Szöveg Andrew Murray Fotó Gary Prior Fordítás Kádár Pál

A nap legnagyobb részében eső áztatta a dél-walesi Gower-félszigetet augusztus 17-én, amikor is a Swansea City a Manchester Unitedot fogadta. A játékosok mellkasára rátapadtak az eső áztatta mezek, a lelátókon pedig aznap inkább az esőkabát volt a divat a szurkolói szerelések helyett. Így kezdődött el az idei Premier League. A 4–1-es United-győzelemmel végződő meccs után a játékosok végre menedéket találtak a Liberty-stadion öltözőiben, a mérkőzés legjobbja pedig nyilatkozatában így írta le második gólját, remek balos lövését a tizenhatos sarkáról: „Mintha újra a grundon lettem volna, mi? – nevetett Robin van Persie. – Gyors mozdulat, jó lövés.” Prózai összefoglalása ez a remek gólnak, de a FourFourTwo fejében motoszkálni kezdett egy gondolat.

A futballakadémiák korát éljük, ahol a játékosokat a lehető legfiatalabb korban válogatják ki, hogy aztán beleolvasszák őket a modern labdarúgás vérkeringésébe. Ebben a korban a grundokon látható látványos ravasz megoldásoknak végleg búcsút inthetünk? Vagy ez már egyáltalán nem is fontos? Lionel Messi védőket megbolondító szlalomozását végleg felváltja majd a labdatartásos egyenfoci? Wayne Rooneyt – aki egyszer azt mondta, „Tudásom kilencvenöt százalékát az utcán szedtem fel, felkeltem, reggeliztem és mentem is játszani” – az utolsó angol grundfocistának nevezik, mert a PlayStation korában már senki sem játszik melegítőfelsőkből rögtönzött kapuk között. Az FFT-t nem hagyta nyugodni a dolog, ezért három kontinenst is bejárt, hogy megtudja, a sportág legprimitívebb formája hogyan járul hozzá az elit futballisták sikeréhez. Minden az alapokról szól…

Rotterdam külvárosában, Kralingen sokszínű és sűrű utcáin Van Persie korán kezdte pályafutását. Jövőbe látó apja már kéthetes korában megjósolta, hogy fi a holland válogatott lesz, és „király lesz a pályán, egy Ferrari.” Így aztán arra bátorította, hogy próbálja meg utánozni példaképe, Diego Maradona játékát az otthonuktól mindössze öt percre fekvő betonplaccon. Ötéves korától Van Persie juniort nem lehetett elszakítani a labdájától. Csatlakozott az SBV Excelsior amatőrcsapathoz – ahol a nevét viselő lelátó emlékezik meg róla –, de a későbbi Év játékosa-díj nyertese továbbra is az utcán tökéletesítette technikáját Mounir El Hamadaouival és Said Boutaharral. Kitalálták, hogy ketten három méterre állnak a kapu előtt, a harmadiknak pedig átemelve a másik kettőt gólt kellett szereznie.

„Sokat tanultam az utcán – emlékezett vissza később Van Persie. – Nyolcéves koromban valaki odajött, és azt mondta, pocsékul lövök. Két hónappal később visszajött, és azt mondta, elképesztő a lövésem. Tudom, feleltem, azért mert mindennap itt vagyok reggel kilenctől estig, és gyakorolok.” Edzésre menet is a labdájával trükközött, akaratlanul is fejlesztve ezzel technikáját. „Már akkor is remekül kezelte a labdát, a barátja volt – mondja az FFT-nek Co Adriaanse, a Feyenoord U17-es edzője, aki személyesen edzette Robin van Persie-t. – Ez segít improvizálni, és alkalmazkodni a különböző helyzetekhez. Néha látni profi labdarúgókat, akik vagy nem játszottak olyan sokat a grundokon, vagy nem kaptak akadémiai képzést. Szemmel látható a különbség labdakezelésben és technikában, a gyengébbik lábukkal is.” Persze a grundfoci hatása nem csak a Feyenoordnál éreztette hatását. „Minden alap dolgot meg lehet tanulni az utcán. E nélkül lehetetlen profi vá válni. Ez ilyen egyszerű és ilyen fontos” – mondja Bryan Roy, a Notthingam Forest egykori csatára, aki most az Ajax fiatal szélsőit és támadóit instruálja.

