Hamvas Béla

KARNEVÁL

Tartalom

ELSŐ KÖTET

I.II.III.

MÁSODIK KÖTET

IV.V.VI.VII.

A Karnevál szereplői

Eigel István illusztráció

I. de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék, hogy az ő, mármint Bormester Mihály részéről (life and opinions of Michael Winemaster), semmiféle bizalomról szó sem volt. Lehet, sőt valószínű, hogy valamilyen generálgyónást csinált, az ok most nem érdekel, és talán egyáltalában nem is érdekes és, mint agent spirituel, mondjuk, éppen én voltam ott, éppen én, ami nem volt véletlen, de akár az ő részéről, akár az én részemről nem is volt szándékos, hanem véletlen is, végzetesen értelmes is, amint ez már lenni szokott, volt benne olyan furcsa, egészen furcsa logika, majdnem illogikus logika, nem mondom, hogy magasabb, hanem olyan másféle, olyan, de ezt most hagyjuk, talán később majd lesz rá alkalom, beszélni fogok róla, bár maga a dolog mellett elég érdektelen. Mondom, eleinte fejemet ezen elég sokat törtem, és néha már-már hajlottam olyan felfogásra, hogy én az egészben szükségképpen olyan agent spirituel-féle ember vagyok, persze ez alkalommal meg kell vallanom, hogy ezt a kifejezést én csináltam, nem tudom, helyes vagy helytelen, szóval olyan ember, aki sokkal inkább ügyvivő, mint bármi más, és ez részemről talán a helyes, sőt a korrekt magatartás volt, a dologba nem szólok bele, ha az eseményre kénytelen vagyok is kritikai megjegyzést tenni, nagyobbára egész erőmet a dolgok szenvedélyesen egzakt megfogalmazására fordítom. Nekem ebből a szempontból helyzetem egyáltalában nem volt nehéz. Bormester Mihály a megfogalmazásokban kedvét lelte, a helyzetet élvezte is, elbeszélését csaknem végigjátszotta, gesztikulált, és nagyokat nevetett, mintha az egészet ő találta volna ki, hunyorgatott, velem összenézett, száját rángatta, szóval önmagát egyáltalán nem türtőztette, és ebből nem is csinált titkot. Valószínűnek tartom, ő azt, hogy én ezt a történetet leírom, nem is sejtette, merő ostobaságnak tartotta volna, talán vigyorgott volna, és azt mondta volna, ön az én menazsériámba pontosan beleillik, pokoli dolog ez, még csak erre volt szükség, nem elég, hogy megtörtént, és olyan bolond vagyok, hogy elbeszélem, még olyan bolondra is akadok, sőt arra, pont arra a bolondra akadok, aki ezt le is írja. Esküszöm, ez az egész teteje. Harsogva fölnevetett volna, háromszoros őrültség, az első, hogy megtörténik, a második, hogy elbeszélem, a harmadik, hogy valaki még le is írja, hogy el ne kallódjon, ismerje el, ön a legbolondabb háromszoros bolond, bolondus termaximus. Persze én akkor erre nem gondoltam, legalábbis az elején nem, mert tényleg, az ördögbe is, ha már megtörtént, az ember száját befogja, és mélyen-mélyen hallgat, sőt restelkedik, de róla semmiképpen nem beszél. Ehelyett még kibeszéli, aztán jön valaki, aki csak úgy belecseppent, olyan agent spirituel, szóval ügynök, meghallja, fülét kezdi hegyezni, az egészet jól megjegyzi és leírja. Bormester Mihály rajtam hallatlanul mulatna és hahotázna, és neki ebben talán igaza is lenne. Két bolond, aki elbeszéli és aki leírja! Összeillik. Ciánoztassa inkább ki magát, mondta volna tele szájjal nevetve, ne restelkedjék, és főképp ne ijedjen meg, csak nyugodtan, szégyenkezés nélkül, az ember nem lehet eléggé óvatos, az ilyen élet, mint az enyém, a fantasztikus szemét olyan kolosszális tömegével van tele, hogy aki nem vigyáz eléggé, azt okvetlenül inficiálja, a baktériumokat az egész világba széthordja, egy ilyen élet és ilyen lény, mint az enyém, kiválóan hatásos mérgek excelláns tenyészhelye. A mérgek között számban és rendben a legelső az, amelyik bennem a kényszer, amit úgy hívnak, az

3 ember életében legalább egyszer alaposan kibeszéli magát. A többi diszkréten hallgat, sőt titkolózik is, elrejtőzik, minden oka megvan rá, mert szégyenének teljes tudatában van. Én ezeket a hallgatag és tapintatos halakat nagyon tisztelem. De bennem a kibeszélés ördögi ösztöne mindig erős volt. Fecsegő vagyok, és rajongok mások fecsegéséért, esetleg csakis azért, hogy a magamét igazoljam, de a nagy kísértés számomra mindig ez a mámor volt, most aztán végre kibeszélem magam, és persze mi az a kifogyhatatlan téma, amiről az ember kilenc örökkévalóságot át tudna beszélni, természetesen önmaga. Puff. Ezt a végeláthatatlan fecsegést igen szép néven vallomásnak is hívják, jó, mi? csodálatos elnevezés, egyenesen csábító, mit szól hozzá? vallomás! engem egyenesen elbűvöl. Tudja, ez az egész história, később majd ön is meg fogja ítélni, a többi között nagyobb szabású sorskatalógus is, egyike, nézetem szerint a világ egyik leginkább kimerítő sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Noé bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia, végeredményben szótár és inventár, de én magamat ebből a vásárból nem veszem ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik, én vagyok a fecsegés, és mind az egész ebben van feloldva, a kibeszélés lebírhatatlan kényszerében, mondom, sok bolond és mániákus és őrült és nyomorék és hülye és ripacs és pojáca, szóval az egész ripityára ment ember, és én igazságtalannak, méltatlannak, sőt a magam részéről egyszerűen szemtelenségnek tartanám, ha magamat ebből az infernális katalógusból arcátlan módon kiemelném, azzal a hátsó gondolattal, hogy én, kérem, külön állok, és nem tartozom közéjük. Látja, milyen szemtelen vagyok! Pimaszságomból még morált is csinálok. Pont olyan vagyok, mint a többi. Én vagyok közöttük a fecsegő, aki egész életében legalább egyszer alaposan ki akarja magát beszélni. Kellemetlen tulajdonság, elismerem, azt hiszem, kellemetlenebb, főként arrogánsabb és talán tolakodóbb, mint akármilyen másik, én legalább annak tartom. Szóval Bormester Mihály önmagát a katalógusból nem vette ki, és én tőle ezt a magatartást megtanultam, mivel korrektnek találtam, ez a fokozhatatlan ripőkség morálja, és átvettem és tudom, hogy a komédia csak akkor teljes, ha nemcsak az elbeszélő van benne, hanem még az is, aki az egészet leírja, szóval én is benne vagyok, mint bolondus termaximus, mint agent spirituel, szóval, mint ügyvivő, aki valamennyi között a legnagyobb bolond. Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ennek következménye az a felháborító paradoxon, hogy valaki magát minél inkább kintlevőnek tünteti fel, annál mélyebben benne van, s ezért valaki minél kevélyebb, és minél jobban henceg és minél pökhendibb, és orrát minél jobban felhúzza, annál komikusabb, végül is minél emberfölöttibbnek akar feltűnni, annál nevetségesebb. Éppen ezért nincs mulatságosabb magatartás, mint a pátosz. Ez, mondom, az első alaptétel. Az együttesből természetesen még hiányzik a harmadik. Ha a fecsegő és az ügyvivő találkozik, abból mindig ilyesvalami derül ki, szóval mindig indiszkréció. De a fecsegő és az ügyvivő mellé feltétlenül oda kell számítani a hallgatót, illetve az olvasót is, és a játékba, illetve a pácba bele kell vonni, különben a vicc igazán nem teljes. Bormester Mihály erre homéri hahotában tört volna ki, ön mégiscsak világraszóló csibész, de igaza van, erre sose gondoltam volna! Micsoda együttes! Képzelje csak el, megtörténik, s ez már önmagában hallatlan. Erre jövök én, a gyógyíthatatlan fecsegő. Az ember erre megáll, de még valahogy érti, vállat von, és tovább akar menni. Most azonban jön az ügyvivő, és szépen leírja. Na de most aztán a bolondságokból elég. Nem, kérem, még ezenfelül is van valaki, aki a könyvet komoly képpel kinyitja, és olvasni kezdi. Engedje meg, hogy véleményemet elhallgassam. Könnyen el tudja képzelni, hogy miért. Vagy óhajtja hallani? Nem, inkább csak találja ki maga, önre bízom, és kérem, hogy a dolgot ne fokozza tovább, és ne ingereljen. Ebben a komédiában úgy látszik tényleg nincs érdektelen, intakt és kívülálló fél, nincs páholy, vagyis a játékban igenis mindenki benne van, és az ember minél tovább megy, annál nevetségesebb figurával találkozik. Az elbeszélő maga igazán gyerekes az ügyvivőhöz képest, de ez az agent spirituel is tökéletesen ártatlan ahhoz képest, aki elképesztő komolysággal a fotőjben kényelmesen elhelyezkedik, még rá is gyújt, a könyvet kinyitja, és

