Hagyjuk el egy kis időre ezt a sok éhenholt képet, ezeket a nyomorúság bálványait, a koplaló, kucorgó, hétrétbe gyűrt parasztnépet és az ő viganós vagy bajuszos nemtőit! Az embernek megunta teste-lelke ezt a sok lamentót hallgatni, mikor éppen az a legfőbb baja az olvasónak, hogy a Krímiában nem akarnak az emberek eléggé gyorsan halni, akkor álljon elő valaki és papoljon három hétig folyvást arról, hogy a Felvidéken hogy hal meg egypár falu éhségben!

Az ilyen unalmas tárgyakat igazság és az esztézis szabályai szerint nem is volna megengedhető a regényírónak költői leírás tárgyaiul választani. Lássunk már mulatságosabb jeleneteket!

Jeleneteket, ahol a vidám halandók örülnek az életnek és nem törődnek a szomszédok bajával; ahol kiabálhat a koldus az ajtó előtt, mikor odabenn vidám társaság élvezi egymás rossz élceit és a gazda jó borát, s az országot ért csapásokat csak a hírlapból olvassa, ebéd után emésztési mulatságul.

Mintegy félnapi járásra attól a kisded falutól, melyben az oszlopos kastély emelkedik, ahol a kis ismeretlen cukorbáb, a parányi tündérke lakik, aki a környék szenvedőiért megtagadta mennybéli lételét, s leszállt a földre, éspedig a földnek legprózaibb, legkopárabb részére, ottan látszik az erdők között Brenócfalva.

A házak, melyek a falvat képezik, úgy szét vannak szórva, mintha egyszerre megijedtek volna valamitől, szétfutottak az erdőbe, ki-ki bújt, ahova látott, halmok mögé, sziklák alá, ott behúzták magukat nagy ernyőik alá, s csak úgy pislognak elő félszemmel rejtekeikből.

Ami pedig őket megijeszté, az valószínűleg nem egyéb, mint ama roppant épület ott a domb tetején, vas kapujával, arany címerével, kiülő vaskosarakkal ablakain, nagy nyolcszegű toronnyal bejárása felett s ócska griffmadarakkal felvonóhídja előtt, amiknek látása azt a fogalmat verheti a paraszt fejébe, hogy az előbb született urak ezekkel a soha nem látott állatokkal egyidejű világból vették eredetüket, s ha akarják, most is atyafiságban állnak velük.

Kívülről bástyái is vannak Brenócvárnak, azokon egypár hosszú, kereketlen ágyú unja magát, miket a brenóci grófok nem tartottak elégnek lánccal odaköttetni a falhoz, midőn jószágaikat bérbe adták, hanem külön szerződvényben is biztosították lételüket, különben a haszonbérlő rég pálinkafőző üstöt öntetett volna belőlük.

Brenóc vára valódi históriai emlékezettel bír. Ez emlékezet hellyel-közzel nem egészen tiszteletre méltó, hanem a tisztelet a heraldikában úgysem nyom semmit, itt csak a régiség számít.

Építtetett ez még a tatárjárás alatt, a hatalmas Fulkó idejében, nem azon célból, hogy a vidéket tatárjárás ellen védelmezze, sőt inkább, hogy az ide menekvőket kevés vagyonkáiktól megfosztogassa.

Abban a négyszegletű toronyban volt egy nagy harang – kár hogy elrepedt –, esténként azt húzatták meg a vár urai, s a jámbor bujdosó, ki az üldöző tatárok elől az erdőkben bolyongott, követte a vigasztaló harangszót, mely őt keresztyén lakta helyre ígérte vezetni, aholott aztán megragadták, levetkőztették, s a vár hatvanöles bástyájáról alátaszigálták. Óh, a brenóci urak máig is büszkék ezen históriai emlékű bástyára. Nem minden család dicsekedhetik azzal, hogy ősei ezelőtt hatszáz esztendővel vándor utasokat taszigáltak alá a sziklákról.

Ezen rendkívüliségért azután a körüljáró vértörvényszék sorompókba idézte a főurakat, az levén szabva a vádlottakra, hogy az ország bajnokával Isten ítélete szerint egyenként párbajt víjanak, gyalog avagy lóháton, ahogy rangjuk hozza magával. A balgatag Fulkó, ki legtöbbet cselekvék, megszökött a rossz mulatság elől, de a brenóci Gerő gróf megállta magáért a sarat, s utódai máig is mutogatják azt a nehéz vaskesztyűt, mellyel fogta azt a dárdát, amivel az ország viadorát letaszította a nyeregből. Kár, hogy azt a hombárt is nem mutogathatják, amiből Gerő gróf sáfárja sajtárral mérte az aranyat az ország viadorának, hogy ki engedje magát üttetni a nyeregből szépszerével, s meg sem látszott a fogyaték a hombár tartalmán.

