|
APULEIUS
AMOR ÉS PSYCHE
Volt egyszer egy város, volt abban egy király meg egy királyné. Volt nekik három világszép leányuk, de akármilyen csuda gyönyörű volt is a két nagyobbik, mindenek hiedelme szerint mégiscsak fölért hozzájuk az emberek ünneplő magasztalása, de a legkisebb leány tündöklő-ragyogó szépsége előtt a szegényes emberi szóvirágok halvány dadogásba bágyadtak. Az országabéliek s a kincses külföldiek, kiket e tüneményes csoda izgató szárnyalású híre odacsődített, lenyűgöző szépsége láttára néma bámulatba meredtek, s mintha maga a megtestesült Venus istenasszony lett volna, vallásos hódolatban kezükkel imádó csókokat hintettek felé. És már a szomszéd országokat s a határos tartományokat végigszárnyalta a szóbeszéd, hogy az istennő, kit a kék tenger mélysége szült s habzó hullámok harmata táplált, isteniségét egész világ szemébe tárja, s a földön jár-kel emberként az emberek között, vagy hogy most nem a tenger, hanem bizonyára a föld - mennyei cseppek csírájából - második, de még szűzi virágzásban pompázó Venust fakasztott. Így nőtt mérhetetlenül napról napra a mendemonda, így szárnyalta végig az egyre továbbharapózó szóbeszéd előbb a szomszéd szigeteket, aztán szinte az egész világ valamennyi országát. Hosszú utazás, végeérhetetlen tengerjárás árán rengeteg ember tódult e tündöklő világcsodához. Venus-látni nem hajókázott már senki emberfia Paphoszba, vagy Knidoszba, s bizony még Kütherébe sem; elmaradoznak az áldozatok, roskadoznak a templomok, ritkulnak az istenlakomák, elnémulnak az ünnepségek; koszorútlanok szobrai s árva oltárai hideg hamutól szennyesednek. Mindenki a lányhoz imádkozik, s az ő emberi alakjában engeszteli imáival a magasságos istennő szellemét; reggelenként, ha szűzies alakja megjelent, áldozati állatokkal és istenlakomákkal tőle könyörgik a láthatatlan Venus kegyelmét, s utcaszerte, ha térül-fordul, hullámzó tömeg hódol előtte virágzáporral és virágfüzérekkel.
Szörnyűségesen felkorbácsolja az igazi Venus indulatját, hogy ilyen eszeveszettül pazarolták e földi leány imádására mindazt a hódolatot, ami csak isteneket illet. Kirobban elkeseredése, meg-megrázza fejét, hangos panaszra fakad, és imígy évelődik:
- Hát ennyire vagyunk! Nekem, a világ ősanyjának, nekem, az elemek kútfejének, nekem, a földkerekség áldó Venusának, halandó leánnyal kell megosztoznom a fölségemet illető imádaton! Égben rejtett nevem, ím, földi mocsokkal szennyeződik! Hiszen így csak fele hódolat jut istenségemnek, be kell érnem afféle ideig-óráig tartó, se hideg se meleg hódolattal, ha ez a halandó leány bitorolja szépségemet. Hát hiába ítélt különbnek ezért a ragyogó szépségemért a két legnagyobb istennőnél is az a pásztorfiú, akinek igazmondásában a hatalmas Juppiternek is kedve telt? De majd megkeserüli még, akárki lánya is, hogy elbitorolja az engem illető hódolást: lesz rá gondom, hogy ezt a felháborító szépséget megátkozza még!
És menten hívja szárnyas, szeleburdi fiát, aki léhaságával megcsúfol minden szemérmetességet, fáklyával, nyíllal a kezében éjnek évadján idegen házakba surran, megbomlaszt minden házaséletet, bűnt bűnnel megtorlatlanul tetéz: minden tette merő garázdaság. A gyereknek ezt a vele született pajkos léhaságát szaporán ösztökéli még szóval is; elviszi abba az országba, szemtől szembe megmutatja neki Psychét - mert e néven tisztelték a lányt - töviről hegyire elmeséli, kihívó szépségével hogyan ingerelte. Aztán ziháló, reszkető felháborodással beszélt:
- Hozzád fűző anyai szeretetemre, a nyílvessződ vágta drága fájdalmakra, szerelmi lángod mézes mámorára kérlek, szolgáltass anyádnak teljes elégtételt, végy kíméletlenül bosszút ezen a megátalkodott szépségen; mindenekelőtt azonban szívvel-lélekkel egyes-egyedül azon munkálkodjál, hogy ezt a leányt eméssze fennen lobogó szerelem egy kivetett ember iránt, akit a sors becstelenségre, szegénységre, sőt nyomorékságra kárhoztatott, s olyan aljas szemét, hogy hozzá fogható nyomorult nem akad a kerek világon!
Elhallgatott, magához szorította fiát, és eszeveszett csókjaival vadul záporozta. Ellépdel aztán a hullámos tenger közeli partjára, rózsaszínű talpaival a fodrozó habok gyöngyös tetejét tapossa, s íme, már le is ült messze kint a tenger tündökletes tükrén; elhatározása még meg sem fogant benne, máris mintegy parancsszóra előbukkan tengeri kísérete: itt vannak zengő dallal Nereus leányai, aztán a torzonborz, kék szakállú Portunus, aztán Salacia, ölében nagy nyaláb hallal, meg delfinen lovagló kicsi Palaemon; itt a tenger hátán csapatostul ide-oda cikázó Tritonok: az egyik búgó kagylón halkan trombitál, a másik selyemernyővel tompítja a tűző nap tüzét, amaz tükröt emel arca elé, mások párosával húzzák úszó fogatát. Útjában Oceanushoz ez a sereg kísérte Venust.
Ezenközben Psyche, bármily káprázatos-gyönyörű, szépségének semmi gyümölcsét sem élvezte. Megcsodálja ugyan mindenki, magasztalja mindenki, de még csak polgárember se kívánja meg, feleségül kérni senki sem merészkedik. Megcsodálják isteni szépségét, de mindenki csak úgy mered rá, mint egy remekbe faragott szoborra. Két nénje, akinek hétköznapi csinosságát nem hirdette a népek ajka, királyi kérők karjaiban már rég boldog házasságot ért, csak Psyche ül otthon szűzen, pártában, s lázadó testtel, sebhedt szívvel siratja árva egyedülvalóságát, s világhíres szépségét megátkozza. Végre is a leánya kegyetlen sorsán elkeseredett apa kérdéssel járult a miletosi isten százados jóshelyéhez, mert égi gyűlölséget gyanított, s istenek haragjától rettegett; imákkal s áldozatokkal ettől a hatalmas istentől könyörög férjet-menyegzőt a pártában maradt szűznek. Apollo pedig - ámbár görög volt és ión - a regény szerzőjének a kedvéért latin nyelvű jóslatban azt felelte:
Vidd fel az égre törő hegycsúcsra király a leánykát,
S gyászfátyolba borítsd, mint a halál jegyesét.
És ne reméld, hogy a férje halandó törzsbéli sarj lesz
Rettenetes szörny lesz, kétszínű bajkeverő:
Száll-száll a magas égen, s tör vesztére világnak,
Lángja s a fegyvere is mindeneket lebíró.
Fél maga Juppiter is, reszketnek az istenek ettől.
Borzad a sok folyam és Styx komor árnya velük.
Amint az egykor oly boldog király a szentséges jósnyilatkozatot észbe vette, lankadt búsulással útnak ered hazafelé, s feleségének kibogozgatja a végzetes jóslat rendeléseit. Búnak erednek, sírnak, keseregnek nap nap után, de immár kopogtat a rettenetes jóslat teljesülése. Bontakozik már a boldogtalan leány gyászos nászának pompája, a lobogó fáklya már fekete korom hamvába lohad, a fuvola menyegzői búgása lydiai gyászdallá keseredik, a csengő lakodalmi ének komor zokogásba hull s a menyasszony fátylával könnyeit szárítgatja fel. Az egész ország részvéttel osztozott a mélyen sújtott királyi ház csüggeteg bánatában, s rögtön az általános keserűséghez illő gyászt rendelnek országszerte.
De az isteni parancsoknak tartozó kényszerű engedelmesség követelte már a szegény kis Psychére mért bűnhődést. Hát alighogy lezajlottak - mélységes gyászban - a halottas menyegzői ünnepségek, odaözönlik az egész lakosság, kihozzák az élő tetemet, és a könnyes Psyche ott lépdel a maga menyegzői halottasmenetében. És mikor a szörnyű csapástól sújtott bánatos szülők vonakodnak elszánni magukat a kegyetlen cselekvésre, a leány maga biztatja őket ilyen beszéddel:
- Minek keserítitek örökös zokogással amúgy is keserves öregségeteket? Minek őrlitek fel a lelketeket, s még inkább az enyémet, egyre felcsukló jajgatásotokkal? Hívságos könnyekkel tisztes arcotok minek mocskoljátok? Minek dörzsölitek tönkre szemeteket, szemem fényét? Ősz hajatokat minek tépitek? Te melledet, s te drága emlőidet minek vered? Íme, csodás szépségemért boldogtalan sorsom a ti fényes jutalmatok. Kaján féltékenység gyilkos ütése roppan rajtatok, s immár késő megéreznetek. Mikor az egész világ isteneknek járó hódolattal ünnepelt, mikor egy értelemmel új Venusként magasztalt, akkor kellett volna bánatba hullnotok, sírnotok, engem halottként elgyászolnotok. Most érzem, most tudom, hogy épp a Venus név taszít a romlásba. Vigyetek hát, és tegyetek ki azon a sziklacsúcson, amelyre sorsom szánt. Sietek ama boldog menyegzői ünnepre, sietek látni nagyszerű férjemet. Hogy odázhatnám el, hogy is háríthatnám el az ő érkezését, aki született veszedelme a földkerekségnek?
Ennyit mondott a leány s némán, bátor léptekkel elvegyült a kísérő néptömegben. Fölvonulnak a meredek hegy kijelölt sziklahátára, annak is a legmagasabb csúcsán leteszik a leányt, s valamennyien elmennek; otthagyják a menyegzői fáklyákat is - amelyek útját végiglobogták - eloltogatják könnyeikkel, s búnak horgadt fejjel hazacihelődnek. Szerencsétlen szülei a rettentő csapástól ernyedten megbújnak sötét palotájuk zárai mögött, s örökös gyászba temetkeznek. Psychét pedig, aki elfogult remegésben sírdogál a sziklacsúcson, a lágyan lengedező Zephyrus szelíd szellője vigyázatosan fölemeli - meglebegteti ruhája csücskeit, megduzzasztja ráncait - enyhe fuvallattal átviszi lassan-lassan az irdatlan sziklameredek fölött, óvatosan lebocsátja, s a mélyen alant viruló völgy pázsitos ölében lenyugtatja.
