Nem tudom, miért, már gyermekként is vonzott minden verseny, vetélkedő – vagy amit annak láttam –, s nemcsak a sport témakörében, igaz, ott különösen. Izgalommal bámultam a Telitalálat című tévéműsort, a Ki mit tud?-ot, a japán Kobajasi Kenicsiro nyerte karmesterversenyt, no meg a Táncdalfesztivált a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Nem a zene, az egyes dalok érdekeltek igazán, hanem az, kinek mennyi pontot ad a zsűri, s ki lesz az első, a második, a harmadik, és így tovább. S noha nem mindig az én választottam lett a befutó, a kialakult sorrendet – némely sportesemény kivételével! – sosem éreztem igazságtalannak a magam elképzelt eredményére nézve. Mintha játéknak fogtam volna föl az egészet ösztönösen, ami az elménk, az ízlésünk, a fantáziánk tornáztatására való, ami a „részvétel”, a történetben való részesség illúzióját adja meg, hisz a közös élmény, a „témáról” való beszéd, számvetés teremt közösséget, az idő előrehaladtával történelmi dimenzióban is, ami az identitás föltétele.
Melyik „minden idők” tizenkét legjobb filmje, akárhány legszebb verse, 10-50-100 sportolója, (magyar vagy nem magyar) labdarúgója és így tovább, ez – történjen bármi – máig játék nekem, ahogy a másokat öldöklő veszekedésre – és haragra – szólító Aranylabda-szavazás, vagy az „Év legjobb sportolója” választás is az. A rendszerint nagyon sok – az utóbbi esetben 399! – újságíró szavazó természetesen egyenként többnyire szubjektív, ízlésbeli álláspontja összesítésének végeredményét mindig tudomásul veszem (jó, csóválom néha a fejem), s mint históriai adalékot raktározom el, ami emlékezetem, azonosságtudatom része lesz.
Azt, ha az elfogult szurkoló háborog, s a voksolók hozzáértését, sőt, elmeállapotát vonja kétségbe, bár taszít, megértem általában, ám a választhatók (de meg nem választottak!) sértettségén, megbántódásán, olykor rejteni képtelen kicsinyességén újra meg újra elámulok. Lehet, habitus, temperamentum kérdése is e gyarlóság persze (akad ember, aki „mindig nyerni akar”, még egy öregkori kártyacsatában is az unokája ellen), de hogy e lélek a sport – s általában létünk – ősi lényegét érti félre, abban biztos vagyok. Győzni csak az tud a személyiséget emelő, emberarcú módon, aki veszíteni is emberarcú módon megtanult. A verbálisan is hangoztatott agresszivitással győzni akaró – nemrég írtam, leírom újra – az életet neki járó, kihasználható-kihasználandó jussnak, alkalomnak tekinti ugyanis, hiszi, hogy az érték aranyéremben, pozícióban, befolyásban, látható, felmutatható materiális javakban pontosan mérhető, mint elért sikerre – s mondja is a szót! – „büszke” ezekre mérhetetlenül, s az ezért szerinte járó elismerést folyvást követeli, vagy elvárja legalább. Egy-egy szavazáskor is!
E reánk zuhant eseményhiányos időben az utóbbi hetek szinte egyetlen „konkrét” magyar története a Nemzet Sportolója-választás újabb fordulója volt alighanem. Tudom, lehetetlent kívánok, de ez az a szavazás, amelynek eredményét pisszenés nélkül illene tudomásul vennie mindenkinek, még (bár ez elképzelhetetlen) a szurkolónak is talán. Mert idősödő – a bölcsesség elvárható korába érkezett – egykori sportolók a választók (és a választhatók!), így épp a sport említett (egyik) ősi lényegének – veszíteni tudni kell – belátó megértése, no meg a cím méltóságának tiszteletben tartása kívánná ezt. Viselőjének örömet (a rátartibbaknak: „büszkeséget”) is adhat a cím persze, a vele járó havi summa sem elhanyagolható mindenkinek, a reménykedők (a címet nagyon akarók), de rendre kimaradók csalódottságát megértem tehát, ám a nyilvános, nemegyszer átlátszóan sértett panaszkodást már nem annyira. Hogy a tizenegy tag – egyenként való – szavazatát szimpátia, rokon- vagy ellenszenv, egyéb szempont is befolyásolhatja? Bizony, így van ez, hisz bármekkora bajnokok, ők is esendő emberek. Hogy többen „egyeztethetnek” a szavazás előtt? Ez is igaz, s az is, hogy akadhat köztük, akinek a „rábeszélő hajlandósága” erősebb a többinél, s (van, hogy jó) szándékát érvényesíteni tudja – még öt társánál – rend szerint, ami elég a diadalhoz. Meg az is még, hogy vannak, akik nem röstellik – már tag, s „rég nem látott” – sporttársukat felkeresni, hogy búcsúzáskor kibökjék: ugye számíthatok a támogatásodra? Hiába, a még „kint lévők” is esendő emberek. Ez így volt, így lesz, s nem is nagyon lehetne másképp. Tökéletesen objektív mérce nem létezik tehát, a gyakran hivatkozott alapszabály (vagy „kiírás”) sem az, hiszen a betűje – szerencsére, írom határozottan! – már az első választáskor sem teljesült pontosan.