– Az ajaxosok úgy mozognak, mint a futballisták, mert mind az utcán kezdtek játszani. Különben semmit sem érne az egész. Ha éppen nem edzésen vannak, akkor egész nap az utcán fociznak. Enélkül nem is lehetnének ilyen jók.” Roy és Adriaanse sem győzi hangsúlyozni a grundfoci hasznosságát, és ezzel az Ajax egyik legnagyobb saját nevelésű sztárja, Wesley Sneijder is egyetért. „Háromkor végeztem a suliban, utána este tíz-tizenegyig fociztam az utcán, és ott megtanultam küzdeni – mondja a Galatasaray játékmestere az FFT–nek. – Amikor hétévesen csatlakoztam az Ajaxhoz, adtak egy kötélhez erősített labdát, hogy azzal gyakoroljunk. Minden pénteken be kellett mutatnunk, hogy az előző héten mit tanultunk. Három vagy négy év múlva már nem volt különbség a jobb és a bal lábam között.”

David Endt szerint – aki már harminc éve az Ajax alkalmazottja, mint játékos, edző, most pedig általános menedzser – Hollandia mindaddig csak tulipánjairól, fapapucsairól és szélmalmairól volt híres, amíg fel nem nőtt az aranygeneráció. „Az 1940-es és 1950-es években középszerű csapataink voltak – mondja az FFT–nek. – Johan Cruyff és mások a hatvanas években egész gyerekkorukat az utcán töltötték, egyszerűen nem volt más kikapcsolódási lehetőségük. Egy vézna srác pedig az utcán tudja a legjobban megtanulni, hogyan fedezze a labdát, és hogyan ne essen el. Muszáj neki, ha nem akarja, hogy a betonba döngöljék. Ravasz leszel és dörzsölt. Kényszerítőzöl a fallal, néha meg az autók elől elugrálva kell megtartanod a labdát. Egy olasz edző akadályokat tesz ki a pályára, mondjuk, egy létrán kell átvezetni a labdát, hogy fejlessze a játékosai labdakezelését és reakcióidejét.”

Talán sehol máshol nincs nagyobb kapcsolat a grundfocisták és a fi neszes, technikailag képzett profi k között, mint Argentínában. Azóta, hogy brit kereskedők révén a futball az 1880-as években megvetette lábát Dél-Amerikában, az argentinok megszállták a grundokat (potreros), és mára a futbol de potrero a felelős a irányítókért, akik olyannyira meghatározzák az argentin futballt. Mire 1913-ban a Racing Club úgy lett bajnok, hogy végre egy angol sem játszott a csapatban, a brit rakkolós futball végleg átadta a helyét a helyi, latinos változatnak. „Az argentin focit, a brittel ellentétben, nem lehet programozni. A cselezésben, és az egyéni tehetségben hisz – írta az El Gráfi co 1928-ban. – Ezek a pibesek (utcagyerekek – a szerk.) nagy, nyílt területeken gyakorolnak anélkül, hogy edzők utasítanák őket. Látványosan játszanak, az eredményesség másodlagos.” Az újság ezzel tulajdonképpen lázadásra buzdított az angol futball ellen Argentínában. A ’30-as évekre a potrerók megteltek, mivel a főleg mezőgazdaságból élő népesség nagy része a városba költözött.

