LAKNER ARTÚR
ÉDES MOSTOHA
TARTALOM
ELSŐ RÉSZ
A HARGITAY-KÚRIA
A SZERÉNYTELEN IBOLYA
ERZSIKE
FRICI ÉS MICI
KÜLÖNÖS RECEPT
RÉGI EMLÉKEK
KÉSZÜLŐDÉS
JELMEZBÁL?
GONOSZ MOSTOHA!
TALÁLKOZÁS
ERZSIKE SZÜLETÉSNAPJA
A MEGLEPETÉS
A BESZÉLŐ SZOBOR
MÉG VALAKI ELTŰNIK!
MÁSODIK RÉSZ
A GYÖRGYABÁDI BOLDOG OTTHON
FURCSA VENDÉGEK
AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS
TANULÁS A SZABADBAN
MEGJÖTT A POSTA
MŰKÖDIK AZ MM
ÉRTELEK, ANDRÁS...
MÁRIA NÉNI TITKA
ÖTLEVELŰ LÓHERE
HÁTHA NEM IS OLYAN GONOSZ AZ A MOSTOHA?
HALLGATÓZTÁL?
VIZSGA ELŐTT
VIZSGA UTÁN
A ZÁRÓÜNNEPÉLY
HAZAFELÉ
ÚJRA OTTHON
ÉDES MOSTOHA!
https://videa.hu/videok/film-animacio/edes-mostoha-1935-mozizoom-QwE3ajilJazsvwZ0
ELSŐ RÉSZ
A HARGITAY-KÚRIA
A Hargitay család gyönyörű parkjában még a virágok is szomorúbbak, mint máshol. Hiába ragyogott a nyár, hiába kéklett a felhőtlen ég, mély levertség ült a virágon, fán, emberen. Talán a rigók sem úgy füttyentettek ezen a nyáron, mint tavaly, amikor még élt a ház úrnője. Mintha a jókedvet is eltemették volna vele ott lent, a park végében, ahol a Hargitay család fehér márványkövekből épült sírboltja áll. Fiatalon, alig huszonhét éves korában ment el ebből a világból, árván hagyva egyetlen kislányát, az égszínkék szemű Erzsikét. Nem is harsan föl azóta boldog, jóízű nevetés a nagy házban.
Pedig ezelőtt vidám élet honolt errefelé. Csupa mosolygós ember forgolódott a tágas épületben, a kert virágai is szebb színekben pompáztak, s talán a nap is melegebben simogatta sugaraival a földet.
A parkban, amely a Hargitay-kúriát valósággal körülölelte, volt egy kis lugas. A ház asszonya legszívesebben itt tartózkodott, ebben a hangulatos fészekben, amelynek oldalán fürtös lila akácok kandikáltak be. És a kis Erzsikének, valahányszor édesanyját kereste, mindig ide vezetett az útja.
Megölelte, megcsókolta, és kérő szóval fordult hozzá:
- Anyukám, mesélj valamit!
- Hiszen már minden mesémet ismered! - mosolygott szelíden a fiatal Hargitayné.
- Nem baj... Olyan szépek, hogy szívesen meghallgatom mindegyiket akár százszor is...
- No, jól van, Erzsikém. Hát melyiket mondjam el?
Erzsike gondolkodás nélkül vágta rá:
- A Jégország meséjét... Azt szeretem a legjobban!
Az édesanya gyöngéden megsimogatta Erzsike aranyhaját, és bólintott:
- Jól van, kislányom... Ha annyira szereted, elmondom még egyszer.
Erzsike beszédes, nagy szemét várakozásteljesen emelte édesanyjára, és szinte leste a szavakat.
*
Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol egy ország, amelyet mindig csak hó és jég borított... Lakosai fázósan húzódtak mindig a kályha mellé, és reggelenként hiába néztek ki reménykedve az ablakon, amelynek jégvirágait meleg leheletükkel tüntették el, odakinn megint csak a végtelen fehérség tárult szemük elé.
Így ment ez nap, nap után. Jégország lakói nem ismerték a tavasz szépségeit, amikor csodálatos színekben pompáznak a fák, és édes illattal telített a levegő. Nem ismerték a nyarat: a nap forró sugárzását, az érett gyümölcsöket és nem ismerték az ezer színben csillogó őszt. Csak a telet, mindig csak a telet ismerték, a hulló pelyheket és a süvítő szelet.
