. Majd látjuk amint az író, akit csak „Pichersetzer"-nek, könyvcsinálónak hívtak német szomszédai, már a bábáért rohan és a szülésnél segédkezik.

A magyar nyelvű nevelés és az írás-olvasás saját leleményű tanítása átkerül az Életpályámba is. Fájdalommal kiált fel, mikor ismét önmagát vádolva, hogyan verte meg egyetlen egyszer Ilkát egy kertből leszakított mákvirág-csokor miatt.46 Ez a rész a külföldre utazással zárul.

A kilencedik levélben, amelyet június 11-ről keltezett, a sírás jogát védelmezi. A férfiak is sírhatnak, ha valóban érzékenyek, mert ennek az érzékenységnek az elnyomása csupán rossz szokás. Meghökkentő gondolattársítással — hogy megmagyarázza, mi minden szokás csak a természet ellen — a vérrokonok házasságát hozza fel példának, amelyet szintén csak a szokás tilt, a természet azonban megenged. A meglehetősen merész fogalmazású szövegben feltűnik az erotika motívuma, amely majd a továbbiakban teljesedik ki.

A tizedik levelet (július 28.) külön címmel látja el: Gyermekeim szelleméhez,47 Ez a levél a legvizionáriusabb : emléktöredékeket felidézve próbálja a túlvilágról visszacsalogatni gyermekeit. Mózesnek érzi magát, aki nem juthat be az Ígéret Földjére. Az keserű ábrándozást az töri szét, hogy ismét eszébe jut, mikor megverte a kislányt.

A tizenegyedik levél (július 29.) a Mátkámnak címet viseli. Nagyrészt nem csupán szerelmi, hanem erotikus ábrándozás, amely teoretikusan is foglalkozik a gyönyör természetrajzával (népiesen különben a szeretkezést a „szegény emberek pecsenyéjének" nevezi.48). Azt a meglepő kijelentést is megkockáztatja, hogy heves véralkatánál fogva (mint mondja 47 éves, de még akar élvezni), ő pártolná a mohamed-vallást vagyis többnejűséget.49

Éppen ezért megindító a szerelmes hűségvallomás, amelyet feleségéhez tesz, mert a mélyen átélt szexuális kínlódás poklából fakad. A levél végén azonban ismét eszébe jutnak elvesztett gyermekei.

A tizenkettedik, július 30-án írott levélben ismét visszatér ahhoz, hogy miért kellett külföldre mennie. Három osztályt különböztet meg: a munkást, az urat és az értelmiségit. Ez utóbbi hivatás gyakorlásához elszánt akarat kell, nélküle szétbomlanék az ország. Erkölcsi kötelessége volt tehát, hogy külföldre menjen, mint a katonának, mikor hadba indul. S itt a levél — az engedélyezett határon belül — áttér a politikára. A haza jobb jövőjét festegeti, benne még egy vasúttervet is előad.

Az augusztus elsején írott utolsó levél már színtisztán politikai és a záró részbe illesztett verskíséretet indokolja. Tanmesével ábrázolja a polgár és a nemes különbséget. A vers pedig, ha döcögősen is, a nemzeti akaratot dicsőíti.

„Hazug a' példaszó is. hogy

Éppen a magyart

Átok verte volna 's azért

Son' együtt nem tart.

Illy esztelen önámítás,

Kárhozást tenyészt:

Pulyává tesz, kétségbe ejt,

S nemzetet enyészt."

„Gyáva vár, míg a' sültgalamb

Szájába repül:

A' ki férfi, példát mutat

Másnak szerepül."50

A szabadságharc leverése után hosszú rejtőzése idején írta népies tanregényét, amelyet 1858-ban jelentethetett meg: Bordács Elek, a gyalogárendás.51 A regény első fele Bordács Elek viszontagságos életét foglalja össze, aki sok hányattatás után kapitányát inasként Angliába is elkísérve, majd a leszerelés után hazatérve Csanád határában földet bérel, amelyet végül meg is vásárol és legyőzve a falusiak gyűlöletét és gyanakvását, valamint apósa áskálódását, jól menő mintagazdaságot alapított.

A regény második fele fejezetekre tagolt gazdasági értekezés-sorozat olyan témákról, mint pl. a baromtartás, a trágyázás vagy a tűz- és jégkár-biztosítás.52 Az egykorú sajtóban többen is ismertették. A Divatcsarnok című lap igen elismerően ír róla: A „Szerző neve a népies irodalomban már az előbbi korban is ismeretes és jóhangzású volt. Hosszas hallgatás után, jelen munkáját nyújtja az olvasóközönségnek (. . .) Könnyű és sokhelyt vonzó elbeszélési modora, népies, folyékony és hibátlan irálya nemcsak élvezetessé, hanem tekintve az elbeszélés tárgyát, tanulságossá is teszik jelen művét, főleg azon osztálynál, melynek számára különösebben Íratott;"53

A Szépirodalmi Közlöny igen alapos bírálatot közöl a könyvről, amelyben Sz. (kilétét nem tudtuk azonosítani) főleg azért dicséri, mert pontosan eltalálta a nép ízlését. „A népies irodalom ezen kevesek által, s kevés ihletséggel művelt mezején egyik legjobbika „Bordács Elek." Ha Táncsics neve nem volna is rég elismert ezen a téren, e munka után nem tudnók többé elfelejteni. Épen azon tettetést nem ismerő, minden mellékes céltól távol levő, igaz szeretet, őszinte hang, egyenes lélek lehellte e művet, mint a melyeket mi a népies íróban megkívánunk.