4 olvasni kezd, ez az ember, mondom, már olyan bonyolultan bolond, hogy itt minden meghatározási kísérletnek csődöt kell mondania, és nekem, amint mondom, hogy GONG nemcsak otthon, levéltárakban is, akik ismerték, mind azt mondták, persze most, amikor már eltemették, úgyhogy ez az egész a számításból kiesett. Boromeus, vagyis Doktor Boromeus igazgatónak titka nem volt, hiszeni mindenki tudta, s amíg a dolgok kiszámítható irányban haladtak, nem is volt semmi baj. Csak persze, amikor váratlan valami történt. Ha reggel hazulról elment, afelől, hogy ebédre mit főznek, felvilágosítást kért. Húsleves, főtt marhahús tormával és palacsinta. Boromeus a szavakat jól emlékezetébe véste, aztán azt kérdezte: a húshoz krumpli lesz, vagy rizs. Krumpli. Az igazgató köszönt és elment. Délben az ebédhez csendesen leült, senki se tételezte volna fel róla, hogy a menü megváltoztatása kínos helyzetbe hozza. Ha krumpli helyett valamely okból mégis rizst vagy pláne pörkölt darát készítettek, az ételt megrökönyödve nézte, zavartan felállt. Azt mondta, hogy krumpli lesz, szólt. Ó nem, mégse azt főztünk. Boromeus akkor szobájába ment, percekig járkált, le is ült, valamit olvasott, és csak akkor tért vissza, mikor azt a gondolatot, hogy krumpli helyett rizst vagy darát kell ennie, már megszokta. Ez volt az egész. A levéltárban is, mondjuk úgy, hogy az előre látható események rendjében soha semmiféle zavar nem volt. Persze ha valamilyen rendelkezés váratlanul érte, minden alkalommal rövidebb vagy hosszabb időre volt szüksége. Főként ha hozzá újabb tisztviselőt osztottak be, vagy megszokott emberét áthelyezték. Ha minden előkészület nélkül régi telekkönyvet, százéves számlát, tervet vagy térképet kértek. Doktor Boromeus ilyenkor elzárkózott, szivarra gyújtott, leült vagy járkált, néha olvasott, esetleg csak úgy az ablakon kinézett, és az udvaron a vadgesztenyefákat bámulta, vagy a tetőn a kéményeket és a tornyot. Doktor Boromeus, ezt a temetésen olyan emberek beszélték, akik őt csaknem ötven éve igen közelről ismerték, igen, Doktor Boromeus nem volt képes a boltba hirtelen elhatározással belépni és szappant venni. Mikor tintája fogytán volt, több utcát lassan végigjárt, a papírkereskedések kirakatait megnézte, egynéhány ablak előtt igen hosszú időt töltött, a tintásüvegeket többször és igen behatóan megvizsgálta, a boltot kívülről megszemlélte, az utca túlsó oldalára ment, visszafordult, a sarokra is elsietett, visszanézett, a kövezetet nézte, és azokat a lehetőségeket mérlegelte, hogyha esetleg mégis ebben az üzletben azt a bizonyos üveget veszi meg (balról a második, hátulról a negyedik sorban), mi lenne, ha ezen a sarkon fordulna be, nyugodtan a házak mellett haladna, a bolt előtt merőlegesen átmenne, és az üzletbe így lépne be. Az eljárást egyszer-kétszer ki is próbálta, s mikor a dolog már egészen jól ment, az üzlet ajtaján benézett. Idősebb asszony a pult mögött ült, és zöldborsót fejtett. Boromeus egy pillanatig a tinta és a zöldborsó összefüggésén gondolkozott, aztán egy kicsit elkedvetlenedett, és azon kezdett tűnődni, hogy mi lenne, ha mégis a másik üzletbe menne, és azt az üveget venné meg (a jobb oldali polcon alul az első). Doktor Boromeus abból indult ki, hogy az életet megszokni teljesen lehetetlen. Amíg az izgalmak sorozata a régebbiekhez képest hasonló, a dramatikus feszültségeket aránylag jól bírta. Néha még az újságot is különösebb felindulás nélkül el tudta olvasni, csak megrázóbb események címein hökkent meg, és közben egy korty kávét ivott. Meghitt barátai azt beszélték, Boromeusnak ahhoz, hogy menyasszonyát megszokja, tizenöt évre volt szüksége. Úgy látszik, azt mondták, ez volt az, amit legnehezebben szokott meg. Amikor a leányt megismerte, ez tizenhét éves volt, Boromeus attól kezdve mindennap este pontosan fél hatkor meglátogatta, vele a házasságról beszélgetett, és a bútorokat

5 megtervezték, és az edényt és a szobák festését és a szőnyegeket és a képeket, az életrendet a kicsiny részletekig, hány gyermekük lesz, a hamutartókat hova helyezik, a faliórákat, milyen lámpa lesz, hol, a szekrényekbe tesznek-e varrottast, a fiókos ládában mit tartanak, milyen ruhaakasztót vesznek férfi- és milyet a női ruháknak, a nászúton hová utaznak, nehogy később őt meglepetés érje, mert, mint Boromeus mondta, neki az élet már maga olyan szakadatlan meglepetés, hogy ezenfelül még külön váratlan eseményeket nem képes elviselni. A leány szülei, különösen az apa, főállatorvos és a vizslatenyésztők egyesületének alelnöke, Boromeust néhányszor kérdőre is vonta, Boromeus minden alkalommal azt válaszolta, hogy neki a nősülés gondolatát nem sikerült még megszoknia. Az alelnök urat biztosította arról, hogy ő a maga részéről mindent elkövet, és ő maga is szeretné, ha a dolog gyorsabban menne. De mit tegyen, ha erre képtelen? Két évvel később a főállatorvos a témát egyszer ismét felvetette. Olyan különös valami az a házasság, hogy ilyen nehezen szokja meg? Úgy látszik, felelt Boromeus. És ha, tegyük fel, ön a házasság gondolatát egyáltalán nem lesz képes megszokni? Eddig, szólt Boromeus, rövidebb vagy hosszabb idő alatt, de mindent megszoktam, kivéve magát az életet. Ezt, úgy érzem, teljesen sohasem fogom tudni megszokni. A főállatorvos időközben meghalt, a leány harminckét éves lett, meghízott, és a szeme sarkában szarkalábak jelentkeztek. De Boromeus megszokta, és amikor az esküvőt megtartották, minden simán ment, a pap és a nyoszolyólányok, a lakoma menüje és a ruha és a kocsikázás a pályaudvarra és az utazás és másfél év múlva az első gyermek és igen hamar megszokta, csak, amikor egyszer megbetegedett, volt nagyobb zavar, erre nem készült fel eléggé, hetekre volt szüksége, de akkorra a baj szerencsére elmúlt. A halált nehezen szokta meg, mondta gyászoló özvegye. Betegágyán sokat és hosszan tépelődött, olvasgatott, szórakozottan beszélt, és látszott rajta, hogy a halálra gondol. Álmait beszélte el, különös álmok voltak ezek, mindenféle ködös utakról, fasorokról, alagutakról, hidakról és kapukról, angyali és démoni lényekről, amelyek el akarták ragadni, de Boromeus nem engedett, azt mondta, még nem lehet, még nem szokta meg a gondolatot. Úgy látszik, nem is szenvedett sokat, legalábbis nem panaszkodott, csak néha ijedt arca volt, és tanácstalanul nézett, és kávét kért, mert a kávé volt az, amit a legjobban megszokott. Lassan mégiscsak megszokta, szólt az özvegy, és mondta is, úgy látszik, ezt is meg fogom szokni, egész életem csupa izgalom és meglepetés volt, másnap meg is halt, nyugodtan elaludt Persze a levéltár új igazgatója reggel a tisztviselőket magához kérette, velük néhány szót váltott, ahogy illik, egyszerűen és udvariasan, de a legtöbben a szobából különösen megütközött arccal léptek ki, össze is súgtak, néhányan csodálkoztak, és azt mondták, lehetetlen. A vöröshajú segédfogalmazó is bement, nevét megmondta, és tisztelettudóan meghajolt. Ursinus vagyok, szólt az igazgató. Kérem, üljön le, dohányzik? A vöröshajú arcán lehetett valamilyen meghökkenés, mert az igazgató azonnal nevetni kezdett. Meg van lepve, képzelem Sokkal több, mint meglepetés, mondta erre a vöröshajú segédfogalmazó. El tudom képzelni, hogy arcom nem túl intelligens Nem kevésbé bamba, mint a többieké volt, szólt az igazgató, de nem is inkább az. Persze ön jól emlékszik arra, hogy nekem akkoriban Damasusszal milyen viszályom volt A részleteket sajnos elfelejtettem Nem baj. Az én ügyemben a történelem sok embert félrevezetett, de annyit mondhatok önnek, hogy Zavarba ejt, mondta a vöröshajú, mert Ursinus, hiszen ön nyilván az ellenpápát gondolja Ellenpápa! Nem! A törvényes pápa én voltam, Damasus csibész, bitorló, csak ügyes, nagyon ügyes.

