Réthy Menotti, a magyar birkózósport első nagymenője
A BTC all round sportembere történelmi pillanatban vállalta a (győztes) kapus szerepét a magyar futballban, évekig tartotta a gerelyvetőrekordot. A családi emlékezés szerint a nagy olasz szabadsághős választott nevet neki.
Máig nagy a bizonytalanság a magyar futball legelső lépései körül (ki hozta vagy hozatta be az első labdát, hol és ki dobta oda először az új sportágra fogékonyak lába elé), sőt az első nyilvános labdarúgó-mérkőzés két összeállítása is el-eltér(t) a közlésekben. A BTC sportolóiból verbuvált két együttes 1897. május 9-i találkozójának hatvanadik évfordulójára emlékező Népsport Földessy Jánost kérdezte 1957. május 12-i számában, aki Hajós Alfréd neki elmondott története alapján sorolta fel a neveket, és az 5:0-ra nyerő kék-fehér tizenegy semmiben sem különbözik a Sportvilág meccsnapi kiadásában közölttől: Réthy Menotti (kapus) – Pesky Vilmos, Klebersberg (hátvédek) – Harsády, Bauer Rezső, Iszer (fedezetek) – Ray Ferencz kapitány, Kakas Gyula, Guttmann (Hajós) Alfréd, Szűcs és Gajzágó (csatárok). A teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy első olimpiai bajnokunk egy-egy játékost más poszton említett, de a nevek stimmelnek.
„Réty Menotti mint kapuvéd bizonyára jó aquisitio – legfölebb attól tarthat, hogy kevés lesz a munkája” – tekintett előre a május 9-i Sportvilág, és cövekeljünk is le Réthynél. Nem kérdés, már keresztneve szemet szúr, ráadásul soha többet nem bukkant fel a labdarúgás magyarországi térképén. Ki is ez a figura? Honnan a név? – amely nem vicces (sőt!), mint ahogy az egyik futballtörténeti kötetben olvasható...
Az ügyvéd és családtörténeti kutató, Kovássy Zoltán 1973 februárjában a Lobogóban, majd 1980 szeptemberében az Élet is Tudományban a családi hagyományra támaszkodva megírta, hogy az 1867-ben (már a kiegyezés után) született Réthy keresztapjának Giuseppe Garibaldit kérte fel az 1848–49-es magyar szabadságharcban a főhadnagyi rangig jutó édesapa, Réthy József. A kívánságot az olasz szabadsághős oldalán küzdő „rettenthetetlen magyar”, Türr István tábornok tolmácsolta, aki a kihirdetett amnesztiának köszönhetően szeptemberben visszatért Magyarországra. Garibaldi el is vállalta a keresztapaságot, egyúttal elsőszülött fia, Menotti nevét adományozta a Réthy fiúnak. (Az 1831-ben kivégzett olasz hazafi, Ciro Menotti iránt érzett tisztelete jeléül választotta ezt a nevet 1840-ben világra jött gyermekének.)
|
A „vasminiszter” Baross Gábor 1892-es halála után szoborpályázatot írtak ki, és bár a művek mintáit elbíráló testület Stróbl Alajos tervét jutalmazta első díjjal, a szoborbizottságtól a második helyezett Szécsi Antal kapott megbízást. A művész a két mellékalakot Réthy Menottiról mintázta, nem véletlenül: ő is tagja volt a BTC-nek, így nem kellett tagbaszakadt modellek után futkosnia. Az ipart megszemélyesítő figurán Réthy fényképről ismert arca is visszaköszön a bajusszal. A szoborcsoportot (lásd kis képünkön) 1898. november 20-án avatták fel, 1971-ben áthelyezték, de 2013 óta ismét az eredeti helyén magasodik. Hajós Alfréd 1925-ben úgy emlékezett, Réthy özvegye a Baross téren bérelt lakást, hogy „állandóan maga előtt láthassa elhunyt élettársának bronzba öntött alakját”. Ám könnyen lehet, ez csak legenda, mert Réthy már 1899-től (a szobor átadását követő évtől...) a Csömöri (1906-tól Thököly) út 3. szám alatt lakott, amely gyalog egy-két percre van Szécsi Antal alkotásától – tulajdonképpen a Baross tér egyik vége. |
A keresztelőn Türr és felesége, Adelina Bonaparte-Wyse hercegnő képviselte Garibaldit. Miután más nyom nem erősíti a kétségtelenül érdekes történetet, hinnünk kell a családnak és Kovássynak, illetve kapaszkodjunk bele két apróságba: az 1896–1897-es budapesti lakcímjegyzék Réthy Menotti Garibaldi tisztviselőt említi, aki a Hársfa utca 43. alatt lakik, illetve a Herkules, a Pesti Napló, valamint a Mohács és Vidéke – azonos tudósítói forrásra támaszkodva – Réthy Menotti Garibaldi győzelméről számolt be súlyemelésben a Szabadkai Torna Egylet és az Achilles Sport Egylet 1894. május 28-i palicsi rendezvényén.
