|
Drezda a krematórium-város
Az 500 éven át
a világ minden részén gyarmatosító
felsőbbrendű angolszász demokrácia
a 20. század közepén Drezda bombázásával tette fel a koronát feledhetetlen művére.
Az Európa sok országából Drezdába menekült polgári lakosság ellen 1945
február 13-án és február 14-én végrehajtott angol és amerikai kétnapos
szőnyegbombázás volt az emberiség történelmének egyik legnagyobb
háborús bűncselekménye és egyben ez volt a legrövidebb idő alatt
elkövetett legkegyetlenebb és legtöbb áldozatot követelő
tömeggyilkosság is, amiben emberek százezrei szenvedtek borzalmas
tűzhalált.
1945. február 13-án este fél 10-kor az angol királyi légierő összesen
1049 Avro Lancester és De Havilland Mosquitos típusú bombázója két,
egymás utáni hullámban berepült Drezda fölé, és kevesebb mint öt perc
alatt több mint 3460 tonna hagyományos és gyújtóbombát dobott a
légvédelem nélkül maradt városra. A három óra múlva bekövetkezett
második hullámban újabb 529 Lancester támadt a már fáklyaként égő
városra és az angol gépek ezúttal kizárólag 1950 tonna gyújtóbombákat
szórtak le.
Az első légitámadást követő két napban az amerikai légierő B-17-es
bombázókkal további négy támadást intézett az égő, füstölgő, már
régóta csak egy óriási menekülttáborként működő Drezda ellen, aminek
során az amerikaiak 3900 tonna hagyományos és gyújtóanyaggal töltött
bombákat dobtak le a belvárosra. Drezdát ez idő alatt a nagy, sok száz
géppel végrehajtott támadásokon kívül több, kisebb arányú bombázás is
érte. A városra két nap alatt a hagyományos összetételű bombákon kívül
7560 tonna nagy hatásfokú, napalm, magnézium, termit, klorin-triflurid
és fehér foszfor tartalmú gyújtóbombát dobtak le.
A 3-4 emelet magasságú romhalmaz miatt az utcákon közlekedni nem
lehetett, és a pokolként lángoló városból az egyetlen kifelé gyalog
járható utat az Elba partja jelentette. Ezt az életbe vezető kis
ösvényt az alacsonyan szálló angol és amerikai gépek a nagy két napos
bombázás után is napokon át többször bombázták, és a menekülő
öregeket, nőket és gyerekeket a fedélzeti gépfegyvereikkel ezrével
lőtték bele a folyóba.
Volt angol és amerikai kormánytisztviselők, nyugalmazott tábornokok és
történészek a háború után évtizedekig arra hivatkoztak, hogy a
támadások nem a német polgári lakosság ellen irányultak, hanem a még
épségben maradt drezdai vasúti csomópontot és a környékére telepített
ideiglenes kommunikációs központokat akarták megsemmisíteni. Ennek az
állításnak sok más mellett az is ellentmond, hogy a szövetségesek az
1945. február 13-14-i drezdai bombázás előtt és után kétszer, összesen
négy alkalommal (1944. október 7-én, 1945. január 16-án, 1945. március
2-án és 1945 április 17-én) bombázták a drezdai teher- és
személyszállító pályaudvarokat és a mellettük katonai sátrakban
felállított telefonközpontokat.
A britek korábban azzal is magyarázták a kegyetlen drezdai bombázást,
hogy az angol városok, pl. Coventry 1940 november 14.-i német
bombázását akarták ilyen módon "egyensúlyozni.” Coventryt azon a napon
449 német bombázó támadta meg, 4330 ház részben vagy teljesen
összedőlt és 554 ember vesztette életét. Az arányokat a drezdai
pusztítással még összehasonlítani sem lehet, a németek angol földre
gyújtóbombát nem dobtak, és a londoni levéltárakban ma megtalálhatók
és már tanulmányozhatók azok a titkosítás alól feloldott iratok,
amelyek bizonyítják, hogy a Churchill vezette angol kabinet már jóval
a Luftwaffe nagy-brittaniai légitámadásai előtt eltervezte a
bombázásokat a német városok ellen.
