Talán jó a közönség szórakoztatására írni, de okulásukat, hasznukat, mindenkori kézzelfogható javukat szolgálni százszorta magasabb rendű és nemesebb. Cikkemnek ez az egyetlen célja. Ha az emberiségnek csak egyetlen szenvedő tagja nyeri vissza általa az egészségét, ha csak egy ember megtört fényű szemében gyújtja fel a remény és az öröm tüzét, vagy visszahozza dermedt szívébe a régi, eleven lüktetést, akkor bőséges jutalmat nyertem fáradságomért; s lelkemet átitatja a keresztény lélek szent gyönyörűsége, ha önzetlenül jót tesz.

Mivel tiszta, feddhetetlen életet éltem, joggal merem azt hinni, hogy senki, aki ismer engem, nem utasítja vissza javaslataimat aggodalmasan, mert tudja: nem akarom félrevezetni. A közönség tisztelje meg magát azzal, hogy figyelemmel kíséri a nátha gyógyításával kapcsolatos tapasztalataimat, amint alább következnek, s aztán kövesse nyomdokomat.

Mikor Virginia Cityben leégett a Fehér Ház, elvesztettem otthonomat, boldogságomat, egészségemet és poggyászomat. Az első két tárgy elvesztése nem járt súlyos következményekkel, mert olyan otthont, ahol nincs anya, vagy nővér, vagy fiatal távoli nőrokon, nem rakosgatja el senki szanaszét heverő szennyesedet, nem veszi le csizmádat a fogasról, így emlékeztetve arra, hogy van még, aki gondoskodik rólad, és törődik veled - ilyen otthont könnyű szerezni. Elvesztettem a boldogságomat?... Nem vagyok költő, a búbánat nem tarthatott sokáig hatalmában. De a jó egészség és a még jobb bőrönd elvesztése súlyos szerencsétlenségnek bizonyult. A tűzvész napján egészségemet elnyomta egy súlyos nátha, mert szokatlan erőfeszítéssel nekikészülődtem, hogy csinálok valamit. Ráadásul céltalanul szenvedtem, mert a terv, amit a tűz eloltására kiagyaltam, túlságosan részletes volt, és csak a következő hét közepére tudtam befejezni.

Mikor szipogni kezdtem, egyik barátom biztatott, hogy áztassam a lábam forró vízben, s feküdjek le. Megcsináltam. Nem sokkal rá egy másik barátom azt tanácsolta, hogy keljek fel, és álljak a hideg zuhany alá. Ezt is megcsináltam. Még ebben az órában kijelentette egyik barátom, hogy a legjobb politika: "tömni a náthát és éhen halatni a lázat". Volt nekem mind a kettő. Így hát azt gondoltam, legjobb lesz, ha teletömöm magamat a nátha kedvéért, aztán elvonulok, és éheztetem egy darabig a lázat.

Ilyen esetekben ritkán végzek félmunkát; meglehetős étvággyal ettem; étkezni egy idegenhez mentem, aki aznap reggel nyitotta meg a vendéglőjét; az idegen tiszteletteljes csendben várakozott mellettem, míg tele nem tömtem a náthámat, akkor megkérdezte, hogy Virginia City lakói gyakran kapnak-e náthát? Azt hiszem, igen, mondtam. Erre kiment, és bevette a cégtábláját.

Elindultam az iroda felé, s útközben találkoztam egy másik kebelbarátommal, aki azt mondta, hogy egy liter meleg sós víz jobban meggyógyítja a náthát, mint bármi más a világon. Alig mertem remélni, hogy van még annyi befogadóképességem, de mindenesetre megpróbáltam. Meglepő eredménnyel. Úgy éreztem, kiadom a halhatatlan lelkemet is.

Már most csak azok javára adom át tapasztalataimat, akiket az írásom tárgyát képező betegség gyötör, s úgy érzem, ők helyénvalónak tartják, ha óvom őket a nálam hatástalannak bizonyult módszerektől; ebben a hitben beszélem le őket a meleg sós vízről. Lehet, hogy jó orvosság, de nagyon goromba. Ha még egyszer náthát kapnék, s nem volna más gyógyszere, csak a földrengés vagy egy liter sós víz, inkább a földrengéssel próbálkoznék.