Kéjesen elnyújtózott Psyche a gyönge füves hely harmatos gyepágyán, s rettentő lelki izgalma csillapultán, édes álomba szenderült. Hosszú alvás után frissen, derűs hangulatban ébred. Hatalmas szálfák erdeje tűnik szemébe, kristály vizű, tükrös forrásra bukkan az erdő kellős közepén, a kanyargó forrásvíz tőszomszédságában királyi palota áll, nem emberkéz, de isteni művészet alkotása. Ahogy az ember beteszi a lábát, mindjárt észbe kap, hogy ez csak valamelyik isten pazar kéjlaka lehet. Mert a citrusfával s elefántcsonttal mesterien öblözött mennyezetet aranyoszlopok hordják; minden fal telides-tele ezüstveretű vadbarmokkal s egyéb ilyen vadállatokkal, amelyek mindenkinek, mihelyt belép, azonnal szemébe ötlenek. Valóban, csoda egy ember, sőt félisten, vagy bizonyára isten, aki nagyszerű művészi ízléssel ennyi ezüstöt vadállattá faragott. Bizony még maga a padló is apró darab drágakövekből kirakott képekkel tarkállik: ó, százszorosan, ezerszeresen, végtelenül boldogok, akik kincses drágaköveken taposnak! Aztán a messze elnyúló, széles palotának egyéb részei is érőt érnek: vert arany valamennyi fal, s úgy csillognak különös ragyogással, a szobák, az előcsarnok s még az ajtók is úgy tündökölnek, hogy a palotában akkor is nappal derülne, ha a nap fölmondaná a szolgálatot. Épp így minden egyéb pompa méltán illeszkedik a palota káprázatos csillogásába: bizony igazán úgy tűnhetett föl, hogy a nagy Juppiternek épült ez az isteni palota, hogy benne halandókkal együtt lehessen.
Csábította Psychét ez a gyönyörűséges épület, közelebb merészkedett, lassankint nekibátorodott, s belül került a küszöbön, - csalogatta a csoda-látnivalók láza, bekukkantott mindenhova; a palota másik felében pedig csodásan megépített, rengeteg kincstől roskadozó raktárak tűntek szemébe. Együtt van ezekben a világ minden drágasága. Ez a rengeteg kincs már magában is elképesztette, de a legcsodálatosabb az volt, hogy ezt a világraszóló kincstárt sem retesz, sem zár, sem őr nem vigyázta. Miközben hát elragadtatásában mindezt végigálmélkodta, láthatatlan lény hangja ütötte meg fülét:
- Asszonyom, miért meredsz úgy erre a rengeteg kincsre? Hisz ez mind a tiéd. Vonulj vissza inkább a szobádba, frissítsd az ágyban elgyötört testedet, s ha éppen kedved kerekedik, fürödj meg. Mi, akik hozzád szólunk, cselédeid vagyunk, s készségesen fogunk kiszolgálni; ha testedet helyrehoztad, sebtiben fejedelmi lakomát tálalunk néked.
Boldogság áradt el Psychén erre az isteni gondoskodásra, megfogadta a láthatatlan lény intő szavát, előbb aludni tért, aztán meg is fürdött: fáradt testét így frissítette föl. Erre nyomban szemébe ötlött egy félköríves emelvény ebédlői fölszereléssel; mindjárt kitalálta, hogy neki terítettek itt lakomára az asztalnál, s kéretlenül helyet foglalt. És menten - terülj asztalkám - borok nektárjai, s százféle jó falat roskadozó fogásai kerülnek elébe, szinte varázsütésre. Mert senkit sem látott, csak a kiejtett szavakat hallotta; cselédsége hang és hang, semmi más. Fölséges lakmározása végén benn termett egy láthatatlan énekes, majd egy lantos, még a lantja is láthatatlan. Ekkor sokhangú dallamok érces zenéje szűrődött fülébe - kétségtelenül énekkar volt ez - bár embernek nyoma sem mutatkozott. Végre Psychét ennyi gyönyörűség után ágyba csalogatta a csábító alkonyest. Éjnek éjszakáján finom hang üti meg fülét. Most, ebben a kongó magányosságban, ártatlanságáért reszket, szorong és összeborzong, s az ismeretlentől jobban irtózik, mint akármi más bajtól. Egyszerre csak ott termett a titokzatos férj, bebújt az ágyba, feleségévé ölelte Psychét, s meg hajnalban nyakra-főre elillant. A láthatatlan szolgálók azon nyomban keze ügyében voltak az új asszonynak, s ápolgatták letört szüzességét. Így ment minden jó darab ideig. És - mert az a természet rendje - az újság ingere a mindennapos ismétlődés folyamán gyönyörűséggé ízesedett, s a titokzatos hang fölcsendülése megédesítette magányos napjait.
Ezenközben gyászba borult szüleit öregekké törte olthatatlan bánatuk, nénjei meg - hogy a dolognak híre ment messze földön - megtudtak ám mindent. Nosza, sebtiben fölszedelőzködtek, és hirtelenében bánatosra szomorodott arccal, szüleiket meglátogatni útnak indultak, hogy beszéljenek velük. Ez éjszakán a láthatatlan férj - mert épp hogy hangját hallhatta, testét tapinthatta - így szólt Psychéhez:
- Édes-édes Psychém, drága asszonykám, rettentő Sors átkos vihara tornyosul föléd; szöges gonddal óvlak: vigyázz! Nővéreid nem hiszik halálod hírét, nyomodban vannak, s hamarosan ott lesznek azon a sziklacsúcson. Ha netán megüti füledet egy-két jajszavuk, rájuk ne hederíts, de még csak feléjük se nézz, mert különben nekem nagy-nagy fájdalmat okozol, magad fejére pedig a legszörnyűbb romlást zúdítod.
Szentül megígérte férjének, hogy megfogadja szavát - de ahogy az elillant a tűnő éjszakával, szegényke napestig könnyes jajgatással emészti magát; unos-untalan kitör belőle, hogy most már menthetetlenül vége van, hisz vergődő foglya e ragyogó börtönnek, nincs módja egy teremtett lélekkel is szót váltani, tulajdon nővérei gyászára sem adhat enyhe balzsamot, s őket még csak látnia sem szabad. Fürdő nem frissíti, étel nem éleszti, utoljára is omló zokogásban hull párnáira. Egy pillanat, s már mellésimul férje is - ezúttal a szokottnál korábban, magához öleli, - hiába, egyre csak zokog. Ekkor így vonja feleletre:
- Psychém, hát így állod szavad? Tulajdon férjed is csak így bízhat benned, csak ennyit várhat el tőled? Reggeltől estig, estétől reggelig, még forró öleléseim közben is gyötröd magad szüntelen. Hallgass hát szíved veszejtő hajlamára, tégy, ahogy jólesik. Majd eszedbe jut még aggságos óvásom, ha az elkésett bűnbánat szívedbe mar.
Az meg rimánkodik, addig ijesztgeti férjét, hogy elemészti magát, míg ki nem kényszeríti beleegyezését, hogy láthassa nővéreit, földeríthesse gyászukat, szemtől szembe szólhasson velük. Így hát engedett a fiatalasszony rimánkodásának, s még azt is ráhagyta, hogy kedve szerint elhalmozza őket ékszerrel, arannyal - csak nyomatékosan és nagy szigorúan lelkére kötötte: soha-soha ne fogadja nővérei kárhozatos unszolását, ne puhatolóddzék férje alakja után, mert különben átkozott kíváncsisága fenekestül romba dönti boldogsága nagyszerű templomát, és soha többé nem élvezheti ölelkezésüket. Hálálkodott férjének, és ujjongó szívvel mondta:
- Száz halált haljak inkább, mint hogy a te drága-drága szerelmedről lemondjak. Különb vagy Cupidónál, akárki vagy, szeretlek, mint az életemet, imádlak halálosan. De könyörgök, teljesítsd még ezt a kérésemet is: hagyd meg szolgádnak, Zephyrusnak, hogy nővéreimet is úgy ringassa ide szárnyain, mint engemet.
És csalogató csókokkal záporozta és simogató szókkal árasztotta és körülkulcsolta kapcsos öleléssel, és így tornyozta hízelkedéseit:
- Édeském, férjecském, én drága lelkecském!
A zsongító szerelem varázsos ereje megtörte a férj ellenkezését: mindent szentül megígért. Hajnalhasadáskor aztán elillant felesége karjából.
- Nővérei ezenközben kipuhatolták, melyik az a sziklás hely, ahol Psychét sorsára hagyták. Odaloholnak nagy sebbel-lobbal. Véresre sírják szemüket, mellüket verdesik, s már a sziklafalak is visszhangozzák fel-felcsukló jajgatásukat. Aztán nevén szólítgatták elveszett testvérüket, míg végre borzalmas jajveszékelésük hangja élesen süvített le a völgybe; magafeledt izgalomban rohan ki Psyche a palotából, s átkiált:
- Fölösleges kétségbeesett jajveszékeléssel halálra gyötrődnötök. Élek, ne gyászoljatok! Hagyjátok a halottas kesergést, töröljétek le végre könnyes arcotokról az örök zokogást, jertek: öleljétek, kit elsirattatok.
Most hívja Zephyrust, s közli vele férje meghagyását. Egy pillanat, s máris szófogadón hozza őket finom szárnyán szelíd szellőinek. Mohó csókok közt boldogan ölelkeznek, s visszafojtott könnyeik most már a viszontlátás örömében újra szemükbe harmatoznak. És Psyche szólt:
- De hát kerüljetek már beljebb palotámban, otthonomban, térjen meg kedvetek, derüljön föl lelketek bánata Psyche testvéretek társaságában.
Szólt, és máris mutogatta nekik az aranypalota mérhetetlen kincseit, megszólaltatta a tengernyi láthatatlan cselédséget, fejedelmi fürdővel és fölséges, pazar lakomával királyilag vendégelte őket. Ahogy e minden ízében földöntúli pompa duzzadó bőségével beteltek, már az irigység is fészket vert bögyükben. Nos hát az egyik kíváncsiságában - elég idétlenül - firtatta vég nélkül: Kié ez a csodálatos vagyon? Ki-mi az ura? Milyen ember? De Psyche a világért meg nem szegné férje parancsát, őrzi szíve titkát, hanem szorult helyzetében azt füllenti, hogy szemrevaló egy fiatalember, gyönge, göndör szakáll árnyékolja arcát, s hogy a mezőket és hegyeket járja vad után szüntelen. Ám nehogy hosszú lére eresztett fecsegése egy zökkenőjén kikottyantsa néma titkát, megrakja mind a kettőt rogyásig arannyal és drágaköves ékszerekkel, egykettőre előkeríti Zephyrust, és átadja őket neki visszaszállítani. Ez azonmód meg is történt. Felparázslott a két gonosz testvérben a keserű irigység tüze, s hazamenet mindkettőjükből csak úgy záporozott a nyelvelés. Hát nekifohászkodik ám az egyik:
- Ó, rettenetes, gonosz Vaksors, a te műved, hogy egy apa egy anya leányainak ilyen homlokegyenest ellenkező élet jusson osztályrészükül! Hogy épp mi, a két elsőszülött, jöttment férjeink kényére vetett rabszolgák gyanánt hervadozzunk, mint a száműzöttek, otthontalanul, hazátlanul, messze szüléinktől, a legfiatalabb meg, ez a vakarcs, istent fogott férjül és mérhetetlen vagyonhoz jutott, pedig azt sem tudja, mihez fogjon ekkora kincsözönnel. Láttad ugye, testvér, mily rengeteg és mily gyönyörű ékszerek hevernek ott a palotájában, micsoda ragyogó ruhák, micsoda tündöklő drágakövek, az ember lépten-nyomon mennyi drágaságon tapos? Hozzá még ha a férje is olyan szépség, ahogy ő mondja, akkor nincs nála a kerek világon boldogabb asszony. Ha viszonyuk egyre szorosabbra fűződik, istenférje egyre jobban beléhabarodik, még belőle is istennőt farag. Bizisten, máris olyan, úgy tartja magát, úgy méltóságoskodik. Máris egyre fölfelé sandít az asszonyka, szinte árad belőle az isteniség, hangok a szolgálói, és a szeleknek is parancsol. De ó, szegény fejem, az én uram vénebb az apámnál, kopaszabb a töknél, incifincibb egy kis kölyöknél, s palotája minden ajtaját retesszel őrzi, zárral torlaszolja.
