Maradona nyomában – helyszíni riport Nápolyból
Hol lakott Nápolyban Diego Maradona? Működik-e még a bordélyház a spanyol negyedbeli sikátorban, ahol a város felejthetetlen futballhőse nőkbe és kokainba fojtotta páratlan tehetségét? Igaz-e, hogy a helyiek egy üvegcsében megőrizték az 1991-ben búcsúzó argentin hős könnyeit? Különleges városnézés Maradona nyomdokain.
|
|
| Diego Armando Maradona nyomában járt a Nemzeti Sport (Fotó: AFP) |
Csillag Péter helyszíni riportja 2011-ből balerinákkal töltött estékről, bezárt bordélyházról és nápolyi könnyekről – a 60 esztendősen elhunyt Diego Armando Maradona emlékére – a nápolyi Maradona-kultusz fő színhelyeiről.
A VIRÁGKOR EMLÉKEI
Új korszak kezdődött a Napoli történetében, amikor Diego Maradona 1984-ben a Barcelonától a csapathoz szerződött.
A klub az argentin támadó vezetésével 1987-ben – fennállása során először – olasz bajnoki címet és Olasz Kupaaranyérmet szerzett, majd két második helyezés után 1990-ben újra bajnok lett Olaszországban. De nemcsak a hazai, a nemzetközi porondon is az élre tört: 1989-ben UEFA-kupát nyert, miután a döntőben felülmúlta a Stuttgartot. A Bajnokcsapatok Európa-kupájában 1987-ben és 1990-ben is szép reményekkel indult a Napoli, ám első alkalommal a Real Madrid, másodszorra pedig a Szpartak Moszkva állta az útját (az Újpest legyőzése után). A futballcsillag nápolyi időszakában, 1986-ban kapott világbajnoki aranyérmet az argentin válogatottal, amely 1990-ben éppen a nápolyi San Paolo Stadionban ütötte ki az elődöntőben a házigazda Olaszországot, mielőtt a döntőben elbukott az NSZK-val szemben. Maradonát 1991-ben kokainfogyasztás miatt tizenöt hónapra eltiltották, annak lejártával a Sevilla szerződtette. Soha többé nem játszott olyan kimagasló szinten, mint nápolyi évei alatt. |
Via Scipione Capace 3/a – a posillipói villa
Az erkélyen lomha mozdulatokkal szőnyeget porol egy takarítónő, amúgy a ház kőrül csend, nyugalom és béke honol. Nem úgy, mint húszegynéhány évvel ezelőtt... A nápolyiak sokáig csak találgatták, hol lakik a város (és a földkerekség) első embere, Diego Maradona. Ma nem a titkok korát éljük, hiába emlegetett a helyi szóbeszéd korábban több lehetséges házat is, a megoldás immár három kattintással kinyomozható: Via Scipione Capace 3/a
Ám a neheze csak ezután következik annak, aki a kíváncsiságtól hajtva veszi a fáradságot, és felsétál a villanovai dombokra vezető kaptatón. A tengerre néző villanegyed kanyargós kis utcájában ugyanis kis túlzással tizenöt házon szerepel a hármas szám, ráadásul ebből körülbelül tíz 3/a. Éppen a harmadik palotácskát fényképezem bőszen, amikor egy öregúr a kerítés mögött csaholó kutyája nyomására megkérdezi, mire fel a nagy kattogtatás. A választ hallva mosolyog, majd lelkesedésemet méltányolva odavezet az ötven méterrel arrébb található házhoz.
„Ez?!” – kérdezem leplezetlen csodálkozással, a fényűző kastélyok között meghúzódó, a környékbeli építészeti tendenciákat figyelembe véve közepesen igényes épületre mutatva.
 |
| Maradona egykori villája |
„Ez” – foszlatja szerte végleg illúzióimat a Salvatore nevű szomszéd (négy házzal arrébb lakik, a 3/a-ban), akiben nagyfokú bizalmatlanság munkál. Ennek első jeleként nem mondja meg a vezetéknevét, második jeleként pedig szigorú felesége közelgő lépteire való hivatkozással hirtelen megfutamodik, amikor fotó formájában is megörökíteném. Eddigre azonban már mesélt egyet s mást...
