Pelé és Maradona után látszólag nem túl hálás feladat Nobby Stilesról írni. Már csak azért sem, mert az ifjabb olvasók jó része valószínűleg azt sem tudja, ki ő. Illetve ki volt, hiszen életének hetvennyolcadik évében pénteken elhunyt. Ezzel gyászba borítva fél Manchestert és fél Angliát. Elöljáróban csak annyit: mindössze három angol labdarúgó van, aki a világbajnoki cím mellett Bajnokcsapatok Európa-kupáját is nyert, de mivel a liverpooli Ian Callaghan az 1966-os vb-n csupán egy csoportmeccsen jutott szóhoz, valójában ketten járultak hozzá érdemben mindkét trófea megszerzéséhez. Bobby Charlton és Norbert Peter Stiles. Az előbbi igazán nem meglepetés; Bobby Charltonnak, miként a minap születésnapját ünneplő Pelének és Maradonának, születni kellett. Sok millióból egyként, isteni adottság hordozójaként. Az ő pályájuk a hétköznapi lét felett ívelő tünemény, ezért példaképnek is túl merészek. Örök csalódás lesz az osztályrésze annak, aki őket szeretné másolni.
Bezzeg Stiles! Hozzá hasonló magasságba jutó labdarúgó elvétve sem indult olyan mélységből, reménytelenségből, mint ő. Sorsa, karrierje ezért biztatás lehet minden gyerkőc számára, hiszen egyszerű az üzenete: „csak” nagyon kell akarni és mindent meg kell tenni. Nobby nem heroizálja magát 2003-as életrajzi könyvében, „rajtpozícióját” az élethez így írja le: „Félvak törpének születettem, akit csecsemőként a németek bombáztak, egyévesen pedig átment rajtam a trolibusz.” Poénnak ül, valóságnak azonban traumatikus lehetett. 1942. május 18-án azért nem látta meg a napvilágot, mert a családi ház pincéjébe nem sütött be, ők viszont a Manchester elleni német légitámadás elől oda menekültek. Ha nem is volt törpe, de kirívóan mélynövésű igen, és akkoriban, különösen a brit szigeten ennyi elegendő is lehetett ahhoz, hogy a futballpályák környékéről is eltanácsoljanak valakit. Rövidlátó lévén szódásüveg talpú szemüveget hordott, amelyet a pályán lencse pótolt, nagyon fiatalon kopaszodni kezdett, ezért haját az egyik oldalon megnövesztette és átfésülte a másikra, ráadásként, mivel tizenöt évesen gyakorlatilag teljesen elveszítette a felső fogait, műfogsort viselt. Íme, az antihős és antisportoló mintapéldánya.
Matt Busby, a Manchester United menedzsere mégis meglátott a kölyökben valamit. A ragaszkodását, az eltökéltségét, a makacsságát. A mozdulatában, ahogy edzés vagy meccs előtt a protézisét dacosan kivette a szájából, a vigyorában, amivel az avatatlan ellenfelet megrémisztette. Talán abban is, ahogyan az öltözőben a „nagyok” csukáit pucolta. Hibapont itt sem lehetett. Stiles utóbb úgy emlékezett, ügyelt arra, hogy mindenkié ragyogjon, de különösen a kedvencéé, a bálványáé, Eddie Colemané. Ő lett aztán a Manchester United 1958. februári, müncheni repülőgépkatasztrófájának legfiatalabb áldozata. Nobbyt sokkolta a hír, de már csak azért is fel kellett dolgoznia, mert nyolc játékos halála nyitotta meg előtte az utat az első csapat keretébe. Ha nem is ezen az iszonyatos áron, de mindig erről álmodott, készen kellett állnia. Hiszen Bobby Charlton mellett túlélte a tragédiát – bár kétszer is feladták neki az utolsó kenetet – Matt Busby is, akinek még akadt dolga az árnyékvilágban. Fel kellett építenie a nagy Unitedet, amelyben szükség volt legalább egy igazi „rombolóra”.
Busby visszatérő taktikai utasítása így szólt Nobbyhoz: „Az első öt percben tudatosítsd az ellenfélben, hogy a pályán vagy.” Ő ezt sohasem mulasztotta el. Félelem nélküli, akár önveszélyesen áldozatkész szereléseivel, a rivális rohamainak és akaratának megtörésével, legegyszerűbb passzaival, a művészek, Charlton, majd George Best és Denis Law kiszolgálásával. Az ő interpretálásában ez így festett: „Feladatom az volt, hogy megszerezzem a labdát, átadjam Bobbynak, és segítsem, hogy azt tegyen vele, amit jónak lát. Hogy erről másoknak mi a véleményük, az sohasem érdekelt.”
