Oly sok regényben olvastam, hogy valakinek egy jóságos arc rémlik, amint bölcsője fölé hajol. Korán elvesztett szülőjének arca.

Már három-négyéves is lehettem, mikor apám meghalt, mégsem rémlik egyetlen vonása sem, legföljebb egy fényképről tudom magam elé idézni őt. Ezen az arcon azonban éppen nincs valami jóságos, gyöngéd kifejezés. Ha ostobának nem is illenék mondanom, mindenesetre valami nagyon azonos ezzel. A feszély, hogy fényképezőgép előtt áll, s annak kinyomata, hogy lehető egykedvűnek mutatkozzék e ténnyel szemben, mellyel szemben éppen nem az. Voltaképpen nevetséget keltene, de hasonló tartás nem szokta ezt az érzést váltani ki, inkább holmi hasonló elfanyalodásfélét.

Egész másféle képek rémlenek ebből a szoknyácskás időből, s nemigen sok közük holmi meghatóval. Ilyes példának okáért. Két cinóber színű kar, könyökig, amint a mosóteknőben a lucskos, gőzölgő, émelyítő szennyest gyürcsöli, s mögötte a barna konyhaasztal, melyen az ablak ráeső világa egy csomó, sorjába rakott kártya színeit teszi tarkábbá. És a cinóbervörös kar, lucsoktól csurogva, kinyúl a teknőből, hogy elpenderítsen a kártyáktól, amiket összetépdesnék. A tökfilkó rémlik. Szintén nem jóságos, hanem buta, savanyú pofájával, meg az ászok közül a piros, nagy kalapjával s virágkosarával, s a makk ász, a tűznél kucorgó öreg. A zöld ászra később különb alkalmam volt, hogy rémül maradjon emlékemben.

Persze rémlenének egyebek is, de érthető, hogy mi sem ily tisztán. Hiszen bizonyos, hogy a szenvedély úgy állítja be azokat a bizonyos lelki szemeket is, akár az ellenző a lovakét. Vagy inkább úgy vetül eléjük az emlékekre is, mint valami tolvajlámpa sugara. Élesen csak azt világítja meg, ami érdekkörébe esik, más homályban. Mint a művész, maga válogatja ki az eseményeket, és kerekíti ki regénnyé egy életből, százezer más közül.

Nos, ez az. Szenvedélyem mintegy igazolta ezt a jogát sorsomon, egyszerűen azzal, hogy el tudott hatalmasodni rajta. És ez az utólagosság aztán joggal vonja jellegébe azokat a körülményeket is, melyek annak idején talán jelentősebbek, behatóbbak is voltak, azaz joggal mellőzi esetleg. A győzelmet is a hadvezér nevére keresztelik el, holott mögötte, azaz hogy előtte, százezer névtelen dönti el. Igaz, hogy aztán a vereséget is. Ezúttal pedig erről lehet beszélni.

*

Nagyapám görögkeleti pap volt. Buzikán Mátyásnak hívták. Apám tért ki katolikusnak. Ő tiszt volt a kincstári hutánál, itt, szülővároskámban. Rendes, pontos hivatalnok volt, s göthös, fanyar ember, amennyire tudom, s nem tudok semminemű kicsapongásáról, hogysem őt tarthatnám ludasnak hasonló hajlamaimban.

Anyám szőke, magas, telt, s gondolom, a szép nők közé lehet számítani. Puha szívű, talán túlságig is lanyha. Apám halála után többen udvaroltak neki, s minden kilátásom megvolt, hogy mostohaapát kapok. De aztán, úgy látszik, meggondolta, s továbbra is özvegy maradt. Úgy vélem, föltétlen tisztességes s erényes asszony, s még csintalanabb tréfa hallatán is úgy pirul, mint egy szűz.

Házunknál élt nagyanyám is. Ha elemista koromban fölágaskodtam, az öregasszony körülbelül egymagas volt velem. Köszvény vagy mi behajlította hátát, s összetörpítette egészen. Botra támaszkodott, s fekete csipkefőkötőben járt, s két arcán két valóságos gödör alakult, ahogy fogai kihulltak, s ajkai összeestek, mint a zsemle vágása. De redői közül két szeme oly elevenen s vidoran izgett-mozgott, mint holmi cinkék a sövény fonadéka közt, s egész maga oly szúrós, szívós, akaratos volt, mint egy tüskebokor. Ő képviselte számomra a fegyelmet házunknál, sőt egyáltalán mindenkire nézve. Kedvence csupán a húgom volt.