A másik így veszi fel a szót:
- Nekem meg köszvénytől púpossá gémberedett férj ül a nyakamon, aki bizony csak nagy néha elégíti ki szenvedélyemet. Egyre csak kifacsarodott, kőkeményre meredt ízületeit dörzsölgetem, orrfacsaró kenőcsökkel, szennyes kötésekkel, büdös borogatásokkal maratom tönkre puha, finom kezemet, s már nem a figyelmes feleség hivatását töltöm be, hanem csak afféle agyonhajszolt orvos szerepére vagyok kárhoztatva. De úgy látszik, testvér, hogy te nagyon is egykedvűen, azaz inkább - én bizony kereken kimondom, ami a fejemben motoszkál - alázatos meghunyászkodással tűröd ezt; én biz egy pillanatra sem tudok beletörődni, hogy épp ez a gyalázatos csöppent bele ebbe a mesenagy szerencsébe. Jusson csak eszedbe, milyen leereszkedőn, mennyire foghegyről beszél velünk, mérhetetlenül dicsekvő pipeskedésével mennyire kimutatta a foga fehérét. Határtalan drágaságaiból még ezt a pár semmiséget is csak úgy ímmel-ámmal lökte ide, aztán egyszerre csak terhére lettünk, mire kiadta az utunkat, valósággal szélnek eresztett. Nem volnék asszony, nem érdemelném meg a levegőt, ha ki nem tudnám forgatni ebből a csoda nagy szerencséből. S ha immár benned is kellőképpen fölkeserlett megaláztatásunk, főzzünk ki egyesült erővel valami lebírhatatlan hadicselt. Ezeket az ajándékokat se szüleinknek, se senki fiának meg ne mutassuk, mintha távoli sejtelmünk se volna, mily királyi jólétben él. Épp elég, hogy szemtől szembe láttuk tulajdon magunk, amit látni is fájdalom volt, nemhogy még mi harsonázzuk szüleink s az egész nép fülébe mesés boldogsága hírét. Mert nem boldogok azok, akiknek gazdagságáról egy lélek se tud. Majd észbe kap még, hogy nénjei vagyunk, nem pedig cselédei. Most egyelőre igyekezzünk férjünkhöz, térjünk meg szerény, nemesen egyszerű otthonunkba, s alapos gonddal meghányt-vetett haditervvel térjünk vissza büszkeségét keményen megtiporni.
Fölcsap a két elvetemült az aljas tervre, eldugják az ajándék drágaságokat, fölborzolják hajukat, fölhasogatják arcukat - valóban, erre rá is szolgáltak - újra kezdik hazug sírásukat. Ezzel tüstént rémületbe ejtik szüleiket, durván fölvérzik a fájdalom sebeit, majd tajtékzó tombolásban otthonukba térnek, s ártatlan nővérük ellen aljas cselvetésen, s mi több: testvérgyilkosságon törik a fejüket.
Ezenközben Psychét titokzatos férje meghitt éjjeli találkozásukon újra így inti-óvja:
- Hát nem látod, fejed fölé mily szörnyű veszély tornyosul? A Sors még csak messziről támad, de ha idejekorán keményen sarkadra nem állsz, hamarosan itt terem, megrohan. Az a két becstelen boszorkány minden erejével alattomosan vermet ás neked, s mindenekfölött szeretnének felbujtogatni, hogy arcom titkát kilesd, pedig ezerszer megmondtam neked: sosem látsz többé, hogyha felfeded. Hát ha még egyszer ide talál jönni ez az istentől elrugaszkodott két kerítő - pedig jönnek, tudom, gonosz indulat fullánkjaival -, a világért szóba ne állj velük, vagy ha szíved jóságában, lelked finomságában ezt nem tudnád megállani, legalább ha felőlem faggatnak, meg se mukkanj. Mert immár nem szakad magva családunknak; kisleányos méhed immár magzatunkkal áldott: isteni gyermek, ha kettőnknek ezt a titkát megőrzöd híven, ám földi halandó, hahogy kikürtölöd.
Boldogan szökkent virágba Psyche kedve erre a híradásra, ujjongó örömre derítette reménybeli isteni sarja, a várva várt csöppség fenségének édes izgalma fűtötte: az anyaság büszke öröme árad reá. Napjai teljesedését, hónapok múlását szorongó szívvel lesi, s a titokzatos teher újszerűségében ámul-bámul dús méhe csöppnyi magjának gazdag duzzadásán. De jött már a hajó könyörtelen iramban, rajta rohanvást jött a két sötét lelkű szennyes, halálos mérget fúvó fúria. Ekkor tünde férje még egyszer kioktatja Psychéjét:
- Fegyvert ragadott immár a boldogságodra irigy, gyűlölködő testvérpár a nagy leszámolás elkeseredett harcára, már útban az ellenség támadásra készen, harsannak a harsonák, aljas nénjeid immár szívednek szegzik meztelen tőrüket. Jaj, szörnyű romlás roppan ránk, édes-drága Psychém. Légy irgalommal jómagad s mindkettőnk iránt és aggságos magad fékezésével mentsd meg a fenyegető megsemmisülés borzalmaitól házadat, férjedet, jómagadat, a mi kicsikénket! Ne is ereszd szemed elé, meg se hallgasd azt a két elvetemedett nőszemélyt - mert nővéreidnek nem mondhatom, hisz gyilkos gyűlöletükben a testvéri szeretet törvényeit megtiporták -, ha majd fölmagasodnak azon a hegyormon, s veszejtő szirénszavukkal visszhangot vernek a sziklák között.
Könnyes zokogás fuldokló hangján tördelte Psyche:
- Hűségemnek, titoktartásomnak, ugye nem egy bizonyságát vehetted immár, most majd lelkierőmről is éppígy bizonyságot teszek. Add ki csak megint a parancsot Zephyrusunknak, hogy tegye kötelességét s engedd meg, hogy imádandó arcod titkáért cserében hadd lássam legalább két nővéremet. Illatos dús hajadért, puha-finom, gömbölyded leányos arcodért, izzó szerelmed emésztő tüzéért, kis gyermekünkért - akiben legalább rám derülnek majd arcod vonásai: - lágyulj meg gyötrődő rimánkodásomon, alázatos esdeklésemen, add ízlelnem a testvéri ölelés édességét, harmatozd örömmel a te szerelmes Psychéd szívét. Soha-soha nem kíváncsiskodom arcod után, még éjszakáink feketesége miatt sem zúgolódom: hisz enyém vagy te, én ragyogásom!
Efféle beszéddel s édes ölelkezéssel levette lábáról az urát; ez hajával szárítgatta fel könnyeit; megígérte segítségét, s még hajnalhasadás előtt egykettőre elillant.
Az egy húron pendülő két testvér még csak be sem kukkantott szüleihez: a hajóról lélekszakadva feliramodnak egyenesen a sziklacsúcsra, meg sem várják a ringató szellő érkezését, hanem vakon belerohannak a nyaktörő szakadékba. De Zephyrus észbe vette ura parancsát s ímmel-ámmal ugyan, de fölfogta őket lengő fuvalma ölében, s levitte a völgybe. Ezek meg azonmód sürgő sietséggel a palotába berontanak, megölelik áldozatukat, hazug szóval testvéri szeretetüket emlegetik, sugárzó arc mögé fátyolozzák titkon titkolt feneketlen aljasságukat, s ekként hálózzák hízelgéseikkel: - Alighogy kinőttél a kislányságból, Psyche, máris áldott állapotban vagy! Gondolhatod, mekkora gyönyörűségünk nekünk is a te méhed teljessége, egész családunkra mekkora örömöt sugárzol. Ó, be boldogok vagyunk, hogy részünk lesz e drága bimbó bontakozásának örömében! S ha olyan gyönyörű lesz, mint apja-anyja - ami szinte magától értetődik -, valóságos Cupido lesz belőle.
Képmutató gyöngédségükkel így furakodnak be fokról fokra testvérük bizalmába. Alighogy kiheverték karosszékükben úti törődöttségüket, s pompásan megfrissültek a fürdő gőzölgő vizében, máris csodálatos göngyölt halak és más pazar fogások lakomájával vendégeli őket. Zenét rendel: lantok zendülnek, fuvolák búgnak, karének is csendül. Amint hallgatták - látni nem lehetett senkit -, a bájos-édes dallamok hulláma ringatta lágyan lelküket. De a két gonosz asszony indulatát még a csodaszép zene édessége se hűtötte le, hanem alattomosan kieszelt cselvetésük irányába fordították a szót, s nagy tapogatózva rákezdték a kérdezősködést, hogy milyen ember a férje, hová való, miféle szerzet? Ő biz ekkor végtelen ügyefogyottságában elfeledte múltkori meséjét, s újabb füllentést eszelt ki: azt mondta, hogy férje a szomszéd országból való, nagybankár, java férfikorában van, de bizony imitt-amott már ősz szál is akad a hajában. Csak épp futtában beszélt erről, máris, mint a múltkor, megrakja őket fejedelmi ajándékokkal, s a szellő fogatán visszaszállítja.
De míg a Zephyrus enyhe fuvalma szárnyán hazaérnek, hol az egyik, hol a másik ilyesmiket fecseg:
- Testvér, hogy értsük ennek az ostobának elképesztő hazugságait? A múltkor még ifjú volt a férje, akinek arcát fakadó szakállpihék árnyékolják, most meg javakorabeli férfi, akinek fényes, ősz szálak csillognak hajában. Micsoda ember az, hogy csekély idő múltán hirtelen öregség lepte meg? Testvérem, itt nem gondolhatunk másra: vagy összevissza hazudik ez az utálatos nőszemély, vagy maga sem tudja, milyen a férje. De akármelyikben is van az igazság, megérdemli, hogy a vagyonából minél előbb kiforgassuk. Mert ha nem ismeri férje arcát, akkor biztosan valamelyik isten vette feleségül, és szíve alatt bizony istent hordoz. Márpedig - ha isten ments - mégis istenfiú dicső anyja lesz, én menten felkötöm magam. Hát, egyelőre nézzünk be szüleinkhez, s ravasz mesterkedéseinket beszélgetésünk fonalának irányába fonjuk tovább.
