OVIDIUS

ÖNÉLETRAJZ

 

ILLE EGO QUI FUERIM,

TENERORUM LUSOR AMORUM

 

Hogy ki vagyok, gyöngéd szerelem költője, akit most

olvasol, elmondom. Halld meg, utókor, a szót!

Sulmo szülőföldem. Sok hűs patak öntözi földjét.

Száz mérföldnyire sincs onnan a római táj.

Ott láttam meg a napfényt. Vágyol tudni, mikor volt?

Akkor esett el a két consul a harc mezején.

És ha ez ér valamit, lovag ősök utóda vagyok, kit

rendünk tagjává nem csak a sorskegy emelt.

Nem vagyok első sarj: megelőz bátyám, aki nálam

épp háromszor négy hóval előbb született.

Egy hajnalcsillag ragyogott kettőnk születésén,

s dupla kalács mellett egy napot ünnepelünk.

Harci Minervának van ötödnapos ünnepe akkor,

s eznap először ömöl párviadalban a vér.

Jó nevelést kaptunk szüleinktől. Zsenge korunkban

már hallgattuk a jó római mestereket.

Szónoki pálya felé tört bátyám ifj ukorától,

rátermett a zajos fórumi harcra nagyon.

Én meg már gyermekként mennyei hangra fi gyeltem,

és maga mellé vont lopva a Múzsa, rabul.

Mondta nemegyszer atyám munkámra: „Hiábavalóság!

Kincset holta után Maeonides se hagyott.”

Nem szólt hasztalanul. Helicont odahagyva egészen,

most már prózában készülök írni csupán:

önként jött ajakamra, kötött formában, az ének,

s vers lett mindenből, bármit is írt le kezem.

Eközben lassú léptekkel múltak az évek,

és már mindketten hordtuk a férfi -togát.

Bár széles sávban vettük vállunkra a bíbort,

foglalatosságunk most is a régi maradt.

Élete éveiben bátyám kettőzte a tízet,

hogy meghalt, s csaknem lelkem is ővele halt.

Rám meg az ifjui kor kezdő tisztségei várnak,

s a „hármas hivatal” tagjai közt a helyem.

Hátra a Curia volt…De a bíbor csíkja leszűkült.

Nem volt megfelelő ily feladathoz erőm.

Sem lelkem, sem testem nem kívánta e munkát…

Gond-okozó becsvágy messze kerülte szivem.

Visszavonultságot javasoltak az aoni Múzsák,

s hajlamom is mindig erre az útra terelt.

Annak a kornak a költőit tisztelve szerettem.

Azt hittem róluk, mindenik isteni lény.

Mérges kígyókról, gyógyfűvekről, madarakról

írt az öreg Macer, és énnekem adta elő.

Szokta Propertius is „tüzeit” recitálni előttem,

régi baráti jogon, mely vele összekötött.

Ponticus- és Bassust, hős- és gúnyversek iróit

kedves tagjaiként látta baráti körünk.

Változatos dalait zengette Horatiusunk is,

s elbűvölte müveit ausoni lantja fülünk.

Vergiliust csak láttam. A sors nem hagyta Tibullust

élni, hogy egykoron én majd a barátja legyek.

Ez Gallusnak volt követője, Propertius ennek,

s ebben a sorrendben a negyedik vagyok én.

Őket tiszteltem, s engem tiszteltek az ifjak.

Ismert lett Múzsám csakhamar énnekem is.

És amikor dalaim nyilvánosságra kerültek,

még csak alig kellett nyírnom a gyenge szakállt.

Róla dalolt az egész Város, ki az ihletet adta,

róla, Corinnáról, mely neki álneve csak.

Sok mindent írtam, de amit gyengének itéltem,

hogy kijavítsa a tűz, én magam adtam oda.

Számüzetésemkor több jót is tűzbe vetettem,

meggyűlölve saját hajlamomat s dalomat.

Szívem a lágy szerelem nyila könnyen ütötte keresztül

nékem egész kicsiny ok lelkesedésre elég.

