Nemes hölgy! im forró üdvözletet
Egy hő szív küld a távolból neked!
Mint az érnek, mely mossa lábadat:
Forrását nem tudod, honnan fakad,
De érzed a kristály-tiszta vizet,
Mely lágy hullámival feléd siet;
Magam neked ki vagyok idegen:
Ez a csermely az én üdvözletem!

Kebledre két édes szülött simul,
Egyik fiad, másik szelíd leányod;
Mig áldva aki adta, kedvesid
Reggel-este imádságodba zárod:
Van más is, aki minden pillanatban
Reájok gondol híven, melegen:
S emlékökhöz e két szót fűzi lelke:
Oh szent barátság! édes szerelem!

S mig egyengetni éltök útait,
Jár a jövőn a hű anyának gondja;
Van, ki álmain egy tündér-világ
Fényét, dicsét, mind-mind fejökre fonja,
Kinek élte, nyugalma, boldogsága,
Kedves szülöttidért nem lenne drága;
Rajtok kivül, ki mindent meghagyok
Szülöttidnek, jó hölgy, az én vagyok!

Emlékezem... szép őszi este volt,
- Sárgán hulltak a fáknak lombjai; -
Midőn a szív csordultig tele van,
Hanem az ajk nem tud mit mondani;
Fiad s leányod karjaimba öltve:
Kimentünk a berekbe, a mezőre.
Érzelminknek nem volt szüksége szóra...
Oh az az est, az a szent, boldog óra
A titok s emlék pecsétje alatt:
Örökre itt, itt... lelkemben maradt!

Lásd! jó anyám régen a sirba szállott,
Megértem én korán az árvaságot;
Mint gyenge hajtás a nyárnak hevén:
A szenvedést korán megösmerém!
S mert nincs, ki vonna hű meleg szivére,
Fájdalmam és örömim osztva, értve:
Anyám helyett, ah mint ohajtanám
Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!
S talán...? ki küldött, csábító remény,
Hogy ámitásid tudva higgyem én!

De bár ne is legyen csak színes ábránd,
Ez érzés, mit vágyó szivem melenget,
Bár a remény nyom nélkül szétenyésszen,
Mint szép álom, mint egy forró lehellet:
Mely tartsa hű lelkem hozzátok kötve,
Az emléket megőrzöm mindörökre!

Ne bánd, oh hölgy! hogy szívök érzetén
Hiven hajolnak magzatid felém!
Mint a lóhere hármas levele:
Hiven összeforrt hármunk kebele;
Halld meg, ha a távollevő barát
Emlékezetnek hallatná szavát;
S ne légy kemény a kedves jó leányhoz,
Ha lelke tán, mint a vándor-madár,
Hol a tavasz virít, az ég sugáros,
Az elhagyott vidékre visszajár.
Engedj szivedben nékem is helyet
Szeretteid között. - Isten veled!

Az 1858.-i kiadás számára Tompa erősen átdolgozta a szöveget.
A korábbi szöveg ez volt:

Édes hölgy, keble szent érzelmivel
Egy ösmeretlen ifju üdvezel.
S bár benne nem lelsz ösmerőst, rokont;
Meghallod úgy-e, amit ajka mond?
Az ifju néked, jó hölgy! idegen, -
Elmellőznéd őt némán, hidegen;
Mert nem tudod, hogy mindenek fölött
Szent nékem a lánc, mely hozzád kötött.

Kebledre híven két szülött simúl,
Fiad s leányod; mondhatatlanúl
Szeretve én is e fiút s leányt,
Megosztám szívem köztük egyaránt.
És a szegény fiú gazdag vala
Barátság- s szerelemnek általa.
Mit nem remélt, oh mit nem álmodott,
Midőn e két hű szíven nyughatott?
De mást akart sorsomnak istene,
Csak álom volt üdvem... s elröppene!
Mert bár hű a barát, hű a leány:
Engem sorsom hullámos kénye hány;
S a hű szivektől messze elragadt,
A sápadt bú s emlékezet maradt
Velem; s ha kérdik: tán beteg vagyok?
A bús válasz pilláimon ragyog.

Emlékezem... szép őszi este volt,
A hallgatag vidéken el-kiholt
Élet- s örömzaj; nem zengett dal, a
Természet egy sápadt beteg vala.
Bús arccal a haldokló betegen
Függvén, az éji hold viraszta fenn
Ifjú özvegyként, s úszó fátyola
El-elborító gyászfelleg vala...
Karjaimra fűzve szívem kedvesit:
- Ott hű barátom, kedves lányom itt -
Kimentünk hárman a liget fele,
Melynek sárgultan hullott levele;
Ah nem tudom, lánykám mit érezett,
Mert néma volt, s mosolygva könnyezett!
Csak szívverése szólott ajka hely'tt...
Emlékezet, ne vérezd e kebelt...!