Húgom fitos, barna, azt hiszem, csinos, bár kissé elhízott és nyafka, gőgös leány.

2.

Volt egy ház a túlsó utcában, de kertjével a miénkkel végelve össze. Külsejével nem rítt ki az utca többi házai közül. Kopott, szennyes zöldre meszelve, két ablaka az utcára, hegyesszögű háromszög falhomlokzata, abban két kerek lyuk, virágkoszorú vakolatdísszel. Aljában pince, vaspántos ajtóval, s benne egy bádogosműhely. Kapuja nagy, nehéz s sötétzöldre festett. Belőle keskeny, nyirkos, kövezett udvar vezetett be, amely hátrább kiszélesült, s egy rongy fészer rekesztette el a kerttől, a legszomorúbb, leggondozatlanabbtól, ami képzelhető. Abban volt egy óriási fekete eperfa, mely részint a szomszédba hajlott át a falkerítésen, részint a fészer födelére nyújtotta néhány ágát.

Hanem a külseje és tájéka volt, amilyen volt ennek a háznak, de a belseje! Soha azóta sem láttam olyat. Egy lépcsős, korlátos, rozoga fatornácon kellett belejutni. Két, terem nagyságú szobája volt, s köztük egy előszobaféle.

Alig lehetett látni benne valamit, oly sötét volt, mert nem volt ablaka. Azaz volt, csak bedeszkázva és eltorlaszolva minden lehető és lehetetlen holmival. Káposztáshordó, ócska ruha, törött létra, bútordarabok, szövetrongyok, vadbőrök, dézsák, kádak összevissza, egymásra hányva minden. Még szőlősajtó-részek, olajos vasak, gyümölcsaszaló nádkasai, puttony gálickővel tele. Isten tudná, mi még. Azt mondhatni talán, hogy aki szeme után nem bírt eligazodni a homályban, hát orra tájékoztatta valamelyest e borzasztó lomtár tárgyai micsodássága felől. Valóságos szagzavar. A kátrányon kezdve, a meszen át a levenduláig, minden szagot képviselt itt a levegő. Ám mind e szagokon az uralmat a dohult kályhafüst bűze tartotta. És voltaképp ez is lett volna az egész ház mintegy egyéni illata.

Most aztán ebből az előszobából nyílt a hátsó, vagyis nappali szoba. Ami először szembetűnt benne, az két kötél volt, mély ökölnyi göbökkel a padmaly egyik gerendájáról csüngött le két vaskampóról, és a végén két vasgyűrű. Szóval gyűrűhinta. Alatta egy hosszú darabon ki is kopva a padló, mint egy teknő, aminek taposott föld a feneke. A falnál két ágy, vörös terítővel, vasból. Egy nyitott pohárszék és egy asztal, mellette két hársszék és egy hárságy: pad vagy dívány céljául. Néhány kép, egy fél tükör a falon. Egy kályha, amin főztek is, s aminek csöve a szoba egyik sarkából a másikba volt vezetve, s drótokkal kötözve föl a mennyezet gerendájához. Ez volt a berendezés. Ám most már nyilván megközelítőleg sem jeleníti meg az egészet, ha külön-külön mindent így jelölök meg. A tükör légyköpéses, az ágyterítő szennyes, a hárságy, asztal, székek szurtosak, kopottak, foszlottak, a kályha sárga a rozsdától, a por vastagon mindenen, és ragadós, moslékos, piszkos, dögletes, undorító… Egyszerűen rettenetes volt minden. A tisztaság még tévedésből sem fért semmihez. Ha az ablakról valaki letörölte volna a port, mely a szivárványszín szutyokhoz ragadt, a szivárvány alatt még bizonnyal talált volna újabb porréteget és újabb szivárványra, és éppígy járt volna minden mással. És az uralgó füstdoh bűznek itt az ágy- és ételszagok voltak kiegészítői. Ez volt a nappali szoba.

Az első szoba, vagyis az utcai. Ebbe legkevesebb alkalmam volt bekukkanni. Ez valahogy be volt bútorozva. Ablakain még függönyök is. Két, nagy támlájú diófaágy, szekrények, rámás képek, olyik üveg alatt, s ép asztal és székek. De a mocsok tekintetében semmi előnyt nem adott másik két társának. Talán mégis abban, hogy alapillatával, mely valami savanyú rohadtság volt, pipaszutyok szaga lengte be, ami mégis a legkevésbé émelyítő volt.