Jégország lakói tele voltak szomorúsággal, s egy szép napon küldöttséget menesztettek a hideg ország uralkodójához, XVIII. Zúzmara őfelségéhez, és megkérték, tegyen valamit, hogy Jégország lakói is megismerjék a tavaszt, a nyarat és az őszt. Jégország uralkodója meghallgatta a küldöttség szavait, és maga is szorgalmasan bólogatott a kívánságokhoz. És másnap már cselekedett is! Kiáltványt intézett népéhez, s ugyanakkor sítalpas, sebesen járó futárokat küldött a szomszédos országokba is, hogy vigyék szét a hírt: aki megszabadítja Jégországot az örökös hótól, jégtől és csontot hasogató széltől, azt XVIII. Zúzmara őfelsége magas jutalomban részesíti.
A király felhívásának meg is volt a hatása. Hegyes süvegű mágusok érkeztek Jégországba, és fogadkoztak, hogy Zúzmara király őfelsége birodalmát megszabadítják az örökös téltől. Hatalmas máglyákat raktak, magasan lobogott a tűz, a lángnyelvek szinte az eget nyaldosták, roppant körzetben irtózatos meleget fejlesztettek - azonban sem a hó, sem a jég nem akart elolvadni. A mágusok tanácstalanul néztek, és rövid tanácskozás után úgy határoztak, hogy hét nap és hét éjszaka nem hagyják kialudni a tüzet, addig majd csak megolvad a tél birodalma. És hét nap, hét éjszaka lobogtak a mágusok máglyái, a hó azonban még magasabb rétegben rakódott le, a jég pedig keményebb lett, mint azelőtt volt. A mágusok feladták a további kísérletezést, és elhagyták Zúzmara király országát.
Nemsokára másik vállalkozó érkezett, aki csapatnyi embert fogadott fel, és mindegyiket ellátta lapáttal meg csákánnyal, és megkezdte nagy munkáját, hogy Jégországból ellapátolja a töméntelen havat, feldarabolja és megolvassza a rengeteg jeget. Három napnál tovább nem bírta a próbálkozást, mert kiderült, hogy amennyi havat nappal eltakarítottak, éjszaka kétszer annyi hullott az égből, a csákánnyal szétvert jégtükrök pedig újra összefagytak, és kezdhették elölről a munkát.
Szegény Zúzmara király kétségbeesetten fogadta a második kudarc hírét, és döbbenten gondolt arra, hogy Jégország borzalmas varázsát senki sem tudja megtörni. Nagy gondja-baja közepette fiatal leány jelentkezett az udvarnál. Fiatal volt, csillogó szemű, tiszta tekintetű. Szeméből, arcából, egész lényéből végtelen jóság sugárzott.
- Felséges uram - szólalt meg csengő hangon -, ha úgy akarod, megszabadítom országodat az örökös jégtől és hótól...
- Vagyonom fele tied, ha sikerül!
A leány szelíden mosolygott:
- Nem a jutalomért teszem, felséges uram, hanem hallottam, hogy bajban van országod, és elhatároztam, hogy a segítségedre sietek...
- És igazán csodát tudsz művelni?
- Jöjj velem, felséges uram!
XVIII. Zúzmara király leszállt trónusáról, amelyet hatalmas jégcsapok díszítettek, és bundájába burkolózva megindult a fiatal leány mellett. A főváros legszebb utcáján indultak meg, és az idegen leány mosolygós arcával hol jobbra, hol balra tekintett. De ahová elhatolt a szeme sugara - csodák csodája -, olvadni kezdett a jég, a hó. A nagy jégcsapok hangos koppanással hullottak a földre, a hó megolvadt, és patakokban folydogált tovább, amikor pedig a befagyott folyó hídján haladtak keresztül, és az idegen leány letekintett a jégpáncélra, amely a folyó tükrét már emberemlékezet óta elrejtette Jégország lakóinak szeme elől, a jég hangos roppanással megpattant, táblákra oszlott, és a folyó felbukkanó vize magával sodorta ezeket a jégtáblákat.