Miután a gyomromban dühöngő vihar elült, és nem ütköztem több irgalmas szamaritánusba, egyre-másra kértem kölcsön a zsebkendőket, s valamennyit atomjaira fújtam szét, mert ez volt a szokásom náthám kezdeti szakaszában, míg össze nem futottam egy hölggyel, aki éppen akkor érkezett a síkságról, s azt mondta, hogy az országnak azon a részén, ahol ő lakik, ritka az orvos, és ő e kényszerítő körülmény folytán meglehetős ügyességre tett szert az egyszerű "családi panaszok" kezelésében. Biztosra vettem, hogy igen tapasztalt, mert százötven évesnek látszott.

Melaszból, aqua fortis-ból, terpentinből és különféle más gyógyszerekből keveréket kotyvasztott, és rám parancsolt, hogy igyak meg belőle negyedóránként egy teli borospohárral. Csak egy adagot vettem be, az is elég volt; megfosztott minden erkölcsi elvemtől, és felébresztette természetem összes nemtelen szenvedélyét. Gonosz hatására agyam csodálatos aljasságokat tervelt, de kezem túlságosan gyenge volt, hogy végre is hajtsam őket; ha erőm akkoriban nem törik meg a csalhatatlan gyógymódok sorozatos támadásai alatt, bizonyos, hogy sírrablásra vetemedtem volna. Mint annyi más ember, én is gyakran érzem aljasnak magamat, s ennek megfelelően cselekszem; de amíg azt az orvosságot be nem vettem, sose tobzódtam még ilyen természetfeletti romlottságban, és hozzá büszke is voltam rá. Két nap múlva újra nekikezdtem az orvoslásnak. Alkalmaztam még néhány biztos gyógymódot, és a hűlést végezetül is a fejemből a tüdőmbe hajtottam.

Szüntelenül köhögtem, s a hangom zérus alá esett; mennydörgő basszusban társalogtam, két oktávval a természetes hangom alatt; megszokott éjszakai pihenésemet csak akkor élvezhettem, ha már a tökéletes kimerültség állapotába köhögtem magam, s abban a pillanatban, mihelyt megszólaltam álmomban, idegenszerű hangom újra felébresztett.

Esetem napról napra súlyosabbá vált. Tiszta gint ajánlottak; bevettem. Aztán gint és melaszt; azt is bevettem. Aztán gint és hagymát; hozzátettem a hagymát, és bevettem mind a hármat. Nem vettem észre semmi különös eredményt, hacsak azt nem, hogy olyan lett a lélegzetem, mint a dögtemető.

Rájöttem, hogy egészségem érdekében utaznom kell. A Bigler-tóhoz mentem egy riportertársammal, Wilson-nal. Jóleső arra emlékeznem, hogy meglehetősen nagyvonalúan utaztunk; a Pionir batárral mentünk, s barátom magával hozta az összes cókmókját: két elsőrendű selyem zsebkendőt és a nagymamája pofalemezét. Naphosszat hajókáztunk, vadásztunk, horgásztunk, éjjel pedig a náthámat kúráltam. Ami a napi programot illeti, annál jobbat el sem tudnék képzelni. Csak a nyavalyám fordult egyre rosszabbra.

Lepedőfürdőt ajánlottak. Eddig semmiféle gyógykúrát vissza nem utasítottam, és rossz politikának látszott, hogy éppen most kezdjem el, épp ezért úgy határoztam, alávetem magam a lepedőkúrának, jóllehet halványlila gőzöm sem volt, miféle alkalmatosság is az. Fagyos éjfélidőben kezdték el rajtam a gyógymód alkalmazását. Meztelen mellel és háttal lefeküdtem, egy négyzetmérföldnyi fehér lepedőt tunkolgattak jeges vízbe, aztán körém csavarták. Olyan voltam, mint egy kiterített Vesta-szűz.

Ez sem akármilyen cirkusz volt. Mikor az a jeges rongy hozzáér a finom meleg húshoz, az ember majd kiugrik a világból, s közben levegő után kapkod, mintha a halállal tusázna. Megfagyott bennem a fülzsír, s a szívverésem is elállt. Úgy éreztem, ütött az óra.