„Nyolcvanhárom éve, vagyis jóval Maradona előtt költöztünk ide a családommal – utal a nyolcvanöt éves öregúr az ötvenéves volt lakótársra. – Nem az övé volt a ház, a klub bérelte neki, az alatta lévő lakást pedig Ciro Ferrarának. Ő aztán meg is tartotta, ma az apja lakik itt, igaz, most nincs itthon. Egy hete azonban Ciro nála járt.”
Nem a levegőbe beszél Salvatore bácsi, a kaputelefonon a következő név szerepel: „Giovambattista Ferrara".
De kié a volt Maradona-lakás?
Bár a tanácskozásba időközben az arra járó postás és az utat ímmel-ámmal fúrogató útmunkás is bekapcsolódik, senki sem tudja megmondani. Akárkié az ingatlan, a még mindig a teraszon tüsténkedő bejárólány tevékenysége alapján két dolog biztos: szép szőnyege és csillogó ablaka van.
 |
| Rossz hírű hölgyek rossz hírű utcája |
„Micsoda balhékat láttunk itt annak idején – legyint az öreg szomszéd, és a lábára mutatva jelzi, hol volt rendben Maradona, majd a fejére bökve érzékelteti, hogy hol nem. – Tanti casini, tanti casini, sok-sok rumli! Testőrök vigyázták a házat fent is, lent is, Maradona pedig csak hozta a nőket, emlékszem, híres balerinák is megfordultak itt. Hogy járok-e még meccsre? Rég nem! Minek menjek, úgyis bundáznak összevissza. Nem volt ez másként Maradona idejében sem. Tudta, hogy a maffiának dolgozott?"
Vico Sergente Maggiore 22. – a vöröslámpás ház
A hatalmas zöld kapu csukva, az ablakok palettája szintén. Bizalmatlan ridegséget áraszt magából a ház, mintha évek óta nem mozdult volna benne semmi, mintha veszedelmes titkokat őrizne. Körülötte nyüzsög a sikátor élete, nem sokkal arrébb egy fiatalasszony kiabál át a balkonokról lógó lepedők, ingek, zászlók között a szemközti ablakban könyöklő néninek. Egy kapualjból rossz arcú férfi méreget, ahogy előveszem a fényképezőgépet és lefotózom a házat.
A nápolyi alvilág hazájában, a spanyol negyedben járunk. Itt, ebben a meredek utcácskában lakott a nyolcvanas évek végén Carmela Cinquegrana, a hírhedt kerítőnő, aki valószínűleg mindenki másnál nagyobb szerepet játszott abban, hogy a kilencvenes évek fordulóján a futballvilág elveszített, a kábítószerek és prostituáltak világa viszont nyert egy legendát. Ő gondoskodott arról, hogy a Napoli királya ne legyen szűkében lányoknak és kokainnak, húsz minőségi alkalmazottja mindig készen állt arra, hogy Maradona szórakoztatásáról gondoskodjon. Ez nem mese, a kilencvenes évek elején például nyilvánosságra került egy lehallgatott telefonbeszélgetés, amelyben két férfi „csajokat és cuccot” kér Maradona számára Carmela asszonytól.
 |
| Kit itt belépsz... |
A történet innentől ismert. A csatár 1991. március 17-én a Napoli–Bari bajnokit követő doppingellenőrzésen megbukott kokainnal, pályafutása fényes szakasza lezárult, el kellett hagynia a várost. Hogy mi maradt belőle Nápolyban, nehéz felbecsülni. Egy kisfiú bizonyosan.
Több bírósági ítélet kimondta, hogy bármennyire nem akarja, a Cristiana Sinagrával töltött éjszakája emlékeként született Diego Sinagra a vér szerinti gyermeke. A fiú az olasz strandfoci-válogatottal elért néhány sikert, apja visszaszerzése terén viszont semmit.