Haj, bizony hatszáz év alatt szomorúan megfogyott az emlékezetes úton gyűlt kincstár, kiürültek az arany- és ezüsttartó hombárok, az elfogadóterem tallérokkal kirakott padozata helyet adott egyszerűbb mozaiknak, a nehéz arany és drágakövekkel rakott serlegek, felhordótálak, a lecsavarható nyakú egyszarvúk vert ezüstből, mik mosdóedényül szolgáltak az úrasszonyoknak, a csodaalakokkal kivert gerézdes tányérok, a hólyagos kulacsok, a szenteltvíztartók, mind elvándoroltak ismeretlen világokba, kérlelhetlen ötvösök kezei közé, kik azokból evőkanalakat és fülönfüggőket csináltak circumspectus polgárok és polgárleányok számára.

Elmúltak a boldog idők is, hol a vándor héber-ivadék ingyen thalittal és prémes bőrökkel szolgált az útját elzáró apró királykáknak; megfordult az idő, az izmaelita lett úr, és ő szedi a száraz fáról a gyümölcsöt. Megveszik az úri adósságot is, s egy vaskesztyűs poflével nem lehet ezer márkát lefizetni.

A brenóci grófok jelenleg idegenek az ő hazájukban. Csak úgy hírükből hallani, hogy most itt, majd amott laknak. Mi dolguk olyan messze, azt nem tudja senki, de annyit mindenki tud, hogy roppant uradalmaiknak alig van már annyi jövedelme, mint amennyire adósságaik kamatja rúg.

A jövedelem egyre kevesebb, az adósság egyre nagyobb lesz; a mostan élők iparkodnak elkölteni az unokáiktól beszedendő hasznot is, s olajat facsarnak a kőből.

A nagy brenóci várban nem ők többé az urak, hanem a haszonbérlő.

Egy jöttment.

Így nevezi a magyar népnyelv a parvenüket.

Talán azért, mert nem tudja senki: honnan jöttek, hová mennek, de azt igen, hogy mikor jöttek, nem hoztak semmit, mikor mennek, elvisznek valamit. Mert nem köti őket sem vidékhez, sem országhoz semmi érdek, csak a haszon; jönnek, mennek, nem óhajtják azt a földet, melyen laknak.

Nagyságos Krénfy úr nem igen régi nemesember Magyarországon. Valamelyik korábbi országgyűlésen eszközölte ki számára ezt a kegyet valamelyik brenóci főúr, kinek öt esztendőre előre kifizette a haszonbért. Krénfy úr azóta kinyerte az indigenatus taksáját rév- és vámmentességen, adókiváltságon, s kibékült ez aranypénzekbe kerülő megtiszteltetéssel.

Azért neki választói joga van, s instellációknál ő is sorba állhat a maga hintajával a díszmenet közé.

A brenóci kastélyban pedig olyan úrnak érezheti magát, mintha Giskra uram idejében a vitéz Tallóczi az ő elődeit füstölte volna ki a várból a zsebrák barátságért.

A brenóci urak csupáncsak egy szárnyát tarták fel az ősi várnak saját rendelkezésükre, melynek termeiben a család azon ereklyéi tartatnak, amiket hatszáz esztendő alatt nem lehetett pénzzé tenni.

E szárnyosztályon kívül a többi részei a várkastélynak mind siralmas újításokon mentek keresztül.

A várárokból kivágták a sánckarókat, s helyeiket beültették burgundirépával, a lőrésekből ablakokat vágtak, s a kazamatákban gőbölyöket hizlalnak. A pompás korridoron végig, melynek griffmadaras rácsozatán hajdan a lovagi tornák alatt címeres szőnyegek lobogtak alá, most az esett juhok bőrei vannak kiteregetve a napra; a kaszatömlöcből igen könnyű trágyavermet rögtönözni; még inkább tanúsítja az új átalakító leleményességet az, hogy a nyolcszegletű tornyot, melynek ablakaiban a szélrózsa minden irányából jövő vihar megbotlik, gabonaszeleltetőnek idomította.

Ama terem, hol egykor a brenóci urak ittak örök szövetséget a hírhedett kalandor Bacsó Tamással, mostan birkanyíró; a terem közepén van végighúzva az esztrenga, látszik is, nem is a színes kövekből kirakott címer a padlón a sok hulladéktól; a híres kínzóteremben most barmokat vágnak, s tulok- és ürühullákkal paródiázzák a múlt századok regényesebb vérjeleneteit. Színültig áll sajtos döbözökkel a kriptabejárat, s visszaijeszti rettentő sajtszagával hűvös koporsóikba az úri ravatalok vándor szellemeit; teleaggatták a vértes vasember nyakát és karjait hagymakoszorúkkal, s a márványmedencékben, ahol a brenóci delnők játszottak az úszkáló aranyhalacskákkal, most kormos szolgáló mosogat konyhai limlomot.