Itt nincs gőgös leereszkedés, sem hízelgés, se a tudákosság, sem az erővel népieskedni akarás; nem az úr beszél leereszkedve a szegénnyel, hanem csak az ember az emberrel. Hogy az író szeszélye, mint már tanultabbé, még távolról se lehessen a bizalmatlanság oka, a szerző önként mintegy háttérbe vonul, hogy úgy mondjam, szégyelli úriasabb ruháját a nép előtt, s Bordács Elekkel, a gyalog árendással takarja el magát.

Őt beszélteti az egész nép előtt, maga csak úgy félre állván, hallgatva, legfeljebb kérdezgetve vesz részt a dologban; őt beszélteti, őt a népből származottat, a kinek bár a maga szorgalma által szerzett jobb módjából jobb ruhája is van, munka közben most is csak a nép embere. Ő vele mondat el annyi hasznos tapasztalatot, annyi jó tanácsot, józan életnézetet, célszerű és messze kiterjedő javaslatot, hogy sok könyvet kellene annak olvasni, a ki annyi hasznost tudni akarna, a mennyi Bordács Elekben egymagában van."54

A Pesti Napló G—y. jelű kritikusa (ezt sem tudtam azonosítani) elsősorban azért dicséri a könyvet, mert a cselekménybe olvasztva tudta a legtöbb gazdálkodási maximát elhitető módon ajánlani. Éppen ezért tartja fölöslegesnek a külön tárgyalt gazdálkodási elvek közül a biztosításra vonatkozó passzust, mert az pőrén, cselekvénybe ágyazás nélkül jelenik meg,55

A regény azonban nemcsak mint prózai tanköltemény értékelhető. A főhős sorsának fordulatai valóságos népi Odüsszeiát alkotnak, mintegy földön járó párját a János vitéz kalandjainak. Sok rejtett, személyes vonatkozása is van. Ahogyan például Bordács Elek és felesége megpróbálják paradicsommá varázsolni a kibérlett kis földdarabot, abban föltétlenül ráismerünk arra a rövid tanyai bujkálásra és gazdálkodásra, amelyet Táncsics 1849 végén Szalonta mellett űzött.

A páratlan feleség magasztalásában ott van a hódolat Teréz iránt, aki föld alatt bújtatja nyolc évig férjét; a regényhős és felesége is évekig földbeásott viskóban laknak.

1864-ben írta, ismét a börtönben az Erős hit című könyvét, amely furcsa vegyülete a vak író önéletírásának, a politikai ábrándozásnak és az allegorikus elbeszélésnek. Ö maga „regényesféle elbeszélésnek" nevezi munkáját.50

Tisztán szépirodalmi benne például a „Pusztai" és a „Tudós" párbeszéde a nem tudható dolgokról vagy a IV. fejezet, amely a Kitűnő hazafi címet viseli és Andorfinak birtokán, Andorlakán létesített utópisztikus kísérletéről szól. (Mint tudjuk, Andorlaki volt Táncsics egykori írói álneve.57) A tiszta politikai javaslattevés és a fantazmagória keveréke, amikor az erős honvédelemről a budapesti egyetem átalakításáról és a bordélyházak kitelepítéséről beszél vagy ahol megálmodja a Dalmáciát majdan magyarosító, tengerbeépített várost, amelyet Könyves Kálmán királyról Kálmánnak nevezne el.58

Művét valamifajta titkos katekizmusnak szánta, amelyet az ifjúság körében akart terjeszteni; azzal a tanáccsal fejezi be, hogy a lebukástól óvakodva kézről-kézre kell adni.

Mellőzve néhány népies elbeszélést, amelyeket az Arany Trombitában tett közzé, végezetül most már az Életpályámról kell néhány szót ejteni. Részletes elemzésére most nem vállalkozhatunk, hiszen fő célunk az volt, hogy vonatkozási alapul használjuk a szépirodalmi művekhez. A művet eddig elsősorban történeti forrásként használták, irodalmi szépségeit legföljebb érintőlegesen emlegette Bölöni György.

Czibor János, az utolsó kiadás gondozója, sajnos rövidített a szövegen és nemcsak a felsorolt részeket — így a Gyásznapok emlékét, vagy a Legrégibb nyelv a magyar című értekezés vázlatát hagyta ki, — hanem (ráadásul jelzés nélkül) a fiatalkori vándorlások fejezetéből is azokat a szakaszokat, amelyek a különböző dunántúli Mária-kegyhelyekről szólnak. A művet először is újra kellene adni.

Irodalmilag a legsikerültebb rész a gyermekkort és az ifjúságot tárgyaló néhány fejezet. Felejthetetlen a kis bakonyi falu szokásainak vagy a takácslegény vándorlásainak rajza. Remekmívű a nyugati út megörökítése is. A bécsi balsikerű magyar nyelvtanítóság epizódjától érezhetően erősödik a könyvben az önirónikus, szatirikus hang. Ez azonban igazán az akkori megpróbáltatások felsorolásánál erősödik fel: ceglédi tartózkodását, reményei füstbementét úgy tudja ábrázolni, hogy szinte teljesen a külső szemlélő szemével adja elő tragikomikus kísérleteit. Ennek a résznek a csúcspontja a balsikerű könyvárusítás a ceglédi piacon. Az aggastyán ácsteszéri vándorútja, az: édes és fájdalmas emlékek felidézése zárja be tulajdonképpen a művet, a rákövetkező följegyzések ehhez a patetikus búcsúhoz ironikus epilógust függesztenek. Fikciós és didaktikus műveiben is mindig áttört a szubjektív vallomás, művészetének logikus betetőzése tehát a vallomásos önéletrajz.

Jegyzetek

Táncsics Mihály

A Magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság

és a Komárom Megyei Múzeumok Igazgatósága által

1984. május 7-8-án Tatán rendezett tudományos ülés

előadói anyaga

https://mek.oszk.hu/09600/09600
2011-06-14