Cikkünk kiindulási pontja, vagyis az 1897. május 9-i labdarúgó-mérkőzés – amelyen a BTC atlétái, tornászai, úszói, birkózói vettek részt – Réthy sportpályafutásának amolyan ráadása. A modern magyar sport hajnalának all round képviselője ugyanis vélhetően 1897 februárjában szerepelt utoljára versenyen. Klubja házi viadalán 10 kilós súlygolyóval (10 centi magas deszkáról) 8.60 métert dobott, magasban átvitte a 170 centit, a birkózás után pedig „rugódeszkával lovon széltébe bemutatott gyakorlatok következtek, melyekben ismét Réty Menotti tűnt ki ismert bravourjával”.
Az 1911. augusztus 14-én bekövetkezett halála után öt nappal rá emlékező Sportvilág 1886-os berobbanásáról ír, amennyiben 19 esztendősen Bécsben, életében először gerelyt és diszkoszt a kezébe fogva métereket vert az osztrák vetélytársakra… Ehhez képest egyetlen korabeli lapban sem leltünk rá az epizódra, az Első Bécsi Torna Egylet 1886. június 27-i jubileumi dísztornázásán részt vevő 13 tagú BTC-csapatban nem szerepelt a neve. Első alkalommal 1888 márciusában említi a magyar sajtó, amikor is a Nemzeti Torna Egylet dísztornáján magas korláton, nyújtón, súlydobásban és magasugrásban (165 cm) mutatta be tudását. Tornászként és atlétaként vált ismertté, távolban 610 centinél messzebbre is képes volt repülni, de legemlékezetesebb alakítását 1896 augusztusában Siófokon nyújtotta: rekordtávolságra, 31.50 méterre repítette a gerelyt, országos csúcsa még a századfordulón is érintetlen volt.
Réthy mégis birkózásban véste be legláthatóbban a nevét a magyar sporttörténet márványtábláján. Noha Weissenstein Ödön és Rumboldt Bertalan már az 1870-es években tartott birkózóbemutatókat, a sportág első hazai csillaga titulussal mindenképpen Réthy Menottit illethetjük. A birkózásnak a külföldi profik adtak lendületet, az olasz Robinetti vagy a francia Masson és Boyer 1892-ben lépett fel először a városligeti Wulff-cirkuszban. Nézzük csak, miként történt az ismerkedés augusztus 11-én a délelőtti, rendkívüli műsorban: „A cirkusz a rendes esti előadás képét nyújtotta, mit azonban az ablakokon áttörő forró napsugarak meghazudtoltak. (…) Réthy Menotti állt ki Boyerral először; Boyer hűségesen magyarázta az egyes fogásokat, persze franciául, a miből Réthy vajmi keveset értett, hanem annál többet érzett, mert egy párszor ugyancsak oda ütögette a fejét. Réthy kijelentette, hogy »fél komolyan« óhajt Boyerrel birkózni, és igen szépen támadott párszor és igen ügyesen védte magát.”