Ez volt ugyanis a ház urának és asszonyának szobája. Helyesebben a ház úrnője férjének. Mert a főszemély a háznál Pihis Mámi volt, s valóban, az egész ház nemcsak rendelkezéseinek volt alávetve, hanem mindenben az ő egyéniségére alakult. Hogy ő milyen volt? Borzas, csatakos, cafatos, mint a ház.

Pedig, ha jól tudom, igen jó polgári család leánya volt, s még csak szegénynek sem mondható. Házán kívül birtoka is volt. Igaz, hogy az sem különb gondozásban házatájékánál. Legnevezetesebb benne talán az az öt darab vackorkörtefa volt, minek terménye évről évre szalmazsák töltésül szolgált, míg meg nem puhult, sőt részben pocsékká nem hencseregték az ágyakban.

Még azt sem lehetett mondani Pihis Mámiról, hogy rest. Még ugyan fürgén lótott-futott mindig. Hogy miként szegődött hozzá és körüle az a hallatlan pacuhaság? Fejtsék meg a természettudósok. Különben ott a búbos banka, nem tesz mást, mint más madár, mégis büdös.

Pihis Mámi első férje hamarosan meghalt. Akkor aztán hozzáment egy számvivő altiszthez, aki már rég nyugalomba vonult, s körülbelül apja lehetett volna. Mégis tőle született két fia, Bankuj és Hébátya, az én barátaim.

Ők ketten voltak első oktatóim, s az ő szép otthonuk volt, mondhatnám, az első bűnbarlang.

Eszemben van egy kis versike az elemi osztályokról:

Hát én pocolista voltam, azaz hat-hétéves. Bankuj nyomorista, Hébátya vadszamár. Kiskirály volt a pincében lakó bádogosnak a fia, nevén: Pukkom.

Legbizalmasabban Bankujjal voltam. Bankuj nagy fejű s vézna fiú volt. Szemei kidülledtek, mint a dob. Haja göndör, boglyas, s tele talán három év előtti pihével és bölcsőbeli kosszal. Furcsa hangja volt, épp olyanszerű, mint mikor befőttes üveget öblögetnek, és szája széle mindig zabolás és nyálas. De jó fiú volt. Szolgálatkész, hiszékeny, és nagy kobakja teli fura képzelődésekkel. Nem hazudott, de egész más jelentőségeket és értelmeket tulajdonított a dolgoknak. Mindig babonák, boszorkák, elrejtett kincseken járt az esze, s ezeket a meséket nem helyezte az óperenciák, üveghegyek, s tudom én hova, hanem közvetlen környezetébe s a fényes nappalba. Házuk alatt, a pincében, egy mély-mély kerekeskút volt ásva. Azt állította, abban egy ősz öregember lakik, és aranyat, ezüstöt őriz. – Akarod látni? Na, gyere. Éppen most láttam, ott ül a gárgyán. Gyere-gyere, siessünk! – fogta meg sokszor a kezem. – Na, az áldóját, már leszállott – mondta aztán a pinceajtóban. – Minek nem jöttél hamarabb? Na, majd holnap.

Hébátya, a Bankuj bátyja, kire a Bankujnak „hé! bátyá”-zása révén ragadt neve rá, csinos s eszes fickó volt, bár a tisztaság neki sem volt gyöngéje.

Egyáltalán a maszat már olyan volt mindkettőjükön, mint a kalmároknak a kézdörzsölés vagy a papoknak az áldásosztás. Sokszor ragadtak rám élősdiek ujjaim töveibe, hol üstökömbe, hol egyebüvé, miért aztán otthon meg kellett lakolnom.

*

Ott állunk a Bankujék kapujában. Megszíjazott könyvem s palatáblám a földön, s barátaim oktatnak, hogy kell előbb megsodorni a cigarettát, majd hogy kell mellre szívni a füstöt.

– Hepp! – mutatja Bankuj. – Hepp! Így egyszeribe nyeld le. Aztán fújd ki.

– De az orromon. Azt mondd. Azt hogyan? – tikácsolom.

– Jön az aztán – biztat Bankuj.

– Jön, még a szemeden is. Akarod látni, hogy én ki tudom engedni a szememen is? – szól bele Hébátya.