6 A segédfogalmazó még mindig nem tudott engedni. Mindez, szólt, a hetedik század első felében történt, ma, uram, a tizenkilencedik század vége felé tartunk, azóta ezerkétszáz év telt el, ne felejtse el, ezerkétszáz év Az igazgató vállat vont. Csodálkozom azon, hogy ön csodálkozik. A vöröshajú rögtön felelt. Én még sohasem hallottam, hogy valaki ezerkétszáz évet éljen, egészen rendkívüli lenne Szóval, mondta erre az igazgató, a történelem mendemondáinak ön is felült. Higgye el, Ursinus vagyok, az az Ursinus, aki a történelem szerint a hetedik században Damasusszal a pápaságért harcolt, s később száműzetett. Egészen jól emlékszem rá, az öreg pápa már régen betegeskedett, ágya mellett mindennap megjelentünk mi, szűkebb és bensőbb püspökei, barátai, titkárai és bizalmasai, és az én ügyem igen jól állt. Az öreg többször mondta, hogy szeretné, ha az ügyeket tőle én venném át. A pápaságot biztosra vettem. Damasusnak azonban a püspökök egy részét sikerült megnyernie. Az az ötlete támadt, hogy a temetkezést községesítse. Jó? Mi? Az egyház helyzetére a hetedik században az ilyesminek még igen nagy hatása volt. A nyereségből aztán másoknak is jócskán adott. Mindenki tudta, hogy Damasus a koporsó, a sírhely, a szemfedő, a szertartás, az énekkar és egyéb költségeken meg nem engedett módon sokat keres. De hallgattak azok, akiknek ebből jövedelmük volt. Első osztályú temetés a mai pénz szerint százhúsz arany! Képzelje! Az igazgató bosszúsan intett, aztán ezt mondta: Most már érti, hogy a hetedik században a hallatlanul mérges pápaviszály háttere mi volt. Én a konzervatív, kétségkívül egy kicsit mafla, ő az opportunista, aki a helyzetet mindig valamely, legtöbbnyire üzleti puccsal nyerte meg. Majd egyszer elmesélem, mondhatom önnek A vöröshajú felállt, meghajolt és kiment. A kézikönyvtárba sietett, néhány lexikont és világ- és egyház- és Európa-történetet lapozott fel, és mindegyikben egybevágóan azt találta, hogy Ursinus ellenpápa a hetedik század első felében élt, és száműzetésben, talán Ravennában, a század közepe táján meghalt. Az eltérés körülbelül tehát ezerkétszázharminc esztendő. Most vagy a történelem forrása nem volt hiteles, vagy az igazgató tévedett. Kezében néhány könyvvel azonnal az igazgatóhoz ment, és mindjárt azzal kezdte, hogy ebben az Ursinus-ügyben ő egyáltalán nem lát tisztán, mivel a lexikonban, sőt néhány egészen megbízható könyvben Ursinus? kérdezte az igazgató. Micsoda Ursinusról beszél? Az ellenpápáról? Igen, Ursinus püspök, ellenpápa, Damasus ellenfele a hetedik században Mit akar ön Ursinussal? Az imént ön azt mondta, hogy ön Ursinus ellenpápa. Rögtön láttam, hogy itt csak valamilyen félreértésről lehet szó. Az igazgató csodálkozott. Furcsa. Úgy tudom, az ellenpápa a hetedik század közepén meghalt. Nekem Ursinushoz semmi közöm, én, kérem, Shakespeare vagyok. A segédfogalmazó most megzavarodott. Uram, szólt, ez a feltevés az előbbinél csak árnyalattal jobb. Shakespeare Stratfordban halt meg, Cervantesszel egy napon, ezelőtt több mint háromszáz évvel A feljegyzés hibás, szólt az igazgató, láttam és helytelenítem. Egyébként is felőlem sok ostobaságot beszélnek és írnak. Ideje lesz már ezeket a dolgokat eloszlatni. A drámák, persze, a drámák, sejtelme sincs arról, hogyan készülnek, ha elmondanám Mégis Hallani kívánja? Majd egyszer. Jót fog mulatni. Tudja, olvastam valahol valamilyen anekdotát, a színészeknek azt mondom, fiúk, képzeljétek el, hogy királyi várban vagytok, éjszaka, a hold süt, és kísértetjárás van. Az egyik is mond valamit, a másik is, beleszól a zenész, az öltöztető, vázlatokat csinálok. No és aztán mi lesz? Öljük meg, kiáltotta az egyik.

7 Még nem, mondom én, majd csak a végén. A kísértet jöjjön még egyszer? Ne jöjjön, szólaljon meg a kriptából síri hangon. Helyes. Majd egyszer többet is mesélek róla. A vöröshajú felállt és eltávozott, de a könyveket már nem tartotta szükségesnek megnézni. Ez az egész dolog, úgy látszik, a bizonyíthatóság körén kívül fekszik. Mégis, ha nem is, mondjuk, egészen ritka, sőt egyedülálló eset lenne, ha Shakespeare itt lenne közöttük, tényleg, különös, már csak azért is, hogy hol az ördögbe is volt háromszázötven évig? S akkor újra bekopogott, kedélyállapotához képest aránylag nyugodt hangon a Shakespeare-feltevéssel kezdte, mivel nézete szerint ebbe a dologba valahol feltétlenül valami hiba csúszhatott, már csak azért is Ön rendkívül meglep, szólt az igazgató. Örülök, hogy történeti érdeklődése van, és remélem, ezt itt fejleszteni fogja, elvégre a levéltár erre a legalkalmasabb hely. De az imént azt mondta, hogy Ursinus vagyok, most meg azt, hogy Shakespeare. Az ilyen tévedés nem vall jó történeti érzékre, hiszen csak gondolja el, lehet-e jó történész az, aki nem tudja, mikor halt meg Shakespeare És akkor kicsoda ön? kérdezte a segédfogalmazó. Azt hiszem, tudja. Cortez vagyok. Cortez Ferdinand. A spanyol hódító? Persze. Miért csodálkozik? Bár. Meg tudom érteni, ön is felült annak a téves adatnak, hogy én még a tizenhatodik században meghaltam. Ez az adat egészen rossz. Ha majd egyszer ideje lesz, jöjjön be hozzám, vagy akár a lakásomra is, szívesen látom, sokat fogok önnek mesélni, elképesztő dolgokat a spanyol udvarról, indiánokról, főképpen a nőkről, majd meglátja Nem vagyok feljogosítva arra, hogy annak az úrnak, akit ideiglenesen vöröshajú segédfogalmazónak nevezek, állapotát jellemezzem vagy leírjam, sőt a magam részéről, úgy érzem, illetéktelen, sőt önkényes lenne, például ha azt mondanám, a segédfogalmazó válságos helyzetbe került, az igazgatóval lefolyt beszélgetés őt, hogy úgy mondjam, megrázta, kétségeket ébresztett benne, vagy csak úgy általában vele valami egészen különös történt, szóval egyáltalán nem, én ezt az embert nem ismerem, és helyzetét még csak felületesen sem kísérlem meg leírni. Egyébként is tökéletesen hibásnak tartom, ha valaki elbeszélésében akár hőséről, akár másvalakiről azt mondja, melankolikus lett, vagy öröm szállta meg, vagy rajta tépelődő hangulat lett úrrá, vagy indulatok ragadták el, vagy mit tudom én, az ilyesmit, még ha jó szerzőtől látom is, kiábrándítónak tartom, kontárságnak, az elbeszélő itt magának könnyítéseket enged meg, a dolgokat elkeni és mázol, mert az ő kötelessége nem azt mondani, hogy az illető milyen állapotban volt, hanem az állapotot töviről hegyire lejátszani és dramatizálni és ábrázolni, szóval az én szememben kontár az, ha mégoly híres is, aki azt mondja, indulatosan viselkedett, vagy torkát a szomorúság fojtogatta, aggodalmas hangon beszélt, giccs ez, kérem, nem művészet, én követelem, hogy nekem a dolgot mutassák be, az persze, hogy miképpen, aztán az ő feladatuk. A vöröshajú segédfogalmazó elnevezése mellett egyelőre kitartok, majd később a hozzá való viszonyom úgyis kiderül, és ilyenképpen én most az ő állapotát nem fogom az obligát szavakkal megjelölni, hogy az igazgatóval folytatott beszélgetés után különös zavart, bizonyos tekintetben feldúlt, sőt válságos állapotba került, hanem a beszélgetésre vonatkozó gondolatait biografikusan közlöm. Ezek a gondolatok a következők: Először: az igazgató őt (és hivatalnoktársait) kétségkívül elég trükkösen a történelem tudományából vizsgáztatta.