Még ez év decemberében a BTC mindenesével, a magyar futball egyik kulcsfigurájával, Iszer Károllyal gyűrték egymást a Markó utcai reáliskola csarnokában, és „15 percz alatt sem tudta szabályosan földhöz vágni (...) a club közszeretetben álló »Tatáját«„. A MAC illusztris tagjával, a későbbi híres sportvezetővel, Tatich Péterrel igen sokat tettek a birkózásért, két küzdelmüket különösen sokat emlegették. A „felhányt homokos talaj” próbára tette őket 1894. május 6-án, a francia (a mai szabadfogáshoz közel álló) stílusban rendezett 15 perces meccs döntetlenül végződött. Szűk másfél év múltán ismét egymásnak feszült a két eltérő adottságú atléta (még nem különböztettek meg súlycsoportokat), a hosszú tudósítás a csata szinte minden rezdülését érzékeltette, az utolsó pillanatokat ezekkel a szavakkal: „Tatich mellen fekszik. Jobb karja a teste alá van szorítva, bal vállát pedig felemeli ellenfele. Teste egészen a jobb oldalán fekszik, bal karja mindinkább hátraszorul, az egyik láb már elhagyta a szőnyeget – ekkor Tatich »állj«-t kiált.”
A birkózást erőfeszítésük ellenére is elhanyagolták a klubok, évente legfeljebb két-három verseny került a programba. Némi segítséget nyújtottak az 1896-ban – hagyományos görög mintára – életre hívott pentatlonviadalok, amelyek utolsó próbája mindig a birkózás volt. Az 1896. május 25-i megméretésen a távolugrás, gerelyvetés, rúdugrás, súlyemelés (más alkalommal a 200 méteres futás, gerelyhajítás, távolugrás, diszkoszvetés) alkotta még az ötpróbát, és az egyes számok után a mezőny legrosszabb eredményt elérő ötöde kiesett. A kvázi döntőnek beillő „birokra” négyen maradhattak, ám Réthyvel senki sem vette fel a küzdelmet, így elmaradt a végső „tusa”.
A BTC Réthy nevét is bedobta az első újkori olimpia magyar csapatának összeállításakor, egyúttal 100 forint költség-hozzájárulást ajánlott fel. Csakhogy részt sem vett az Orczy-kertben sorra kerülő úgynevezett próbaviadalon, vagyis elképzelhető, hogy ő maga nem törekedett részt venni az athéni játékokon. Ettől az évtől ipari felügyelőként dolgozott a kereskedelmi minisztérium égisze alatt, halála előtt hét hónappal nevezték ki valóságos főfelügyelőnek, majd „súlyos baj támadta meg”. Negyvennégy évesen hunyt el a stájerországi Bad Gleichenbergben, 1911. augusztus 17-én búcsúztatták a Kerepesi temetőben.
Öt az egyben – Malonyai Péter publicisztikája
Néhány héttel ezelőtt tanult szerzőtársam, N. Pál József a súlyemelést írta le a sportág moráljánál fényévekkel magasabb nívón (Sportágsirató, október 15.), most én is beállok a sorba – az öttusa kapcsán.
Az esztendő elején már szóltam arról, hogy a hatalmasok fittyet hánynak a múltra, magukat előtérbe helyezve tárgyalnak a sportág ötkarikás részvételéről (Kaparj, kurta!, február 9.), megmentésnek álcázva izzadságszagú erőlködésüket.
A közelmúltban napvilágot látott a terv, ami – a sportág közelében felnőve állítom – kész röhej. Az öt sportágban hatvan (szünetekkel kilencven) perc alatt döntenék el, ki a legjobb. Mert a duma az, hogy a (tévé)nézőt kössék le, mondják, egy óra körüli az idő, amennyit képesek vagyunk egy helyben ülni és figyelni, mert ne tévedjünk: a nézettség meg a jogdíjak diktálnak itt is. Egyébként ha olyat látunk, ami tényleg érdekes, aligha hiszem, stopperrel mérhető a figyelmünk.