– Ne csináld vele – fogja pártomat a jó Bankuj, míg én ostobán bámulok. De Hébátya nem tud ellenállni.

– Na, nézz a szemembe – mondja, és miután leszítt egy szippantást, hozzáteszi: – És tedd ide a kezedet a hasamra.

Odateszem a kezem, és a szemébe nézek. Erre ő az izzó cigarettavéget hozzáérteti a csuklómhoz.

Ebből aztán nagy kacagás. De kijátszásom miatt csaknem verekedés támad. Baj lenne, mert a dohány enyém, és harag esetén elvinném. Hát valahogy kiengesztel Hébátya egy valóságos mutatvánnyal. Ez abban áll, hogy a mellre húzott szippantás után kenyeret eszik, vizet iszik rá, és csak aztán ereszti ki a füstöt.

*

Ők ketten vezettek be aztán a huszonegy nevezetű nemes kártyajátékba is. Ez gombba ment. Anyám s nagyanyám öreg kabátjainak pitykéi és gyöngyházai meg apám hátrahagyott hutatiszti egyenruhájának ércgombjai fizették meg a tandíjat.

A játszmák fészerjökben vagy éppen az eperfa ágain folytak. De ha kedvezőtlen volt az idő, s főleg ha Pihis Mámi nem volt benn, akkor a nappali szoba asztalán is kártyáztunk.

Egyszer csak nyílik az ajtó. Hamar lekapkodjuk a kártyákat az asztalról, s a gombot be a zsebbe. De a következő pillanatban bosszúsan kaparászunk újra elő mindent. Csak a fiúk apja nyitott be. Lassan totyog felénk, s pipája úgy lóg hosszú szárán szájából, mint a harang nyelve, sárga lebernyege szárnyaihoz verdesődve. Világossárga szemöldökei, gyér haja s bajsza. Kék szemei pedig, aggastyán létére, éppoly nyugtalanok és gyermekiek, akár a miénk.

– Játszik, tata? – hívják fiai.

Előbb vonakodik, majd belemegy. De gombért kell mennie a fiókba, szobájába. Pedig mi tudjuk, hogy csak az előszobáig megy, ott vár egy kicsit az ajtó mögött s visszajön. A gombokat már az imént is zsebében hozta.

Kezdjük újra a játékot az új taggal. És mindenikünk csak azon van, hogy minél jobban csalja az öreget. Összekapunk, veszekszünk. Az öreg is éppúgy szitkozódik s átkozódik fogatlan szájával.

Hanem egyszerre igazán szétrebbenünk. Pihis Mámi toppan be. Még be sem tette az ajtót, már pocskolni kezdi az öreget. És kikergeti. Majd fiaihoz vágja kosarát, s ducolni kezdi őket. Mi a bádogosfiúval oldalgunk kifelé.

Bankuj ordít s felesel, míg anyja kezei a fürtjeit cibálják. De közben már kézzel-lábbal integet és kiabál utánunk, hogy ne fussunk sehova. És a következő percben, mikor anyja elhagyja, már a gyűrűhintán leng, akkorákat rugaszkodva, hogy lábával rugdossa a padlást, s a por zuhatagként omlik mindenki fejére a deszkahasadékon. Anyja hiába fenyegeti, rikácsol, csapkod utána. Bankujt a vad lendületek biztosítják minden fegyelem ellen.

Egyáltalán oly furcsa jelenetek voltak ezek, s oly furcsa emberek. Vagy a gyerekszem látta képek mind ilyenek, mindenkinél?

*

Bankujékkal szemben volt egy vendéglő. Afféle harmadrangú. Ámbár előző tulajdonosa és alapítója elsőre nagy hűhót csinált. Egy darabig divatban volt, s dűltek bele a vendégek. De aztán egyszerre lecsappant, s a tulajdonosa túladott rajta. Naphosszat üresen állt, legföljebb az a helyisége volt úgy-ahogy látogatott, ahol az állóvendégeknek mértek, mindenféle csőcseléknek. És ez az állapot az új tulajdonosok kezén sem fordult jobbra. Egyáltalán megfoghatatlan volt, hogy annyi jövedelem mellett, amit az a néhány tekergő hajtott, meg egy-két betévedt idegen, hogy tarthatták mégis fönn az üzletet?

