Mi vezetett az örmény holokauszthoz?
2015. április 24. 13:06
URL: http://mult-kor.hu/mi-vezetett-az-ormeny-holokauszthoz-20150424
A napra pontosan egy évszázada kezdődött örmény népirtás 2015-ben a politika és a közvélemény érdeklődésének homlokterébe került. A genocídium elismerése igencsak megosztja a világot, jelenleg ugyanis csupán 24 állam tartja népirtásnak az örmények lemészárlását, az örmény-török kapcsolatokat pedig a mai napig mérgezi. A világ örménysége immár száz éve küzd a tömegmészárlások teljes feltárásáért, elismeréséért és - legalább szimbolikus - kárpótlásáért, amitől a török fél elzárkózik. A harcot ma már szerencsére nem a csatatereken, hanem a tudomány asztalain vívják, és nem csak az áldozatok pontos számát illetően, de még a „ki ütött először” kérdésben sincs a törökök által is elfogadott közös álláspont. Mindenesetre sokakban felmerülhet a kérdés: a szultánok által a keresztény örményeknek több mint négy évszázadon át biztosított kiváltságos helyzet megadásától hogyan jutott el a török politika az örmények szisztematikus deportálásáig és a kiirtásukra tett kísérletig. Az alábbiakban erre keressük a választ.
Birodalmak árnyékában
Az örmények már az ókorban is a kelet-anatóliai térségben éltek, és a Földközi-tengerig érő Kilikiától a Tigrisen és az Eufráteszen át a Kaszpi-tengerig is el-elvándorolgattak az idők során. Míg államukat északról a Kaukázus láncai védték, a többi égtáj felől a szomszédos birodalmak terjeszkedésével kellett szembenézniük hosszú történelmük során. Az Óperzsa Birodalom, majd a makedón utódállamok szatrapiájaként (tartomány) már kezdettől fogva élveztek bizonyos önállóságot, különállást, így akkor is, amikor i.sz. 301-ben a római protektorátus alatt álló III. Tiridátesz királyuk államvallássá tette a kereszténységet. Ezért is szokás az örményeket az első keresztény népként számon tartani.
A római-párthus, majd az újperzsa konfliktusok megmutatták, hogy a civilizációk ütközőzónájában a függetlenség csak rövid időszakokra biztosítható. Az arab kalifa és a bizánci császárok fennhatósága után a szeldzsuk-török áradat nyitott új korszakot a térségben. Mikor 1453-ban az oszmán szultán bevette Konstantinápolyt, a kereskedelemmel és kézművességgel foglalkozó örmények már egy egész városrészt laktak. Az örmény „anyaország” a következő évszázad során került az oszmán-törökök kezére, ám az isztambuli szultán-kalifák - arab elődeik politikáját folytatva - bölcsen elzárkóztak az erőteljes vallási asszimilációs törekvésektől. Amennyiben az iszlám által „könyves vallásúaknak" titulált zsidók és keresztények elismerték a szultán főségét, közösségi életüket zavartalanul élhették.
Az Oszmán Birodalom történetét végigkísérte ez a fajta tolerancia, sőt az örmények - miután II. Mehmed gazdasági és vallási kiváltságaikat hűségükért cserébe megerősítette - a birodalom leglojálisabb keresztény alattvalóinak számítottak. Az örmény törzsterület azonban veszélyes volt, mert az oszmán időkben a perzsa-török háborúk ütközőzónájában feküdt, így a zsidósághoz hasonlóan az örmény is lassan a diaszpórák népévé vált. Az Oszmán Birodalomban emellett virágzott az örmény gazdaság: kereskedőcsaládjaik és bankjaik behálózták az egész államot, és a szultán egyik legfőbb hitelezőivé váltak.
A XIX. században, a nemzeti ébredés korszakának beköszöntével fogalmazódott meg a nemzetállamok gondolata, és ekkor tűnt fel egy újabb birodalom a határvidéken: Oroszország. 1828-tól ugyanis már a cár fennhatósága alá is kerültek örménylakta vidékek, a szultán „legfőbb ellensége” pedig előszeretettel tetszelgett a Porta elnyomott keresztény és/vagy szláv népei, köztük az örmények megmentőjének szerepében. A krími és az 1877-78-as orosz-török háborúban néhány helyen már felszabadítóként üdvözölték a bevonuló oroszokat. A konfliktust lezáró berlini kongresszus nagyfokú örmény autonómiáról rendelkezett, ám az nem tükrözte az egész közösség, illetve a vezetők terveit, hiszen az örmények meg voltak elégedve az Oszmán Birodalomban elfoglalt helyzetükkel.