Az angolok nem csak tervezték, de a Coventry elleni német bombázás
előtt 14 hónappal már bombáztak is német városokat. Négy nappal a II.
világháború kitörése, és két nappal azután, hogy az angol kormány
háborút üzent a náci Németországnak, 1939 szeptember 5.-én az angol
bombázók berepültek Wilhelmshaven és Cuxhaven fölé, ahol a katonai
létesítményektől mentes, sűrűn lakott belső városrészeket bombázták.
Ezt az első angol légitámadást követték az 1940 január 12.-i és az
1940 március 20.-i légitámadások más német városok ellen, és csak
ezután fél évvel bombázták a németek először Coventryt és a többi
angol várost.
A háború során Drezda előtt az alábbi német városokat bombázták
többé-kevésbé porig a brit és az amerikai légierő gépei:
Kiel, Neumünster, Stralsund, Bremerhaven, Emden, Wilhelmshaven,
Hamburg, Neubrandenburg, Neustrelitz, Prenzlau, Bremen, Hannover,
Rheine, Osnabrück, Hildesheim, Braunschweig, Berlin, Potsdam, Odera
melletti Frankfurt, Bocholt, Münster, Kleve, Wesel, Dortmund, Hamm,
Soest, Krefeld, Mönchengladbach, Düsseldorf, Aachen, Düren, Bonn,
Köln, Siegen, Koblenz, Trier, Bingen, Bad Kreuznach, Mainz, Worms,
Kaiserslautern, Pirmasens, Karlsruhe, Pforzheim, Stuttgart, Freiburg,
Friedrichshafen, Ulm, München, Augsburg, Straubing, Heilbronn,
Nürnberg, Ingolstadt, Bayreuth, Mannheim, Ludwigshafen, Darmstadt,
Offenbach, Hanau, Majna melletti Frankfurt, Schweinfurt, Würzburg,
Gießen, Kassel, Nordhausen, Merseburg, Lipcse, Chemnitz, Eilenburg,
Halberstadt, Magdeburg, Gelsenkirchen, Oberhausen, Witten, Duisburg,
Hagen, Wuppertal, Solingen, Neuß, Remscheid, Brilon és Aschaffenburg.
Amerikai adatok szerint Berlinre 68,285 tonna, Kölnre 48,014,
Hamburgra 38,319, Essenre 36,825, Duisburgra 30,535, Kielre 29,946, a
Majna folyó melletti Frankfurtra 29,209, Brémára 25,513, Mannheimre
25,181, Stuttgartra 24,919, Dortmundra 24,783, Hannoverre 23,051,
Gelsenkirchenre 22,885, Nürnbergre 20,401, Münchenre 18,851,
Düsseldorfra 18,652, Lipcsére 11,427, Bochumra 11,177, Karlsruhéra
10,598, és Magdeburgra 9,914 tonna, zömmel hagyományos robbanóanyaggal
töltött bombát dobtak a szövetségesek.
A német városok elleni szovjet légitámadások ebben nincsenek benne, a
szovjetek nagyrészt a Vörös Hadsereg harckocsis alakulatai előtti
hadszínteret, kisebb falvakat, német katonai egységeket, laktanyákat,
raktárakat, stb. támadták az angol vagy az amerikai repülőgépeknél
rosszabbul felszerelt, kisebb hatótávolságú és teherbírású, gyengébben
felfegyverzett gépeikkel.
A német nagyvárosok közül a támadás napjáig egyedül Drezda úszta meg a
civil lakosság elleni tervszerű szövetséges légitámadásokat. A háború
előtt (1939-ben) 642 ezer lakosú nagyváros 1945 februárjában már
1,2-1,5 millió embernek adott menedéket, és a nagy, több emeletes
bérházak szobáiban 30-50 fős csoportokba zsúfolódva éltek az emberek.