A madám, Carmela Cinquegrana későbbi sorsáról mit sem tudunk, a Vico Sergente Maggiorén található vöröslámpás házról a kilencvenes években azt írták, hogy „állítólag bezárt". Talán a véletlen műve, mindenesetre az internetes keresőben a hölgy nevére az első találatok egyike egy alkalmi kapcsolatokat kínáló nápolyi társkereső oldal.
Piazzetta del Nilo – a belvárosi oltár
„... und das ist der berühmte Altar von Maradona” – igyekszik túlkiabálni az utca zaját a német idegenvezető, miközben mutatóujjával a népes csoport tekintetét a megfelelő helyre tereli. Igen, ez a híres Maradona-oltár, amely mára Nápoly útikönyvekben nem jelzett, mégis kötelező nevezetessége lett.
Nem könnyű megtalálni, a zegzugos utcácskákban bolyongó turistától éber figyelmet és alapos térképismeretet kíván, ám aki eljut a terecskére, kivételes élménnyel gazdagodhat.
 |
| Most akkor döntse el valaki, isteni-e Diego? |
Például azzal, hogy az emlékhely előtt összesűrűsödő tömegben egy bajor úr akkorát tapos a lábára, hogy hirtelen nemcsak Maradonát, de az összes nápolyi csillagot látni véli. Ami a házfalba épített és az idők során egyre több díszlettel kiegészített oltárt illeti, a kiállított kegytárgyakat vizslatva hamar kiderül, ezért érdemes volt eltévedni (még háromszor is). Emitt az isteni I. Diegum Armandus Gennarino Maradona fotója látható, arrébb az II Mattino című helyi újság 1987. május 10-én nyomott különkiadása – aki errefelé nem tudja, hogy a Napoli első scudettójának napja ez, minden teketóriázás nélkül bedobják a tengerbe –, feljebb pedig a legendás tízes emlékére egy tízpesós argentin bankjegyet raktak ki.
Az összeköttetést a mai csapattal a nemes egyszerűséggel Atléta di Cristónak, Krisztus katonájának nevezett Edinson Cavani szentképe biztosítja, a legkülönösebb ereklye azonban kétségtelenül az a hajtincs, amely a felirat szerint valamikor Maradona fején lobogott, s az 1987-es „szent évben” szabadította meg tőle egy olló. Ám Nápoly nemcsak ünnepelni, sírni is szeret. Üvegcse őrzi a könnyeket, amelyek az 1991-es „fekete évben” hullottak a városban. Hogy a „nápolyi könnyek” a távozó Diegótól vagy az elhagyott néptől származnak-e, a feliratból nem egyértelmű. Az üvegkapszula méretéből viszont igen – ha a nápolyiak által összesírt könnyet gyűjtötték volna össze, nem egy kis üveg, de a San Paolo Stadion is színültig telt volna.
MESSIBŐL LEHET MÉG EGY, BELŐLE NEM
 |
| Salvatore Siviero 2011-ben |
– Mit jelent Diego Maradona a nápolyiaknak?
– Nekünk Maradona és a futball egy és ugyanaz – válaszolta Salvatore Siviero, a calciomercato.com, a Nápolyhoz közeli Vico Equensében született sportújságírója. – Vele értük el azt, amiről mindig is álmodtunk. Nemcsak a két bajnoki címről beszélek, hanem arról is, hogy megvertük a Juventust, a Milant és az Intert.
– Milyen volt őt gyermekként látni?
– A szobám teleaggattam az ő képével, de volt cipőm, labdám és mezem is a nevével. A Napoli minden meccse ünnepnek számított, hétről hétre kilencvenezren ünnepeltünk a stadionban. Maradona segítségével rávicsoroghattunk a világra, s azt mondhattuk, hogy erősebbek vagyunk a többieknél. Amikor ő a pályán volt, remegtek aa ellenfelek.
– Az első emlék?
– Diego bemutatkozó mérkőzése Nápolyban. Napoli-Argentinos Juniors barátságos meccs volt, telt ház, és bár nulla nulla lett a végeredmény, óriási érzelmeket kavart bennem is. Az édesapám vitt ki a stadionba. Aznap mehettem vele először.