Hogy boldog voltam, kell-e mondanom!
Nem volt reményem, nem óhajtatom,
Csak egy hiányzott még: áldó kezed,
Hölgy! megszentelni e boldog frigyet.
Látd, földbe tettem jó anyámat én,
Vesztés tanított sírni idején;
És nyughelyét is, hol van? nem tudom...
Emléke nincs, - s bedőlt a kis halom.
Ki jó szívére vonna engemet:
Ő alszik... isten látja lelkemet,
Nincs perc, amelyben nem ohajtanám,
Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!
S talán... ki küldött hívatlan remény?
Hogy ámításid tudva higyjem én...!
-
Ne bánd, oh hölgy! hogy szívök érzetén
Híven hajolnak magzatid felém;
Mint a lóhernek három levele,
Híven összeforrt hármunk kebele;
Halld meg, ha a barátnak ajkiról
Emlékezetnek hű igéje szól;
A jó leány iránt se légy kemény,
Olykor ha bús, ha tán sohajt szegény!
Reménnyel váltva titkon keble szót:
Ne háborítsd az ébren álmodót!
Mig a szívnek reménye, álma van:
Ha küzd, ha fáj is, nem boldogtalan;
S engedj szivedben nékem is helyet
Szerettid közt, oh hölgy! Isten veled!

EMLÉKLAPOK EGY ASSZONYHOZ.

Feléd nem vonzza szívem semmi vágy;
Azt hittem egykor, hogy szerettelek:
Multunk emléke olyanná leve,
Mint elpusztult, fűvel benőtt telek.

Nincs, mit megbánjak, és a multakat
Nincs miért elősohajtani;
Én sem szerettem, te sem szeretél...
Mindkettőnk szíve csak a - hajdani!

-------------

Mi a te kebled? szép fehér lap az,
Zárt levél, benne csábitó szavak,
Piros pecsétje, ajkad, bárkinek
Olvasztó csókján bizton felszakad!

Olvastam én e nyájas levelet,
A kezdő szó igy hangzott: édesem!
Olvasta más a nyájas levelet:
S a kezdő szócska hangzott rendesen.

-------------

Midőn álom közt átölelt karod,
Ajkad susogva monda más nevet;
Most tán más nyugszik karjaid között,
S álmodó lelked engem emleget!

Nem fáj, hogy akkor hozzám hűtelen
S másé volt kebledben a gondolat;
Hogy lelked vágya most felém csapong:
Jó asszony! az nekem gyönyört nem ad.

-------------

Örűl az ifju cserfa, amidőn
Ölelve foly reá az iszalag;
De nyárba' már a vészes inda közt
Ágárul hervadt lombok hullanak.

Örültem én, midőn hókarjaid,
E vészes indák, átöleltenek;
De majdan, féltve ifjú életem
Zöld lombjait: rólam letéptelek!

-------------

Ha elszakadtunk, mint sohajtozál,
S mint vonta a vágy szívemet feléd!
Majd egymásba fonódtak fürteink,
Szívén az ajk az ajk forró lehét...^[15]

S mégis, ha évek mulva mondanám
Ezt néked, vagy te mondanád nekem:

Bizony, bizony! mindketten egyaránt
Így válaszolnánk: nem emlékezem...!

-------------

Tükör vagy, asszony! fényes és sima,
És az is leszesz holtod napjaig;
Arany rámád épségben megmaradt,
Mégis ugy tetszik: már halványodik!

Magát benned meglátja száz alak,
- E tűkör annyi arcot visszaad! -
Emlékezzél rá: a nézők sora
Megritkul, elhágy rövid év alatt!

-------------

Jó asszony! kebled vészes síma tó;
Szép fehér orcád a rengő habon
Úgy űl, miként a mély tó közepén
Fehéren nyíló liliom.

Ki vízi liljomot szakítni vágy:
Örvény csap át a vakmerő felett;
Ki csábitó orcád után hajol:
Elnyeli mély, örvényes kebeled!

-------------

Kebled lángol, s könnyű lapként elég;
S mi szenvedélytől írva rá vagyon:
Olvashatón meglátszik akkor is
Holt betűkben, az égett hamv-lapon.

El nem perzseltem éltem lángodon;
S e képek, melyeket rólad veszek:
Játékbul rajzolt kígyó-alakok,
Ártalom nélkül enyelgvén velek!

Tompa Mihály
összes költeménye

TARTALOM