Szürke állomány – Malonyai Péter publicisztikája
A róka, a csuka, a varga és Mátyás király meséjét használtam fel apropónak a Róka fogta csuka című írásomhoz két hete. Csányi Sándor szavaiból kiindulva, aki az MLSZ legutóbbi közgyűlésén megállapította, hogy amiben nem állunk jól, az a megfelelő szakemberképzés, majd szűkítve a kört arra is kitért, hogy a profiknál és a fiataloknál – idézem – „nem minden csapatnál dolgozik olyan edző, aki szakmailag és nevelőként is alkalmas feladata ellátására”.
Ebből egyértelműen kiderül, hogy az elmélet és a gyakorlat egyaránt hibádzik nálunk. Az elnöki megállapítás felfogható önkritikának is, hiszen az edzőképzés több mint egy évtizede a szövetség hatáskörébe tartozik, olyannyira, hogy a Testnevelési Egyetemen nem is szerezhető olyan diploma, amely feljogosítaná a végzetteket, hogy leüljenek a kispadra. Az UEFA vette át az uralmat a jogosítványoknál, akinek nincs licence, eszébe sem juthat a teljes hatáskörű munka.
A téma – mint ismét kiderült – (futball)közérdekűnek mondható, következik ez a hozzám eljutó véleményekből.
A sort Köpf Károllyal kezdem, aki testnevelő tanárként és labdarúgóedzőként jegyezte hozzászólását, nem mellesleg a Magyar Edzők Társaságának főtitkára is. Idézem a lényeget: „Az MLSZ Felnőttképzési Intézet futószalagon ontja az UEFA-licences edzőket. Az NB I-ben vezetőedzőként való működésre jogosító pro licencet jóval többen mint százan szereztek. Közülük csak néhányan dolgoznak első osztályú csapatnál. A pro és A-licencet szerző edzők száma meghaladja az ötszázat. E számokból nyilvánvaló, hogy az MLSZ-t nem a hazai futball edzőszükséglete, hanem az anyagi haszonszerzés vezette a tanfolyamok lebonyolításánál. Ráadásul még az UEFA-szabályokat is felrúgták: az UEFA szerint egy ország legfeljebb kétévente indíthat pro licences tanfolyamot, és egy-egy tanfolyam maximális létszáma nálunk 15 fő lehetne. Nálunk az időintervallumot lerövidítették, a létszámot bőven túllépték. Az alacsonyabb végzettségi kategóriát jelentő B-licences edzőből már több ezer, (...) D-licences edzőből csaknem nyolcezer van.”
Mindezt nem érdemes ragozni, az viszont figyelemre méltó, hogy az MLSZ által kreált, majd megszüntetett D-licencnél nem volt követelmény az érettségi. Köpf Károly (is) arra a következtetésre jut, eljött az ideje, hogy a Testnevelési Egyetem és az MLSZ végre dűlőre jusson, s közösen tegyen azért, hogy a képzés, sőt a továbbképzés méltó legyen egy tudásalapú társadalomhoz. Ahogy írja: „Az edzői pálya értelmiségi hivatás, ugyanolyan, mint az orvosoké, mérnököké vagy a testnevelő tanároké. Adjuk meg a rangját!” Magyarán: nem mindegy, hogy szürke állomány vagy – szürkeállomány.
Az öttusában versenyzőként és szövetségi kapitányként egyaránt olimpiai bajnok Török Ferenc már esztendők óta bombázza a hivatalokat, mottója: teszt a lelke mindennek. Nem mindegy persze, mit és hogyan mérnek, a részletekhez szakértői észjárás kell, ám annyi kiderül Török dr. írásaiból, hogy egyrészt nem arra kíváncsiak, ami fontos, másrészt hiányzik a számonkérés: „Mindig van egyetlen igazi ok, ami a probléma eredője. Tudomásul kell venni, hogy a labdarúgás fizikai sport. Mindenki ismeri a mondást: »Olyan fáradt vagyok, hogy alig látok.« A fáradt játékosnak megváltozik a térlátása, romlik a mozgáskoordinációja, a technikai feladatokat nehezebben oldja meg, figyelme kihagy, csökken a reakcióideje, romlik a rajtsebessége, a párharcokat elveszti, rossz döntéseket hoz, a játékot olvasni sem tudja. Gyorsan és agresszíven kell futballozni, a legkevesebb időt hagyni az ellenfélnek. Ehhez sokat és gyorsan kell futni, mert a párharcokat csak így lehet megnyerni. Ezek a képességek élettanilag a 12–19. életév között megszerezhetők mint alkalmassági feltételek, és rendszerszinten fejleszthetők, számonkérhetők.”