Esetünkben a hatalmas rohanás lesz a látvány, amelyben a sportolóknak percek alatt kell átállniuk a következő számra – ne feledjük, öt olyan sportágról van szó, amelyiknek mindegyike önállóan is emberpróbáló.
Napjaink versenyzői azt mondják, nincs beleszólásuk a dolgokba, ők arra készülnek, amire kell. Mi mást tehetnének, ám azért nem ártana, ha figyelnének az eredetre, a hírvivő meséjére. Ezerszer leírtam már, most sem mellőzhetem.
A futárnak fontos üzenetet kell kézbesítenie. Lóra pattan, de a lovat kilövik alóla, a rátámadókkal megvív, majd a pisztolyával fedezi magát, amíg eljut a folyóhoz. Átúszik a másik partra, s végül futva ér célba. Plasztikus történet, a lényeget emeli ki, régen a kezdő öttusázók is fújták, nem vagyok biztos benne, hogy most is.
Mindenesetre az előző két bajnokság győztese, Kardos Bence ismeri. Sőt. Az a véleménye, hogy a tervezett változtatás közel áll hozzá, hiszen – idézem – „a katona egyhuzamban küzdi le az öt akadályt”. Hát... Arról nincs szó a mesében, hogy egyhuzamban, ám az biztos, hogy nem hatvan perc alatt. Jó, hogy nem azt mondja az ifjú tehetség, hogy a hírvivő miért nem „dob” egy e-mailt, vagy teszi fel a közösségi oldalára az üzenetet.
Hatalmas csúsztatás a tervezett módi, főként azért, mert ott van érvként, hogy az öttusa 1912 óta szerepel az olimpiák műsorán. Nos, az öttusa hagyományait nem az jelenti, hogy az öt karika figyel rájuk, hanem hogy évtizedeken át igazi sportemberek vetélketnek egymással és saját magukkal, olyan férfiak (és most már nők is...), akik sokoldalúak, öt sportághoz értenek. Fábián László (olimpiai, hatszoros világ- és ötszörös Európa-bajnok) nem véletlenül állítja: „Az ötnapos öttusa volt az igazi. Akkor a 66 tagú mezőny naponta egy-egy számban küzdhetett, az összetettben elért eredmény pedig valósan tükrözte a felkészültséget.” És még egy mondat Fábiántól: „Egyébként ha megkérdezik, mi vagyok, mivel foglalkozom, elsőre az ugrik be, hogy öttusázó. Mert az vagyok, s az is maradok.”
Hogy ez mit is jelent, arról, hadd idézzem aranycsapataink (Balczó András, Móna István, Török Ferenc, illetve Fábián, Martinek János és Mizsér Attila) tagjainak szavait.
A világ valaha volt legjobbja, Balczó (háromszoros olimpiai, tízszeres világbajnok) egy átlagos napját így rögzíti Dávid Sándor Balczó című könyvében:
„Reggel fél hét tájban kelt, és futott körülbelül hét kilométert, hogy »kirázza az álmot a szeméből«. Bekapott valamit reggelire, aztán fogta a pisztolyládát, kiment a Marczibányi téri lőtérre, lőtt körülbelül százötvenet, összesen mintegy másfél órát töltött ott, aztán vissza a Margitszigetre az uszodába, megfürdött, »toprongyba« öltözött, azaz melegítőbe, és kiment valahová a hegyekbe, futott két órát, azaz huszonnyolc kilométert terepen. Megebédelt, lefeküdt másfél órára, aztán felkelt és kiment megint a hegyekbe, futott két órát, azaz huszonnyolc kilométert, aztán vissza a szigetre, egy hosszú fürdésre. Este vívott még egy órácskát, vacsorázott, naplót írt, lefeküdt.”
A programban tehát csak a lovaglás nem volt benne, ám azok sem voltak könnyebb napok, amikor a lovarda is szerepelt a műsoron.
Amikor pedig abbahagyta, így beszélt: „Azt különben már biztosan tudom, hogy az öttusától szabadulni a civil életemben sem tudok, összenőttünk mi már, nem is látnám értelmét a szakításnak.”