Ebben a mérges hangulatban szüleikkel csak úgy foghegyről váltanak szót, s álmatlan éjszakai vergődés után reggel bolondul loholnak a sziklacsúcsra, ahonnan a rendes szellő-alkalmatosságon sebbel-lobbal lesiklanak, szemüket előbb dörzsölik, könnyezésre izgatják, s aztán efféle agyafúrt mesével toppannak be húgukhoz:
- Könnyű neked, te nyugodtan ülsz itt, sejtelmed sincs, mily rettentő veszély, mily borzalom les reád, kisebb gondod is nagyobb ennél, de mi, kik álmatlan gonddal virrasztunk sorsodon, kegyetlenül gyötrődünk a rád leselkedő szörnyűségek miatt. Mert sikerült hitelesen megtudnunk, s - mint a rád váró keserűség és csapás osztályosai - kötelességünknek ismerjük fölvilágosítani téged, hogy az, aki éjjente titkon ágyadba jár, rettenetes, végtelen gyűrűkben tekergőző, nyakán gyilkos méregtől vöröslő, feneketlen torkát tátogató kígyó. Jusson csak eszedbe most a Pythia jóslata, amely úgy szólt, hogy a végzet rettenetes vadállatot szánt neked férjedül. Nem egy paraszt, s errefelé cserkésző vadász, és sok-sok környékbeli lakos látta, mikor öreg este jóllakottan hazafelé vette útját, s átúszott a közeli folyó hullámain. Egy értelemmel bizonykodnak ezek, hogy nem sokáig töm már hódolatosan csábító csemegéivel, hanem mihelyt méhed teljesen kiérlelte magzatát, egyszerre nyel le majd mind a kettőtöket: ritka finom falat! Rajtad immár a döntés sora: megfogadod-e szívesen életedért reszkető nénjeid szavát, akarsz-e megmenekedni a haláltól, s velünk élni veszélytelen nyugalomban, vagy inkább e szörnyeteg vadállat gyomrában eltemetkezni? Ha mégis kedvedre van e kéjlak szózatos magányossága, a titkos szeretkezés undorító, halálos gyönyöre, a mérges kígyó ölelései: jó, mi, testvéreid, megtettük, ami telhetett tőlünk.
Szegény kis könnyen hivő, gyenge szívű Psyche megtorpan e fekete borzalmak hallatára: megbomlik józan esze, férje óvó szavai, maga ígéretei gyökerestül kiszakadnak emlékezéséből; feneketlen pusztulásba zuhan, mikor remegőn, holthalványra sápadtan, szinte suttogásra halkított hangon így válaszolt nekik:
- Bizony, ti, édes jó testvéreim, illő szeretettel végeztétek kötelességteket, másfelől nem hinném, hogy azok, akiktől mindezt hallottátok, hazudtak volna. Hisz sose láttam férjem arcát, s még csak nem is sejtem, ki ija-fia, csak épp a hangját hallom, mikor éjjelenkint tűröm e titokzatos és örökké sötétben bujkáló férj öleléseit: jól mondjátok, valami vadállat ez, megvan rá minden ok, hogy osszam véleményeteket. Hisz ezért rémítget oly borzalmasan, hogy fel ne merjem fedni, s rettentő szerencsétlenséggel fenyeget, ha arca titkát kutatnám. Nos, ha testvéreteknek, aki oly veszélyben forog, nyújthatnátok bármi hathatós segítséget, segítsetek rögtön, mert ha most talán cserbenhagytok, semmivé omlik az a jó is, amit előbbi gondoskodástokkal műveltetek.
Miután így a két elvetemült asszony könnyűszerrel belopta magát testvére vak bizalmába, abbahagyja a bujkáló alattomos ravaszkodást, s gonoszságában nyílt sisakkal veti magát a felzaklatott lelkű, hiszékeny ifjú asszonyra. Megszólal hát az egyik:
- Szoros vérségünk sarkall, hogy megmentésedért bármi bajjal is szembeszálljunk, s ezért sokat-sokat töprengtünk szabadulásod útjain-módjain. Hallgass ide, egyetlen módja ez: nagy titokban dugj az ágyadba fejed felől egy hegyes kést, de előbb fend borotvaélesre bársonyos tenyereden, tölts meg egy csinos kis lámpát olajjal, gyújtsd meg, s mikor már fényes lánggal ragyog, borítsd rá fedőül valami bögre börtönét; az egész készülődést pedig titkon titkold szöges gonddal. Mikor aztán ő kígyóvonalban betekergőzik, az ágyban rendes helyére mászik, aztán elnyújtózkodik, elnyomja a félálom kábultsága, s már süket alvásban szabályosan szuszog: akkor szökj ki az ágyból, mezítláb, nesztelen léptekkel lassacskán lopakodj előre, vedd ki a lámpát vaksötét börtönéből, s úgy igazítsd a fényét, hogy kényelmesen végrehajthasd nagyszerű tettedet, aztán emeld magasra marokra szorított gyilkos késedet és vakmerőn, rettentő sujtással csapd le a szörnyű kígyó fejét. Mi is bizony megsegítünk: izgatottan várakozunk, s mihelyt megölted és felszabadultál a rettegés alól, vállvetve hazahordunk innen minden kincset is, téged is, és hozzád illő halandóval kívánatos házasságban is egyesítünk.
Égedelmes beszédükkel így szítják lángra testvérük izgalmát, s vergődő lázában otthagyják, és mert a maguk bőrét is borzalmasan féltik az elkövetkező szörnyűségtől, egykettőre fölemelkednek a szárnyas szellő jól ismert fuvalmán a sziklacsúcsra, aztán hanyatt-homlok lerobognak, hajójukra szállnak, s azon nyomban elvitorláznak.
Amint Psyche magára maradt - azazhogy mégsem egészen magára, mert ott tomboltak benne a vad-dühös Fúriák - elkeseredetten háborog, mint a viharzó tenger, és ámbár dacos lélekkel állja még elhatározását, mégis most, ahogy a gyilkosságra felkészül, megint tanácstalanul tétovázik, és szerencsétlenségének roppant fájdalma hasogat belé. Egyszer sürgölődik, másszor húz-halaszt; nekibátorodik, majd visszatorpan, fölsejlik benne a kétkedés, majd elönti az elkeseredés, s végre annyira jut, hogy a gyűlöletes állati testben is szereti férjét. Mégis, alighogy este besötétedett, kapkodó sietséggel odakészít mindent, amire borzalmas tettében szüksége lesz.
Leszállt az éj, megjött a férje, s miután vitézül megvívta csókos csatáit, mélységes álomba ernyedt. Ebben a pillanatban a törékeny testű, lehelet-lelkű Psychébe kegyetlen sorsának gondolata erőt acéloz: előveszi a lámpát, s férfira valló elszántsággal marokra szorítja a kését. De alig világította meg fölemelt lámpájával az ágyat, a titok földerült: a legszelídebb, legbájosabb vadállat, maga a szépséges Cupido szépségesen nyugszik ott! Még a lámpaláng is ragyogóbb lobogásba szökkent, amint ráesett, s az istentelen kés pengéje csak úgy szórta a szikrát. Psyche bizony erre a fönséges látványra elveszti a fejét, inába száll bátorsága, halvány hervadásba hull, reszket, megcsukló térdeire omlik, s legszívesebben önnön szívébe mártaná kését; és csakugyan megtette volna, ha ki nem csúszik s földre nem hull lázadó kezéből a szörnyű öngyilkosságtól visszaborzadó acél. Minél tovább csodálja a gyönyörű istenarcot, annál inkább magához tér, enyhül ernyedése, kedve virágosodik. Nézi-nézi a drága fejnek ambrosiával illatosított isteni hajzatát, hófehér nyakára, bíbor arcára körös-körül hullámosan lehulló, díszes koszorúval összefogott fürtjeit, amelyeknek cikázó sugárözönében meg-megtáncolt a lámpa lángja is. A röpke isten vállain harmatos szárnyai friss-üdén csillogón fehérlenek, s összecsukott szárnya hegyén a finom, gyenge pihék reszketve rezegnek, csintalanul fickándoznak, különben a bőre tükörsima, csoda gyönyörű; büszke lehet rá Venus, hogy ilyen fiút szülhetett. Íja, tegze, nyilai, e hatalmas isten boldogságos fegyverei, ott hevertek az ágy előtt. Férje fegyvereit Psyche kíváncsian, szomjas izgalommal nézegeti, vizsgálja, bámulja, majd a tegezből egy nyílvesszőt kihúz, próbálgatja hegyét ujja hegyén: szúr-e; de még reszket a keze, s egy vigyázatlan nyomással úgy megszúrja magát, hogy bőrén felharmatoznak rózsás vérének parányi gyöngyei. Tudtán kívül - bár ő maga volt az oka - így hullott Psyche Amor mámorába. S most egyre lángolóbban tüzel szenvedélye a tűznyilas istenért, halálos vággyal hull reá, csattanó, csintalan csókokkal viharosan záporozza, reszket, hogy álma hirtelen véget ér. És míg e fölséges élvezet izgalmában viharzik izzó szíve, a lámpa, akár álnok árulásból, akár durva irigységből, akár mert maga is simogatni, szinte csókolgatni szerette volna ezt a csodálatos testet, lángja hegyéről egy forró olajcsöppet az isten jobb vállára sercentett. Ej, elvetemedett, lázadó lámpa te, a szerelemnek ugyan hitványka szolgája vagy, hogy még a minden lángolások istenét is megégeted! Pedig biztosan valami szerelmes talált fel, hogy szüntelenül, még éjjel is gyönyörködhessék szerelmesében.
Égő sebére az isten hirtelen felriadt, s mikor megértette a becstelen szószegést, szóra sem méltatta elkeseredett asszonyát, hanem csókjaiból és öleléseiből hirtelen kiröppent, búcsúszó nélkül. Amint felröppent, jobb lábát elkapta Psyche két kézzel, s fölfelé szálltában görcsösen belekapaszkodott; szegényke, lebegő szárnyalásán el akarta kísérni a fellegek közé, a végtelen messzeségbe, de ereje fogytán nagy hamar visszahullt.
Elterült a földön, de isteni szerelmese még nem hagyta el; leszállt egy nem messzi ciprus leghegyére, és onnan így beszélt hozzá nagy borús izgalomban:
- Együgyű kis Psychém, Venus-anyám parancsban adta nekem, hogy egy kivetett, világcsúfja embert lobbantsak irántad szerelemre és lealázó házasságban hozzákösselek, de én mást gondoltam, és inkább magam lettem a szerelmesed. Mondhatom, meggondolatlanul cselekedtem, mikor világhíres íjász létemre nyilammal magamon ejtettem sebet, és téged vettelek feleségül, nyilván azért, hogy aztán vadállatot gyaníts bennem, és levágd a fejemet, érted égő két szemem hordozóját. Pedig ilyesmitől hányszor úgy óvtalak, szeretettel mennyit oktattalak. Hát két kitűnő sugalmazód szörnyű tanácsáért hamar meglakol! Most pedig elhagylak: ez lesz a te egyetlen bűnhődésed.
Elhallgatott, rebbent a szárnya és fölrepült.