Wilson komámnak eszébe jutott erről egy kis történet: egy négert kereszteltek, közben kicsúszott a lelkész kezéből, s majdnemhogy belefúlt a folyóba. Kétségbeesetten kapálódzott egy darabig, míg végre megtalálta a talajt a talpa alatt, és félig elhülyülve a víztől meg a dühtől, egyszeribe kimászott a partra, aztán keményen kivágta: "A minap is az egyik nagyságos úr szolgája pont egy ilyen marhaság miatt patkolt el."

Soha, soha, de soha ne végy lepedőfürdőt, ó, ember! Utána találkozol egy hölgyismerősöddel az utcán, csak néz, néz, nem tudja, hova tegyen, s mikor már tudja, hova tegyen, akkor sem tudja, ki a fene vagy - nincs ennél kellemetlenebb dolog.

Szóval mikor a lepedőfürdővel fiaskót vallottam, egy barátnőm mustártapaszt ajánlott a mellemre. Talán meg is gyógyít vele, ha ez a Wilson kölyök nincs ott. Lefeküdtem, a mellemre illesztette a mustártapaszt - alig lehetett nagyobb, mint egy hatszemélyes ebédlőasztal -, aztán vártam a hatást. De a Wilson kölyök megéhezett éjjel - a többit a fantáziájukra bízom.

Miután egy hetet üdültünk a Bigler-tónál, elmentem a Gőzhajó-forrásokhoz s a gőzfürdőzés mellett egy sereg olyan komisz gyógyszert szedtem, amilyet még sose kotyvasztottak. Meg is gyógyítottak volna, de vissza kellett mennem Virginia Citybe, ahol a különféle új gyógyszerek ellenére - mindennap faltam őket - gondatlansággal és túlerőltetéssel sikerült súlyosbítanom betegségemet.

Végül is elhatároztam, hogy ellátogatok San Franciscó-ba, s az első nap, mikor odaértem, egy hölgy a szállodában azt tanácsolta: igyak meg egy liter whiskyt minden huszonnégy órában, s egyik odavaló barátom pontosan ugyanezt az eljárást ajánlotta. Mindegyik figyelmeztetett, hogy egy egész litert igyak meg; azaz összesen kettőt naponta. Megittam, és mégis élek.

Mármost a lehető legjobb szándékkal figyelmébe ajánlom köhögő betegeknek azt a változatos kezelést, amin én nemrég keresztülmentem. Próbálják meg: vagy meggyógyítja, vagy megöli őket, nagyobb baj nem történhet.

Szász Imre fordítása

*

MCWILLIAMSÉK ESETE A TOROKGYÍKKAL

(Elmesélte e könyv szerzőjének egy kellemes New York-i úriember, Mr. McWilliams,
akivel a fentebb említett szerző utazása közben véletlenül találkozott.)

Nos, folytatom, ahol abbahagytam, mielőtt elkalandoztam volna a tárgytól, hogy elmeséljem önnek, milyen szörnyű pusztítást vitt véghez a torokgyík, e rémes, gyógyíthatatlan betegség városunkban, s mennyire megőrjítette a félelem az anyákat; egyszóval felhívtam a feleségem figyelmét a kis Penelopéra, s azt mondtam:

- Drágám, a helyedben én nem hagynám, hogy a gyerek azt a fenyődarabkát rágcsálja.

- Ugyan, ugyan, mi bajod vele? - kérdezte, de ugyanakkor készült is már, hogy a fadarabkát elvegye; az asszonyok a legvilágosabb, legértelmesebb indítványt sem képesek vita nélkül elfogadni; pontosabban a férjes asszonyok.

- Köztudomású, édesem, hogy a fenyő a legalacsonyabb tápértékű fa a gyerekeledelek között.

Feleségem keze megállt, mielőtt a fadarabot elvette volna, s visszatért az ölébe. Szemmel láthatóan megmerevítette magát, s így szólt:

- Mókuskám, te is tudod, hogy nem így van. Ugye, tudod. Minden orvos azt mondja, hogy a fenyőfa terpentinje jót tesz a gyenge hátnak és a vesének.