Az új tulajdonos egy asszony volt. Egy özvegy zsidónő. Úgy hívták: Sármányné. Valószínűleg Schermann lehetett. Három gyermeke volt. Manó, a legidősebb, Regina, a húga s Hermann, az öccsük. Manó már suhanc volt, tizenöt-tizenhat éves, Regina korán fejlett, fekete fruska. Hermann velem egykorú vagy még fiatalabb.

Akkor már első vagy második gimnáziumba jártam. Tanulónak majdnem a legjobbak közül voltam, de viseletre a vásottak közül. Éspedig a fajták közül, akik kevesebb hűhóval, annál kaphatóbbak minden csínyre. Sunyi, de nem gyáva s báva kölyök. Úgy tetszik, valahogy eleve már minden tilosnak s ártalmasnak a szokottnál is nagyobb varázsa volt előttem. Így vendéglőnek, kuglinak, kártyának, még legkevésbé az ivásnak. A Sármány-vendéglőt is olyan bűvkörben éreztem mindig, mint valami szentélyt. Sármány Hermann vezetett be aztán a rejtelmekbe.

Hermann, akit mi Hámánnak hívtunk, ő volt a mi kebelbarátunk és ügynökünk. Mókás, jólelkű, s azzal a jellegzetes riadtsággal tekintetében, mely a következő pillanatban már észnél és merszénél van. Nem haragudott meg semmiért, nem restellt semmit, nem tagadott meg semmi szolgálatot, kapható mindenre. Mármint nekem, Bankujnak és a bádogosfinak, akik az ötödik és hatodik elemi osztályokat is kijárták kétszer is. Míg Hébátya már szabadulóban levő lakatosinas volt, s alig került társaságunkba.

Hámán által kezdtünk először a kuglizójukra járni. Ez is elárvultan állt, és ha komoly társasága is akadt, akkor is Hámán volt a szertárosa, pinkakezelője vagy szükségből állító is. Erre a szerepre Hámán azonban inkább valami utcakölyköt fogott, s lemondott a jövedelemről, semmint testi fáradsággal ölje magát.

Másként annyiban mi is komoly játékosoknak szerepeltünk, hogy Hámán rajtunk is bevasalta a pinkát. De ez inkább önérzetünkre, mint sérelmünkre történt. És mihamar meglehetős készségre is vittük a dobásban, különösen magam s a bádogosfi. Úgyhogy már rég túlszárnyaltuk Hámánt, oktatónkat. Sőt magát Manót is.

Mert Manó is leereszkedett olykor közénk, amikor sem a vásárbeli üzletek, sem a kocsma nem foglalkoztatták. Gondolom, Manó volt a család kereső keze s hallgatólagos feje is. Zömök, vastag nyakú, vállas fickó volt, s ennek megfelelően bizonyos hetykeség tartásában. Kalapja félrecsapva, lábait oldalt rúgta ki járás közben, sőt lábszárai, mikor állt is, mindig távol maradtak egymástól, és kabátszárnyai mindig szélesen szertelengtek. Nekem valami csodálatosan kecses volt abban a mozdulatában, amint játék közben, a kuglizóban, kikapott egy golyót a csatornából, s azzal megállt, távol a deszkától egy pillanatra bálványmozdulatian, és a bábokra meredt. Most egyik kezével hirtelen elkapta az ellenkező kabát szárnyát, s feszesen hasa alá rántva, a másik karjával lendített egyet a golyón, s a golyó úgy suhant ki markából, mint a veszekedett fene. Ha porcelán deszkát súrol, akkor sem csinálhatott volna kevesebb neszt. Sssccc! Csak ennyi volt. És már a bábokból röpült a szikáncs, és a dob mennydörgött. Sőt sokszor oly erővel hajította a golyót, hogy az egy-egy szerencsétlen bábot magával sodorva föl a dobba, még annak laza deszkáját is kiverte, és mindenestül zuhant szerteszét az egész pályára. Az állító az udvar másik végében tartózkodott, míg Manó dobott.

Mondom, mindebben valami oly nagyszerű és férfias volt előttem, s még valami különösséggel is tetézte, hogy Manó suta volt. Semmi nagyobb elégedetlenségem nem volt a gondviselés iránt, mint hogy jobbkezesnek teremtett.

Ám utóbbat mégis az derült ki, hogy Manónak ez az utánozhatatlan tudománya inkább szemre, mint eredményre értékes. A nagy dér-durral, zakatolással, félelmességgel kevesebbet ütött, mint mi magunk. Hámánt pedig már rég vertük. A pinkapénzeket akár ne is tette volna be felül a perselybe, hogy alul megint kivegye, s visszafizesse nekünk a zsinórokért.