A haszonbérlő ezer forintot fizet a vár használatáért, forintját három húszassal számítva; ezért joga van oly célszerűvé idomítani azt, amint rá nézve leghasznosabbnak látszik; az első haszonbéri évsor kezdetén még nem volt szabad betenni a lábát a várkastélyba, később ötszáz forintért átadatott az neki, de úgy, hogy semmihez hozzá ne nyúljon; most már ezer forint fejében fúrhat, faraghat rajta, amennyit tetszik. Senki sem bánja, ha az ősi falak rettentő freskófestményeit, melyek hálószobája, írókamrája és ebédlője falait díszíték, behúzatja aranyos, ezüstös papírszőnyegekkel, ha a magas hátú karszékeket Mária Terézia korából, mik mind úgy néznek ki, mintha gót torony számára készültek volna mintául, kihányatja a fakamrába, s helyettük amerikai vas hintaszékeket állít be; ha a nagybajuszú arcképek helyébe egy csomó obskúrus doktor, poéta és művész kőnyomatú arcképét aggatja fel, akiket senki sem ismer, maga a gazda sem, mert ő bírói foglalás útján jutott hozzájuk, s csak arany rámáik kedvéért aggatta fel szobái falán.

Ezek a szobák maguk, bizonyos hiány leszámításával, a legnagyobb eleganciát képviselnék. Ez a hiány pedig abból áll, hogy a fényűzési tárgyak mind oly rosszul vannak összeválogatva, mintha azokat jelenlegi birtokosuk egyenként kobzotta volna el rossz fizető adósoktól. A zongora színe kirí a többi bútorzat közül, az ágy függönyzete nem férfiszobához való, bőr és bársony bútor ízléstelenül van egymással keverve, s minden zegzug megrakva azokkal az apró csecsebecsékkel, amik az ízlés embereinek szobáit oly kedélyesekké teszik, de amiket itt nem tudtak hová rakni, s a rendező semmi más célt nem tartott szemei előtt, mint hogy minden drága furcsaság lehetőleg szembetűnővé legyen téve.

Krénfy úr nemcsak arcképeihez jutott kótyavetye útján, hanem bútorain kívül még gyűjteményeihez is.

Neki van híres tajtékpipa-gyűjteménye. Ő maga nem dohányzik, mert az sokba kerül; hanem a tajt-gyűjtemény ékes piramidja ott áll azért az ablakban –, ahol nem kellene. Neki van könyvtára is, híres klasszikusok, inkunábulák, unikumok, pergamen- és marokenba kötve. Ritkasággyűjteménye is elállja az utat, mely telve van hallatlan rendkívüliségekkel; ásványtára pedig éppen szembeötlő.

Az elsőt alföldi földesúrtól vette el, kit repceszállítási vinkulumban egzekváltatott; a másik hirtelen meghalálozott tudósról maradt rá, ki teljes életében azért dolgozott, hogy uzsorásait fizesse és könyveket vásároljon; a harmadik könnyelmű úrfi csődtömegéből jutott neki, a negyediket megszökött adós felejtette nála ingó zálogképpen.

A derék férfiú mindezen műkincsekhez annyit sem ért, mint azok hajdani birtokosai a repcekereskedéshez, hanem ha megfoghat valakit, aki kénytelen szavait hallgatni, annak sorba megmutogat mindent; annak elmondja, hogy ez meg ez a tajtékpipa volt a nagy Hunyadi János szájában, mikor a csatából megpihent, a kupakot csak később csinálták rá Nagy Lajos király idejében; megér az ezüst nélkül hatszáz pengő forintot. Ez meg amaz a könyv attól a híres Hugo Grotiustól való, aki a görögök idejében olyan derék hőskölteményeket írt; csak ez az egy van az egész világon, senkinek sincsen több. Már ezért megadtak volna háromezer forintot. Az a gyűrű azé a híres Coké, aki háromszor körülhajózta a világot, és azokat a szép regényeket írta: Das weisse Haus, Fifine és több másokat. Ezek az ásványok pedig mind a föld alatt teremtek, egytől egyig mind a bányákból hozták őket, mind igazi kövek; lássák, hogy csillog bennük mindenféle drágaság, kiben gyémánt, kiben rubint, de azt nem szabad belőle kivenni. Ez a nagy darab veres pedig, ez az a híres platina, ami éppen egyezeregyszázszor becsesebb az aranynál. Ez az egy darab maga többet ér, mint az egész brenóci kastély.

Krénfy úr akad néha szerencsétlen emberekre, akik kénytelenek tőle hasonló ismertetéseket végighallgatni, akik tudniillik pénzt jönnek hozzá kérni, s nem mernek neki ellentmondással vagy unatkozással sérelmére lenni.

Hanem ez elegáns termekbe természetesen csak úri látogatóknak van bejárásuk. A pakróc emberekkel csak odakünn az előszobában szokott végezni, mely a pompás elfogadóteremtől csak egy ajtó által levén elválasztva, igen szép ellentétet képezett azzal, vetekedvén piszokban és pókhálókban s rozzant lábú falócákban akármelyik pusztai csárdával. A sok unalmas tisztogatás és költséges tisztesség helyett nagyon célszerű intézkedés volt egy rossz ágyterítőből függönyt alkalmazni a terem ablakára; így a sötétség nem engedi a hiányokat olyan jól észrevenni. (...)