- Ó, úgy látszik, tévedtem. Nem tudtam, hogy a gyerek veséje és gerince beteg, s hogy a háziorvos fenyő...

- Ki mondta, hogy a gyerek gerince és veséje beteg?

- Te céloztál rá, angyalom.

- Micsoda ötlet! Sohasem céloztam rá.

- Ugyan, drágaságom, két perccel ezelőtt azt mondtad...

- Mit mondtam, mit mondtam?! Nem érdekel, akármit mondtam. Mit árthat az, ha a gyerek egy kis fenyődarabkát rágcsál, mikor ízlik neki? Semmit, te is nagyon jól tudod. És rágni fogja. Na, tessék!

- Ne folytasd, drágám. Belátom, hogy helyesen érvelsz, s még ma elmegyek, és rendelek két-három öl elsőrendű fenyőfát. Az én gyerekem ne szenvedjen szükséget, amíg én...

- Ó, könyörgök, menj már a hivatalodba, s hagyj engem békén. Az ember a legegyszerűbb megjegyzést sem teheti, mert te mindjárt belekapsz, és vitatkozol, vitatkozol, vitatkozol, míg végül magad sem tudod, mit beszélsz, és általában sohasem tudod.

- Rendben van, úgy lesz, ahogy mondod. Utolsó megjegyzésedből azonban hiányzik a logika, és...

Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, hadonászva elrohant, s magával vitte a gyereket. Este vacsoránál krétafehér arccal ült le velem szemben:

- Ó, Mortimer, hallottad?! A kis Georgie Gordon megkapta.

- A torokgyíkot?

- Azt.

- Van még valami remény?

- Semmi az égvilágon. Ó, mi lesz velünk!

Közben a dada behozta Penelopénkat, hogy jó éjszakát kívánjon, s elmondja anyja térdénél a szokásos esti imát. Mikor odaért, hogy "lecsukódik már a szemem", gyengén köhintett egyet. Feleségem, mint akit szélütés ért, hanyatt esett. A következő pillanatban azonban talpon volt, tele félelem ihlette tettvággyal.

Megparancsolta, hogy a gyerek bölcsőjét hozzák be a gyerekszobából a hálónkba; s maga is kiment, hogy a rendelet végrehajtását ellenőrizze. Engem természetesen magával vitt. Sietve elrendeztük a dolgokat. A dadának függőágyat feszítettünk ki a feleségem öltözőszobájában. De most a feleségem azt mondta, hogy messze vagyunk a másik babától, s mi történik, ha nála jelentkeznek a tünetek az éjszaka folyamán - és elsápadt szegény.

Visszaszállítottuk hát a bölcsőt és a dadát a gyerekszobába, és megágyaztunk magunknak a szomszédos fülkében.

Ekkor azonban a feleségem azt kérdezte, mi lesz, ha a baba elkapja Penelopétól. Erre a gondolatra újabb rémület markolt a szívébe, s az egész társaság sem tudta ismét kicipelni a bölcsőt a gyerekszobából elég gyorsan ahhoz, hogy a feleségem meg legyen velünk elégedve, noha ő maga is segédkezett, s csaknem darabokra törte a bölcsőt lázas sietségében.

Lementünk a földszintre. Ott azonban nem tudtuk elhelyezni a dadát, pedig a feleségem szerint a dada tapasztalata felbecsülhetetlen segítséget jelent. Így hát visszatértünk összes cókmókunkkal a hálószobába, s olyan nagy boldogság fogott el, mint a vihar űzte madarat, mikor végre fészkére lel.

A feleségem átrohant a gyerekszobába, hogy megnézze, mi történik ott. Egy pillanat múlva még rémültebben tért vissza.

- Mitől alhatik Öcsike olyan mélyen? - kérdezte.

- Ugyan, drágaságom, Öcsike mindig úgy alszik, mint a tuskó.

- Tudom. Tudom; de most olyan furcsán alszik. Mintha, mintha... mintha nagyon szabályosan lélegzene. Ó, ez szörnyű.