Sok volt köztük a Breslauból, (mai neve Wroclaw, Lengyelországhoz
tartozik) és a kelet felől közeledő szovjet Vörös Hadsereg
kegyetlenkedései elől tömegesen menekülő idős ember, nő és gyerek, és
a kórházakban ezrével feküdtek a hátrahagyott, ápolásra szoruló
sebesült és többnyire mozgásképtelen német katonák. A támadás napján
Drezdában sok száz Magyarországról, Lengyelországból,
Fehéroroszországból, Ausztriából, Ukrajnából, Csehországból,
Szlovákiából és Baltikumból menekült család is volt.
Drezdában 1945 februárjában a szervezett német államot már csak
egyedül a polgári védelem képviselte, nem volt légvédelem sem, mert a
legyőzött Wehrmacht a náci párt tagjaival és a köztisztviselői karral
együtt, eleget téve a nemzetközi Vöröskereszt követelésének, 1944
karácsonyára kivonult a városból. Drezda a felgyújtásának napján már
hetek óta a Vöröskereszt oltalma alá helyezett város volt, a
háztetőkre hatalmas vörös kereszteket festettek, és az épületek
ablakaiban kinn voltak a nagy, lepedőkből készített vöröskeresztes
fehér zászlók.
A legnagyobb, és a mai napig tartó heves vitát a halottak száma
jelenti. A bombázások következtében Drezdában elhunytak becsült száma
meglehetősen széles skálán mozog, a még mindig erős politikai nyomás
alatt tartott történészek 40-50 ezer és 600 ezer közé teszik az
elégett, porrá, hamuvá vagy füstté vált emberek számát.
Az első, valószínűtlenül alacsonynak tűnő szám a bűntudattól sem
mentes angol történészektől, egy másik, 300 ezer halottról beszámoló
jelentés a Joseph Göbbels vezette Reichsministerium für
Volksaufklärung und Propaganda nevű minisztérium egyik, 1945
áprilisának végén Berlinbe küldött jelentéséből származik. Göbbels a
halottak magas számát arra használta fel, hogy további harcra,
bosszúra és kitartásra hívja fel a már elvérzett és minden reményt
feladott német népet. A hidegháborútól vezérelt, ideológiailag
megzavart szovjet politikusok, történészek azért hangoztatták a 4-500
ezer halottat, hogy a Vörös Hadsereg megszállása alá került
Kelet-Németországban és a területén alakult Német Demokratikus
Köztársaságban fenntartsák a bombázás okozta angol és amerikaellenes
hangulatot. 600 ezer, vagy több halottról elsősorban a németek
beszélnek, fennmaradt iratok, személyes beszámolók és
visszaemlékezések alapján.
A legtöbb becslés 2-300 ezer halottat említ, Konrad Adenauer, a háború
utáni demokratikus német állam, a CDU (német kereszténydemokrata párt)
megalapítója, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja egy
1955-ös interjújában kereken 250 ezer halottról beszélt, a
Vöröskereszt 275 ezer elhunytat tüntetett fel egy belső használatra
kiadott jelentésében, és a német polgári védelem egyik volt vezetője
az 50-es években 202,400 megtalált és a gyűjtőhelyekre összehordott
halottról írt az emlékirataiban.
Egy másik, a polgári védelem kötelékében szolgált és később a
Bundeswehrtől 1950-es évek végén nyugdíjba ment német katonatiszt a
feljegyzéseire hivatkozva 253 ezer megtalált halottról ír: ő az
embereivel akkor 35 ezer halottat tudott azonosítani, ennyinek
állított ki halotti bizonyítványt, 50 ezerről a hozzátartozók
valószínűsítették, hogy a rokonaikat találták meg és 168 ezer emberrel
nem tudtak mit csinálni, mert a hullák felismerhetetlenségig
összeroncsolódtak. Ennyi az általa megtalált halottak száma, de a
Drezdában látottak alapján a véleménye szerint két nap alatt eltűntek
és elhunytak száma több mint fél millió ember volt, elsősorban az
idegen, ismeretlen és senki által nem keresett menekültek nagy száma
miatt, akik a városlakókkal együtt nyomtalanul égtek porrá, tűntek el
vagy váltak hamuvá a mindent elemésztő tűzben.