8 Másodszor: az igazgató a reinkarnáció elméletének híve, és ő még mindig annyira előbbi életéhez van tapadva, hogy azt hiszi, Ursinus, illetve Shakespeare, illetve Cortez. Harmadszor: az igazgató önmagát történeti személyekkel összetéveszti, s ennek oka, nem lehetetlen, hogy csökkent személyiségtudat. Negyedszer: az igazgató tényleg Ursinus, illetve Shakespeare, illetve Cortez. Ötödször: az igazgató csakis Ursinus. Az, hogy ő egyszersmind Shakespeare és Cortez, egyszerűen tévedés. Hatodszor: az igazgató tényleg Shakespeare. Az, hogy ő egyszersmind Ursinus vagy Cortez, egyszerű tévedés. Hetedszer: az igazgató tényleg Cortez. Az, hogy ő egyszersmind Ursinus vagy Shakespeare, egyszerű tévedés. Nyolcadszor: az igazgató tulajdonképpen Gusztáv Adolf, és hogy ő valaki más, egyszerű tévedés. Kilencedszer: az igazgató Themistoklés, és hogy ő valaki más, egyszerű tévedés. Tízedszer: az igazgató nem Ursinus, nem Shakespeare, nem Cortez és nem Gusztáv Adolf és nem Themistoklés, hanem Botticelli. Tizenegyedszer: az igazgató tulajdonképpen Torquemada. Tizenkettedszer: a igazgató Amenhotep. Tizenharmadszor: az igazgató az előbbiek közül egyik sem, hanem Razumovszki herceg. Tizennegyedszer: az igazgató Ramses, Ovidius, Leibniz, Sotoku, Taylor Barnum, Ptolemaios, Patanjali, Malakiás, Ali Khedim, John Gibson, Tai Tsang, Montezuma, Newton, Darius, Harun ar-rashid, Erasmus, William Blake, Don Francesco d'almeida, Robespierre, Terpandros, VII. Ferdinánd, Tintoretto, James Wolfe, Joritomo, Breton de los Herreros, Kavakami, Szent Ágoston, Lope de Vega, Sun Wei, Jonas Angström, Arkhimédész, Linné, Jerome Balard, Henri IV. Espatero, Diocletianus, Amenamhat, Mousaios, Anjou Fülöp, Kepler, Chu-yuen-chang, Martin Behaim, Galilei. Tizenötödször: az igazgató ezek közül egyik sem, hanem Eumolpos. Tizenhatodszor: Feltehető-e, hogy az igazgató nő? Tizenhetedszer: Amennyiben nő, feltehető-e, hogy Katalin cárnő? Tizennyolcadszor: Ha nem Katalin cárnő, feltehető-e, hogy Diotima? Tizenkilencedszer: Ha egyik sem, feltehető-e, hogy Ausztriai Anna? Huszadszor: Ha nem az, vajon feltehető-e, hogy Kleopátra, Agrippina, Borgia Angela, Francesca da Rimini, Erzsébet királynő, Krisztina királynő, Mária Terézia, Krimhilde, Johanna pápa, Medici Katalin, Xantippe? Huszonegyedszer: az igazgató azt, hogy ő kicsoda, tulajdonképpen nem tudja. Huszonkettedszer: vajon fel lehet-e tenni valakiről, hogy nem tudja, hogy kicsoda? Huszonharmadszor: Vajon ő (a vöröshajú) nem Torquemada? Huszonnegyedszer: Vajon ő (a vöröshajú) nem James Wolfe? Huszonötödször: Vajon ő (a vöröshajú) nem Stevenson? Huszonhatodszor: Vajon ő (a vöröshajú) nem Damasus? Huszonhetedszer: ha az előbbiek közül egyik sem, akkor ő (a vöröshajú) nem VII. Kelemen, Schiller, Kolumbusz, Milarepa, Pompeius, Attila, Paracelsus, Demokritos, Nagy Péter, Antonius, Amerigo Vespucci, Marlowe, Gutenberg, Zwingli, Narada, Kuroki, Ulfilas, Narvaez, Alba herceg? Huszonnyolcadszor: vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda? Huszonkilencedszer: vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?

9 Harmincadszor: vajon nem könnyelműség-e, ha valaki feltevésekkel és találgatásokkal, megbízhatatlan módszerekkel találgat, és nem kell-e gyakorlatilag, oknyomozó és rendszeres kutatómunkával törekedni arra, hogy az ember önmagáról megtudja, hogy kicsoda? Harmincegyedszer: nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja? (Tentalité trinitive). Ez az angyal. Jegyezd meg jól, ez az angyal, Prematurált quiritus. Germopneutikus pontokon tillanatnyi legativ gresszió hindenkinek hegjelenik, csak feltéve tentativ. Életében legalább egyszer az angyallal minden ember találkozik. Az ypszilon két szára elválik. Paraspiritoid patialobjektiváció. Jegyezd meg jól, ez az angyal. Supertentativ. Figyelmeztetlek, supertentativ. Olvasd el Furius Troglodex könyvét. Katadox centuriák. Hiddenbourgh Az authentikus autoglorifikáció és a defenzív mennybemenetel. Ismét mondom, tentatív. Az angyal tripoláris (sexier) theorecesszió (theorexcessus dementalis). Dar quselledance az ivarszervek érése, vizsga, házasság, hivatásválasztás, betegség, halálközelség, sorscsapások, haldoklás. Pudortin írja (Badua 1601): eliodiscus hagiomorphosis etoxeria sunt koryphantika. Hyperexfesszionális provizorium (pagina 162). Ezt a mondatot könyv nélkül tanuld meg és reggel és este háromszor hangosan, tagolva mondd el. Az angyal minden ember életében legalább egyszer megjelenik. Supertentatív. Ne ülj fel Anonym Magister Metafiguratív paralegomenájának, amikor azt mondja, hogy hogy autogén psychovexatura. Minden angyal transzprovizionált, és ismétlem, a legnagyobb mértékben supertentatív. Quar xellepence eltévelyedés, lezüllés, narkotikumok, élettárs és hivatás elvesztése. Ismételten mondom: supertentatív. A teddlegességtől óvakodj. Bar belledance mindennemű generalsolutionális pandatura. Supertentativ. Mezikalismushoz vezet, és ez haldyon tatamuzika. Az egyetlen követhető út a labioláris hydropatika (primoláció), nem pedig a tympológia, amelyből edestrom válik. Burrmorg. Vijjna. Cum texa phalantonia non erant dardalia. Ebben az esetben junibundus. Plassikon. Mullifikált rapafox. Badaversus írja Parametheusi Endiridiumában: primo-secundo-tertio fluctuens. Ezt nem lehet eléggé megjegyezni. Semispermáktól óvakodj. Ez az angyal. Supertentativ. Mezikalizmus. Supertentativ. Tar sellesence diredma, niredma, dieldna, lidemna, milemna. Di. Lem. Ma. Troffán metaprovizáció. Ez az angyal. Par excellence diurnalis septifekció, quadriculáris, és ezt kell megtanulni. Az angyal minden ember életében legalább egyszer megjelenik. Ne feledkezz meg a Hyperexfesszionális Provizórium tételéről: eliodiscus hagiomorphosis etoxeria sunt koryphantika. Nem psychovexatura. Mindennemű generalsolutiót vissza kell utasítani. Primo-secundo-tertio fluctuens. Ez a két axiomatikus epifiguráció meg fog védeni. Supertentatív. Ez az angyal. Aktivitás derealizált. Metafluoreszcens provizió. Legalább egyszer mindenkinek megjelenik. Kontemporarisan parallel subordinatív kata és metadox. Erre nagyon kell vigyázni. Nem autogen psychovexatura, hanem theorexcessális partialobjektiváció és autoglorificiens. Gondolj az ypszilonra, kata és metadox. Doxaphobia fenntartandó! Doxopurificiens. Pentakommunikatív primofiat. Ez a cél. Én láttam őt. A pytoláriákat mind ismeri. Rachttal az összeköttetést szakítsd meg. Ez az angyal. Predeifikatív paramorfózis. Életében mindenkinek megjelenik, de pseudomythikus regresszióként úgy értelmezik, mint Anonim Magister, s ezzel dyohylikus és permanens disszolutív autovexaturává aerologizálják, s éppen ezáltal semidemonstratív detentióvá metaneutralizálódik. Demireprezentáció. Önmagad elvesztése, szocioskandalizáció. Defectus in Sancto Spirito. Gnóthisautonizmus. Eredj és keresd meg. Keresd meg keresd meg. Ez az angyal. Keresd meg. A. E. I.

10 A vonat este tíz harminckor indult, de amikor a vöröshajú segédfogalmazó tíz óra és négy perckor lábát a kocsi lépcsőjére tette, már beleütközött abba az alacsony, igen mozgékony, prémgalléros úriemberbe, aki hirtelen az előcsarnokba futott, aztán vissza, többeket megszólított, köszöngetett, végigsietett a vonaton, minden fülkébe külön benézett, s aztán egy időre mintha eltűnt volna. Az éjjeli vonaton általában kevesen utaznak. A vöröshajú ezért poggyászát kényelmesen szétrakta, plédjét az ülésen végigfektette, kiszellőztetett, megnézte, a lámpa jól működik-e, aztán nyugodtan még leszállt, hogy a kocsik előtt sétáljon. A mozdonyig ment előre, s a nagy állatot megnézte. Az ember helyesen teszi, ha a mozdonynak, amelyre magát rábízta, bemutatkozik. Amikor lassan visszaindult, egyszerre a prémgalléros jött feléje lelkendezve, és kezében valamit csörgetett. Az ön poggyásza van amott a második szakaszban? Bocsánat, uram, hogy megszólítom A segédfogalmazó intett, hogy igen, az ő poggyásza, de Helyesen tette, hogy a bőröndjét bezárta. Nehogy tévedés legyen, folytatta az idegen szaporán, és hajlongani kezdett, én tudtam, hogy az öné, bementem, és kulcsaimmal az ön útitáskáját megpróbáltam kinyitni. A vöröshajú hirtelen megállt. Igen, ki akartam nyitni. Kezét megmutatta, és kitűnt, hogy egész sereg kulcsa van, kicsiny, nagyobbacska, általában utazótáskakulcsok, valami harminc darab. Az ön táskájába egyik sem illik, szólt a prémgalléros, csak azért mondom, ha esetleg valamije elvész, engem nem gyanúsíthat, jó bőrönd az öné, zárja is jó, nem modern, premodern, ha szabad Egy lépést hátrált, kalapját megemelte és meghajolt. Nevem Hoppy, szólt hángjában érezhető ünnepélyességgel, talán meghatódottsággal, Hoppy Lőrinc postamester, bocsánat uram, premodern A vöröshajú csak most tért észre. Hoppy úr, vagy hogyan is hívják, tulajdonképpen nekem ezt ki kellene kérnem magamnak, és egyébként is Hoppy Lőrinc még mindig kalap nélkül állt, most úgy látszott, hogy magába roskad. Elnézést, suttogta, elnézést kérek, uram, én özvegyember vagyok, három árva gyermekem, énnekem, én, otthon én bizonyos tekintetben a gyásztól és a gondtól csaknem beszámíthatatlan, én, uram, azt mondják, hudrabancs vagyok, igen, ezt mondják rólam és teljes joggal Egyet köhintett, aztán lelkesülni kezdett. Minden joguk megvolt rá, én magam még szigorúbb lennék, azt mondanám, ez a Hoppy Lőrinc hudrabancs és geregye, sőt iglinc Még mindig ott állt, kezében a kalappal. A vöröshajú inkább csak úgy tanácstalanul megindult. A postamester kalapját föltette. Bocsásson meg nekem csak most az egyszer, csak most, legyen tekintettel, ha nem is rám, három gyermekemre, özvegyember vagyok, a gyásztól és a gondtól A segédfogalmazó kocsijába ment, és megnézte, holmija rendben van-e. A szemben lévő ülések fölött idegen poggyászt talált, éspedig ruhaszárító kötéllel összekötött, több helyen kiszakadt, igen kopottas papírkoffert, fogantyú nélkül, spárgával és zsineggel többszörösen átkötve, mellette rózsaszín asztalkendőbe kötött batyut, amelyben rongy és több kemény tárgy, talán üveg, cipő, fadoboz lehetett, útikosarat, amelynek felét valaki régebben élénkvörösre festette, a festék azonban már lekopott, végül képes újságpapírba csomagolt és nemzetiszínű szalaggal átkötött, de több helyen kiszakadt, ezenfelül zsírfoltos papírcsomagot. Úgy látszik, ez a fantasztikus szemét csak Hoppyé lehetett. Megengedi, hogy itt utazzam, szólt Hoppy az ajtóban, és kalapját ismét lekapta. Ott állott megtörve, testsúlyát néha egyik lábáról a másikra helyezte, és fejét lehajtotta.