Ezzel egy időben egy új játékosfajta is feltűnt: a sűrűn beépített városok sikátoraiban futballozó srácok rendkívül jól alkalmazkodtak a kis területen való játékhoz. A Buenos Aires utcáin nevelkedő Carlos Peucelle, a River Plate jobbösszekötője volt az 1930-as világbajnokságon döntős Argentína legnagyobb sztárja; az első utcagyerek, akiből profi futballista lett. A gyakran nyomornegyedekben felnövő kis potreista gyorsan megtanulja, hogyan vigyázzon magára. „Ha valamiből előnyöd származik, használd ki! – mondta egyszer a legnagyobb potrero, Diego Maradona. – A futballban semmit nem adnak csak úgy oda, mindenért meg kell küzdened. Egyszer az Udinese ellen kézzel szereztem gólt a 92. percben. Zico odajött, és azt mondta, mondjam meg a bírónak, hogy kéz volt, ezt kívánja a becsület. Azt válaszoltam: örülök, hogy megismertem, az én nevem Becstelen Diego Armando Maradona.

Mégis mit várt? Hogy eldobjam az utcán töltött keserves éveimet, és odaadjam neki? Zicónak? Pfff…” „Nagyon nagy hatással volt a pályafutásomra, főleg mivel gyakran idősebbek ellen kellett játszanom – mondja Sergio Agüero, Maradona veje, a Manchester City játékosa, aki Buenos Aires Los Eucaliptos negyedében nőtt fel. – Tizennégy vagy tizenöt éves koromig még az utcán fociztam a barátaimmal. Itt magadba szívod azt a mentalitást, ami segít jó játékossá, győztessé válni. Sehol máshol nem tanulsz meg úgy improvizálni, mint ott.”

Legalább ilyen keményen kell küzdeniük a brazil szegény gyerekeknek is, de ennek is megvannak az előnyei. „Az utcagyerekeknek sokkal nehezebb befutniuk – mondja a brazil születésű, volt spanyol válogatott, Marcos Senna. – Néha még cipőnk sem volt, de ha végül egy srácot leigazoltak, nagyobb eséllyel lett sikeres, mert sokat szenvedett, és gyorsan tanul. Amikor profi lettem, már szinte kész játékos voltam, hála a gyerekkori tapasztalataimnak.” Romário, aki Rio de Janeiro szegénynegyedeiben nőtt fel, még az iskolában is keményebben tanult, csak hogy focizhasson. „Rossz jegyeim voltak, mert túl sokat fociztam az utcán – így a későbbi politikus. – Apám, Edevair ezért azt ajánlotta, ha jobban tanulok, akkor alapít egy csapatot a környéken, és csinál nekünk egy kis területet, ahol focizhatunk. Így is lett. Ebből a helyi csapatból válogattak ki később az Olaria amatőrklubhoz.”

A nem kevésbé tehetséges Ronaldo is a melegítő felső brazil megfelelőjét, a papucsot használta először kapunak. Bár még messze járunk az idilli egyenlőségtől, a brazil fi atalok tehetsége még a szociális gátakat is le tudta dönteni. A ’20-as években, mindössze néhány évtizeddel a rabszolgaság eltörlése után a fehér játékosok csak akkor voltak hajlandóak játszani a színes bőrűek ellen, ha azok nem értek hozzájuk. Ha ez mégis megtörtént, a játékvezető szabadrúgást ítélt a fehérek javára. Rio macskaköves utcáin ugyanakkor virágzott a grundfoci, a srácok pedig a szamba ritmusait is beleépítették a játékba. De – Argentínával ellentétben – itt a kereskedők is elősegítették a fejlődést. A Vasco de Gama, amely leginkább képviselte Rio munkásosztályát, portugál kereskedőket használt arra, hogy felfedezze a tehetségeket. Az eredetileg még parókával és sminkkel bőrük színét elfedő játékosok lassan beolvadtak a brazil futballtársadalomba, amikor a Selecao kétségbeesetten próbált felzárkózni az 1930-ban világbajnokságot nyerő Uruguayhoz. Öt világbajnoksággal később pedig a megosztottság Garrinchával és Pelével megtámogatva végleg a múlté lett.

