Másfél év van még a trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulójáig, de karácsony előtt nem sokkal meg is érkezett a boltok kirakataiba az első könyv, amely valamiféle revelációt ígér az emléknap elé. Az összeesküvés-elméletekre szomjazó közönség köreiben hosszú idő óta töretlenül népszerű Drábik János Százéves Trianon című munkája – fogalmazzunk így – műfaji, nyomdászati és intellektuális bravúr egyszerre. Ablonczy Balázs történész könyv(nem)ajánlója a Válaszon.Válasz Online szerkesztőségi tulajdonban van, létét „előfizetőinek” köszönheti. Kérjük, csatlakozzon támogatói körünkhöz, cserébe napi tartalomajánlót, klubm
Lehetne legyinteni, persze. Van egy nyolcvan feletti idős úr, az esetek nagy részében mindig decens zakóban-nyakkendőben, a divatból a kilencvenes évek végén kiment nyakkendőcsipesszel, aki tetszőleges sufnitévé vagy webcsatorna műsorában magyarázza a világot a rendszerint teljesen megkukult műsorvezetőnek. A kukulás nem véletlen: Drábik János specialitása, hogy bármilyen beszélgetés tizenhetedik másodpercétől indulatosan kiabál, és senki nem tudja nála hitelesebben, robbanásra kész aortával kiejteni azt a hangsort, hogy „a csirkefogó, szabadkőműves Edvard Beneš vezette, aljas, (szün) rabló, (szün) szlovák, (szün) testvéreink”.
Igazából félő, hogy egyszer lájvozás közben történik vele valami visszavonhatatlan.
Az igazi férfi
Az 1938-ban született Drábik az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karának elvégzése után különböző munkakörökben dolgozott Budapesten, saját életrajza szerint vállalati jogászi állások mellett ebbe azért belefért a Kossuth Rádió abszolút politikamentes hírszerkesztősége és a KISZ KB kulturális osztálya is. Jóval negyvenéves kora felett emigrált az Egyesült Államokba, majd 1983-tól a Szabad Európa munkatársaként Münchenben dolgozott 1993-ig. Írásaival a kilencvenes évek óta van jelen a magyar nyilvánosságban: Tőke Péter paranormális politikára szakosodott Leleplező „országkrónika könyvújságjában” jelentek meg ezek, majd a kétezres évek elejétől a Gold Book adja ki könyveit. Később a korai Echo Tv-ben Szaniszló Ferenc legendás műsorának, a Világ-Panorámának volt rendszeres vendége. Egyszer a politikával is megpróbálkozott: az 1998-as országgyűlési választásokon a Giczy György-féle KDNP jelöltjeként indult Budapest 1. kerületében, és 1,87%-ig jutott. Két tucat könyve jelent meg, van saját blogja, rajongói oldala a Facebookon 16 ezer követővel, Youtube-on megosztott videói közül némelyik több mint kétszázezer nézőnél jár, a Magyar Elektronikus Könyvtárba feltett műveit pedig több tízezren olvasták. Jelenleg az Országos Trianon Társaság elnöke, a Magyarok Világszövetségének vezetőségi tagja, és gyakran tart előadásokat szerte az országban.
Drábik központi tézise viszonylag egyszerű:
a világot egy szabadkőműves–zsidó–bilderbergiánus háttérhatalom irányítja, és működésére nagyjából minden visszavezethető az elmúlt kétszáz évben, a magyarságot ért tragédiák meg különösen.
A szerző mellékesen foglalkozik olyasmikkel is, hogy Petőfi Sándor valójában Széchenyi István fia volt, vagy, hogy Ausztria adja vissza nekünk Nyugat-Magyarországot/Burgenlandot, de – és ez tényleg megnyugtató – abban azért ő sem hisz, hogy a zsidók földönkívüli gyíkemberek lennének.
Drábik János evangéliuma
A szerző karácsony előtt megjelent, a könyvpiaci sikerlistákon jól szereplő, Százéves Trianon című művében némileg elkanyarodik korábbi tematikáitól (nem teljesen, de erről mindjárt), és az amerikai konteóhívők munkáinak magyarítása után belevág a magyar történelem újraértelmezésébe is. A kötet – amelyet csak erős megszorításokkal lehet könyvnek nevezni, hiszen egy kínai szerencsesütibe dugott bölcsességcédula nagyobb szerkesztői gonddal készül – valójában gyökeres újítás a magyar nyomdakultúra csaknem hatodfélszáz éves történetében. Gyurcsány Ferenc blogkönyve után, amely a fanyalgók szerint az internet kinyomtatása volt, Drábik Százéves Trianonja internetes videótartalmak kinyomtatása – sajnos az önhergelések nélkül. Sőt, Drábik kétszer is nekirugaszkodik annak, hogy hosszú oldalakon át elmesélje: a Quora.com vitaplatformján egy angliai román kommentelő mit írt a románok eredetéről. Ha ez nem digitális akadálymentesítés, akkor semmi sem az.
A bármiféle kronológiai rendet, illetve logikát csak nagyon lazán követő műben így találunk pénzkérő levelet Thomas Peterffy amerikai–magyar milliárdoshoz, harmincoldalas betétet Izrael atomprogramjáról, valamint lángoló szózatot a Kárpát Konföderáció létrehozásáról. Továbbá szó esik a Putyin–Trump viszonyról, az amerikai elnökválasztás újraszámlálási esélyeiről (két év késéssel), a szkíta–dák–magyar kontinuitásról és még egy csomó mindenről. A mondanivaló nem tér el Drábik korábbi megnyilvánulásainak fővonalától: a Magyar Királyságot a, khm, pénzhatalmi világelit (a továbbiakban: PHVE) tette tönkre, mert
1. szabadkőműves államot akart csinálni Magyarországból,
2. végül nem akart szabadkőműves államot csinálni Magyarországból,
3. mert csak.