– Nem halványul Nápolyban a Maradona-kultusz?
– Olyannyira nem, hogy mind a mai napig skandálják a szurkolók a stadionban: „Diego! Diego!” Nekünk ő a világ legjobb játékosa, és örökre az is marad.
– Mégis minden tehetségben az új Maradonát keresik.
– Nem keressük, mert olyan nem létezik, hogy új Maradona. Születhet új Messi, új Cristiano Ronaldo, de új Maradona soha.
|
Ember volt – Szeli Mátyás jegyzete
Ahogy kiléptem a liftből, megrezzent a telefonom.
Diego Maradona meghalt.
Mit lehet ilyenkor írni? Kire emlékezzek egyáltalán? A futball történetének egyik legjobb játékosára? A hatalmas szívű, de távolról sem tökéletes emberre? A már életében sokak által istenként tisztelt mitikus, máskor tragikus hősre?
A hatvanévesen elhunyt argentin olyannyira összetett ember volt, hogy személyiségének minden apró szegmensét figyelembe véve lehet csak teljes egészében megérteni őt.
Az is biztos, hogy reményt adott. Jelképe annak, hogy a „legkisebb fiú” egy áram és vezetékes víz nélküli putriból Buenos Airesen, Barcelonán, Sevillán, Nápolyon és az angol válogatotton („Isten keze” meg az a szóló...) át is képes eljutni a világ tetejére, csak labda kell hozzá.
No meg istenáldotta tehetség...
Utóbbi persze csak keveseknek adatik meg, mégis sok honfitársa érezhette úgy, Diego egy közülük. A mostani sztárok közül sokan oly tökéletesre vannak csiszolva, mintha egy ókori görög szobrász keze közül kerültek volna ki, de néha éppoly élettelennek is tűnnek.
Maradona viszont korántsem volt tökéletes. Élete jelentős részében küzdött a démonaival, a függőséggel. A róla kialakult kép alapján a pályán kívül is olyan könnyednek, ösztönösnek és természetesnek tűnt, mint azon belül, és ezt a szó jó és rossz értelmében is értjük. Ha rá gondolok, gyakorta ugrik be Milan Kundera leghíresebb regényének címe, ez a néhány szó talán összefoglalja, mi is nyomaszthatta: A lét elviselhetetlen könnyűsége.
Maradonát talán éppen ez az esendősége tette sokak szemében emberibbé, és még ha ellentmondásosnak is hangzik, de közben még nagyobbá (másoknak meg persze antipatikussá). Ez emelte mindenki fölé, tette néhol szó szerint vallásos áhítat, olyan imádat tárgyává, amellyel – kívülről nézve – nem lehetett könnyű megbirkózni. Nem volt szent, de zseni volt, milliókat nyűgözött le játékával, a pályán egyszerre volt óriás és az esélyekre fittyet hányó, apró termetű fineszes utcagyerek, miközben egy nemzet jelképévé és bármennyire is elcsépelten hangzik, a sportág halhatatlanjává vált.
Diego Armando Maradona, az ember viszont hatvanévesen itt hagyott minket.
Argentína és a futball lelkéből is kitéptek egy darabot.
*
Gyász: az argentin elnök háromnapos nemzeti gyászt hirdetett
Amint arról beszámoltunk, életének 61. évében elhunyt Diego Armando Maradona, az argentin válogatott világbajnok klasszisa, amelyre reagálva Argentína köztársasági elnöke, Alberto Fernández háromnapos nemzeti gyászt hirdetett – tudta meg az MTI.
|
|
| Diego Maradona életének 61. évében hunyt el (Fotó: AFP) |
Alberto Fernández argentin köztársasági elnök a háromnapos nemzeti gyász kihirdetése mellett Twitter-bejegyzésében búcsúzik a világbajnok labdarúgótól.
„Eljuttattál minket a világ tetejére. Rendkívül boldoggá tettél minket. Te voltál a legnagyobb mindenki közül. Köszönöm, hogy léteztél, Diego. Egy életre hiányozni fogsz.”
|