Psyche meg ott feküdt a földön, és nézte-nézte elröppenő férjét, amíg csak látszott belőle valami, és kétségbeesett jajveszékeléssel törte-gyötörte lelkét. De mikor a szárnyai hajóján tovasuhant férjét magába nyelte a végtelen messzeség, a meredek partról az alatta hullámzó folyóba vetette magát. De a szelíd folyó, nyilván az isten miatt, aki még a vizeket is szerelemre szokta gyullasztani, ijedtében sima hulláma hátán hamar kisodorta a bársonyos-füves partra.
Épp ott ült a folyó partján Pan, a mezők istene; Echót, a hegyi istennőt ölelgette, és tanítgatta mindenféle halk hangok visszhangoztatására; kecskéi a part mentén szétszórtan legelésztek, ugrándoztak, kopasztották a folyó üstökét. A kecskelábú isten barátságosan odahívta az elárvult, szenvedő Psychét, s mert ismerte baját, balzsamos beszéddel így dédelgette:
- Te bájos gyermek, én ugyan csak afféle paraszt kecskepásztor vagyok, de hála hosszú öregségemnek, sok tapasztalatra tettem szert. Ha téveteg és néha-néha bizonytalan járásodból, tested halálos reszketéséből, örökös sóhajtozásodból és leginkább bánatos szemedből helyesen következtetek - biztosan ez az, amit a tanult emberek így neveznek: sugallat - akkor te valami nagy-nagy szerelemnek a betege vagy. Ide hallgass tehát, nehogy még egyszer fejest ugorj, vagy másvalami erőszakos halállal elemészd magad! Hagyd abba a szomorkodást, vesd végét a bánkódásnak, ostromold inkább könyörgéseiddel a nagyhatalmú Cupido istent - aki bizony lobbanékony, csintalan egy legény - s hódítsd vissza gyöngéd ragaszkodásoddal.
Elhallgatott a pásztoristen, de Psyche nem elegyedett beszédbe vele, hanem hódoló csókot intett a barátságos isten felé, s útnak indult. Mikor sűrű csetlés-botlás árán már jó darab utat hagyott maga mögött, ráhibázott valami gyalogösvényre, s napnyugta tájt egy városba jutott, amelyben épp egyik nénjének férje volt a király. Alighogy Psyche megtudta ezt, beüzent nénjének, hogy itt van, mire azon nyomban hozzája kísérték. Amint meleg üdvözlés után kibontakoztak egymás ölelő karjaiból, nénje kérdezősködésére jövetelének így adta okát:
- Emlékszel még ugye, hogy ezt a tanácsot adtátok nekem: öljem meg éles késsel azt a vadállatot, amely magát férjül hazudta ágyamba, mielőtt még szegény kis életemet telhetetlen bendőjébe csusszantaná. S amint ugyancsak megbeszélésünk szerint lámpám fényében fürkésztem arcát: ott látom édes álomba ernyedten - lenyűgöző mennyei látomás! - Venus istenasszony tulajdon fiát, nem hazudok, Cupidót, személy szerint. Megdöbbentett a káprázatos tünemény, megsemmisítő gyönyörűség zuhatagja örvénylett belém, telhetetlen vágyamban tehetetlenül vergődtem, s ekkor - ó átkozott véletlen! - a lámpa forró olajcseppet sercentett a vállára. Fájdalma abban a pillanatban fölriasztotta álmából, s amint ott látott lánggal, késsel a kezemben, rám riadt:
- Elvetemült merényleted büntetéséül rögtön takarodj a házamból, nem kell a szerelmed! Annak rendje és módja szerint majd a nővéredet (s itt a te nevedet említette) veszem feleségül.
És rögtön kiadta a parancsot Zephyrusnak, hogy a palotából röpítsen el messzire. Még jóformán abba sem hagyta Psyche, mikor amazt már őrült szenvedély s aljas irigység láza korbácsolja: ravaszul becsapja férjét, azzal az ügyes hazugsággal, hogy szülei halálhírét vette, s azon nyomban hajóra száll. Hanyatt-homlok rohan a sziklacsúcsra, és felkiált:
- Cupido, fogadj magadhoz asszonyul, ki méltó reád, te meg Zephyrus, úrasszonyod vedd öledbe!
És bár ellenkező szél fújt, vakmerő reménykedésében türelmetlenül hatalmas ívben a mélységbe lendítette magát. De bizony még holtában sem juthatott el az áhított helyre, mert amint teste szikláról sziklára zuhant, összevissza tört, s végül, amint megérdemelte, teste ronccsá zúzódott, s holtában a sok dögmadár és vadállat könnyű zsákmánya lett.
A másikat is hamar utolérte a büntető bosszúállás. Mert Psyche vándorútján ugyancsak betévedt abba a városba is, amelyben másik nővére királyi jó sorban élt. Ez is vakon elhitte húga ravasz meséjét, megirigyelte nővére bűnösen áhított nászát: felrohant a sziklacsúcsra, de ő is a halál torkába zuhant, mint a másik.
Miközben Psyche ország-világot bebarangolt, hogy mindenáron megtalálja Cupidót, azalatt ez lámpaolaj égette sebével anyja hálószobájában nyögött-vergődött az ágyon. Most a hófehér sirály, amely szárnyaival szántja a tenger tükrét, nyakra-főre lebukkan az Oceanus mélységes mélyire. Épp ott fürdött-lubickolt Venus, hát elébe rebben s árulkodik: hogy a fia megégette ám magát; égő, nehéz sebében ott hever mélabúsan; ki tudja, meggyógyul-e? Nyelvére vette a világ Venus egész pereputtyát, szidja-szapulja rágalmak özönével: fiad a hegyek közt bújt meg szeretőjével, te meg a tenger fenekén lubickolsz, s ez az oka, hogy a gyönyörűségek, kellemetességek, huncutkodások nyerseségbe, durvaságba, gorombaságba fulladtak, hogy hírük-hamvuk sincs lakodalmas menyegzőknek, benső barátságnak, szülői szeretetnek, de van tengernyi szenny s fanyar undorban mocskos szeretkezések. Ilyesmikkel rikácsolta tele Venus fülét ez a szószátyár, kotnyeles madár, így tépázta fiának jó hírét. Nosza, menten elönti a méreg Venust, s szenvedélyesen felkiált:
- Úgy, hát az én drágalátos fiam-uram szeretőt tart? Nocsak, ki vele, egyetlen hű szolgám, hogy hívják azt a lányt, aki letépte ennek a gyereknek hamvas szüzességét? Tán a nimfák seregéből való, vagy a Hórák közül, vagy a Múzsák karából, avagy tán Grácia-cselédeim egyike?
Megint csak rákezdte a madár, s így szaporázta a szót:
- Asszonyom, nem tudom biztosan; de azt hiszem: ha jól emlékszem reá - Psyche.
Szörnyű izgalomban csattant fel Venus:
- Csakugyan Psyche a szeretője, aki szépségét az enyémhez mérte, s nevemet bitorolta? Még utóbb holmi kerítőnek tart ez a kölyök, hisz az én révemen ismerhette meg azt a lányt!
Így sopánkodott, majd sebtiben felbukkant a tengerből, s egykettőre ott termett aranyos hálószobájában; amint látta, hogy a szóbeszéd igaz: fia sebesülten ott hever, már az ajtóban, ahogy a torkán kifért, rárikoltott:
- Hát ez finom egy dolog, becsületére válik magunknak, tisztességednek egyaránt! Először is fittyet hánytál anyád, s mi több, úrnőd parancsának, mert nem gyötörted lealacsonyító szerelemre ezt a vetélytársamat, ezenfelül pedig éretlen bujálkodásban kölyök létedre feleségeddé ölelted, nyilván, hogy menyemül rám erőszakold ezt az utálatost. Adta széllelbélelt, szemérmetlen kurafija, még utóbb az szállt a fejedbe, hogy egyetlen gyerek vagy, s én már kivénültem abból, hogy fiam lehessen? Nos hát, jól jegyezd meg: még egy fiam fog születni, sokkal különb nálad, vagy tán inkább örökbe fogadom valamelyik belső cselédemet - hogy még jobban megszégyenítselek, s arra ruházom szárnyaidat, fáklyádat, íjadat, nyilaidat és minden fölszerelésedet. Mert apád javaiból ugyan fegyverzetedbe egy darab sem került, én meg nem efféle tékozlásra adtam azt, amit adtam. De már kölyökkorod óta gonoszcsont vagy, ragadósak az ujjaid, lépten-nyomon szemérmetlenül megnyilazod a meglett korú isteneket, s a tulajdon édesanyádat, engem, igen-igen, nap nap után pellengérre állítasz, egyre-másra belém nyilazol, te valóságos anyagyilkos; fittyet hánysz nekem, mint afféle magányos asszonynak, s még apád, a nagy-erős, vitéz harcos sem szent előtted. De hogy is volna, mikor féltékeny rémületemre egyre-másra kerítgeted ágyába a lányokat! No, majd teszek róla, hogy szánjad-bánjad még ezt a szerelmeskedést, hogy csúnyán megkeserüld még ezt a lakodalmasdit! Csakhogy most már csúfságomban mitévő legyek? Hová forduljak? Ezt az agyafúrt kölyköt ráncba hogy szedjem? Tán épp a Józansághoz, halálos ellenségemhez forduljak támogatásért, holott épp a fiam zabolátlanságával annyi borsot törtem az orra alá? Ej, még a hátam is borsódzik összeszűrni a levet ezzel a lompos-szurtos asszonyszeméllyel! Pedig kell a bosszú balzsama, akárki fiától is elfogadom. És éppenséggel őt bérelem föl, senki mást, hogy ezt a kurafit kíméletlenül lepirongassa, tegzét szétszedje, nyilait elvegye, íját szétbogozza, fáklyáját lelohassza, hathatós szerekkel zabolázza testét. Csak akkor tekintem teljesnek az elégtételt megbántásomért, ha lenyírja haját, amelyre nemrégen még tulajdon kezeim simogattak aranyragyogást, s ha lemetéli szárnyait, amelyeket ölemben nektárnedűvel locsolgattam!
Szólt, és dühösen kirobogott, gyönge szívében keserű indulattal. Melléje szegődött mindjárt Ceres és Juno, s ahogy magából kikelt arcára esett pillantásuk, megkérdezték: gyönyörű szeme ragyogását zordon komorsággal miért fátyolozza? Ő pedig így felelt:
- Jólesik, hogy ebben az izgatott lelkiállapotomban készséges hajlandósággal mellém álltatok. Hát kérlek, törik-szakad, teremtsétek elő nekem Psychét, ezt a gyalázatos boszorkányt. Mert biztosan fületekbe jutott már a családomról szállongó szóbeszéd, s az én vásott fiam csínyei.
Ezek jól tudták, mi történt, s azért így próbálták elcsitítani Venus haragos indulatját:
- Ugyan, mi rossz fát tett a tűzre fiad, kedvesem, hogy rosszindulatú makacssággal útját szeged élvezeteinek, s egy kanál vízbe fojtanád azt, akit szeret? Hát aztán, ejnye, mondd: mi bűn van abban, hogy összeszűrte a levet azzal a helyre kislánnyal? Hiszen férfi volna, vagy mi, már legénysorban is van, - vagy az, hogy hány esztendős, eszedbe sem jut talán!? Avagy tán örökké gyereknek nézed, mert korához képest olyan édes és bájos? Hát te, az anyja, ilyen talpraesett asszony létedre, örökké beleütöd majd az orrodat fiad szerelmeskedéseibe, szemére veted csintalankodásait, meghiúsítod viszonyait, és rossz néven veszed csinos fiadtól a tulajdon szerelmi mesterségedet? Van-e isten, van-e ember, aki még ezután is jó szemmel nézné, hogy te ugyan elárasztod a világot szerelmi vággyal, de tieidnek tiltod végigszeretni a szerelmeket, s az asszonyi ballépések főfő boszorkánykonyháját bezárod?