Ezzel a folyamattal a szerző szerint a történészek nem foglalkoznak eleget, mert szabadkömcsik vagy pedig nem férnek hozzá az IGAZI dokumentumokhoz: de mivel a PHVE azokat amúgy is elzárta, így Drábik János sem férhet hozzá, és ezzel a kör bezárult. Szabadkőműves pedig mindenki, akire a szerző azt mondja. Nem kell hozzá páholytagság: ezt szépen el is magyarázza a 250. oldalon.
A részletek ördöge
Miközben a szerző elméleti alapállása az angolszász revizionista köztörténetírás magyarázatainak lefordítása és átvétele, meglepően bizonytalanul mozog a történelem világában, a magyar történelemében meg végképp. Drábik szerint Belgium semleges, nem hadviselő ország volt az I. világháborúban (295.), Georges Mandel Clemenceau belügyminisztere volt (nem volt: 273.). Továbbá Edvard Beneš oktatott szlavisztikát Franciaországban (248. nem oktatott semmit. És bár távol álljon az embertől, hogy rokonszenvesnek lássa, a cseh politikus – Drábik állításával ellentétben – pánszláv sem volt). Drábik átveszi az összes cáfolt legendát a trianoni szerződésről (a hajózható Ipolyról, Ronyváról, örömlányokról) – miközben drámai szózatban szólít fel a „történelemhamisítás abbahagyására” és a „tudományos módszerrel kutatott történelemírásra” (276., a bicsaklás nem a sajátom). A szerző láthatóan nem tud róla, hogy Anthony Eden nem volt potens politikus a párizsi békekonferencia idején, hanem éppen leszerelt fiatal katonatiszt, így totálisan irreleváns volt, mit gondolt a Monarchia felosztásáról (34.). Mondjuk Eden vagy Mandel legalább élt valamikor: a kötetben vannak olyan odavetett személyek, akiknek a létezése sem biztos, legalábbis abban a névformában, ahogy leírták őket, biztosan nem. Rengeteg bizonytalanság kíséri ezeket a tévesztéseket: a bukaresti békét hol május 7-én, hol 8-án írták alá a könyvben, Magyarországtól dinamikusan változó nagyságú területeket csatolnak el, és Tomáš Garrigue Masaryk cseh elnök nevét is háromféleképp írja a szerző.
És még tovább: a román haderő 1919. július 2-án éppen nem folytatta az előrenyomulást magyar területen, hanem akkor éppen nyugton volt néhány hétre (263.), illetve Drábik szerint húzható egy Déva–Székelyudvarhely–Fogaras–Nagyszeben vonal (215.) – mondjuk húzni lehet ilyet, de egyenes nem lesz, az biztos.
Dél-Magyarországon nem a Vajdaságot csatolták el 1920-ban Magyarországtól (112.), továbbá a Nagy-Trianon-palotában nem zajlott semmiféle tárgyalássorozat, ott csak aláírták a békeszerződést (31.), és miközben a szerző szíre-szóra használ mára teljesen kiveszett, Kárpátokon kívüli magyar helyneveket (Tessény, Szőcsvásár, valaki?), a történelmi Magyar Királyság tájainál láthatóan gondban van, így írhat „Transzilvániáról” meg „Észak-Orava vidékéről” (22.) Lehetne folytatni még, de túl sok értelme nincs ilyes felsorolásoknak.
Lovagiatlan dolog pontos, lábjegyzettel dokumentált állításokat kérni egy ilyen műtől, ahol a nemzetközi összeesküvés-irodalom keveredik közepesen híres alternatív nyelvészek netről lelopkodott szövegeivel, illetve respektált történészek munkáinak idézésével, valamint Youtube-videók csaknem szó szerint átirataival.
Arról, hogy mi történt Magyarországgal 1918 és 1920 között, még csak hozzávetőleges képet sem kapunk – legyen az a kép összeesküvéses-szabadkőműveses-háttérhatalmas vagy szikáran tárgyilagos.
Valószínűleg azért, mert a szerzőnek sincs elég mély ismerete erről az időszakról. Drábik a Tudás japánkerti tavacskájának iszapjába a saját rögeszméinek cölöpjeit verte le, azon kéne átügyeskedni magunkat a túlsó partra. Mindenféle segítség nélkül, négy-hat méteres ugrásokkal. Miközben a PHVE egy nagy uszodai tisztítóhálóval lökdös bennünket a partról.
Tehát, ha Ön, kedves Olvasó, megvette Drábik János könyvét a karácsonyi nagy rohanásban, mert
- szomjazza az igazságot,
- szereti a történelmet,
- pályaválasztáskor családja az informatika felé lökdöste Önt, amit azóta is bán, és
- foglalkoztatja Trianon, viszont
- nem kapott kielégítő magyarázatokat a kérdéseire, esetleg
- örömet akart szerezni barátjának,
- szüleinek, netán
- a szomszéd Kálmán bácsinak;
- vagy csak megigézte Önt a borító és a vastagság,
szóval akkor Önt alaposan átverték.
Borítókép: Válasz