Az idegen leány mosolya azonban nemcsak a jeget és a havat olvasztotta meg, nem csupán a süvítő szelet fojtotta el, hanem amerre mentek s akivel találkoztak, minden embert megváltoztatott. Asszonyok, férfiak, öregek, gyermekek, ha találkoztak az idegen leány mosolyával, mintha más emberekké váltak volna. A meleg bunda, kabát, kendő lekívánkozott róluk, egész testüket jóleső bizsergés járta át, a tél hidege, a fagy, amely megülte a szívüket és egész életüket, mintha egy csapásra eltűnt volna.
XVIII. Zúzmara király egész birodalmát bejárta az idegen leánnyal, és ahogy vége volt a nagy országjárásnak, mindenki ámulva látta, hogy virágba borulnak a fák, a metsző szelet enyhe fuvallat váltotta fel, s az emberek komor, hideg arca kipirosodott, felvidult.
A király látta ezt a csodálatos változást, és nem tudott hová lenni örömében. Odafordult az idegen leányhoz, és megkérdezte:
- Ki vagy te, aki leolvasztottad a jéggúnyát egész országomról?
Az idegen leány csendesen mosolygott:
- Én, felséges uram - a Szeretet vagyok!
*
Erzsike ismerte már a mesét, mégis őszinte elragadtatással hallgatta. Nyakába ugrott édesanyjának, és összecsókolta.
- Milyen gyönyörű volt!
Aztán egyszer csak mindennek vége szakadt. A fiatal Hargitayné lelke elszállt, mint egy halk sóhajtás. Azóta minden megváltozott. A kis Erzsikének ajkára fagyott a mosoly, nem veri fel gondtalan, jóízű kacaj a Hargitay-házat.
Annál gyakrabban hallani azonban Ibolya kisasszony éles, parancsoló hangját:
- Hé, naplopók! Ha pillanatra nem nézek oda, azonnal megáll a munka!
Ilyenkor Sári, Kati és a többi alkalmazott riadtan rebbent szerteszét, mint amikor héja kering a gazdasági udvar fölött, és a tyúkok, csirkék, kacsák biztos fedél alá igyekeznek a ragadozó madár elől.
A ház úrnőjének halála óta Ibolya kisasszony kaparintotta magához a hatalmat. És ezt annál könnyebben megtehette, mert a tulajdonképpeni gazda, Hargitay András mostanában többet élt Pesten, mint idehaza. Hargitay ügyvéd volt és egyidejűleg a kerület képviselője, s amióta felesége meghalt, többnyire a mások ügyeiben fáradozott. Többet foglalkozott a választópolgárok dolgaival, mint a saját birtokával. Valósággal elmenekült otthonából, ahol minden-minden az eltávozott kedvesre emlékeztette. Még a kislányát, Erzsikét is csak ritkán látta. Amikor néha-néha mégis megjelent a családi házban, gyengéden megcirógatta Erzsike selymes haját, kérdezett tőle egy-két szót, de a kislány feleletét talán már nem is hallotta.
Így azután Ibolya, a megboldogult édesanya távoli rokona lett a kúria és a gazdaság teljhatalmú úrnője. Aki azonban azt hiszi, hogy a név jellemző a viselőjére, az téved. Mert bizony Ibolya korántsem volt olyan szerény és bájos, mint az ibolya. Száraz alakjával és örökké gyulladt szemével inkább kóróhoz hasonlított. Most is, ahogy erélyes léptekkel lesietett a verandáról, és elindult a gazdasági épületek felé, mindenütt bajt és hibát szaglászott, hogy lecsaphasson sipítozó hangon.
- Te Maris - kiáltott egy lányra, aki kislibáknak való apróra vágott, zsenge csalánlevelet vitt a kötőjében -, szedd jobban a lábad, mert úgy hátba váglak, hogy Pestig repülsz!
A lány, amilyen gyorsan csak tudott, elinalt. De Ibolya kisasszony figyelmét akkor már az egyik béreslegény vonta magára.
- Mit akarsz azzal a gereblyével?
János, a béreslegény alázatos hangon válaszolt:
- Péter bácsi megparancsolta, hogy...