Így jártak kedvében Cupidónak nyájas szószólással, mert féltek nyilaitól, pedig nem is volt közelükben. Venus ellenben megsértődött, hogy ily tréfásan tárgyalgatják az ő szégyenét, hát faképnél hagyta őket, és sebes iramban útnak eredt a tenger felé.
Ezenközben Psyche éjjel-nappal lázasan kereste férjét, hányódott-vetődött úttalan utakon, egyre gyötrelmesebb lelki izgalomban; egyre forróbb vágy tüzelte, hogy ha már hitvesi szerelmével nem engesztelheti neheztelését, legalább bűnbánó megalázkodással visszaédesgethesse. Egyszerre csak égbe nyúló hegy tetején templom tűnik a szemébe. Felötlik benne:
- Mit tudom, hátha épp itt lakik az én uram?
És máris nekivág friss lendülettel, halálos fáradtságban lankadt testét a remény s a vágy ösztökéli. Fürge iramban följut a hegytetőre, bemerészkedik a templomba; nagy halom búza meg árpakalász tűnik szemébe, kalászkoszorúk, sarlók, mindenféle aratóeszköz, de minden összevissza, rendetlenül, egymás hegyén-hátán hever, ahogy az aratók nyaranta rakásra dobálják. Psyche mindezt darabonkint gondosan szétválogatta, szép rendesen külön-külön csomókba rakta, nyilván mert úgy érezte, hogy minden isten könyörülő jóságát magához kell hajlítania, s ezért egyiknek a szentélyét vagy templomát sem szabad gondozatlanul hagynia.
Ebbéli izgatott sürgése-forgása közben ott lepi az áldást fakasztó Ceres, és szapora szóval iziben ráriad:
- Nem káprázik a szemem? Te szerencsétlen Psyche, Venus tomboló haragban, lázas izgalommal tűvé teszi érted az egész világot, halálra keres és istensége minden szenvedélyével bosszúért liheg: te meg azalatt az én holmimmal babrálsz, s kisebb gondod is nagyobb, mint a magad boldogulása!
Elébe omlott erre Psyche, záporos zokogása patakzott az istennő lábaira, s végigsöpört a padlón dús fonatú haja. Könyörgő szóval ekképp ostromolta szívét:
- Áldást fakasztó szent kezedre, ünnepes-örömös aratásaidra, titokzatos tiszteleted titkos szekrénykéire, sárkány szolgáid szárnyas kerekeire, Szicília áldott földjének barázdáira, a Proserpinát elrabló négyesfogatra, föld alatti fogságára, szomorú alvilági menyegzőjére, diadalmas földi föltalálására, s minden titokra, mit az attikai Eleuszisz szentélye rejt, könyörgök, essen meg szíved a hozzád fohászkodó szánalomra méltó Psychén. Hadd bújjak meg itt e halom kalászban egy-két rövid napig, hátha kis idő folytán fölenged a hatalmas istenasszony tomboló haragja, vagy legalább, míg rövid pihenéssel felfrissítem az örökös hajszában elbágyadott testemet.
Ceres így veszi fel a szót:
- Könnyes könyörgésed a szívemet vérzi; segítenék is rajtad szívesen, de hát csak nem haragíthatom magamra ezt a jólelkű asszonyt, akivel a rokonságon kívül régi szíves barátságot is tartok. Távozz tehát minél előbb ebből a templomból, s örülj, hogy nem vetlek fogságra, hanem utadra eresztelek!
Ez az elutasítás lehűtötte Psyche reménykedését, s most már kettős keserűség gyötrelmében visszafelé vette útját; egyszerre csak a völgy mélyén, napsugaras tisztás közepén remekmívű templomot lát meg. S mert föltett szándéka volt, hogy boldogulásának semmi alkalmát - legyen az bármily kevéssel biztató - el nem szalasztja, s hogy mindegy, akármelyik isten is az, kegyes színe elé járul; a szentély bejáratához iparkodik. Szemébe ötlenek a faágakra s az ajtókra aggatott drága fogadalmi ajándékok és köntösök, amelyeken aranybetűk hálásan emlegették az istennő jóságát, s nevét, akinek mindezt fogadalmul szentelték. Most térdre hullt, letörölte könnyeit, átfonta karjaival a hűlő oltárt, s aztán így imádkozott:
- Hatalmas Juppiter nővére s felesége - akár ősrégi templomodban trónolsz Szamosz szigetén, amelynek páratlan büszkesége, hogy ott születtél, ott telt el csecsemőkorod s gyermekséged - akár a büszke Carthago dús templomában tartózkodol, ahol mint oroszlánfogaton fellegek közt száguldó hajadont tisztelnek - akár az argosziak nagyszerű várában van székhelyed, az Inakhosz partján, hol már a Mennydörgető feleségeként s az istennők királynéjaként ünnepelnek - te, kit Házasságok Szerzőjeként imád egész kelet s Anyaság Őrzőjeként idéz egész nyugat - végső kétségbeesésemben, Juno, légy a védelmezőm. Elgyötört a mérhetetlen szenvedések áradatja; reszketek; hárítsd el a rám zúduló csapást. Ó, jól tudom, te kérés nélkül is mindig felkarolod az áldott állapotban lévők ügyét-baját.
Hát amint így imádkozik, egyszerre csak megjelen előtte isteni fensége teljes ragyogásában Juno, s azon nyomban így válaszol:
- Isteni szavamra, nagyon-nagyon szívesen teljesíteném kérésedet, csakhogy lelkiismeretlenség volna hozzád hajolnom, Vénusszal szembeszállnom, menyemmel, kit leányomul szeretek. Meg aztán a törvény sem tűri, hogy más szökött szolgáját gazdája ellenére védelmembe vegyem.
Hogy balga bizakodása ismét összeroppant, döbbenet borzadt Psychébe; minden boldog reményét eltemette, hogy valaha is utolérheti elröppent férjét, s lelke mélyén így töprenkedett.
- Nyomorúságomban érdemes-e valami egyébfajta támogatást szereznem, amikor istennők készséges hajlandósága sem segíthetett rajtam? E rettentő háló szorításából merre keressem az egérutat, van-e még egy hajlék, vagy akár csak egy zug is, hol a hatalmas Venus mindenlátó szeme elől loppal elbújhatok? Inkább hát embereld meg magad, ereszd szélnek könnyedén vékonyka, bolond reményedet, add meg magad úrasszonyodnak s legalább utólagos észretéréseddel engesztelgesd tomboló indulatját! És hátha-hátha ott találod az anyai házban őt is, kit oly régóta hiába hajszolsz?
Így szánta el magát a nem sok jóval biztató, sőt szinte biztosan halálos megadásra, s máris azon töprenkedett: hogyan fogjon majd bele, könyörögni a bocsánatért?
De Venusnak is elment a kedve a hajsza minden földi módjától, hát az égbe föl készülődött. Befogatott kocsijába, amelyet nagy ügyesen utolérhetetlen művészettel Vulcanus aranyból kovácsolt, s nászéjszakáján menyasszonyi ajándékul adott neki; reszelővel karcsú-tündöklőre csiszolta, s amennyi arany így lecsökkent belőle, annyit nyert művészi értékben. Az istenasszony hálószobája táján tanyázó galambseregből előröppen négy hófehér galamb, nagy huncutul odapipiskedik, lehajtja hímes nyakát, belebújik a drágakővel kivert hámba, felkapja asszonyát, s el is röppen vele boldogan. Csiripelő csacska verebek csintalankodnak az istenasszony kocsija nyomában, s drága dalos madarak bájoló lágy trillák zengő zenéjével hirdetik jöttét. Szembeszárnyaló sasoknak, sóvár sólymoknak fittyet hány a fölséges Venus dalos kísérete. Oszlanak a felhők, leányának megtárul az Ég, s a mennyei magasság diadalmasan zárja magába istenasszonyát.
Azon nyomban Juppiter királyi várának veszi útját, és parancsoló szóval követeli a harsány hangú Mercurius istennek nélkülözhetetlen közreműködését. Juppiter barna szemöldökének egyetlen intésével megadja beleegyezését. Venus menten hangos jókedvre derül, Mercurius társaságában leszáll a földre és szavait izgatottan így ölti egymásba:
- Arkadiai testvérem, ugy-e tudod, hogy Venus húgod sohasem szokott Mercurius közreműködése nélkül cselekedni, s bizonyára az sem titok előtted, hogy egyik nyomtalanul eltűnt szolgálómat mennyi ideje hajszolom hiába. Már egyéb nem marad: hirdesd ki nyilvánosan, hogy jutalmat nyer az, aki nyomára vezet. Hát minél gyorsabban járj el megbízatásodban, sorold fel pontosan ismertetőjeleit, hogy ha valaki tilalmas bűnbe tévedne, s elbújtatná, később fel ne hozhassa mentségéül, hogy nem ismert reá. - Szólt, s kezébe nyomott egy írást, amelyben benne volt Psyche neve s minden egyéb. Dolga végeztével egyenesen hazament.
Mercurius nem mulasztotta el megbízatását: világszerte minden országot bejárt, s a rábízott hirdetés tisztét imígy teljesítette:
- Aki ama Psyche nevű királyleányt, Venus szökött rabszolgalányát előkeríti, vagy búvóhelyét leleplezi, jelentkezzék a Murtiáról nevezett oszlop mögött Mercurius kikiáltónál, ahol is tiszteletdíj gyanánt kap Venustól tulajdon magától csattanós csókot hetet, meg egy bársonyos nyelvcsókot, édesnél édesebbet.
Ahogy Mercuriusnak ez a hirdetménye elhangzott, a pazar jutalom reménye versenyt szította mindenek buzgólkodását. Ez a körülmény aztán Psyche elhatározását végképpen megérlelte. És már-már odaért úrnőjének ajtajához, mikor eléje perdül Venus egyik cselédje, neve szerint az Érintkezés, s menten torkaszakadtából rárivall:
- Hát végre észbe kaptál, céda cseléd te, hogy asszonyod is van? Vagy megátalkodott szemtelenségedben még tetteted is magad, mintha nem tudnád, mennyi keserves ajjal-bajjal kerestünk mindenfelé? Jó szerencse, hogy épp az én markomba csöppentél, neked ugyan befellegzett! No, majd mindjárt megadod az árát feneketlen dacoskodásodnak!
Psyche pedig hiába rúgkapált, az harciasan a hajába markolt, magával vonszolta, s Venus elébe hurcolta. Amint ott állt s Venus megpillantotta, teli torokból őrült-keserű kacagásra fakadt, fejét rázogatta, jobb fülét vakargatta, és rászólt:
- Végre mégiscsak ráfanyalodtál, hogy anyósodhoz ellátogass? Vagy tán bizony férjeduradnak szól a látogatás, aki a magad égette seb miatt halálos beteg? Hát légy nyugodt, kedves menyem, mindjárt illendő fogadtatásban részesítelek. Hol van - tette hozzá - két jó cselédem: Búskomorság és Keserűség?
