Az élet nem áll meg, van, aminek a járvány sem tud megálljt parancsolni.

A közelmúlt híre, hogy a korábbi minták ellenőrzése során négy orosz atléta bukott meg utólag doppinggal, ketten közülük olimpiai bajnokok: Andrej Szilnov 2008-ban Pekingben magasugrásban (236 centiméter) lett első, Natalja Antyuh pedig 2012-ben Londonban 400 gáton (52.90 másodperc).

Miközben újabb és újabb csontvázak dőlnek ki a szekrényből, elgondolkoztam azon, hogy a mostani, korlátozott edzéslehetőségekkel járó, versenyek nélküli érában vajon a doppingguruk észnél vannak-e annyira, hogy pártfogoltjaikat felvilágosítsák, mi a helyzet e vészterhes időkben.

Mert ne higgyük, hogy azok, akik jó barátai a tiltott szereknek, ne gondolnának arra, miként maradhatnának formában a jövő érdekében – orvosi segítséggel is. Cinikus lennék? Mondhatjuk, ám inkább reális. Nem hiszek abban, hogy a békeidők visszatértével annyira más lesz a sportvilág, hogy ne a siker, a mindenáron való győzelem lenne a fontos. Már csak azért is, mert versenyek híján csökkent bevétellel számolhatnak csak az elitsportolók.

A tiltott szerekről nem esik szó a nyilvánosság előtt, pedig biztosan van rá válságtervük az érdekelteknek. Mert most is fontos lehet minden apróság, aligha véletlen, hogy a járványhétköznapokról beszámolva lapunkban is szó esett arról, mit egyenek a bezártságra ítélt sportolók. Tehát a táplálék, amitől csak egy lépés a táplálékkiegészítők témája, onnan pedig nem nagy ugrás a tiltott szereké. Remélem, a hozzáértők megmagyarázzák a klasszisoknak, hogyan kell home office-ban szedni a pirulákat, feltölteni a szervezetet, hogy készen álljon, amikorra készen kell lennie.

Aligha hiszem, hogy a rajtaütésszerű ellenőrzések léteznének a mai viszonyok között, így a mostani időszak nagy lehetőség az – finoman fogalmazok – orvosi háttérnek is.

Tudom, az a rossz, aki rosszra gondol (eredetiben: szégyenüljön meg, de ezt csak a tények kedvéért), nos, akkor én nem vagyok valami jó, mentségem, hogy a sportvilág nem kényeztetett el az utóbbi időben a tiltott szerek esetében – sőt. Ugyanakkor némi álszemérem kíséri a témát, amolyan, amiről nem beszélünk, az nincs alapállás. Csak akkor lesznek érdekesek a történések, amikor pellengérre kell állítani – a lebukottakat.

A sport és a tiltott szerek (h)őskorában a nyíltság volt az úr. A korszak legendás kerékpárversenye, a berlini hatnapos kapcsán a Nemzeti Sport 1924 decemberében határozottan jelenti ki, hogy „az emberi teljesítőképesség határán túl, különböző doppingok garmadája teszi csak lehetővé e hihetetlen energiakifejtést”. Nincs megállj, mert hiába károsak a szerek a versenyzők egészségére, aki teheti, használja őket, csak arra jók, hogy „a közönség szadisztikus hajlamait kielégítsék”, miközben a szív- és ütőértágulás, a látási zavarok, a neuraszténia és a különböző organikus természetű patológiai tünetek arra utasítanak, hogy törvényes beavatkozással lépjenek közbe.

A kerékpár volt a leginkább doppingérzékeny sportág akkoriban. A budapesti világbajnokság (1928) után általános volt a vélemény, hogy „valami különös ragály terjed most versenyzőink között. Észrevétlenül ette be magát mérge a lelkekbe. (…) E métely neve: dopping. (…) Titkos kuruzslószer, külföldi versenyzők, sportiparosok szomorú erősminkje”. A Nemzeti Sport írja, hogy egy magyar versenyző megtalálta a féltve őrzött mérget egy külföldi nagyság kabinjában. Vegyelemeztette, s viadalról viadalra ő is használja a furcsa folyadékot, amelytől megrészegedik, s amelytől megkétszereződik ereje.

A lap felszólítja a versenyzőket, hogy „dobjátok el a doppingot, mert a dopping erkölcstelen és nem lovagias harcieszköz. Már pedig a sport nem ismerhet mást, csak lovagias küzdelmet. S aki ezt a szabályt nem respektálja, az nem versenyző, hanem sportiparos”.