- Mit parancsolt Péter bácsi? Egyáltalában ki parancsol ebben a házban rajtam kívül? Megmondtam, hogy fogj be, és hozd el a permetezőkészüléket az állomásról!
A legény visszafordult az istálló felé, Ibolya egy vasalót lóbáló lányt kapott el azután.
- Nem láttad a kertészt?
- Ahun van a mosóház mögött! - mondta a lány, aki örült, hogy baj nélkül megúszta a dolgot.
Ibolya kisasszony megindult a jelzett irányba. De ahogy a mosókonyha mellett elkanyarodott, megállt, mint akinek gyökeret vert a lába. Két szemöldöke egészen a haja tövéig húzódott fel, mert ugyancsak ritka látványban volt része.
A kertben két vén almafa alsó vastag ága között ruhaszárító kötél volt kifeszítve. A kötél egyik végén még ott lógtak a szárításra kitett fehérneműk, a másik felén, ahol már nem volt ruha, egy mulatságos képű ember egyensúlyozott, mintha csak cirkuszban mutogatta volna magát. Egyik karja teli volt már a leszedett fehérneművel, a másikkal olyan mozdulatot tett, mintha hívta, csalogatta volna Ibolya kisasszonyt, hogy csinálja utána a nagyszerű mutatványt. Lent a puha pázsiton Pici - a kertész kutyája - feküdt, és félszemmel elégedetten pislogott gazdájára.
Pillanatokig tartott, amíg Ibolya kisasszony magához tért meglepetéséből.
- Mit csinál, maga szerencsétlen? - tört ki belőle a csodálkozás.
A mókás ember a bal lábát óvatosan fölemelte és hátrahajlította. Ugyanakkor egy lábon imbolyogva előrehajolt, és mialatt a kötél veszedelmesen jobbra-balra hintázott, a szabad kezével felkapott egy inget. Mikor újra egyensúlyhelyzetbe került, a világ legtermészetesebb hangján válaszolt:
- Azt tetszett parancsolni, hogy szedjem össze a megszáradt fehérneműt!
- Vén bolond! - kiáltotta Ibolya. - Azt hiszi, még mindig a cirkuszban van? Kertésznek szegődött ide vagy kötéltáncosnak?
A kertész, mert ő volt a fura férfiú, vidáman lehuppant a fűre. Színlelt alázattal mondta:
- Hiába, a művészet utáni vágy, nyugodni nem hágy. Jobban vonz, mint a lágy, jól megvetett ágy...
- Ne locsogjon, inkább locsoljon, ostoba pojáca, mert kiszárad a pázsit!
Frici a kertész, gúnyos mozdulattal hajolt meg, aztán fölvette az öntözőkannát, és támolyogva megindult. Pici, a foxi utána somfordált. De Ibolya kisasszony éles szemét semmi sem kerülte el.
- Hallja - kiáltott utána -, részeg maga? Mitől tántorog?
A kertész vigyorgott:
- Kérem kisasszony, én a szilárd földön mindig elvesztem az egyensúlyomat. Csak a kötélen érzem biztosan magam.
- Ne féljen, a végén kötélre is kerül! - mormogta Ibolya.
A kertész úgy tett, mintha nem hallotta volna az utolsó megjegyzést. Füttyentett a kutyának, és elégedetten mormolta:
- Jól felmérgesítettük a kisasszonyt, igaz, Pici? Ha nekem ilyen ibolyám lenne, óriási könyvbe tenném és lepréselném...
Egyszerűségében nagyszerű mese, amelybe még ma is viharsebesen bele lehet feledkezni
Mindenkinek az a kedvenc meséje, amelyet rengetegszer hallott attól, akiről tudja, hogy igazán szerette. Számomra Lakner Artúr Édes mostoha című könyve azért tartozik ebbe a kategóriába, mert a nagyszüleimre emlékeztet, akik sok-sok évvel ezelőtt fáradhatatlanul olvasták újra és újra unokájuknak (=nekem) a történtet, amelyet soha nem tudtam megunni. Nemrégiben adtuk el a nagymamám lakását és nagyon szomorú voltam, mert sehol sem találtam a könyvet, hogy eltehessem emlékbe. Nincsenek rá szavaim, mennyire megörültem, amikor megtudtam, hogy a Manó Könyveknél új kiadásban megjelent régi kedvencem, azonnal lecsaptam rá, és mohón vetettem rá magam a mesére, amelyet természetesen ismertem, de már olyan régen olvastam utoljára, hogy rá tudtam csodálkozni arra a végtelen gyermeki bájra, amely áthatja ezt a kedves történetet. Nincs benne semmi extra, a mai gyerekkönyvek között elsőre talán porosnak és érdektelennek tűnik, azonban annyira a szívhez szól, és olyan jól játszik az érzelmek húrjain, hogy még ma is simán bele lehet feledkezni. Örök darab!