- De, szívem, mindig szabályosan lélegzik.

- Tudom, de most valami ijesztő van benne. A dadája nagyon fiatal és tapasztalatlan. Maria maradjon vele, s legyen kéznél, ha valami történik.

- Ez jó ötlet, de ki fog neked segíteni?

- Te mindenben segíthetsz nekem. Ilyen nehéz időkben nem engedek senkit a gyerekhez nyúlni, mindent magam akarok csinálni.

Én azt mondtam, szégyellném magam, ha lefeküdnék s aludnék, és hagynám őt fáradozni és átvirrasztani kis betegünk felett a nehéz éjszakát. De ő megbékített a gondolattal. Így hát az öreg Maria kiment, s elfoglalta régi helyét a gyerekszobában.

Penelope egyszer-kétszer köhécselt álmában.

- Ó, mért nem jön az a doktor? Mortimer, a szoba nagyon meleg. Ez a szoba túlságosan meleg. Zárd el a szabályozót... gyorsan, gyorsan.

Elcsavartam, s ugyanakkor rápillantottam a hőmérőre, és elcsodálkoztam: miért túlságosan meleg huszonegy fok egy beteg gyermeknek?

Közben a kocsis megérkezett a város végéről azzal a hírrel, hogy az orvosunk beteg, s ágyban fekszik. Feleségem halálra vált arccal fordult felém, és reszkető hangon megszólalt:

- A Gondviselés keze. Így rendeltetett el. Még sohasem volt beteg. Soha. Nem úgy éltünk, ahogy kellett volna, Mortimer. Mindig mondtam neked. Most láthatod az eredményt. A gyerek sohasem fog meggyógyulni. Légy boldog, ha meg tudsz magadnak bocsátani; én sohasem fogom magam felmenteni.

Bántó szándék nélkül, de kissé gondatlanul megválogatott szavakkal azt mondtam, hogy nem tudom, miért éltünk volna olyan romlott életet.

- Mortimer! Öcsike ellen is ki akarod hívni az ég haragját?

Sírva fakadt, de hirtelen felkiáltott:

- A doktor biztosan küldött orvosságot!

- Kétségkívül. Itt van. Csak arra vártam, hogy szóhoz engedj jutni - feleltem.

- Hát add ide. Nem tudod, hogy most minden pillanat fontos? De mi a csudának küldött orvosságot, mikor tudja, hogy a betegség gyógyíthatatlan?!

Azt mondtam, amíg a gyerek él, mindig van remény.

- Remény! Mortimer, a ma született gyerek is jobban tudja, mit beszél. Ha te... Esküszöm, az utasítás azt mondja, hogy óránként egy kávéskanállal kell beadni! Óránként egy kávéskanállal!... Mintha egy egész esztendő állna rendelkezésünkre, hogy a gyereket megmentsük! Kérlek, Mortimer, siess. Adj szegény pusztuló lelkecskémnek egy evőkanállal, és próbálj gyorsabban mozogni!

- De, drágám, egy evőkanálnyi esetleg...

- Ne őrjíts meg!... Szépen nyisd ki a szád, kincsem, egyetlenem; csúnya, keserű papi, de meggyógyítja Nelly-két... meggyógyítja anyuka gyönyörűséges galambját; hamarosan egészséges lesz. No, most szépen mami vállára hajtjuk a fejünket, és egykettőre alukálni fogunk... ó, tudom, hogy nem élhet meg reggelig! Mortimer, félóránként egy evőkanálnyi talán... Ó, a gyereknek belladonna kellene; tudom, hogy az kellene... meg kinin is. Hozd ide, Mortimer. Most hagyjál, majd én beadom. Te nem értesz ezekhez a dolgokhoz.

Lefeküdtünk, s a bölcsőt feleségem párnájához húztuk. A zűrzavar kifárasztott, s két perc múlva már félig-meddig aludtam. Feleségem felkeltett:

- Drágám, kinyitottad a szabályozót?

- Nem.

- Mindjárt gondoltam. Kérlek, nyisd ki azonnal. A szoba nagyon hideg.