Persze a lovagiasság akkor sem jelentett sokat azoknak, akiknél csak a siker számított. Szintén a berlini hatnapos kapcsán, 1932-ben a rajt előtt írta az újság, hogy a „Sportpalota pincéjében már felkészültek a szakácsok, a hatnapos szakácsai, akik diétás kosztot főznek a versenyzőnek, véres húst, sok tojást és állítólag, de erről nem beszél senki: doppingot kevernek az ételbe. Hiába küzdenek az orvosok e gyűlöletes szerek ellen, a szakácsok és a menedzserek túljárnak a felügyelők eszén...”

Akadtak persze, akik tiltakoztak a tiltott szerek használata ellen, de hivatalos lépés nem volt. A viták többnyire periférikusak voltak, a lényeget nem érintették. Nagy felzúdulást keltett például 1938-ban az önszuggesztió, „amely abból áll, hogy a versenyzőt a rajt előtt éber szuggeszcióval készítik elő. A versenyző a sugallat hatása alatt annyira összpontosítani tudja magát, hogy rendes képességeit jóval meghaladó eredmények elérésére képes”. A módszert támogatók arra hivatkoztak, hogy nem károsítja a szervezetet, „nem egyéb fokozott »lelki-klinikánál«”, a másik oldal azzal érvelt, hogy az önszuggesztió „idegen erő behatása. A szuggerált versenyző tehát nem a saját erejéből, hanem idegen segítséggel éri el eredményét”. Az indulatok aztán meglehetősen hamar csillapodtak, ugyanis bizonyítani senki sem tudta, hogy valakinél alkalmazták-e, vagy sem.

A Nemzeti Sport 1940-ben vállalkozott arra, hogy összefoglalja a lényeget. Már nem doppingról ír, hanem a magyarosítási törekvéseknek megfelelően ajzóról, ám a definíció igaz (és máig ható): „Az ajzó, régi, illetve nemzetközi néven a doping, a sportolók szemében körülbelül megfelel annak, amit a középkor aranycsináló (vagy inkább aranyat csinálni akaró) adeptusai egymás között bizalmasan a Nagy Elixírnek vagy Tüzes Szalamandrának neveztek. Ahogyan elegendő volt ebből a Nagy Elixírből egyetlen cseppnyi és máris pengő arannyá vált a leghitványabb anyag, éppen annyira képesíti az ajzó a sportembert arra, hogy világraszóló eredményeket érjen el.”

A szerek sora végtelen, nincs az az anyag, amelyet ki ne próbáltak volna, és amelyre ne esküdne valaki a versenyzők közül, miközben: „Hiába bizonyította be a tudomány, hogy az ajzás legfeljebb mint önámítószer hatásos!” Az akkori ismeretek szerint lehet valami a megállapításban, hiszen például a Wolverhampton Wanderers futballistáit majommirigy-kivonattal kezelték, mégsem lettek kupagyőztesek.

Az alkohol már több hasznot hozott, például az 1928-as olimpián 400 méteres síkfutásban győztes amerikai Ray Barbuti (47.8) a döntő előtt bedobott egy whiskyt, vagy ott a teniszező Martin Plaa példája, aki úgy győzte le az esélyesebb amerikai Bill Tildent, hogy a meccs előtt sok konyakból és kevés tojássárgájából kevert szíverősítőt kortyolgatott.

Ezzel együtt igaz volt, hogy „ajzók önbizalmat csepegtetnek a versenyzők szívébe”. A Nemzeti Sport magyar példát hoz rá, Szekeres Béláét, aki a brüsszeli kerékpáros-világbajnokságon a rajt előtt azon kesergett az újságírónak, hogy „nincsen semmi reménye, mert nem tud szert tenni – ajzóra”. A tudósító feltalálta magát, „vett a patikában egy kis aszpirint, hozzákevert kevéske porcukrot és a verseny előtti napon négy fal és négy szem között magyarázta meg Szekeresnek, hogy ezt a csodaport pontosan félórával a rajt előtt vegye be és – megtörténik a csoda”.

És megtörtént. A magyar fiú 26 teljes körön át vezette a mezőnyt, s végül tömlőszakadás vetett véget a csodának, „és derék Szekeresünknek majd csak most, amikor ezt a cikket olvassa, lesz fogalma arról, hogy a huszonhatkörös csoda titka nem az aszpirinben, még kevésbé a porcukorban rejlett, hanem az – önámításban”. Ezek után a Nemzeti Sport következtetése adja magát: „Az ajzószerek erős hatású mérgek, amelyektől óvakodni kell. A legjobb ajzó az egészséges életmód és a kitartó edzés. Ez a kettő vezet csúcseredményekhez, nem pedig a – nadragulyalevél főzete.”

A szándék nemes, a gondolat szép, nézzék el nekem, hogy kései utódként – finoman szólva – megmosolygom.

Miközben az érdekeltek – röhögnek rajta.