A Hargitay-kastély gyászba borult, miután az úrnője fiatalon elhunyt, kislánya, Erzsike és férje, András báró napjai szomorú egyhangúságban telnek. Aztán egy nap a férfinak a háziorvos azt tanácsolja, hogy nősüljön újra, mivel a kislánynak anya kell. Erre azonnal eszébe jut régi szerelme, Berényi Mária, aki azóta szerencsére még nem ment férjhez, találkoznak, és úgy döntenek, hogy összeházasodnak. Azonban a kastély gazdasszonya, a gonosz Ibolya kisasszony ármánykodásának következtében a kislány nem fogadja el a gonosz mostohát, inkább megszökik. A báró és felesége rafinált tervet dolgoznak ki arra nézvést, hogyan lehetne édes mostohát faragni Máriából...
Lakner Artúr neve mára feledésbe merült, pedig a két világháború közötti időszak egyik legismertebb alakja volt. Iróként, humoristaként, műfordítóként, mozi-igazgatóként is tevékenykedett, Lakner Bácsi gyermekszínháza pedig fogalom volt a maga korában, többek között Ruttkay Éva is itt kezdte a színészi pályát. Neki köszönhetjük a hét törpe, Hapci, Vidor, Tudor, Morgó, Szende, Szundi és Kuka magyar nevét. Íróként legnagyobb sikere ez a könyv volt, amelyből készült film és színpadi változat is. A téma ma is akutális, hiszen a mozaikcsaládok korát éljük, vagyis az édes és gonosz mostohák egyáltalán nem mentek ki a divatból, sőt, mindennapibb jelenségek, mint egykoron, ezért nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is magukénak érezhetik a félárva Erzsike történetét, akinek receptre írta fel a doktor bácsi az új anyukát.
 Hallottál már Bacz Ilusról? Füllentő Péterről? Akkor itt az ideje, hogy megismerkedj velük, mert olyan bájos rímeket írt róluk a szerző, hogy még ennyi évvel a keletkezésük után is mosolyt tudnak csalni az arcunkra. A humor kiválóan oldja a drámát ebben a kedves kis történetben, amelyben végigkövethetjük, hogyan élik meg a kis család tagjai azt a folyamatot, amíg gonoszból édes lesz a mostoha. Hétköznapi történet, amelynek különös bájt tud kölcsönözni a századelő kora, a múlt csipkés fátyolán át leselkedhetünk bele a Hargitay-kastély régi és új lakóinak történetébe. Kár, hogy a mese vége nem kicsit lett cukormázas, de ettől még egészen a végkifejletig lehet izgulni azon, hogy vajon megszületik-e az új család, legyőzi-e ez igaz szeretet az ármányt. Mai szemmel nézve kicsit talán giccsesnek tűnik a stílus, azonban Lakner Artúr olyan profin írta meg ezt az egyszerűségében nagyszerű történetet, hogy nem érezzük úgy, hogy egy dögunalmas történethez van szerencsénk, ma is frissnek tűnik, amelybe viharsebesen bele lehet szeretni.
Az Édes mostoha nem tűz ki maga elé túlságosan nagy célokat, nem akar több lenni egy kedves mesénél, amelynek legfontosabb mondanivalója az, hogy a szeretet mindent legyőz, nemcsak Jégországot olvasztja meg, hanem az emberi szíveket is. Távol áll a manapság divatos mesekönyvektől, mégsem csak a nosztalgia miatt érdmes adni neki egy esélyt, hanem azért, mert úgy jó, ahogy van, nem fogott rajta az idő.
9/10
A könyvet a Manó Könyvek kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
|