Aligha érdektelen a felsorolás, hogy hány fórumot járt be Török doktor tanulmánya, javaslata érdemi – szakmai! – válasz és főként cselekvés nélkül: Testnevelési Egyetem, MLSZ, MOB, EMMI Sportállamtitkárság, Magyar Diákszövetség. Volt, ahonnan ide, máshonnan oda küldözgették az anyagot – és ennyi. Miközben meglehetősen sokan szívese(bbe)n látnának magyar ifjakat a pályákon, mint importárut. Ahogy olvasom: „Ha két klub (FTC, Mol Fehérvár) csak külföldi játékosokkal tartja elérhetőnek a nemzetközi sikereket, vagy a kiválasztási rendszer rossz, vagy a kiválasztó rossz munkát végez. Valakinek vállalnia kell a felelősséget.”
Hiába tehát a licencuralom, most mégis ott tartunk, szövetségi közgyűlésen foglalták jegyzőkönybe, hogy ez így nem mehet tovább. Ennek fényében említem meg Kiss Lászlót, aki azon túl, hogy sikeres munkát végzett Verebes József (Rába ETO, MTK), Martti Kuusela (Bp. Honvéd) és Nyilasi Tibor mellett, már a kezdet kezdetén ellene volt a licenc hatalmának. Volt belőle baja éppen elegendő, de a legszomorúbb, hogy miközben kiáll a magyar edzők tudása, felkészültsége mellett, kijelentve, hogy egyáltalán nem rosszabbak külföldi pályatársaiknál, az itthoni közegről így ír: „Azért viszont van bennem szégyenérzet, hogy a magyar edzőkből kiveszett a szolidaritás, és ez az emberi kapcsolatokat is szétveri.”
Az elmúlt hetekben többször is beszélgettem Királyvári Károllyal, aki amellett, hogy remek futballista volt (1974–1986: Békéscsaba, az NB I-ben 270 mérkőzés/31 gól), edzőként, sportvezetőként is ismert. Tanulságos volt, ami mondott. Valamelyik ifjú kollégáját szakmai dolgokról kérdezte, mire a másik rávágta: „De Karcsi bácsi, ez tudomány!” Valóban, ám a legmeglepőbb válasz arra a kérdésre érkezett, hogy akkor végül is minek alapján oktatja a rábízott gyerekeket: „Érzésből, Karcsi bácsi, érzésből” – így a felelet, amihez aligha kell kommentár. Az idézettek lehet, hogy felhúzzák az orrukat azon, hogy éppen azt vettem át tőlük, amit. Mentségem, hogy – stílszerűen –„érzésből” tettem, de félre a tréfával, a lényeg, hogy egyetértek velük, tisztelem őket.
Csányi Sándor véleményének gyorsan lett foganatja, hiszen a közgyűlés után néhány nappal az volt a hír, hogy a labdarúgó-akadémiák igazgatói nem csupán megbeszélést tartottak, hanem négyéves keretmegállapodást is kötöttek. A részletekről legyen elég annyi, hogy „egy közös szakmai alapelveken nyugvó dokumentációban egységesítettük azokat a fundamentumokat, amelyek nem kötődnek az akadémiák arculatához”. A közös álláspont előzménye, hogy Csányi elnök úr szavai szerint erőteljes(ebb) lesz az állami ellenőrzés az akkreditált akadémiáknál.
Azt, hogy mit hoz a jövő, nem tudom. Talán megbocsátanak nekem némi szkepszist, túl sok bizottságalakulással, közös közleménnyel, szándéknyilatkozattal találkoztam az elmúlt esztendőkben (is). Arra pedig kíváncsi vagyok, hogy ki ellenőriz majd kit, s milyen szankciókat kell elszenvedniük azoknak, akik nem felelnek meg.
A róka fogta csuka meséjében – talán emlékeznek rá – a róka rákászni indul, belógatja a farkát a vízbe, de rákap a csuka, odakap a róka is, s nem engedik el egymást. Ez ugyebár a róka fogta csuka, csuka fogta róka esete, az összefonódás plasztikus példája. Aztán varga fogta mind a kettő, mert elviszi Mátyás királyhoz a furcsa párost, ám amíg az uralkodó elé jut, meg kell vesztegetnie az őröket. Aztán minden jó, ha jó a vége, a varga rafinált, Mátyás igazságot tesz, a varga jól jár, a korrupt szolgálóknak fel is út, le is út.
Higgyünk a mesékben.