Behívatta őket, s rájuk bízta, hogy megkínozzák. Azok hát, híven az úrnő parancsához, szegény kis Psychét megkorbácsolták kegyetlenül, válogatott kínzásokkal is meggyötörték, s aztán asszonyuk színe elé visszavitték. Most újra felkacagott Venus, és szólt:
- Tessék, még utóbb megesik a szívem hasa csábító gömbölyűségén, hiszen ezzel a gyönyörűséges csemetével tesz boldog nagymamává. Micsoda boldogság, hogy fiatal életem virágjában nagymama lesz a nevem s egy rongyos cseléd kölykét emlegetik Venus unokájaként! Ej, ostobaság, hogy is mondhatom azt saját gyermekünknek; hiszen egy ilyen rangon aluli, tanyán, tanúk és apai beleegyezés nélkül kötött házasság érvényes csak nem lehet? Éppen ezért zabigyerek lesz az bizony, ha ugyan egyáltalán megengedem, hogy a világra hozd.
Ahogy eddig jutott, nekiesett, cafrangokká rongyolta ruháit, megtépázta a haját, agyba-főbe verte, összevissza törte rettentően. Aztán búzát, árpát, kölest, mákot, borsót, lencsét és babot hozatott, összekeverte, púpos nagy halomba összeöntötte s aztán így beszélt hozzá:
- Gondolom, hogy ilyen csúf cseléd létedre csak kitartó szolgálataid révén szerezted szeretőidet, más úton-módon semmiképp; nos hát, ezennel magam is kipróbálom ügyességedet: válogasd szét ezt a halom összekevert magot, az egyfajta szemeket külön-külön csomókban rakosgasd rendbe, s még ma estefelé, az utolsó szemig készen, add át nekem!
Miután így rábízta a rengeteg halom magot, maga menyegzői lakomára ment. De bizony Psyche még egy ujjal sem nyúlt ahhoz a szétbontatlanul összevissza kevert halomhoz, hanem a szörnyű parancs rémületében csak hangtalan rámeredt. Ekkor afféle kicsinyke mezei hangyácska - ez fölérte ésszel az emberfölötti munka reménytelenségét - megkönyörült a hatalmas isten kedvesén, átkozta a kőszívű anyóst, nagy sebbel-lobbal eliramodott, s innen is, onnan is összecsődítette az egész környékbeli hangyanépet, s kérve kérte valamennyit:
- Könyörüljetek földanyánk fürge fiai, könyörüljetek, és hanyatt-homlok rohanjatok segítségére a szépséges leányasszonynak, Ámor feleségének, nehéz próbatételében.
És máris rohanvást hullámzik egymás hegyén-hátán a hatlábú hangyanép. Lázas sietséggel szemenkint szétszedik az egész rakást, minden fajtát külön-külön csomóba halmoznak, aztán el is tűnnek iziben, nyomtalan.
Alig köszöntött be az éjszaka, máris megjött Venus a menyegzői lakomáról, pityókásan, szagos olajtól illatosan, tetőtől talpig káprázatos rózsazuhatagban. Amint meglátta a szorgos munka bámulatos eredményét, odaszólt neki:
- Te semmirekellő, nem te, s nem tenkezeddel végezted ezt a munkát, hanem az, aki bizony mindkettőtök vesztére szemet vetett reád!
Odalökött neki egy falat száraz kenyeret, és aludni tért.
Ezenközben Cupido a palota legbelsejében, szobája négy falának magányos börtönében volt zár alatt, és vigyáztak is nagy keményen, hogy se könnyelmű csíntalankodással sebét el ne mérgesítse, se pedig ne találkozhassék áhított asszonyával. Így hát a két szerelmes egy fedél alatt, s egymástól mégis erőszakkal eltávolítva, gyötrődte végig a bánatos éjszakát.
De alighogy Aurora előrobogott, Venus máris hívatja Psychét, s így kezdi rá:
- Látod-e azt a ritkás erdőt, amely a folyó mentén a parton messze húzódik? Látod-e a büszkén hömpölygő hullámok közelében azt a forrást? Ott ragyogó, aranyszín tündöklő juhok legelésznek őrizetlenül szerteszéjjel. Parancsom ez: mindenáron keríts nekem egy szálat e kincses gyapjúból, és legott hozd ide.
Ment Psyche szíves-örömest, de nem a parancson járt az esze; ennyi szenvedés után megpihenni vágyott: a sziklapartról a folyóba akarta ölni magát. De a folyó zöldellő nádasa, zizzenő zenéjének ringatója, édes szellő halk rezzenésével isteni sugallatból így óvta-integette:
- Psyche, ha már annyi nyomorúságon átvergődtél, ne szennyezd be kínos haláloddal folyóm szent vizét, főképpen pedig oda ne merészkedjél a félelmetes juhokhoz, mert ez idő tájt magukba szívják a forró nap tüzét, s veszett gerjedelemre vadulnak: hegyes szarvukkal, kőkemény homlokukkal, s nemegyszer gyilkos harapdálással halálra marcangolják az emberfiát. De majd ha a déli nap tüze lankad, s a folyó friss fuvalma megnyugtatja az állatokat, ott ama hatalmas szál platán alatt, amely velem egyazon folyó vizét issza, bújj meg nagy óvatosan. És mihelyt a juhok dühös gerjedelme szelídre csillapodik, kutasd át a közeli erdőcske bokrait, s arany gyapjúszálakra bukkansz, amelyek a gömbölyű cserjéken imitt-amott fennakadtak.
A becsületes, emberséges nádas így oktatgatta szegény meggyötört Psychét, hogyan boldoguljon. Ez nem sajnálta, hogy végighallgatta a kellő kioktatást; nem is volt rest, hanem mindenben az útbaigazítás szerint, tolvajügyességgel teleszedte ölét ragyogó aranygyapjúval, s vitte Venushoz. Csakhogy ez a második életveszedelmes munkája sem másította kegyesre asszonya indulatját, hanem zordon arcán fanyar mosollyal így beszélt:
- Jól tudom én, hogy ezt a munkát is a szeretőd végezte el. De most már aztán döntő próbára vetlek, vajon csakugyan oly rettenthetetlenül bátor, s olyan csudálatosan ügyes vagy-e. Látod-e ott, annak az égbe nyúló hegynek a tetején a szédítő sziklacsúcsot, ahonnan fekete forrás haragos habjai zúgnak alá, a lábainál húzódó völgy ölében megszorulnak, beleömlenek a Styx árjaiba és duzzasztják a Cocytus hörgő hullámait? Nocsak, merítsd teli ezt a kis korsót a hegyi forrás mélyén kristályos harmatos vízzel, térülj-fordulj, és nekem visszahozd!
Szólt és kezébe nyomta a kristályból remekelt korsót, s ráadásul még keményen meg is fenyegette.
Útnak eredt hát nagy sebbel-lobbal, s nekivágott a messzi-messzi sziklacsúcsnak: ott legalább biztosan bevégzi gyászos életét. De alighogy a kijelölt hegység tőszomszédságába vergődött, tudatára ébredt, hogy a borzalmas feladat mily halálosan reménytelen. Mert a félelmetes arányokban égre törő, megközelíthetetlenül szakadékos, csuszamlós sziklafal barlangjaiból borzalmas zuhatagokat okádott, melyek csak úgy dőltek a lejtős száj nyílásain, lerobogtak a hegyoldalon, szűk medrű csatornát vájtak a földben, s titkos útjukon a szomszédos völgybe hömpölyögtek. A sziklahasadékokból itt is, ott is tűzokádó sárkányok másznak ki, nyújtogatják hosszú nyakukat, rámeresztgetik lehunyhatatlanul éber, örök virrasztásra kárhoztatott szemgolyóikat. S még a zengő vizek is védekeztek, mert egyre-másra rádörögtek:
- Takarodj!
- Hohó, mit akarsz?
- Mire vetemedel? Vigyázz!
- Hordd el magad!
- Vége van!
E hajmeresztő dolgok közepette szinte kővé dermedt Psyche, és már csak teste volt ott, érzékei cserbenhagyták, a lenyűgöző rémület halálos súlya földre sújtotta, s végső vigasza: könnye is kiapadt.
De a jóságos Gondviselés fölséges szeme már meglátta az ártatlan teremtés keserves baját. Hirtelenében ott termett lebegő szárnyain a magasságos Juppiter királyi madara, a ragadozó sas, s mert nem feledte Cupido régi szívességét, mikor az ő útbaigazítása révén emelte égbe Juppiternek frígiai pohárnokát, háláját a fenséges isten feleségének szenvedéseiben akarta leróni, s épp a kellő pillanatban segítséget hozott. Odahagyja hát a magasságos égboltozat napsütött útjait, odaszárnyal a lány elé s szóra kap:
- Hát te, aki amúgy is gyámoltalan s ügyefogyott vagy efféle dolgokban, te azt hiszed, hogy egyáltalán eljuthatsz a szentséges és egyben zord-haragos forráshoz, vagy csak egy cseppjét is ellophatod? Hát még hírből sem hallottál a Styx vizeiről, amelyektől minden isten, még maga Juppiter is borzadoz? Nem hallottad, hogy az istenek a fenséges Styxre szoktak esküdni, mint ahogy ti a fölséges istenekre? Add csak ide azt a kis korsót!
És azonmód hirtelen elkapja, karmaiba fogja, föllendül lebegő szárnyain, hol jobbra, hol balra kormányoz a fogcsattogtató pofák és a háromágú nyelvüket öltögető sárkányok között. A víznek azt hazudja, hogy Venus szolgálatában és parancsára kér belőle, s ezért nem volt nehéz hozzáférkőznie: a víz kezére járt, hogy bántatlanul visszatérjen, s megengedte, hogy merítsen belőle.
Örömmel kapta kézbe Psyche a teli korsót, és nagy sebbel-lobbal elvitte Venusnak. De még ezzel sem tudta a haragos istennőt jóindulatra hangolni. Most még nagyobb és gonoszabb megaláztatásokkal fenyegette meg s kaján mosollyal vágta oda néki: - már én bizony szentül azt hiszem, hogy te afféle fő-fő s nagy erejű boszorkány vagy, különben furcsa parancsaimat nem teljesíthetted volna oly buzgalommal. Nos, kicsikém, még egy szolgálatot kell teljesítened. Fogd csak ezt a szelencét - és a kezébe nyomta - és se szó, se beszéd, indulj véle az Alvilágba, mégpedig magának, Orcusnak gyászpalotájába. Ott add át Proserpinának a szelencét, ezzel az üzenettel: "Venus arra kér, hogy küldj neki egy kicsit, legalább csak egy napra valót a szépségedből, mert a magáét beteg fiának ápolásában elhervasztotta, mindenestül elpusztította." De térülj-fordulj, egykettőre itt légy ám, mert istengyűlésbe kell mennem, s abból csinosítom magam.