A pántörök ideológia és az örmények
Az 1887-ben Genfben létrehozott Hncsak párt egyik agitátora 1894-ben rávette a szaszuni örményeket arra, hogy ne fizessék meg a kötelező "hafirt", vagyis a védelmi hozzájárulást a helyi kurd vezetőknek, amit a török kormány az állam elleni felkelésként értékelt. A „Véreskezű” jelzőt részben ezért is kiérdemlő II. Abdülhamid (1876-1909) szultán nem csak a lázadást fojtotta vérbe, a bosszúhadjáratot tömeggyilkosságok is tarkították: a több mint tíz évig elhúzódó pogromok során hozzávetőleg negyedmillió örményt mészároltak le. A szultán különleges fegyverhez nyúlt az örmények megregulázásakor: kurd lovas alakulatokat hozott létre a térségben, hogy a hadsereg ilyen irányú feladatait segítsék - a kurdok a világháború alatt is hasonlóan segítették a törököket, ami azért különös, mert a köztársaság-alapító Atatürkkel viszont már szembeszálltak.
Az 1908-1909-es „ifjútörök forradalom” látszólag modern, parlamentáris, liberális alapokon nyugodott, de lassan kiderült, hogy ideológiájuk nem sok jóval kecsegtet az örmények számára. Mint ismeretes, a szultán trónfosztása után az Egység és Haladás Komité (İttihat ve Terakki Cemiyeti; Committee of Union and Progress – CUP) ragadta magához puccsal a hatalmat és az egyre inkább reprezentatív szerepet kapó új szultán, V. Mohamed (1909-1918) mellett a pártvezetés kezébe ment át az államhatalom. Az 1913-as puccstól a világháború végéig tartó korszakot nevezi a történetírás a „három pasa” uralmának.
A kormányfői posztnak megfelelő jogokkal bíró nagyvezír, Mehmed Talât pasa, a hadügyminiszter Iszmail Enver pasa és a flottaügyi miniszter, Ahmed Dzsemál pasa triumvirátusa az örmény kérdésben is más felfogást vallott. A három vezető már nem az oszmanista ideológiát tartotta a birodalmat egyben tartó erőnek, eszerint ugyanis minden alattvaló ugyanúgy a szultán alattvalójának számított, és vallása mellett az uralkodóhoz való lojalitása határozta meg a társadalomban elfoglalt helyzetét. Az iszlamizmus előtérbe helyezése vallási alapon kovácsolta volna egybe a birodalmat, ám már ez is problémákat vetett fel a soknemzetiségű és sokvallású birodalomban, ráadásul az ifjútörökök maguk sem voltak vallásosak. A három pasa azonban egy új utat jelölt ki: a pánturkizmus ideológiáját.
A nacionalistának aligha nevezhető, soviniszta eszme a török elemet, a türk népeket emelte piedesztálra. Az ideológia „főpapjának” tartott Ziya Gökalp és Enver pasa terveiben egy, a Balkántól Közép-Ázsiáig húzódó, a türk népeket egyesítő állam terve szerepelt, amibe aligha fért bele a több millió zsidó, arab, keresztény görög, örmény vagy szír. Már 1910-ben felmerült a szűkebb vezetés egyik ülésén az örmény kérdés "végső megoldásának" gondolata.
A vészkorszak kezdete
Az első világháborút megelőzően mintegy 2-3 millió örmény élt az Oszmán Birodalom területén, míg a cári Oroszországban ennek nagyjából a fele. A törökök számára (a gallipoli partraszállásig) főhadszíntérként kezelt Kaukázusban, tehát örménylakta területen indult meg az Oszmán Birodalom háborúja az ősellenség Oroszország ellen 1914 októberében.
Az orosz politika már ekkor az örmények fellázításával próbálta ellenségét gyengíteni, emellett rengeteg örmény szolgált a cár seregében, őket legfőképpen helyismeretük miatt alkalmazták a térségben. A törökök részben ezzel magyarázták az örményellenes intézkedéseket - az utókor hajlamos megfeledkezni arról, hogy a török vezetés ugyanezt a taktikát követte a Kaukázus orosz vidékein élő muszlimok és grúzok esetében is.
Az 1915-ös évvel az örmény történelem legsötétebb korszaka köszöntött be. Februárban hozzáláttak az örmény közösség lefegyverzéséhez: először a hadseregben szolgáló mintegy 200-250 ezer örmény katonát vezényelték át fegyvertelen munkaszolgálatra, ami az anatóliai hegyek zord téli időjárása és a kegyetlen bánásmód együttes hatásának köszönhetően végzetesnek bizonyult. A hatóságok ugyanakkor a fegyverek beszolgáltatására szólították fel az örményeket (a nem-muszlimok fegyverviselési tilalma már a múltté volt, az ifjútörök forradalom óta a „forradalom védelmében” törvényesen tarthattak fegyvert).