Ez is segítette elő nyilván, hogy a kuglizás, ha még sokáig meg is maradt mulatságnak, később már csak afféle félérdekű bevezetője volt a rákövetkező kártyázásnak.

A kuglizó helyisége nyitott, oszlopos szárnyék volt, körletében kerek asztalok s nyári székekkel. Egyik sarkában telepedtünk meg. Ez is komoly ügy volt. Hámán ide is pinkát hozott, bár ez is csak amolyan alakias jelleggel bírt részéről, mint a kuglinál. Ha veszteségben volt, tudtuk, hogy mindjárt eszébe jut bevinni anyjának az összegyűlt pinkát. Föltéve, ha nem volt ott Manó. Ha ott volt, akkor szó nélkül elvett előle pár hatost.

Mert Manó, mint a kugliban, a kártyázásban is részt vett olykor. Bár szinte értelmetlen volt; mi szüksége a mi krajcárjainkra? Mikor közénk ült, rendesen kivette mellső zsebéből tárcáját, s maga elé tette az asztalra, kinyitva úgy, hogy mindnyájan láthattuk a rettentő összeget, amit tízesek s húszasokban tartalmazott. Mint valami csábító s kábító kincset, melyet szerencsénk elérhet.

Csakhogy erre a tárcára sohasem került sor. Manó mellényzsebéből játszott, s már annak kimeríthetetlen koronás, ötkoronás, piculás tartalmát is elég lett volna megkaparintani, nemhogy a tárcáét, melyet a játék végén éppúgy rakott zsebre, ahogy elején kivette.

Pedig majdnem minden játék kezdetén s közepetájáig viszonyainkhoz képest tekintélyes összegekkel úszott Manó. Olyankor csak egy lett volna szükséges, hogy erélyünk legyen félbehagyni a játékot. De ezt, ha a kapzsiság hagyta volna, nem hagyta valami lenyűgöző érzés. Manó, mihelyt veszteni kezdett, képe egyszerre valami dacos komolyságot öltött, s attól fogva szótlan s zordonan osztotta a lapokat. Valahogy egyben lovagiatlan és félelmes is lett volna kátyúban hagyni a nagy Manót. Manó pedig rendes módszerével, egyre és egyre emelte a téteket, úgyhogy végül már nagyobbak fordultak meg egy lapon, mint amivel eredetileg leültünk. És a legvége mindig ugyanaz lett.

Utolsó vasunk is Manóhoz utazott.

De hiába tudtuk, vagy tudtam, tudván ezt. Még magamban is, ha játék után arra gondoltam: ejh, minek nem álltam föl közben! Még akkor is olyast éreztem, hogy az képtelen. Mintha csak értéktelen pelyvának tűnt volna nekem az, amit ez esetben nyertem volna, ha fölállok, ahhoz, képest, amit nyerhettem volna, ha tovább tart szerencsém. És még hozzáviszonyítva, hogy akkor Manóval is gavallértalan viselkedem.

Nem sokba tellett, hogy jobban megértettem ezt a gúzsoló, zavaró érzést.

A játékhoz azonban pénz kellett, s kiváltképp a szerencsétlen játékhoz. Ameddig a kuglizás s krajcáros huszonegy járta, addig ezek költségeit körülbelül fedezték rendes javadalmaim, tízórai zsemlepénzek, névnapi ajándék-koronák s effélék, mert rendes zsebpénzről hazulról szó sem volt. Mikor azonban kezdtünk belemelegedni a játszmákba, azokhoz már többet kellett előteremteni.

Azelőtt is megtörtént, hogy apróbb csalásokra, csenegetésekre vetemedtem otthon. Íróeszközökre, rajzszerekre nagyobb összegeket kértem, mint amibe kerültek, vagy egy-két őrizetlen hatost elsikkasztottam. Így anyám a vásárlásokból visszajutott aprót egy fiókos tükörre szokta rakni, s abból elcsíptem, ha fölösnek vagy számolatlannak véltem.

Ez most egyelőre megkettőződött. A rajzszerek jobban koptak, az írószerek jobban fogytak, szaporodtak a segédfüzetek, puskák, és az óvatlan piculák el-eltünedeztek. Valameddig futották így is a Sármány-kiadások.