S bárha ilyen voltam, s kis tűz is lángra gyulasztott.

nem szennyezte azért pletyka az én nevemet.

Csaknem gyermekként nem megfelelő feleséget

kaptam, s elváltunk nem sok időre megint.

Másik akadt azután, és bár kifogástalan asszony,

életen át tartó nem lehetett ez a frigy.

Késő éveimig velem élt ez a harmadik, és a

számkivetett férjnek hű felesége maradt.

Lányom kétszer tett nagyatyává ifju korában,

kétszer ment férjhez, s két fia úgy született.

Édesatyámnak a sors most szabta meg élete végét:

őneki kétszer adott negyvenöt évet az ég.

Sírtam utána, miként ő is sírt volna utánam.

Nem sokkal később hunyt el az édesanyám.

Boldog mindkettő! Idején szállottak a sírba!

Eltávoztak még számüzetésem előtt.

Ó, magam is boldog, hogy nincs életben egyik sem:

nem fáj már nekik az, hogy nyomorult vagyok én.

Hogyha azonban a síron túl még nem csak a név él,

és test nélkül az árny átjut a máglya tüzén;

drága szülők, ha a hír rólam hozzátok is elszáll,

s tárgyalják ügyemet lent is, a Styx piacán,

értsétek meg e szót – titeket megcsalni nem illő! –,

csak hiba volt, s nem bűn számüzetésem oka.

Ennyit a holtaknak!… Hozzátok fordulok ismét,

kik kívánjátok hallani életemet.

Legjobb éveim elmúltak, s megjött az öregség.

Szürke színűvé vált egykori barna hajam,

s már születésem után diadalt nyert, büszke lovasnak

pisai szent olajág tízszer övezte fejét,

akkor az Euxínus-tenger partjára, Tomisba

számkivetett engem bősz fejedelmi harag.

Ismeretes nagyon is mindenki előtt ez a balsors,

most nem szükséges vallani róla nekem.

Mondjam-e, mint árult el a szolgahad és a barátok?

Az még jobban fájt, mint ez a számüzetés.

Ám lelkem sehogyan sem akart megtörni a bajban.

Újra erőre kapott és diadalmasan állt.

Elfeledem, hogy mily csendes volt életem eddig,

újszerü fegyverrel küzdeni készül e kéz.

Szárazon és vizen annyi veszélyt álltam ki, amennyi

csillag fénylik az ég északi s déli felén.

Hányódások után zord szarmata tájra vetődtem,

puzdrás gétáknak távoli népe közé.

S itt, noha szomszédos fegyverzaj zúg körülöttem,

ily szomorú sorsban lantom ad enyhületet.

És bár senki sincs, aki itt hallgatna dalomra,

megcsalom önmagamat, s eltelik így az idő.

Hát, hogy még élek s a bajoknak is ellene állok,

és a halálvágy még nem vesz e szíven erőt,

hála neked, Múzsám! Most már egyedül te vigasztalsz,

megszabadítsz gondtól, s írt sebeimre te adsz.

Társam vagy s vezetőm: a Dunától elviszel engem,

s a Helicon közepén adsz nekem újra helyet.

És, ami ritka, te már éltemben nagy nevet adtál,

s ezt csak a síron túl szokta megadni a hír.

És az Irigység, mely mindig gáncsolja az élőt,

bősz foggal mégsem marta a könyveimet.

Mert ámbár ez a kor sok nagy költőt mutatott fel,

énhozzám sem volt rosszakarattal a hír.

S bár sokat állítottam elém, ma azokkal egyenlő

lett nevem, és a világ ismeri műveimet.

Hogyha tehát igaz az, mit a költők jóslata hirdet,

Föld! a halálom után nem leszek én a tied!

Vagy kegyed adta e hírt, vagy a dal: mindegy! Ha te szívvel

olvasol, úgy hálám tégedet illet ezért!

Gaál László fordítása