Most igazán érezte Psyche, hogy mindennek vége, s nyilván megértette, hogy leplezetlenül a biztos halálba kergetik. Mert mi egyébért kényszerítenék arra, hogy a maga lábán menjen le éppen a Tartaroszba, az alvilági lelkekhez? De nem sokat tétovázott, hanem fölment egy csuda magas toronyba, hogy onnan a mélységbe ugorjon: mert úgy gondolta, hogy ezen az úton egyenesen és pompásan lekerülhet az Alvilágba. De a toronynak hirtelen megjött a szava, s így beszélt:
Ó, szegénykém, mért akarod magad a mélységbe ölni? Ettől az utolsó veszedelmes munkától oktalanul miért riadsz vissza? Hiszen ha már a lelked kiröppent a testedből, eljuthatsz ugyan a mélységes Tartaroszba, csakhogy aztán onnan többé vissza nem jöhetsz, semmi áron! Ide hallgass: nem messze van innen Lacedaemo, Achaia híres városa; keresd meg ennek tőszomszédságában, ember nem járta vidéken az isten háta mögötti Taenarumot. Ott van az Alvilág szája s tárt kapuján át szemedbe ötlik a végtelenbe torkolló út; lépj át a küszöbön, vágj neki: egyenesen Orcus királyi palotájához vezet. Csakhogy nem szabad ám bemerészkedned a sötétség országába üres kézzel: fogj mindkét kezedbe egy-egy darab mézes árpagombócot, a szádba pedig két kis aprópénzt. Mikor már jócskán előrejutottál rémületes utadon, rőzsével rakott sánta szamár sánta hajcsárjával találkozol; ez majd megkér, hogy a nyalábból imitt-amott kihullott pálcikákat add fel neki, de te rá se hederíts, szó nélkül menj tovább. Mindjárt ez után a halálfolyamhoz érsz, - ennek a révésze, Charon, rögtön a díját kéri, mert csak ennek fejében viszi át a túlsó partra rozoga csónakján a jövevényeket. Hát bizony még a halál országában is él a kapzsiság, és sem Charon, sem Dis apánk, ez a hatalmas isten, nem végez el semmit ingyen; még a szegény embernek is elő kell teremtenie az útiköltséget halálos ágyán, s ha véletlenül abban a pillanatban nincs pénze, még az árnyékvilágba menni sem engedik. Ennek az ütött-kopott öregnek add oda az átszállítás fejében egyik rézpénzedet, de úgy, hogy ő nyúljon érte, s a szádból ő maga húzza ki. Átkelés közben a lomha folyó hátán egyszerre csak odasodródik egy öreg halott, feléd nyújtja foszladozó karjait, s rimánkodik, hogy vedd fel őt csónakodba. De ments isten, hogy megindítson a szánalom! Ahogy a túlsó parton megtettél egy kis darab utat, orsójukat forgató, fonogató vénasszonyok arra kérnek, hogy egy kicsinyég segíts nékik: de te a világért még csak hozzá se nyúlj! Mert mindez és sok egyéb csak Venus-adta kísértés, hogy legalább az egyik gombócot letedd a kezedből. Valahogy azt ne hidd, hogy nem nagy baj, ha a gombócot elengeded; elég csak egyiket is elveszítened, hogy soha többé ne kerülj vissza a napvilágra. Mert Irgalmatlan nagy, borzalmas kutyaszörnyeteg rémítgeti ott három óriási fejével, három torka bömbölő ugatásával a holtakat - mindhiába, már nem árthat nekik -, és ott virraszt Proserpina halotti palotája küszöbén szüntelen, s őrzi Dis dísztelen termeit. Dobd oda neki az egyik gombócot, ettől megjuhászodik, s te mellette elmehetsz könnyűszerrel. Rögtön Proserpina színe elé jutsz; ő szívesen-nyájasan fogad, s kínálgat puha üléssel, remek reggelivel. De te csak ülj a földre, kérj fekete kenyeret, edd meg; aztán mondd el, mi végből jöttél, vedd át, amit kapsz, s indulj visszafelé. Juházd a dühös kutyát a másik gombóccal, add oda a zsugori révésznek a másik kis aprópénzt, s ha átjutottál a folyón, haladj pontosan előbbi utadon, s menj vissza oda, az égi csillagok seregéhez. De mindenekfölött a lelkedre kötöm: nagyon vigyázz, kedved ne kerekedjék a magaddal hozott szelencét kinyitni, vagy éppenséggel nagy kíváncsian szemet vetni a benne rejtett kincses isteni szépségre!
Aggodalmas gonddal így végezte jóstisztét a torony. Psyche azon nyomban elment Taenarumba, annak rendje és módja szerint magához vett két-két darab rézpénzt és gombócot és az Alvilág útjára lebocsátkozott. Szó nélkül továbbment a sánta szamárhajcsár mellett, odaadta a révésznek a rézpénzt, rá sem hederített a felé sodródó halott rimánkodására, szélnek eresztette a fonóasszonyok alattomos hívogatását, juházta a szörnyű dühös kutyát gombóc falatjával s bejutott Proserpina palotájába. Nem fogadta el a vendéglátó kínálkozást: sem a pompás ülést, sem a pazar ételeket, hanem szerényen a földre ült, beérte fekete kenyérrel s aztán átadta Venus üzenetét. Hamarosan megkapja a nagy titokban megtöltött és lezárt szelencét, a második gombóccal ügyesen torkára forrasztja a kutyának az ugatást, megmaradt pénzét a révésznek fizeti, s friss jókedvben siet fel az Alvilágból. Amint felért, imádattal borult le a ragyogó napfényben, de akárhogy sietett bevégezni a munkáját, mégiscsak befurakodott a lelkébe a vakmerő kíváncsiság. Így tanakodott:
- Kezemben az isteni szépség, s ostobaságomban még egy cseppecskét se csípnék el belőle, hogy legalább így hódítsam meg gyönyörű szerelmesemet?
Még végére sem ért, s máris kinyitotta a szelencét. Híre-hamva sem volt abban semminek; nem volt benne semmiféle szépség, csak alvilági, mély styxi álom. Ez meg alig szabadult ki börtönéből, nyomban ráborult; ködös ernyedés bódulata bizsereg végig a testén, lába megbicsaklik, ott az úton összeroskad. Ott feküdt mozdulatlanul, mint egy tetszhalott.
De már Cupido sebe is behegedt, ő maga friss erőre kapott; már sehogy sem tudott meglenni Psychéje nélkül, hát szobájából, amelyben őrizték, a magas ablakon kimászott, és hosszú pihenésben megizmosodott szárnyain villámgyors repüléssel ott termett drága Psychéje mellett. Nagy óvatosan lefejtette róla az álmot, s megint visszazárta előbbi helyére, a szelencébe, aztán nyilának finom kis szúrásával fölébresztette Psychét, és így beszélt hozzá: - Látod, szegény kicsikém, már megint bajba sodort kiváncsiskodásod. Mindegy, most csak járj el gyorsan megbízatásodban, amelyet anyám parancsa rád rótt; a többi az én gondom.
Csak ennyit mondott szerelmesének, s könnyedén szárnyra lebbent. Psyche pedig sebbel-lobbal megvitte Venusnak Proserpina ajándékát. Ezenközben Cupidót olthatatlan szerelme rágta-emésztette, arca bánatosra vált, megdöbbentette anyjának hirtelen ridegsége. Hát régi ravaszságához folyamodik, fürge szárnyain belibben a magas égbe, könyörgésre fogja a dolgot, a hatalmas Juppiter megfogja Cupido pofikáját, szájához vonja, összevissza csókolja, aztán így beszél hozzá:
- Nagy hatalmú fiam, te ugyan sohasem tanúsítottad irántam az istenek jóvoltából nekem járó tiszteletet, ellenkezőleg: szívemet, amely az elemek törvényeit és a csillagok változásait szabályozza, egyre-másra sebesre nyilaztad, sűrűn egymás után földi szerelmeskedéssel beszennyezted, a törvények - főképpen a Julius-törvény - s a köztisztesség csúfjára jó híremet-nevemet mocskos házasságtörésekkel tönkretetted, fölséges termetemet hol kígyóra, hol tűzre, hol vadállatra, hol madárra, hol baromi ökörre galádul elcsúfítottad: - mégis, bölcs mérsékletem nevében s azért, mert itt cseperedtél fel az én gondozásomban, minden kívánságodat teljesítem. Csak aztán őrizd, vigyázd, el ne csapják a kezedről! Jelen kegyességem fejében köteles vagy kezemre juttatni a földkerekségnek mai napság legesleggyönyörűbb leányát.
Szólt és Mercuriusszal az isteneket egytől egyig azonnal gyűlésbe hívatta, s kihirdette, hogy tízezer sestertiusnyi bírságot fizet az, amelyik az isteni tanácsból netán elmarad. Ijedtükben zsúfolásig megtöltötték az égi tanácsházat; magas trónusán ott ül a felséges Juppiter és ekképp hirdeti határozatát:
- Múzsák jegyzékébe összeírt istenek, bizonyára mindnyájan tudjátok, hogy ezt az ifjút itt magam gondjával nevelgettem. Jónak látom, hogy duzzadó ifjúsága tüzes nekiberzenkedéseit valamelyes fékkel zabolázzam: a fajtalankodásai és mindenféle kéjelgései felől egyre keringő szóbeszéd már éppen eléggé rossz hírét költötte. Meg kell fosztani minden alkalomtól, s ifjonti léhaságát a házasélet igájába kell törni. Választott is már leányt, el is vette már szűziességét; hadd legyen az övé, vegye feleségül, s Psyche karjaiban élvezze mindig szerelmét.
Majd Venushoz fordult, és folytatta: - Te pedig, leányom, nehogy nekibúsulj s ne is féltsd isteni származásodat s rangodat azért, mert földi lány lesz menyed. Majd én gondoskodom, hogy a házasság ne legyen felemás, hanem mindenben igazodjék a polgári törvénykönyv rendelkezéseihez.
És Mercuriusszal egy pillanat alatt előkerítteti Psychét, bevezetteti az égbe, aztán nektár-serleget nyújt felé, s így biztatja:
- Psyche, idd ki: légy halhatatlan. Cupido ölelő karodból soha többé nem röppen el, egyesülésetek örökre fog tartani.
Azon nyomban dús menyegzői lakoma terült: a főhelyen hevert a férj, és szorosan magához ölelte Psychét, aztán Juppiter az ő Junójával, utána egytől egyig az istenek rang szerint. A nektárt - ez az istenek bora - Juppiternek a maga pohárnoka, az a pásztorfiú töltögette serlegébe, a többieknek pedig Liber; a lakomát Vulcanus főzte meg; a Hórák rózsával és ezerféle virággal mindent bíborba borítottak, a Gráciák illatszereket fecskendeztek, a múzsák csengő hangon zengedeztek. Apollo lantkísérettel énekelt, Venus pedig édes zenére, ringó ütemben bájosan táncolt, s a kíséretét úgy állította össze, hogy a múzsák karban énekeltek, s fuvoláztak is hozzá, egy szatír pedig s egy zsenge Pan furulyázott a pásztorsípon.
Így lett Psyche törvényesen Cupido hites felesége. S mikor megérett méhe magzata, leánykájuk született, kinek Gyönyörűség lett neve.
|