Török Ferenc (kétszeres olimpiai és négyszeres világbajnok), amikor célba ért a győztes tokiói olimpián (1964) úgy kifutotta magát, hogy oxigénpalackra szorult, ám amikor megtudta, hogy nyert, így kiáltott fel: „Ha kell újra lefutom...!” Móna István (olimpiai és négyszeres világbajnok) a mának szólóan mondta a korábbi szabályváltoztatások egyike után: „Nem a lovaspályát kell könnyíteni, hanem meg kell tanulni lovagolni!” És a hagyományokról szólva hozzátette: „Hát ennek vége, ezt tönkretették a felelőtlen sportvezetők, mondvacsinált, nevetséges érvekre hivatkozva, hozzá nem értésükkel, lustaságukkal a könnyebb utat választva.” Ez a lényeg, pedig Móna akkor még nem is sejthette a mai őrületet.
A szöuli klasszisok közül Fábiánt már idéztem. Martinek János (kétszeres olimpiai, négyszeres világ- és egyszeres Európa-bajnok) jelenlegi szövetségi kapitányként finoman fogalmaz, de azért a jelenről kimondja: „Az alapértékek egészen mások, van, amikor a hagyományokkal nem szabad szakítani.” Mizsér Attila (olimpiai, ötszörös világ- és kétszeres Európa-bajnok) a hazai viszonyokról beszél, de szavai jól jellemzik a nemzetközi vezérkart is: „Mindenki a pillanatnyi, rövid távú érdekeit próbálja érvényesíteni. (...) Nincs hosszú távú koncepció a sportágban. (...) Az üzleti életben megtanultam, akkor lehetsz sikeres, ha van egy hosszú távú koncepciód és pontosan tudod, milyen lépésekkel akarsz eljutni a kiinduló ponttól a célig. Mindent ehhez kell igazítani, ennek kell alárendelni, és akkor nem marad el az eredmény sem.”
Nem elbújni akarok az egykori klasszisok mögé, hanem úgy érzem, akkor adom meg a tisztességet az öttusának, ha korábbi világklasszisai mondják el a gyászbeszédet fölötte. A honfitársaim közül, mert én még abban nőttem fel, hogy az olimpiák előtti szokásos össznépi latolgatásnál az öttusázók rendre ott vannak az aranyra esélyesek között.
Rég volt, mostanság ilyesmiről szó sem lehet – az adatok egyértelműen bizonyítják. Például a riói olimpia (2016) számai. A 24.hu tette közzé, hogy a négy esztendővel korábbi (2012, London) időszakhoz képest a sportág akkor nagyjából hatszor annyi pénzt költött el évente, miközben Marosi Ádám 12., Kovács Sarolta és Demeter Bence 17., Földházi Zsófia 27. lett.
Drága kudarc volt.
Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Magyarországon jelenleg összesen 16 olyan öttusázó van, aki már úgy-ahogy nevet szerzett magának, akkor nekünk édes mindegy, hogy milyen a versenyrendszer, de ez már az utódok gondja. A tizenhat között hat a felnőtt versenyző, három-három nő és férfi, az átlagéletkoruk 32 esztendő. Tízen (hét fiú és három lány) egészítik ki tizenhatra a létszámot, ők 21 éven aluliak, de a tizenkilencet már betöltötték.
Így néz ki egy levitézlett hungarikum.
Ha a sportág elöljárói tisztelnék a hagyományokat, akkor legalább lemondanának az öttusa (modern pentathlon) elnevezésről, úgy lenne tisztességes. Lehetne például 5 az 1-ben (a NOB-nak: 5in1), mert olyan az egész, mint a háromféle porból (instant kávé, tejpor, édesítő) kotyvasztott műital, amit igyekeznek eladni a hagyományos és klasszikus „espresso” elnevezés belekeverésével.
De legalább azt senki sem meri mondani, hogy jobb, mint amikor frissen daráljuk és főzzük a kávét.
Hagyományosan.