11 Nem akadályozhatom meg, hogy ott utazzon, ahol akar, felelt a vöröshajú, de minden bizonnyal különösnek, egészen különösnek tartom, hogy ön idetolakszik A postamester felkiáltott. Esküszöm, ez a helyes szó! Uram, én tolakodó vagyok, igen számos súlyos és még súlyosabb hibám van, de valamennyi között ez, bizonyos tekintetben, ön, uram, első találkozásra eltalálta, az emberiség virágoskertjében Hoppy Lőrinc a burján, csernec, szamotor, béc Hirtelen fellelkesült, kezét szívére tette, és áhítatos arcot vágott. Ön itt a földkerekség legbűnösebb emberét látja, szólt reszkető hangon, legbűnösebb, egyszersmind a legszerencsétlenebb, burján, én már sokszor gondoltam arra, hogy nevemet burjánra változtatom, pósfai burján jeszenő Azt hiszem, szólt erre a segédfogalmazó, én azt, hogy ön így megrohanjon, ilyen feltűnő és ízléstelen jelenetet rögtönözzön, uram, nem érdemeltem ki Otthon három oszkó gyermekem éhezik A postamester szipákolni kezdett, aztán könnyeit törülgette. Ó, mi nagyon szépen éltünk, higgye el, uram, boldogult feleségemmel, tanúkat hozhatnék, írásbeli igazolást, hatósági bizonyítványt (zsebét kezdi tapogatni, több iratot vesz elő), közmondás lett nálunk, hogy úgy élnek, mint a Hoppy házaspár, mint a Hoppyék a kalitkában, közmondás személye és tárgya lettem, méltatlanul, vasárnap délután kéz a kézben sétálni mentünk a parkba, és illedelmesen beszélgettünk (elérzékenyedve könnyezik), uram, kizárólag nemesítő és vallásos szívet felemelő tárgyakról (kezét szívére teszi, és mélyen meghajlik), de okos tudományos kérdésekről is és az erkölcsről, uram, főként az erkölcsről, mert az én házamban a vallás és a tudomány és az erkölcs, nemes ház a Hoppy-ház, híre messze terjed, nemes Hoppy-ház erkölcséről híres (halkabban és bensőségesen), békében, uram, békében, nem voltunk gazdagok, de én, uram, én (csuklik), én ezt a békét és erkölcsöt feldúltam (zokog), én öltem meg a feleségemet, nem tudom magamban tovább tartani, én voltam az, aki megöltem őt (fejét kezébe hajtja, és a sírással küzd), három gyermeket szültünk a legközösebb házastársi egyetértésben, burján vagyok (csüggedten áll, fejét lehajtja), pósfai burján vagyok (felsóhajt, és az égre néz), én öltem meg őt, és ne higgye, uram, hogy csak az ön tiszteletére vagyok ilyen, nem, uram, én mindig ilyen vagyok, képzelje szegény gyermekeimet, képzelje, szegényeket (könnyezik), és önnek, uram, jó, ön engem bármely pillanatban elhagyhat, és elmegy és elfelejt, de én (mellét veri), én, uram, nem tudom elhagyni magamat soha-soha (szemét törüli, csuklik), feleségem se bírta, elhagyott, most itt három soponya gyermek, három árva gyanó, kis gyanóca (az ajtónak támaszkodik, és hosszasan zokog) A vöröshajú a kis szünetet arra használta fel, hogy mereven Hoppy arcába nézzen, aztán azt kérdezze: Józan ön? Nem, uram, szólt, és arcát eltakarta, nem vagyok józan, szoktam inni, bűnös szenvedélyből és született gonosztevői hajlamokból, gyakran, mert részeges is vagyok, de most kivételesen nem ittam, most (a vonat előtt a kalauz sípolt), most én nem azért nem vagyok józan, mert ittam, hanem lerészegedtem önmagamtól való irtózattól és az utálattól, burján vagyok (a vonat megindul), kencse vagyok és kajd vagyok, uram, és az irtózat ebben az, hogy én tudom magamról, tudom (karját kitárja, és szavalni kezd), muzsaj vagyok, higgye el, megvetem magam érte, muzsaj vagyok, és sohasem is leszek más (a vonat a váltókon kifelé gurul), ó, milyen sors vár szegény gyermekeimre (könnyezik), ki fogják-e bírni velem, ó, kibírják-e velem, aki szívem mélyéig muzsaj vagyok, ó Még nem volt éjfél, amikor a vöröshajú szakaszából aránylag határozott szándékkal kilépett, és a kocsin végigment. Mindegyik szakaszba jól benézett, végül az utolsóba be is

12 nyitott. Mindkét oldalon feküdtek, az egyiken valaki fülig betakarózott és aludt. A másikon szürkülő hajú, igen jól öltözött, szabályos arcú férfi valami könyvet olvasott. A segédfogalmazó nevét halkan megmondta. Ha útitársának nincs ellene kifogása, kérne valamit. Tessék. Mindössze annyit, hogy poggyászát idehozhassa és a padlón lefeküdhessen. Az őszes úriember feltűnőnek tartotta. Úgy tudom, a vonaton éppen elég üres hely van Igaz. De. Éppen ezért. Ő szeretne kifejezetten olyan szakaszban utazni, ahol már üres hely nincs. Ahová már. Útitársa elől. Kénytelen ilyen módon Az őszes könyvét lassan letette. Úgy. Ön nejével utazik? Nem, felelt a segédfogalmazó. Szóval. Igen. Tudok más kellemetlen útitársról is. Kérem. Ha szívességet tudok tenni önnek, rendelkezésére állok. Kész örömmel A segédfogalmazó holmiját elhozta, plédjét a padlóra terítette, az ajtót behúzta, az ablakot lefüggönyözte. Az őszülő úr a gondos védelmi berendezkedést csaknem érdeklődéssel nézte. Cigarettát vett elő. Dohányzik? Nem. De a füst nem zavar Az ön útitársa Valami postamester Hoppy Lőrinc? Ismeri? kérdezte aztán. Az idegen úr szótlanul füstölt. Különös ember, mondta tovább. Azt mondhatnám, különösebbel soha nem találkoztam. Még az állomáson feltűnő körülmények között hozzám csatlakozott, sőt mondhatnám, meglepetésszerűen hatalmába kerített, kofferemet a nála levő kulcsok egyikével ki akarta nyitni, és Csak mondja tovább, szólt az őszes, egész kivételes módon érdekel Mindezt a szemtelenségnek, a cikornyának, a kihívó ripőkségnek és a szégyentelen tapintatlanságnak olyan lefegyverző Régebben azt hittem, szólt az idegen, hogy ilyesmi ellen védekezni rendkívül nehéz. Ma már tudom, hogy ilyesmi ellen védekezni lehetetlen Mikor aztán a vonat megindult, összevissza kezdett beszélni mindenféle emberekről, főként és a többi között egy bizonyos Toporján Antalról, aki Úgy. És milyen ember ez a Toporján? Amint mondtam. Képzelje el, hogy ez az ember munkája végeztével délután, ünnepeken még délelőtt is, mindennap megborotválkozik, ünneplő ruhát ölt, selyem nyakkendőt, lakkcipőt, gomblyukába virágot tűz, és elmegy látogatóba. Hát igen, ez önmagában még nem lenne rossz, sőt. De Toporján szokásos vizitjein az időjárásról, divatról, a szokásokról, az irodalmi és a művészeti újdonságokról és sok mindenféle más egyébről azokat a közhelyeket hordja össze, amelyek, hiszen tudja, nem? Csupa közhely, értse meg, csupa közhely, annyira az, mondjuk töményen vagy ahogy akarja, hogy a háziak öt perc múlva dühükben, csaknem ellensúlyozásképpen, máris valami ritka és fantasztikus kéjgyilkosságra vagy politikai merényletre kezdenek készülődni. Az ember képzeletében lappangó bűnös örvényt semmi sem képes annyira felkavarni, mint éppen a közhely. Ezért történik meg, hogy egy szónoklat vagy vasárnapi prédikáció az emberben a legmélyebbre rejtett gazságokat is felébreszti, sőt fel is ingerli, és én gyakran csodálkoztam azon, hogy az emberek az igehirdetésről kijövet nem sietnek egyenesen a korcsmába vagy a bordélyba Ez a felfogás eredeti, és nekem tetszik. Folytassa, kérem, egyre jobban érdekel

