Tartalom

Bevezetés

Negyedik kötetemben folytatom a sajtó, a média, a tájékoztatás munkatársai és az állambiztonság titkos együttműködésének történetét. Az első kötet: "Televíziósok, rádiósok és az állambiztonság" https://mek.oszk.hu/15000/15087, a második: "Újságírók, szerkesztők, sajtómunkások és az állambiztonság I." https://mek.oszk.hu/16400/16411, a harmadik: "Újságírók, szerkesztők, sajtómunkások és az állambiztonság II." https://mek.oszk.hu/17900/17970

Ha valakit érdekel, hányan olvasták ezeket a köteteket, illetve azt a további kilencet, amely az állambiztonsági tanulmányok témakörében megjelent az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában, kattintson ide: https://mek.oszk.hu/kereses.mhtml?dc creator=Ilkei+Csaba

Miért írtam ezeket a kötetekbe foglalt tanulmányokat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatójaként?

Azért, mert országgyűlési képviselőként (1990 - 1994), a Nemzetbiztonsági Bizottság tagjaként volt alkalmam némiképp megismerni a titkosszolgálatok 1944-1990 közötti tevékenységét, annak számos rejtélyét, történetének legsötétebb fejezeteit, megannyi elfedett titkával, megtévesztő legendájával, cenzúrázott oldalával. Ismereteimet aztán összevetettem - ma már - hatvan éves újságíró, televíziós pályám tapasztalataival, átélt élményeimmel, időnként titokban írt feljegyzéseimmel és elhatároztam az elhallgatott, átírt és átmentett állambiztonsági múlt feltárását úgy, ahogy az tőlem, civil betekintőtől tisztességgel elvárható. Csak azt a mondatot írom le, amit dokumentáltan bizonyítani is tudok. Véleménycikkekre, megrendelt politikai odamondogatásra, az aktuális hatalom propagandájára nem vállalkozom. A leírt szó hiteléhez tartozik, hogy eddig megjelent 12 kötetem és száznál több tanulmányom egyetlen állítását sem kellett helyreigazítanom. Nem voltak bírósági ügyeim, noha feljelentőim akadtak.

A rendszerváltó politikai elit máig érő bűne, hogy a szovjet mintára működtetett állambiztonsági szervezetet nem felszámolta, hanem átmentette, nem feltárta, hanem elhallgatta, nem a felelősöket kereste, hanem a kiskapukat, nem vált meg a hálózattól, hanem saját hasznára beépítette a hátországába, sőt a magyar országgyűlésbe is. A könnyen kijátszható átvilágítási törvény csak a társadalom megtévesztésére volt jó. A 30 éve még III/III-as alhadnagyból mára tábornok lett, aki képernyős sztárként osztja az észt és a morális tanácsokat, a III/II-es fővárosi elhárító tisztből altábornagy és államtitkár, majd államilag támogatott panzió tulajdonos; az egykori hírszerző főnök csendesen beérte egy jól menő patikával. Ahogy a múltban, apjukat követik fiaik a szigorúan fedett állásokba, megéri, az újgazdag réteghez tartoznak, luxus nyugdíjjal. És a hálózat? Az állambiztonsági hálózati személyek, akik nélkül és információk híján nem működhet egyetlen titkosszolgálat sem? 1990-ben százával mentette át őket a politikai rendőrségtől, s minden csoportfőnökségtől a Németh-, Antallés Boross kormány: tegnap még odaát szolgáltál, mától a rendszerváltó erőknél, de morális és lelkiismereti kérdésekkel itt se foglalkozz. Idővel jó néhányan vezető álláshoz jutottak, kitüntetést kaptak jobbról és balról, a vörös csillag rend után a lovagkeresztet is elfogadták, megtanulva azt, mit jelent: a "térdre, imához"! A volt katonai hírszerzés "megnyert" tagjai (így mondják ők azokat, akiket a belügyben ügynöknek neveztek) közül elég sok újságíró kapott a MÚOSZ-tól "Arany toll" kitüntetést, mert pártosan szerezték a hírt annak idején külföldi tudósítóként. (Sehol annyi devalvált kitüntetés Európában, mint Magyarországon.) S noha a katonai hírszerzés máig nem adta le kutatásra volt hírszerző hálózatának iratait az ÁBTL-nek, már majd minden értő és avatott kutató tudja, kikről van szó, mert a mozaikok összerakhatók, a belügyi állambiztonsági nyilvántartó félreérthetetlen válaszokat adott azoknak, akik a HM "megnyertjeiről" véletlenül náluk érdeklődtek az un. "Kérdőjegyeken".

Előző köteteimben többször utaltam arra, hogy a szolgálatok gyakran megvezették a politikusokat, a lebeszélő emberek mindig megindultak, amikor kellett, a politikai pártok fertőzöttségük fokától függően rettentek vissza a jogi lépések következetes végig vitelétől. Például akkor, amikor alkotmánymódosítással kellett volna garantálni a közérdekű nyilvánosság elsőbbségét a jogtalan magánérdekkel szemben. Egyes pártok szerecsenmosdató akció brigádokat vetettek be, küldtek a bíróságra kedvenc ügynökük megmentése érdekében, komikus hazudozás folyt köztudott tényekről. Ma viszont, amikor már megnyílt az állambiztonsági mágnesszalagok hálózati adattára, nincs bátorságuk és tisztességük beismerni: mégsem volt hamis az az állambiztonsági nyilvántartó 6-os karton, aminek a valóságát megerősíti a feltárt adattár. Mintha a volt ügynököknek ma is kötelező lenne a végtelenségig tagadni, soha sem kérni bocsánatot, soha sem adni elégtételt az áldozatoknak. Ez lenne az új állami erény?

Harminc év elteltével továbbra sincs politikai szándék az érintett állambiztonsági hálózati személyek lehetséges teljes körének nyilvánosságra hozatalára. Időnként a túlszaporított, államilag létrehozott történeti kutatóintézetek valamelyikének jól fizetett dolgozója lojalitását bizonyítandó kijelenti, hogy nincs szükség új ügynöktörvényre, ügynöklisták sincsenek, nem a listát, hanem a politikai "struktúrát" kell feltárni, az embereket pedig egyáltalán nem érdekli ez a téma. Ezzel szemben ezek az önmagukkal roppant elégedett intézetek véletlenül sem kezdeményezték az elavult 2003. évi III. tv. korszerűsítését, az utasításokat adó politikusok neve már rég ismert, ügynöklisták csak addig nincsenek, míg össze nem állítják azokat, az emberek pedig azért passzívak, mert leszoktatták őket arról, hogy beleszólhassanak a döntésekbe.

A megpróbáltatásokat elszenvedett áldozatnak egyedül kell harcolni igazsága kiderítéséért, s ha ez sikerül is, neki kell gondoskodnia a nyilvánosságról. Ez a kormány sem akarja parlamenti jóváhagyással, kormányzati forrásból és végrehajtási felelősséggel következetesen végigvinni a múlt lehetséges megismerését az állami élet minden területén, beleértve az igazságszolgáltatás és a tájékoztatás fórumait is. Ezért söpör le minden újabb törvényjavaslatot a rendezésről, a kérdéskör teljes körű tisztázásáról. Erősítve ezzel azt a cinikus álláspontot, miszerint hagyni kell, hogy az ügynökügyek az érintettek kihalásával oldódjanak meg véglegesen, mert minden más megoldás veszélyes és veszteséges az aktuális hatalom számára.

...

2020. októberében
A Szerző

Ilkei Csaba
Újságírók, szerkesztők, sajtómunkások és az állambiztonság
3. kötet