A lefegyverzés csak az első lépcsőnek bizonyult, hamarosan megkezdődtek a letartóztatások: elsőként a legutóbbi örmény lázadás egyik fészkéül szolgáló kilikiai Zejtun (török: Süleymanlı) örmény előkelőit kísérték be március 25-én, amit április 8-án a többi örmény lakos deportálása követett. Még a tömeges leszámolás előtt, április 20-án tört ki Van városában az egyetlen olyan örmény felkelés, amely - az örmény népirtás történetének neves kutatója, Vahakn N. Dadrian szociológus szerint - nem közvetlen önvédelemből született. (The Armenian question and the wartime fate of the Armenians as documented by the officials of the Ottoman Empire’s world war I. allies: Germany and Austria-Hungary. In: J. Middle East Stud., 2002.).
Enver pasa sógora, Jevdet Bej négyezer újoncot kért Van városától, ám ennek csak a tizedét ajánlották fel, a maradékot az ezt törvényesen helyettesítő fejadó formájában rótták le. Ezt tüntetés, majd egy incidens követte, az ennek kivizsgálására küldött örményeket pedig a hatóságok hidegvérrel meggyilkolták: ekkor lázadt fel Van városa és kezdődött meg a török ostrom. A környékbeli örmény falvakban a harcok során már az első napokban megkezdődött a népirtás, amelynek a tavasz folyamán mintegy ötvenezren estek áldozatául.
Szisztematikus leszámolás
Április 24-én 235 örmény értelmiségi vezetőt tartóztattak le Isztambulban minden jogszerűséget mellőzve. Annak ellenére, hogy a háború egyik legöldöklőbb csatája kezdődött meg a Dardanelláknál, a török hatóságok még két hullámban börtönöztek be több száz örményt birodalom-szerte - legtöbbjüket azonnal megölték. Talât pasa az eseményeket önvédelemnek állította be az őt kérdőre vonó amerikai nagykövetnek.
Május 30-án a minisztertanács elfogadott egy rendelkezést, ami lehetővé tette a haderők számára, hogy az „árulásgyanús” és „kémkedésgyanús” személyeket deportálják. Ezzel kezdetét vette a harmadik fázis: a tömeges deportálás (Cristopher J. Walker: World War I. and The Armenian Genocide. h. n., é. n.) Az örmény emlékezetben Zeitun városa a deportálások kezdetének a helye, míg április 24., a „Vörös Vasárnap” a szimbolikus kezdődátuma: azóta emlékeznek ezen a napon az örmények világszerte a genocídiumra.
Az elkövetkező hónapokban szisztematikusan gyűjtötték össze az örményeket, hogy „átköltöztessék” őket új otthonaikba, ami valójában a szíriai és iraki sivatag koncentrációs táborait jelentette. Sokakat már az összefogdosásnál lelőttek, de a legtöbben az út során vesztették életüket a kimerültség, a szomjúzás és az éhezés következtében, vagy éppen török vagy kurd katonák bajonettjei által. Az Eufrátesz és a Tigris már-már az “alvilág folyójaként" őrződött meg az örmény történelmi emlékezetben, lévén hogy tömegek vesztek a vízbe a táborokba vezető úton.
Ám az örmények nem egy helyen megvédték magukat és fegyvert ragadtak. A vaniakat kivéve mindegyik ilyen felkelés a deportálásokra adott válasz volt, így nem állja meg a helyét az a török érvelés, hogy az örmények kezdték a harcot. Ahogy az sem, hogy a deportálások mindössze az orosz front tehermentesítését szolgálták, ugyanis szerte a birordalomból, még az európai területekről is megindultak a halálmenetek. Az áprilisban letartóztatottak közül alig tucatnyi örmény élte túl a mészárlásokat.
Az áldozatok számát illetően csak becsléseink vannak: az általánosan elfogadott nézet szerint 1,5 millióan estek áldozatul az örmény genocídiumnak, de a vizsgálatot nehezíti a török levéltárak kutathatósága is. A török politika nem kis dilemmával szembesül a kérdés kapcsán, ugyanis amennyiben elismeri, hogy 1915-1920 során népirtás történt, akkor köztársaságuk kiépítésének, megalakulásának időszakát „mocskolják be”. Bár a „három pasa" korának 1918-ban, tehát még a szultanátus alatt végeszakadt (a Berlinben bujkáló Talâtot például egy örmény túlélő lőtte le 1921-ben), sokan az 1923-ban kikiáltott köztársaság alapítói közül érintve voltak a genocídiumban.
Ez az új, republikánus török ideológia vérben való fogantatása mellett az államalapító Musztafa Kemál Atatürk ma szentként tisztelt személyét is érintheti, hiszen bár az első világháború alatt még nem volt a vezetőség tagja, kormányfőként az 1920-as török-örmény háborút már ő vezette. Emellett a genocídium elismerése után felmerülhet a több százezer emberéletet követelő asszír és görög exodus is, amely az örménnyel párhuzamosan zajlott le (a görög háború 1922-ig eltartott) és amelyet szintén népirtásként tartanak számon.
A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és műödtetése konvergencia program” című kiemelt projekt keretei között valósult meg.
