Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet

És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés

És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

Ah, mért most él ő, e ragályban, itt,
Létével mentve a gazt, a pogányt,
Míg általa a bűn emelkedik
S társaságával díszíti magát?!

Tolvaj ecsetnek adjanak csinált
Látszatot arca élő színei?
Szegény szépség mit keres imitált
Árny-rózsát, ha az övé igazi?

Mért most? Itt a természet csődje: fürge
Erein nem süt át, hisz pang, a vér;
Egész kincstára ő: sokakra büszke,
De ma csak az ő betétjein él.

Őrzi is! Kincsként mutogatja őt:
Mily dús volt e nyomorult vég előtt!

Így arca tűnt napok rajza, mikor
Úgy élt és halt a szép, mint a virág;
Mikor fattyú dísz még nem volt sehol,
Vagy nem lakhatta élők homlokát;

Mikor halottak arany fürtjeit,
Sírok jogát, kéz nem gyapjazta le,
Hogy második főn éljék második
Életüket, mint mások öröme.

Benne ama szent antik kor virul,
Mely cicomátlan volt, igazi, hű,
Mely nyárért más zöldjéhez sose nyúlt,
S nem régi dísztől új és gyönyörű;

Őrzi is a természet, mintaképp:
»Nézd, korcs Művészet, mi a régi Szép!«

Azon, mit rajtad földi szem elér,
Nem javíthat szívbeli gondolat;
A nyelv (a lelkek hangja) csak dicsér,
Mondván, bár ellenség, színigazat.

A külső dics külsődre korona;
De mind, aki így elismert, szavát
Másképp forgatva, elferdíti, ha
Beléd a szemeknél mélyebbre lát:

Lelked szépségét lesi, s ahogy a
Tettek mérlegén szállsz alább s alább,
Szeme nyájas bár, rút gondolata
Buja gyom-szaggal övez, szép virág:

S hogy színre s illatra egy nem lehetsz,
Azért van, mert elközönségesedsz.

Hogy ócsárolnak, ne bántson soha,
A vád mindig a nemest kezdi ki;
Gyanú a szépség ornámense, a
Varjú, mely az ég fényét keresi.

Légy jó, s ha a kor körülhízeleg,
A rágalom is csak emelni fog;
Mert az üszök bűn szűz bimbót szeret
És folttalan derű a tavaszod.

Túl vagy az ifjúság csapdáin: a
Harc elkerült, vagy győzted rohamát,
Dicsfényed mégsem dicsfény annyira,
Hogy az irigység ne nőjjön tovább:

Ne érne vád, egymagad már szívek
Országait szerezted volna meg.

William Shakespeare
Szonettek