Utazásunk végén térjünk vissza Angliába, és nézzük meg, mi újság a grundokkal a szigetországban. Alf Galustian, a Coerveredzésmódszer egyik kiötlője szerint egész generációnyi brit futballistából hiányoznak a csak utcán felszedhető képességek. „Sokkal nagyobb fi gyelmet kellene szentelnünk a grundfocinak – mondja. – Időtlen idők óta nem nyertünk világbajnokságot, mert a mi futballistáink nem olyan technikásak, mint a külföldiek. Ha nem vagy képes a védővel a nyakadon átvenni egy labdát, és továbbpaszszolni azt, akkor esélytelen vagy. Évekkel ezelőtt ezeket az utcán magától megtanulta egy gyerek, mert állandóan focizott. Ma már kismillió más szórakozási lehetőség közül választhat. A ’60-as és a ’70-es években nem volt más csak a foci.” Szóval mit kellene tenni, hogy ne Rooney legyen az utolsó brit grundfocista?

„Amikor elhagytam az Evertont, David Moyes megkérdezte, mit változtatnék meg az akadémián – emlékezik Tosh Farrell, Rooney első edzője. – Azt feleltem, beülnék egy traktorba, és felszántanám az edzőpálya egyik felét, hogy a játékosok tudják meg, milyen az, amikor elpattan tőlük a labda. Improvizálásra kell serkentenünk őket. A gyerekeknek különféle borításokon kellene játszaniuk, betonon, műfüvön és normál pályán. Vissza kellene hoznunk a régi grundok hangulatát. Néha a futballistáknak meg kell tapasztalniuk a »Mi lenne, ha…?« érzést. Ez kiveszett az angol első osztályból, a labdarúgóknak már nincs hatodik érzékük.” Farrellnek, aki jelenleg saját akadémiáját vezeti Amerikában, annyira szenvedélyévé vált ez a módszer, hogy 8-10 éves játékosait – többek között Jack Rodwellt, Callum McManamant és Ross Barkleyt – sokszor kivitte az utcára, közéjük dobott egy labdát, és hagyta őket focizni. „Ezek voltak a legsikeresebb edzéseink. Nem viselhettek Everton-mezt, sem megkülönböztetőket. Arcok alapján kellett passzolniuk, saját maguknak kellett megoldást találniuk a helyzetekre, és szabadabb körülmények között bontakozhattak ki. Az akadémiáknak utcai bajnokságokat kellene szervezniük, nem lehet olyan nehéz lemásolni azt, ami más országokban már jól működik.”

Azonban nemcsak a britek aggódnak a grundfociért. Johan Cruyff alapítványa csaknem 200 Cruyff-udvart épített világszerte (többek között Japánban, Lengyelországban és az Egyesült Királyágban), hogy a futballt kivigyék az utcákra. „Évről évre egyre kevesebben vagyunk – sóhajt Agüero. – Sok ország van bajban pénzügyileg, ez pedig mindenre kihat, a klubokra is. Így talán nekik is kifizetődő lenne, ha szétnéznének az utcán. Nincs annál jobb hely a tehetségek felfedezésére.” Endt szerint, aki nemrég hagyta el az Ajaxot, de a klub közelében maradt, a cselezős, fi neszes futball eltűnéséért a klubok is felelősek. „Szerintem a klubok néha szándékosan ölik ki a játékosokból az improvizációt, és a célfocit erőltetik rájuk.

Az egy az egy elleni párharcokban emelkedik aztán ki az igazi tehetség a többiek közül. Nézzék csak meg Messit!” „Egyértelműen az a célunk, hogy az utcáról szedjük össze őket. Amszterdami szerepünknek köszönhetően vissza tudjuk csalogatni a gyerekeket az utcákra.” A grundfoci azonban az eddig tárgyaltokon túl végül is egy dologról szól: a futball szeretetéről. „Meg kell szerettetni a gyerekekkel a labdarúgást, minden itt kezdődik – mondja ki Adriaanse, a Feyenord edzője az aranyszabályt, amelynek legnagyobb játékosait köszönheti. – Robin van Persie az élő példája ennek.” Az biztos, hogy ő jól érezte magát azon az esőáztatta augusztusi napon, a walesi partokon.

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. februári lapszámában.)