13 Nyilván érti, hogy kiről van szó. Csupa illedelem és kompliment, újságszólam, társasági hangon, az elcsépeltségnek olyan rendkívüli fokán, mint az emlékbeszéd, mindig a szokásos helyen a mosoly, biccentés, a helyeslés, óvatos bírálat, enyhe célzás arra, hogy talán mégis vagy mégsem egészen. Ez az ember egy-két havonkint minden ismerősét végiglátogatja. Menekülni? Nem ismeri őt. Másnap újra eljön, névjegyet hagy ott, e.p. betűkkel, és elmegy máshoz. Persze, mondom, önmagában ebben nincsen semmi rossz, de nagyon jól el tudom gondolni, hogy közhelyeivel milyen hatást kelt azokban, akik, ó, valóságos bűnös visszaélés társadalmunk merő külsőségeivel A szemléletesség ritka ereje szól önből, mondta ekkor az idegen. Nem zavarom? kérdezte a vöröshajú. Vonaton éjjel ritkán alszom. Hálás is vagyok önnek. Ez a beszélgetés jobban szórakoztat, mint az a ponyva, amelyet olvastam. De mondja, nem ítél ön túl hirtelen? Ama bizonyos Toporjánt illetőleg? Hoppyt illetően is. Mindegy. Engedelmével figyelmét felhívom arra, hogy olyan rendkívül kevesen vannak, akik, mondjuk így, nincsenek legalábbis egy kicsit odakozmásodva A vöröshajú nem felelt mindjárt. Odakozmásodva? Hogyan érti ezt? Igen közeli esetek egész seregéről tudnék beszélni önnek, de most csak a legközelebbiről szólok. Nézze meg ezt az urat, aki ön mellett fekszik, és úgy tesz, mintha aludna. Ennek az úrnak neve Episztemon, egyébként közhivatalnok. Különös ember. Az orvosokat kora gyermekségétől kezdve a betegségek és nyavalyák egész seregével lepte és lepi meg szüntelenül. Volt sánta, volt vak, volt béna, volt húsiszonya, tér- és víziszonya, dadogott, reszketett a feje, a térde, sőt egyszer egészen rövid ideig süketnéma is volt, de ezt hamarabb feladta, mert a dolog nagyon nehéz és tagadhatatlanul veszélyes is volt. Episztemon úr jelenleg süket. De ön hibát követne el, ha azt hinné, hogy nem hall. Hall ő, kérem, minden szót, s persze azt is hallja, amit róla beszélek A segédfogalmazó valamit mondani akart. Ez így, szólt, egészen sajátságos, mondhatnám Nos? Valami kedélybetegség Azt hiszem, ön helyes irányban tapogatózik. De hallgasson meg végig. Én Episztemon urat már tíz évnél hosszabb ideje kezelem Ön orvos? Toporján Antal törzsorvos vagyok. A segédfogalmazó megdermedt. Az orvos vállat vont és intett. Never mind, ahogy az angolok mondják. De hadd folytassam elbeszélésemet. Episztemon úr három hónappal ezelőtt egyik napról a másikra megsüketült. Igen, tökéletesen süket lett, olyan süket, amilyen süket csak a szimuláns lehet. Ez, kérem, nem szélhámosság. Egyáltalán nem. Episztemon úr jellegzetesen olyan ember, aki, ahogy én szeretem mondani, oda van pörkölődve. Ha ön azt mondaná neki, hogy jó napot kívánok, ő rendkívüli előzékenységgel óráját elővenné, és azt mondaná, tizenegy óra negyvenöt. Tökéletesen jól játszik. A süketeknek még azt a szokását is megtanulta, hogy süketségüket igyekszenek palástolni. Episztemon úr jó pszichológus, mint általában azok, akik oda vannak kozmásodva, mind jó pszichológusok. Toporján friss cigarettát vett elő, rágyújtott, aztán sima hangon folytatta. Mivel ebben az esetben magam tehetetlen voltam, két nappal ezelőtt elutaztunk, elvittem őt jó nevű ideggyógyász barátomhoz. Ez a barátom igen józanul kifejtette, hogy a süketség, vagyis a kozmásodás jelen fázisa sem ön-, sem közveszélyes, és legjobb, ha Episztemon urat

14 ebben egyáltalán nem háborgatjuk. Ne zavarjuk őt, mondta, ebben az aránylag ártalmatlan szórakozásában, nehogy valamely veszélyesebb szerepre vállalkozzék. Hiszen el lehet képzelni, hogy ha süketségét feladja, kleptomániás lesz, vagy titkos kéjelgő, vagy morfinista, sőt ki tudja? Valószínűleg átöröklött vagy még a csecsemőkorban szerzett súlyosabb természetű válság következményeiről van szó. Az sem lehetetlen, hogy arról a bizonyos Sehnsucht nach der Liebéről, amelyről Goethe beszél, s melyet Thackeray a Hiúság vására című regényében oly pompásan használ fel. Ismeri? Ajánlom, olvassa el. A szeretet melegére való sóvárgás ez, amely sokkal több sors titkos rugója, mint ahogy gondolnánk Amiről ön beszél, szólt a segédfogalmazó, hogy is mondjam csak Ha unja, csak szóljon, és feküdjön le aludni A törzsorvos elgondolkozva cigarettázott, és a füstöt nézte. A vonat most megállt, de már egy perc múlva ismét elindult az éjszakába. Igen, a magam részéről azt hiszem, hogy amiért bennünket nem szeretnek eléggé, vagy talán: az a hitünk, hogy bennünket nem szeretnek, sok egyébként megmagyarázhatatlan tettünket érthetővé teszi. Nemcsak nőknél van így, akik úgy látszik, e nélkül a szeretet nélkül nem is tudnak élni, vagy ha igen, csak az őrület különleges formái között. Ez az eset férfiaknál is gyakori, és olyan alakot is ölthet, mint az Episztemon úrnál tapasztalható. Toporján Antal ismét kisebb szünetet tartott. Ideggyógyász barátom fölöttébb megszívlelendő véleménye az volt, hogy azok a rendellenességek, amelyeket kedélybetegségeknek nevezünk, igen fontos igényeket elégítenek ki. A betegségek okozta rendkívüli feszültségeket, mondjuk az emocionális szenzációkat, ha a betegtől elvesszük, semmivel sem tudjuk pótolni. Ezért, nehogy a beteg a rosszat még rosszabbal helyettesítse, a leghelyesebb ezeket a betegségeket meghagyni, főképpen ha nem ön- és közveszélyesek. Episztemon úr esetében ideális lenne a zavart valamely apró visszásságra vezetni, mondjuk arra, hogy reggel csak huszonhat fokos vízben tudjon mosdani, és különös aggodalommal mosná meg mindennap a térdét. A rigolyák általában ezt a nevezetes szerepet töltik be, az emocionális szenzációk iránt való szükségletet elégítik ki olyanoknál, akik, mondom kicsit, nem veszélyes mértékben oda vannak pörkölődve. Ha a baj súlyosbodna, fel kellene készülni arra, hogy egy napon Episztemon úr például kolosszális terveket kezdene építeni az egyetemes emberiség életrendjének megreformálására, s így számtalan komoly baj előidézője lenne. A magam részéről tehát azon vagyok, hogy a betegséget ne vegyem el, hanem azt lehetőleg semleges területre vigyem át Ön szerint valamely átöröklött vagy csecsemőkori odakozmásodás Nem, uram, én ilyet nem hiszek. A magam részéről én óvakodok attól, hogy ilyen másodlagos természetű megfigyelésekből egyetemes érvényű elméleteket építsek Nem értem Fel kell tennünk, szólt a törzsorvos, hogy Episztemon úr rendellenességei nem zsírpecsétek a ruhán, amelyet itatóspapírral és forró vasalóval ki lehet venni Belső Ezt a szót talán hagyjuk. Belül, kérem, szervek, izmok, sejtek, csontok, mirigyek, rostok vannak. Azok a dolgok, amelyekről az imént szó volt, nem kívül vannak, vagy belül, mert nem tartalmak, hanem principiális tényezők legalábbis (Quantalité qualitive) Ez a leghosszabb út. Sacromontanus írja: Cum parvulo netestata omnia valcanusca. Labyrinthusi veszély. Dermoflex. Monoton perpendicularia. Heteroaktív (tersyllabisztikus) orthopneumatológia szerint neopsychofluor regressziós antimonalizmus. Az út hosszú. A választás. Miért. Magister Oikonomos írja Sermones Intersolarisában: cur tamquam negotiis? Értelme van, de a többinél hosszabb. Difficilizmus csak a konszciens reperkusszióknál hatásos, egyébként a pseudonihilizáció veszélye fennáll. Hoc