A várost később megszálló Vörös Hadsereg adatai szerint az 1946-os
drezdai romeltakarítások idején a Németország minden részéből dolgozni
érkező emberekkel együtt a helyi lakosság száma nem érte el a 180
ezret. Még 1947-ben is találtak 2-300 egymásra borult halottat rejtő
beomlott légoltalmi pincéket. Az áldozatok pontos száma valószínűleg
soha nem fog kiderülni.
Az 1945 augusztusi amerikai atombomba támadások és az azt követő
években a radioaktív betegségek Japánban összesen 214 ezer
(Hirosimában 140 ezer, Nagaszakiban 74 ezer) főként polgári áldozatot
követeltek. Ezek amerikai forrásból származó becslések, a japán
jelentések több, a két városban összesen kb. 300 ezer halottról
számolnak be. A japán áldozatok pontos száma a drezdaihoz hasonló
okokból szintén megállapíthatatlan, itt is elsősorban a nyomtalanul
elégett emberek nagy száma miatt.
A bombázások következtében Drezdában a földfelszín fölött órákon át
tartó 1700-1900 C fokos pokoli hőmérséklet alakult ki, a városban sok
négyzetkilométeres, előbb egymástól független, majd az összeérő
körzetekben az együtt égő tűz miatt az oxigén 3-4 méter magasságig
eltűnt a levegőből, akik nem haltak meg az összeomló házak alatt, azok
elpusztultak a tűzben, megfulladtak a füsttől vagy az oxigénhiánytól,
és futó, menekülő emberek tízezreit kapta fel az utcán nagy erővel
lobogó tűz következtében kialakult légörvények sorozata: ők széttárt
karokkal, lábakkal, csomagostól, kisgyerekestől a földről felrepülve
pillanatok alatt nyomtalanul elégtek és egyszerűen hamuvá váltak a
levegőben. 1945 februárjában az angol és az amerikai légierő Drezda
városát a szó legszorosabb értelmében egy hatalmas krematóriummá
változtatta.
A holokauszt szó a görög holokauston szóból származik, jelentése
emberek elégetését, tűzben való megsemmisítését jelenti.
Itt van már az ideje, hogy a Drezda elpusztítását jelképező, az angol
és amerikai bombázók okozta 1900 Celsius fokos iszonyú tűzrengetegben
szörnyethalt sok százezer ember halálára emlékeztető Bombenholocaust
szót is megismerje a világ.
Jack Corn
+
6., kétnyelvű ünnepi kiadás
Van okunk ünnepelni. Kerek negyven esztendeje, 1969-ben jelent meg első ízben ez a méretében szerény, irodalomtörténeti jelentőségét illetően azonban korszakos mű.
A szerző, ez a „tisztavérű” német, 1944-ben, alig huszonkét évesen az amerikai hadsereg felderítőjeként német hadifogságba esett a belga hadszintéren. Drezdába vitték. Az ékszerdoboz-szépségű barokk kórházvárost a brit légierő nem sokkal a második világháború befejezése előtt porig égette. Bosszúból. Coventryért, Londonért. Néhány óra alatt százharmincötezer ember, csupa öreg, gyermek, asszony és hadirokkant égett szénné. Katona egy sem akadt köztük. Vonnegutnak és társainak jutott a feladat, hogy a közparkokban hatalmas piramisokat építsenek a hullákból, és elhamvasszák őket.
Tömegmészárlásról alighanem teljes képtelenség katartikus, ráadásul mulatságos könyvet írni. A szerző maga huszonöt éven át kísérletezett vele, mire végül megszületett a nevezetes „Dezda-kötet”, s általa a világméretű Vonnegut-kultusz. 1969 óta millió és millió példány fogyott el a könyvből.
Az írót nemcsak a hazájában, de az egész bolygón afféle prófétaként tisztelik. A groteszk, az abszurd, a fekete humor apostola ő. Meghalt, mégis elevenebben hat, mint valaha.
E kétnyelvű kötet főhajtás a megrendítő erejű alkotás és Kurt Vonnegut géniusza előtt.
-
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd - hangoskönyv részlet (2. fejezet) Galambos Péter (Galamb) előadásában ...
|