Kinyitottam, s utána egykettőre ismét álomba merültem. Feleségem megint felébresztett:

- Szívecském, nem tennéd át a bölcsőt a te oldaladra? Ott közelebb van a fűtőtesthez.

Áttettem, közben azonban belegabalyodtam a szőnyegbe, s a gyerek felébredt. Mialatt feleségem csitítgatta a szenvedőt, újból elszundítottam. Csakhamar a következő szavak távoli mormogása hatolt át kábultságom ködén:

- Mortimer, bárcsak lenne babaolajunk... kérlek, csöngess!

Kótyagosan kimásztam az ágyból, s ráléptem a macskára. Méltatlankodva belém kapott, de egy meggyőző rúgás észre térítette volna, ha nem a széket találom el helyette.

- Mondd, Mortimer, mért nyitod ki a gázt? Megint fel akarod ébreszteni a gyereket?

- Mert szeretném látni, mennyire zúztam össze magam, Caroline.

- Akkor nézd meg a széket is... biztosra veszem, hogy összetört. Szegény macska, képzeld, ha...

- Nem képzelek semmit a macskáról. Mindez nem történt volna meg, ha Maria itt benn maradhat, s elintézi ezeket a dolgokat. Az ő hatáskörébe tartoznak, nem az enyémbe.

- Ugyan, Mortimer, szégyellheted magad. Ilyen megjegyzéseket tenni! Röstellném, ha nem tudnád teljesíteni néhány apró kérésemet ilyen szörnyű órákban, mikor a gyermekünk...

- Jó, jó, mindent megteszek, amit akarsz. De senkit sem tudok felébreszteni ezzel a csengővel. Mindenki lefeküdt. Hol van a babaolaj?

- A gyerekszobában a kandallópárkányon. Ha bemégy, és megkérded Mariától...

Behoztam a babaolajat, s újból elaludtam. Megint csak felzavart:

- Mortimer, nem akarlak felébreszteni, de ilyen hideg szobában nem merem az orvosságot beadni. Nem gyújtanád meg a tüzet? Be van készítve, csak a gyufát kell odatartanod.

Feltápászkodtam, meggyújtottam a tüzet, aztán elkeseredetten leültem.

- Mortimer, ne ülj ott, mert halálra fázol. Gyere, feküdj le.

Mikor felemeltem a takarót, azt mondta:

- Várj még egy pillanatig. Kérlek, adj a gyereknek még egy kis orvosságot.

Adtam. Az orvosság meglehetősen felélénkítette a gyereket, s feleségem felhasználta a rövid ébrenlétet, hogy levetkőztesse, s bekenje babaolajjal. Csakhamar ismét elaludtam, de újból csak fel kellett kelnem.

- Mortimer, huzatot érzek. Határozottan érzem. A betegnek nagyon árt a huzat. Kérlek, tedd a bölcsőt a tűz elé.

Odatettem; megint összecsatáztam a szőnyeggel, s a tűzbe dobtam. Feleségem kiugrott az ágyból, megmentette, s néhány barátságtalan szót váltottunk. Egy kummantásnyi alvási szünet következett, majd a feleségem utasítására ismét felkeltem, és lenmagolajos borogatást csináltam. Rátettük a gyerek mellére, és otthagytuk, hogy kifejthesse gyógyító hatását.

A kandallótűz elég rövid életű. Húszpercenként felkeltem, rátettem néhány hasábot, s ez alkalmat adott feleségemnek, hogy tíz perccel rövidebb időközönként adja be az orvosságot, ami nagy megelégedésére szolgált. Időnként felújítottam a lenmagolaj-borogatást, s a gyerek testének minden egyes szabadon maradt pontján mustárt és más hólyaghúzót alkalmaztam. Reggel felé elfogyott a fa, s feleségem le akart küldeni a pincébe, hogy hozzak még fel.

- Drágám, ez nagyon fáradságos munka, s a gyerek alighanem elég melegen van a dupla öltözetben - mondtam. - Nem tehetnénk rá még egy réteg borogatást, és...