Abszolút megbízhatóság, rendíthetetlenség, alázat, a futball megtanulható elemeinek maradéktalan elsajátítása, a kiugró képességek nélkül is érvényesíthető erények tökélyre vitele. Látszólag ilyen egyszerű. A Bolton elleni, 1960. októberi bemutatkozást az MU színeiben kupagyőzelem, két bajnoki cím, BEK-diadal követte, és mindezek tetejében Alf Ramsey meghívója a hazai világbajnokságra készülő válogatottba. 1965 áprilisában, a skótok ellen debütált, több mint egy évre rá, a vb kezdő tizenegyében már kőbe vésték a nevét. Mind a hat mérkőzésen játszott. Sir Alf utóbb kijelentette, öt világklasszis volt a keretében, és egyikük Stiles. Még arra is képes lett volna érte, hogy a torna kellős közepén lemondjon a kapitányi posztról. A franciák ellen ugyanis Nobby a hajrában egy elkésett szerelési kísérlettel súlyos sérülést okozott Jacques Simonnak, amiért mind az angol szövetség, mind a média a kihagyását követelte. Ramsey rövidre zárta a polémiát: nem szándékos, hanem rossz ütemű belépő volt, Stiles marad, illetve ő megy, ha nem küldheti pályára azt a csapatot az argentinok elleni negyeddöntőben, amelyet szeretne.
A „Fogatlan tigris”, ahogy sokkal inkább tisztelték, mintsem csúfolták, megszolgálta a bizalmat, a portugálok elleni elődöntőben élete legjobbját nyújtotta. Nem is akárki ellen, a kilenc találattal vb-gólkirály, az előző két mérkőzésen a brazilok ellen két, majd az észak-koreaiak ellen négy gólt szerző Eusébiót kellett semlegesítenie. Hamisítatlan stílusában így idézte fel a hozzá intézett kapitányi intelmet: „Alf mindig a teljes nevemen hívott, Norbertnek. A portugál meccs előtt azt mondta, Norbert, azt akarom, hogy iktasd ki Eusébiót. Visszakérdeztem: hogy érted, Alf, erre a mérkőzésre vagy általában?” Alf beérte a mecccsel, Norbert pedig tökéletes emberfogással nullázta le a vb klasszis csatárát, akitől a 82. percben csupán egy tizenegyesre, szépítésre futotta. A döntőben nem egy kiválasztott játékost kellett féken tartania, hanem afféle elősöprögetőként a teljes nyugatnémet rohamosztagot. A finálé délelőttjén szokása szerint még templomba ment. Mivel vallásossága mellett elképesztően babonás is volt, ugyanazt az inget, nyakkendőt, nadrágot, zoknit és alsóneműt öltötte magára, mint a Mexikó elleni, első vb-győzelmet követően minden alkalommal, de társai élcelődésére folyamatosan bizonygatta, hogy naponta mosat.
Az aranyérem megszerzése, a beteljesülés aztán először szakította át nála a gátat. Angliában a mai napig ismert és örök emlék, amint egyik kezében a Jules Rimet-kupával, másikban a műfogsorával különleges táncot lejtett a Wembley gyepén. Ennek bizonyítékaként harminc évvel később, az 1996-os, ismét hazai Eb „Három oroszlán” című dalába is belefoglalták Nobby táncát, sőt, az 1998-as franciaországi vb-reményekre utalva így írták át a nótát: „We can dance Nobby's dance, we can dance it in France” Mintha mi évtizedekkel az 1954-es vb után Zakariás Józsefről énekelnénk, vagy éppen '66-ból a Garrinchát leradírozó Szepesi Gusztávot, esetleg Káposzta Benőt foglalnánk strófába. Stiles öreg fejjel is büszkén mesélte, hányszor állították meg ismeretlen srácok azzal, hogy ugye ő az a fogatlan fickó a Wembleyből?
Pedig megjárta az árnyékos oldalt is. A válogatottból kiszorította a tottenhames Alan Mullery, játékos-pályafutása lezárása után erényei a sikeres edzői munkához kevésnek bizonyultak. Az 1980-as években anyagi és lelki gondok gyötörték, depresszióba csúszott. Amint erről a Manchester Unitednél értesültek, 1989-ben mentőövet dobtak neki, visszahívták utánpótlásedzőnek. Úgy hálálkodott, hogy Sir Alex Ferguson telefonja az üdvösséget jelentette; olyan ifjoncokba plántálhatta bele különleges harci szellemét, mint Ryan Giggs, Gary Neville, David Beckham, Nicky Butt.
Halála napján, pénteken Neville így búcsúzott tőle: „Köszönet mindenért. Te tanítottál meg minket arra, hogyan kell küzdenünk a vörös mezben.” Geoff Hurst, a '66-os vb-döntő háromgólos hőse a csapat lelkének nevezte, a Manchester United ekképp méltatta: „Klubunk történelmének titánja, szívéért és személyiségéért dédelgetett kedvenc pályán belül és kívül is.”
Lám, mire vitte a félvak, fogatlan törpe! Akinek története mindannyiunkról szól. Arról, hogy mik lehetnénk, és – roppant kevés kivételtől eltekintve – mik nem leszünk.