15 pharmakologoi hélió geratta anaxestepenteousin. Ez tény. Preimaginatív és szubkonszciens metamaszk megtartása kellő maturatív és stabilis diamaieutika nélkül abszurd. Ezt tudomásul kell venni. Hosszú, nagyon hosszú. Idegen férfi lépett be, és Episztemon néven bemutatkozott. A segédfogalmazó a szálló szobájában éppen törülközött, de azonnal fülelni kezdett. Episztemon úr! Miben lehetek szolgálatára? kérdezte megütközve, de aztán megnyugodott, mert Episztemon zavartalanul leült. Igen fontos közölnivalóm van önnel Tessék, szólt a vöröshajú. Közben kénytelen volt tovább öltözködni Nem zavar, mondta Episztemon, és a széken hátradőlt. Ön, kezdte aztán, az éjszaka Toporján Antallal és velem együtt utazott Ez tény, szólt a vöröshajú. A törzsorvos rólam, illetve süketségemről igen hosszan beszélt. Én a beszélgetés minden szavát hallottam, és akkor elhatároztam, hogy a mai naptól fogva ezt a sajnálatos komédiát feladom Szünet. A segédfogalmazó kezében a törülközővel, derékig, csupaszon állt, és a helyzetet egy kicsit fonáknak tartotta, de aztán Értem, válaszolt, közben friss inget vett elő, nagyon értem bizonyos tekintetben Helyesli? Amennyiben. Tudja. Nos igen. Kívül állok, és szavam ebben a dologban Újra kopogtak. A segédfogalmazó ingét fölvette, és kinézett. A folyosón magas termetű, de hajlott, szakállas öreg ember állt, igen szegényes öltözékben. Szegény ember vagyok, mondta reszketeg hangon, kérem szépen, legyen szíves az ég nevében egy kis segélyt nyújtani Az egészben nem volt semmi különös, a segédfogalmazónak azonban rossz előérzete támadt. A koldusnak gyorsan pénzt adott és visszafordult. Jól tette, hogy adott neki, mondta Episztemon, ez az úr Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáró Elszegényedett Egyáltalán nem Nem értem Nyugdíja van, saját háza, azonkívül jómódú, de Furcsa Furcsának tartja? Lehet? Kesző Bertalan úr az elöljáróságon több mint húsz évig a szegényügyeket vezette, ez alatt az idő alatt sok száz, sőt ezer koldusszólamot gyűjtött. Nem lehetetlen, hogy egyszer közelebbi kapcsolatba lép vele, s akkor ő gyűjteményét igen szívesen meg fogja mutatni, az egyes textusokat el is fogja énekelni, és drámai módon bemutatja. Határozottan érdekes. Ilyesmit példának okáért: Világtalan vagyok, szegény világtalan. Ezt sopánkodva, fájdalmasan, kicsit énekelve, révetegen kell mondani. Vagy: rokkant... beteg... öreg... Ezt halkan csukladozva, de behízelgően kell mondani. Az egyik kimagasló szöveg így hangzik: Nagyságák, nagysáááágák! ezt kétféleképpen lehet, az egyik verzió szerint halkabban, siránkozva és fájdalmasan, a másik szerint hirtelen feljajdulva és panasszal, kihívó szemrehányással. Az előadástól természetesen igen sok függ. Kesző Bertalan úr páratlan előadó. Aztán itt van még az igen ritka és kiváló szólam: ezt kétségbeesett rimánkodással, tele torokkal, élesen, kifejezetten támadóan kell mondani: nehagyjanakel... neeehagyjanakel! Amit az imént mondott, az egyike parádés formuláinak,

16 amit csak ritkán, kivételes alkalommal használ, úgy látszik, önt, mint idegen embert, meg akarta tisztelni. Érdekes ember, nem? És mi oka van Kesző Bertalan úrnak Erre vonatkozólag ő bizonyára többet fog tudni mondani. Elnézését kérem, hogy zavartam, ön ismerte titkomat, amelyet a törzsorvos leleplezett. Azért jöttem, hogy bejelentsem, e titok nincs többé Ezzel kifogástalan mozdulattal meghajolt és eltávozott. A segédfogalmazó még mindig ott állt a nyakkendővel. Csak igen lassan eszmélt fel, aztán a tükörhöz ment, kétségkívül kicsit homályban és zavartan, a nyakkendőt megkötötte, felöltözött, megfésülködött, és kabátot vett elő. Holmiját zsebébe szórakozottan és gépiesen rakta el, zsebkendő, fésű, szemüveg, óra, zsebkönyv, amikor észrevette, hogy tárcája eltűnt. Kabát? Nincs. Télikabát? Nincs. Fiók? Nincs. Koffer? Nincs. Reggel még megvolt. Megvolt? Ide tette. Ide tette? Hova tette? Kabát, nadrág, mellény, nincs. Nincs. Episztemon. Nem, nem. Episztemon süket volt, de nem tolvaj, és egyébként is meggyógyult, hiszen azért jött, hogy. Elveszett. Elveszett? Mindössze aprópénz. Nem sok. A tárcában kéthavi fizetése. Idegen városban. Kabát nincs, nadrág nincs, koffer nincs, fiók nincs. Még egyszer nincs. Itt volt, nem volt itt. Nincs. És aztán? kérdezte Kesző Benjamin úr. Kesző Benjamin köszörűs a Hárombéka tér 4. szám alatt lakott. Nem volt azonos Kesző Bertalannal, a nyugalmazott elöljáróval, a koldusigék gyűjtőjével és az amatőr koldussal, neki még csak rokona sem volt. De Kesző Benjamin köszörűs nem volt azonos Kesző Benedekkel sem, az ószeressel és antikváriussal és könyvkereskedővel, aki a Pataksoron lakott. De nem volt azonos Kesző Domonkossal, a nyugalmazott fővárosi főszámvevőségi főszámtanácsossal sem, akinek szintén még csak rokona sem volt. Kesző Benjamin úr köszörűs volt a Hárombéka tér 4. szám alatt, kicsiny, gömbölyű, hatvanas ember, a vöröshajú igen távoli rokona, az egyetlen ember, akit a városban ismert úgy, hogy egyszer, mintegy hét évvel ezelőtt vele találkozott, s most ideutazása előtt írt neki. És aztán? kérdezte Kesző Benjamin. A segédfogalmazót ez a látogatás nem nyugtatta meg. (Labirinthusi veszély. Leghosszabb út. Difficilizmus. Magister Oikonomos. Szubkonszciens metamaszk megtartása? Mit kell tenni? Paraspiritoid partialobjektivizáció. Tény. Tentatív, Defenzív mennybemenetel. Autoglorifikatív purifikáció. Hiperexfesszionális provizórium.) Azért jött, hogy tanács, sőt útbaigazítás, sőt felvilágosítás, talán kölcsön, vagy, de mindenesetre. (Nevem Pósfai Burján Jeszenő, kezét mélyen a szívére teszi és elhajlik, nevem Hudrabancs, esküszöm, uram, hogy kofferjéből a pénzt én vettem ki.) (Belül, kérem, csontok és izmok és pénztárcák vannak.) (Szegény rokkant nyomoréééék... könyörüljön rajtam, néhány fillér...) Szóhoz alig jutott. Az utazást is el akarta beszélni, és Kesző úr folyton azt kérdezte: miért, kicsoda, hogyan, aztán, kivel, hol. Most megkísérelte, hogy az éjszakai beszélgetést elmesélje, meddig, kinek, hova, hol, miért, mivel, hogyan. Amikor a reggeli eseményekhez jutott, hánykor, kicsoda, mivel, a szobában, miért, honnan? a vöröshajúnak az a benyomása támadt, hogy Kesző Benjamin úr nem egészen. Milyen kiváncsi ön, szólt bambán. És aztán? kérdezte Kesző úr. A látogatás azonban nem volt egészen eredménytelen. A segédfogalmazó Kesző úrnál fog lakni. Ez jó. Aránylag rokoni áron többnyire ott is étkezik, mert a szálló költségei, mibe kerül? a szoba? a fűtés? a kiszolgálás? a világítás? a borravaló? a pincér? a reggeli? és