Nem fejeztem be, mert félbeszakította. Jó darabig cipeltem a fát, aztán ledőltem, és horkolni kezdtem, ahogy csak az tud, akinek elszállt minden ereje, s a lelke halálosan kimerült. Fényes nappal volt, mikor szorítást éreztem a vállamon, s hirtelen magamhoz tértem. Feleségem meredten nézett rám, és levegőért kapkodott. Mihelyt nyelvének parancsolni tudott, így szólt:

- Vége! Mindennek vége! A gyerek izzad! Mit csináljunk?

- Az istenért, hogy megijesztesz! Én nem tudom, mit kellene csinálnunk. Talán ha mindent levakarunk róla, s megint a huzatba tesszük...

- Te bolond! Nincs veszteni való időnk! Menj a doktorért. Menj te magad. Mondd meg neki, hogy élve vagy halva, de el kell jönnie.

Kiráncigáltam a szegény beteg embert az ágyból, és magammal hoztam. Ránézett a gyerekre, s azt mondta, nem fog meghalni. Ez kimondhatatlan örömömre szolgált, a feleségem azonban úgy dühbe gurult tőle, mintha az orvos személyes sértést vágott volna a fejéhez. Megnyugtatott, hogy a gyerek torkát valami kis szálka ingerli, attól köhög. Azt hittem, a feleségem kidobja az ajtón. Az orvos közölte, hogy erősíteni fogja a gyerek köhögését, és véget vet a bajnak. Adott neki valamit, amitől a kislány köhögési rohamot kapott, s egyszeriben kiköhögött egy faszilánkocskát.

- Nincs a gyereknek torokgyíkja - mondta. - Fenyőfalécet vagy más hasonlót rágcsált, s egy forgács lecsúszott a torkán. Nem lesz tőle semmi baja.

- Nem - feleltem. - Nagyon valószínűnek tartom. Valóban, a fenyőfában található terpentin nagyon jó bizonyos gyerekbetegségek ellen. A feleségem majd elmagyarázza.

Nem magyarázta el. Megvetően elfordult, s kiment a szobából; de ma is van egy pontja az életünknek, amelyre egyikünk sem utal. Azóta mély és tiszta derűvel folynak napjaink.

Szász Imre fordítása

MARK TWAIN

MEGSZELÍDÍTEM A KERÉKPÁRT

VÁLOGATTA
SZÁSZ IMRE

FORDÍTOTTA
SZÁSZ IMRE
SZENTKUTHY MIKLÓS
SZILÁGYI TIBOR

TARTALOM

BÖRLESZK BIOGRÁFIA
SZERENCSE
POHÁRKÖSZÖNTŐ A CSECSEMŐKRE
ÚJSÁGÍRÁS TENNESSEEBEN
HOGYAN SZERKESZTETTEM MEZŐGAZDASÁGI LAPOT?
A NAGY MARHAHÚSSZERZŐDÉS OKNYOMOZÓ TÖRTÉNETE
LEMONDÁSOM HITELES TÖRTÉNETE
SZENÁTORI TITKÁR VOLTAM
NEMZETGAZDASÁGTAN
TITOKZATOS LÁTOGATÁS
VÁLASZTÁSI HADJÁRAT
A CALAVERASI CSODABÉKA
A ROSSZ KISFIÚ TÖRTÉNETE
A JÓ KISFIÚ TÖRTÉNETE
A KAPITÓLIUMI VÉNUSZ
MEGJAVÍTTATOM AZ ÓRÁM
BORBÉLYOKRÓL
KIKÚRÁLOM A NÁTHÁMAT
MEGSZELÍDÍTEM A KERÉKPÁRT
A TEVE MINT IRODALOMKRITIKUS
A TEMETKEZÉSI VÁLLALKOZÓ CSEVEG
KÉT APRÓ TÖRTÉNET
MCWILLIAMSÉK ESETE A TOROKGYÍKKAL
MCWILLIAMSÉK ÉS A VILLÁM
A VÉSZCSENGŐ
AZ A FRÁNYA NÉMET NYELV
HOSSZÚ ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN
EGYSZER VOLTAM IDEGENVEZETŐ
MEGHATÓ TÖRTÉNET GEORGE WASHINGTON GYERMEKKORÁBÓL
A HÁZALÓ TÖRTÉNETE
INTERJÚ