A 2004. évi I. törvény 62. paragrafusa úgy szól, hogy a Nemzet Sportolója az lehet, aki kimagasló sporteredménye mellett az „aktív sportpályafutását követően is fontos szerepet töltött be a magyar sportéletben”. Edzőként, szövetségi kapitányként, sportvezetőként itt is, ott is, esetleg amott is – gondolom. Nos, ha e feltétel komoly, akkor 2004-ben – az első tizenkettő választásakor – Keleti Ágnes például (aki a magyar sportéletben nem vehetett részt, hisz Izraelben élt 1956 után) az alapítók közül kimarad, ami – öt olimpiai arannyal, összesen tíz éremmel a játékokról, a torna korszakos egyéniségéről van szó – szégyenszámba megy. De nem lehetett volna taggá Balczó András sem, aki a szurkolók internetes szavazásán magasan az első helyen állt akkor. (Van, aki a feltételek második felének kiötlését „lex Balczóként” emlegeti azóta.) De pillantsunk a jövőbe is! Ha a „szabályt” szó szerint veszem, nem lehet – majd – a Nemzet Sportolója se Darnyi Tamás – illetve, ő még csak-csak, ha úszóiskoláját „beszámítják” –, se Egerszegi Krisztina, s ez már végképp nevetségessé tenné az egész vállalkozást ugyebár.
Félreértés ne legyen: az edzői, sportvezetői érdemeket is tisztelni kell, de hogy a Nemzet Sportolója cím föltételévé emelték ezeket, már 2004-ben sem tartottam sportszerűnek. Ki fogalmazta, kik fogalmazták az alapszabályt – jogvégzett, a sportban is nagyon otthonos valakiknek kellett lenniük! –, nem firtatom, ám e passzust úgy, ahogy van, bizony eltörölném. Ne legyen „hátrány” se persze, de elvárt föltétel semmiképp! A Nemzet edzője, a Nemzet szövetségi kapitánya, s – ha kell – a Nemzet sportvezetője cím bevezetését ellenben támogatnám alkalmasint, ahol az is szóba jöhetne, aki nem volt élvonalbeli sportoló! Az élsportolói, az eredményes edzői, sportvezetői lét közt nincs egyenes ágú összefüggés ugyanis, az előbbiből az utóbbi nem következik törvényszerűen, s főleg nem elvárható „irány”. Aki kimagasló, a nemzet emlékezetére örökre méltó eredményt ért el egykor a pályán, aztán a „folytatáshoz” – ezért vagy azért – nem volt benne se hajlam, se ambíció, nehogy hátrányba kerüljön ott, ahol érdemei vitathatatlanok. Mert a legtöbbet, amit sportoló tehet, ő megtette már a maga idején: örömöt és szeretetet hozott közénk, s – hiszi, nem hiszi akárki – ezt folytatja-folytathatja orvosként, mérnökként, emberi-erkölcsi tapasztalatai megosztójaként, vagy édesanyaként „csupán”, a média nyilvánossága nélkül immár, ám nem kevésbé fontosan!
Jó lenne, ha e cím a sport eredeti – ha tetszik, isteni – szándékához igazodna csak, s lefoszlana róla minden, ami az akarnoksághoz, a törtetéshez, az érdekérvényesítő képességhez tartozik. Ne legyen se kitűzhető plecsnihez, se valaminő exkluzív klubtagsághoz hasonlatos, fogvicsorítva óhajtott, aztán büszke hivalkodásra való alkalom, hanem a tisztelet csöndes tanúságtétele, amit normális ember nem ír föl a névjegykártyájára sem. Tippelni, „javasolni” mindenkinek szabad természetesen. Bevallom, én Hesz Mihályra vagy Faragó Tamásra gondoltam (volna, ha szavazhattam volna) legutóbb, aki a legigazabb választ adta a kérdezőnek: maga a cím nem érdekli, hisz a nemzet sportolója ő régóta már. Hiszem, így van ez, s ezt többen elmondhatják rajta kívül. A nemzet – s Isten – közelébe érni, nem malterba öntött kéz- és lábnyomokkal, de nem is kikövetelt-kirimánkodott e világi stallumokkal lehet.