17 mégiscsak, vagy nem? mennyi jövedelme van? hol? kinél? mikor? havonként? ezenkívül Kesző Benjamin úr megemlítette egy bizonyos Fillér Joachimné nevét, kisebb kölcsönökkel foglalkozik, persze uzsorás, lakik Hosszú utca 114., hátul az udvarban, jegyezze meg jól. Hosszú utca 114., várjon, majd felírom, van ceruzája, hol vette? Külföldi? miért zöld? több ceruzája is van? hogyan hegyezi? szeret írni? kapta? mennyibe került? Kesző úr a kapun kikísérte, és az utat megmutatta, itt mindjárt a Gyeretvai közön át, akkor ki, és az első utca jobbra, a cédulára fel van írva, el tudja olvasni, ne felejtse el, hivatkozzon rám, itt a kezességi levél, ebédre jön? hánykor? mikor költözik át? délután mit csinál? A kapu előtt a gyalogjárón álltak, a vöröshajú több elsiető embert látott egy irányból az említett Gyeretvai köz felől, igyekeztek, néhány pillanat múlva többen már csaknem futottak, menekülésszerűen, nyakukat behúzták, ugyanakkor Kesző úr hirtelen karon ragadta, a kapu alá ugrott, az ajtót becsapta, és a kulcsot kétszer megfordította. Csend, szólt és fülelt. A vöröshajú nem tudta, miről van szó, és mozdulatlanul állt. Csend, szólt újra Kesző úr. A kulcslyukon kinézett. A dolog nem tartott sokáig, és ez volt az egészben az egyetlen vigasztaló. Kesző úr most a kaput kinyitotta, a résen fejét kidugta, aztán hátraszólt. Elment, mondta, és tényleg nagyot lélegzett. Kicsoda? hogyan? mi történt? kérdezte a segédfogalmazó, aztán hirtelen elhallgatott, pontosan úgy kérdezett, mint Kesző úr. Schnoen, szólt Kesző még mindig halkan. Most kiléptek. Schnoen Alajos gimnáziumi igazgató. Ki az? Különös ember Különös emberekben itt, úgy látszik, nincs hiány Schnoen, vagyis nem Schnoen, hanem ma Bajnád, Bajnád Edelény Nem egészen értem, szólt a vöröshajú, ha Schnoen, akkor miért Bajnád, és ha Bajnád, akkor miért Schnoen és igazgató Igen. És micsoda név az, hogy Bajnád és méghozzá Edelény, sohasem hallottam A dolog nem olyan egyszerű, szólt Kesző Benjamin (nem Kesző Bertalan, nem Kesző Benedek és nem Kesző Domonkos, hanem Kesző Benjamin köszörűs, lakik Hárombéka tér 4.) Nem, mondta a vöröshajú, most már igazán nem értem Ez itt Schnoen Alajos igazgató De akkor miért Bajnád Edelény? (Autoglorificiens Hydrapoláris amphibólia. Furius Troglodex. Mar psellevence. Tanszünet. Pósfai Burján Jeszenő. Odakozmásodott Sehnsucht nach der Liebe, könyörületes szívűeket kééééri szegéééény beteg...) Ő tulajdonképpen és eredetileg, a keresztlevél és a rendőri bejelentőlap szerint Schnoen Alajos, de ő, mint Schnoen Alajos, levelezésben áll Turcsika Szelenárral Most meg már Turcsika Szelenár, szólt a vöröshajú, ezt így most még sokkal kevésbé értem. Ő Schnoen, így van? igen. Levelezésben állt Turcsika Szelenárral. Helyes. De micsoda név az, hogy Turcsika Szelenár? Ő találta ki Schnoen? Igen, vagyis Bajnád

18 Mi köze az egésznek Bajnádhoz? Ha ő Schnoen, aki levelezésben áll Turcsikával, akit ő maga talált ki Azért, kérem, mert amint mondtam, ő a mai napon Schnoen Alajos. Érti? Nem értem, de elfogadhatom. De ön az imént azt mondta, hogy ő a mai napon nem Schnoen, hanem Bajnád Jó, akkor mondom így. Ő tegnapelőtt Schnoen volt, és ő tegnapelőtt levelet írt barátjának, Turcsika Szelenárnak De hiszen azt ő találta ki Várjon. Saját címére írt neki A vöröshajú szemét behunyta és gondolkozott. Szóval ő a saját címén levelezésben áll Turcsikával, de akkor ő miért Bajnád Edelény? Mindjárt megmagyarázom, szólt Kesző Benjamin (nem Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáró, sem Kesző Benedek antikvárius, sem Kesző Domonkos fővárosi főszámvevőségi főszámtanácsos, hanem Kesző Bertalan köszörűs, lakik Hárombéka tér 4.) Hát akkor hogyan is van? kérdezte a vöröshajú. Tegnapelőtt ő Schnoen Alajos volt, és a saját címére írt képzelt barátjának, aki szintén ő maga, ez a barát Turcsika Szelenár, ő maga Ő maga? hiszen ő Schnoen Még mindig nem érti, szólt Kesző Benjamin (nem Kesző Bertalan, nem Kesző Benedek és nem Kesző Domonkos). Magyarázza meg, szólt a segédfogalmazó. Tegnapelőtt levelet írt Turcsika Szelenárnak saját címére. Tegnap ő a levelet megkapta, és akkor ő ténylegesen átváltozott Turcsika Szelenárrá. De ő tegnap levelet írt Bajnád Edelénynek saját címére, és ma a levelet megkapta, és akkor átváltozott Bajnád Edelénnyé. Ő ma ismét levelet ír, de már ismét Schnoen Alajosnak, a levelet holnap megkapja, és ő holnap ismét Schnoen Alajos lesz. Most már érti? A vöröshajú szótlanul állt. Aztán ezt kérdezte: És mi a különbség Schnoen és Turcsika és Bajnád között? Kesző úr magyarázni kezdett: Amikor ő Schnoen, akkor egészen tűrhető, sőt komoly ember, higgadt úr, kicsit zárkózott, de ő a matézis tanára és igazgató, és tekintélyét nagyon komolyan veszi. Turcsika Szelenár már sokkal kevésbé rokonszenves, epés, mérges, türelmetlen, kötekedő, szegény diákok rettegnek, amikor ő az osztályba lép, mint Turcsika. Harmadnap aztán a helyzet végképp elromlik, akkor ő Bajnád Edelény, vastag bottal jár, az utcán ok nélkül az embereket megveri, korán reggel részeg, káromkodik, szóval Értem. Szóval ő akkor csak minden harmadik nap Schnoen Úgy van És nem szokott megtörténni, hogy ő valamilyen negyedik? Eddig még nem történt meg. Azt hiszem, nagy meglepetés lenne És honnan tudják, hogy ő aznap kicsoda? Ó, azt mindenki azonnal látja, az ember csak ránéz, akkor ő tényleg nem Schnoen, hanem Turcsika vagy Bajnád, az egészen más Fillér Joachim karmesternél azokban a hónapokban a rendellenesség néhány jelét többen észrevették. Mozart g-moll szimfóniá-ját negyven bőgőre írta át, és a decemberi hangversenyen a mű előadását meg is kísérelte. A közönség az első ütemeknél meghökkent, néhányan nevetni kezdtek, egyesek a fülüket befogták, és távozni akartak. Mikor a kontrabasszus tovább dünnyögött, voltak, akik a dobogóra fölmentek, és az egészet kikérték

19 maguknak, tiltakoztak, és a karmestert felelősségre vonták. Fillér Joachim azonban feltűnő elmélyedéssel tovább vezényelt, mire a megdühödött hallgatók a karmestert megverték, a bőgőket pedig összetörték. Erről az esetről akkor sokat beszéltek, sőt írtak is. Nem sokkal a hangverseny után a karmester fölkereste Barnabás Maximust. Különösen szórakozottnak látszott, és azt kérdezte: A legutóbb észrevettem, hogy időszámításunk a valóságnak nem felel meg. Mi kivétel nélkül megnyugodva hiszünk a percek és az órák és a napok és a hetek és a hónapok és az évek egymásutánjában Van ez ellen a rendszer ellen valami kifogása? kérdezte Barnabás. Ma a hiedelem szerint február 6. van. Az én számításom szerint azonban ez nem helyes. Ön szerint talán néhány napi eltolódás mutatkozik? Nem. Egészen másról van szó. Nézetem szerint ma március 4. van. Nem hiszem, szólt erre Barnabás, hogy a hibakalkulus ilyen nagy lenne. Tegnap pedig, folytatta Fillér Joachim, nem február öt volt, hanem augusztus 9. Barnabás Maximus pápaszemét megigazította. Hogyan, kérdezte nyugtalanul, hogyan gondolta ezt ön? Egyáltalán nem gondoltam, válaszolt Fillér Joachim. Maga elé nézett, és arca kimondhatatlanul mozdulatlan volt. Mégis Én ezt nem gondoltam. Ezt én észrevettem. Mint tényt. Mit gondol, milyen nap van ma? Barnabás most óvatosabb lett. Az imént mondta, hogy február 6. Milyen számítás alapján? A javított Gergely-naptár számítása alapján. És ha ez a számítás rossz? Barnabás kinézett az ablakon, hogy meggyőződjön róla, van-e még világ. Nézze, kedves karmester úr, semmiféle számítás nem tökéletes, de nincs sok értelme annak, hogy ezt a mi vulgáris időbeosztásunkat felborítsuk, különösen olyan ellenőrizhetetlen Ma, szólt Fillér, március 4. van, holnap pedig szeptember 30. Hm, szólt Barnabás. A hét napjai sem egyeznek. Ön szerint milyen nap van ma? A naptár szerint, fogadjuk el. Nem fogadom el, mondta Fillér csendesen és hajthatatlanul. Szerda van Vasárnap, szólt Fillér. A naptár Mit gondol, lehet, hogy a naptár ilyen hibákat kövessen el? Én az ilyesmit, szólt Barnabás, kizártnak tartom. Meggyőződtem róla, felelt Fillér. Micsoda számítás alapján? Én ezt egyszerre csak úgy tudom. De biztosan tudom. Barnabás kis szünetet tartott, aztán: Régen tart ez már? november elseje szombati nap volt. Ismét csend. Eljöttem önhöz, hogy ezt az egész dolgot ellenőrizze, és megtalálja, milyen módszer (...)

https://docplayer.hu/4086433-Hamvas-bela-karneval-tartalom-elso-kotet-i-ii-iii-masodik-kotet-iv-v-vi-vii-a-karneval-szereploi.html