Tavasz
Huszonnégy ifjú mulat kedvére a ligetben.
Tavasz van. A fákon még nincs levél, csak virág. Azok az aranyba, rózsaszínbe játszó, hímporterhes barkák, mik a lombot megelőzik, tündéri zománcot adnak az erdőnek; a mező is sárga a fűvel együtt ébredő virágtól. A berekben már itthon van a fülemile.
Természetébredés van: a vadméh előjön faodújából, megy virágot bújni, ezeret egy nap: a nővirágból mézet szí, a hímvirágból hímport szed; a kéjenc! pedig ő maga se nem férfi, se nem nő.
Ahol a bükkfák sűrűjéből a távolba kilátás nyílik, a zöld vetésektől zománcolt rónán egy lovagkastély látszik a festői perspektíva hátterében, oszlopos peristyljével, aranyozott tornyaival; túl rajta ismét sötét erdők.
A huszonnégy ifjú élvezi a szabad lég örömeit, s mulatja magát hajlamai szerint.
Néhányan az erdők mélyét járják; – ki növényeket gyűjt, ki köveket tör kalapáccsal. Amaz orvos lesz valaha, emez bányász. Egy pár puskával karján cserkészik a távoli vágásban és vetések között, s amelyik közölök lőtt foglyot hord, tarisznyájára akasztva, az szenvedélyes vadásznak indult; míg a másik, ki elszalaszt nyulat, pipiskét, s csak a vetéseket bírálja, iparkodó mezei gazdát árul el magában. Kettőnek megint az a mulatsága van, hogy háromszögelési munkálatokat hevenyésznek: ezekből bizonyára mérnökök válnak. Egy letelepült egy levágott fa törzse mellé, s rajzalbumába egy tájképrészletet vázol. Ez híres festő lesz valaha. Egy félrehúzta magát egy virágtól aranyos juharberekbe, s fuvoláján versenyez a csalogánnyal. Ebben a jövendő nagy zeneművésze rejlik.
Egy csoport az erdei majorlak udvarán a vadgesztenyefák alatt ül az asztalnál, s jókor hozzálát a kancsóhoz, s aközben hevesen vitatkozik a nagy napi kérdés: a honi védegylet fölött; mellette és ellene keményen feleselnek, indokaik száma kifogyhatlan, furfangos fordulataik meglepők, meggyőződésük makacs; elárulják a leendő publicistát, megyei szónokot, pártvezért és mindenesetre a hivatott ügyvédet.
Kettő-három heverész a fűben, és élvezi a semmit nem tevést. Ezek urak lesznek valaha. Főispánok, helytartótanácsosok. Egynek az a feladata van, mezei mulatságul, hogy társai összeadott pénzébül lakomát rendez, annak a kiállítási költségei felől a majorossal alkudozik, úgy hogy annak is maradjon valami, s a közbenjáró is megtalálja a maga provisióját. Gyönyörűen tud visszaélni a kétszerkettővel. Ebből bankár lesz valaha.
Egy meg a konyha szentélyébe tört be, s míg társa a majorossal alkudozik, tüzes ostromot kezd a majoros kökényszemű leánya ellen, nem riadva vissza a hirtelen kéz gyors kifizetéseitől. Alacsony, de ideges termetű, eleven fiú, göndör, fekete hajjal, tüzes szemekkel, vérpiros ajkakkal; fürgenc és szemtelen, mint egy ördög. Ebből nagy seladon lesz valaha.
– Majd békét hagysz annak a jámbor szűznek, Gideon! – kiált az asztal mellől gordonka hangon a számvető társ.
A jámbor szűznek azonban nincs szüksége idegen oltalomra. Kap egy kanna vizet, s bizony anabaptizálja vele Gideon úrfit, s most már üldözöttbül üldözővé válik. Gideon úrfi sem veszi tréfára a dolgot, s menekül, amerre ajtót lát. A konyhának azonban kettős ajtaja van: a felső nyitva, az alsó szárny csukva. A menekvő Don Juan őzsebesen szökik át a zárt ajtón, egyúttal fejét is mesterileg alákapva, hogy az ajtóragasztóba ne üsse felülről, s az utána küldött kanta vizet mind az asztalnál ülő társak kapják a nyakuk közé. Szitkozódnak aztán és nevetnek.
Hanem az ugrás remek volt. „Ebből a fiúból műlovar lesz meglássátok!”
Az ifjak mind levetették felsőöltönyeiket. Olyan jól esik ingujjakban lehetni. Hogy nincs rajtuk a felsőöltöny. A „nincs” esik jól.
Az ebéd elkészül. Jelt adnak a pásztorkürttel. Az, amelyik a csalitban furulyázott, a havasi kürtöt is gyönyörűen tudja fújni. Univerzál zseni a hangszerek közt. A hívó szózatra összegyűlnek a szanaszét kóborlók: a fűvész, a kövész páfránaival, zuzmóival, paláival és csillámaival, a festő félig kész rajzával, a vadászok pipiskéikkel; a hosszú asztal körül megnépesül; csak egy hiányzik még. Hol van Ince?
Azt sem éhség, sem kürtszó nem csalja ide? Keresik, nevét kiabálják, nem kerül elő sehonnan.
Tán elaludt valahol? – Ince? Alunni? Hisz még éjjel sem aluszik.
Tán valami szép leányra akadt? – Incének leány? Akkor futna el, ha egy szép leány akadt volna őrá.
A majoros szép leánya csakugyan emlékezett rá, hogy látta a keresett ifjút a méhesbe bemenni. Utána eredt, hogy majd behívja. Ince csakugyan ott volt. Olvasott egy könyvet. Abba úgy el volt merülve, hogy se látott, se hallott, se nem éhezett. Mit mondtunk? Ugye? Amint a méhes egyik ajtaján a szép leány belépett: Ince rögtön kimenekült a túlsó ajtón.
„Oh Innocenti!”
Volt nagy kacagás, évődés, ingerkedés a társak részéről. Mit olvastál? Tocquille-t. Amerikában járt a fiú. S hogy visszakerült egyszerre, amint egy leányarctól megijedt!
A kigúnyolt könyvbúvár szép görögszabású arc és alak. Apolló homloka és Thészeusz vállai hozzá: áll, ajk, szemöldök, mind a klasszikus szobormintákra emlékeztetnek; még a kifejezés is oly hideg és nyugodt e vonásokon, mint egy szoboré, s izmos termetének mozdulataiban az erő nyugalma látszik.
Társai a főhelyet hagyták fenn számára az asztalnál. Ő látszik a legidősebbnek; bár szőr neki sincs az arcán, mint a többinek. Bizonyos felsőbbséget látszik gyakorolni társai fölött.
Az ízletes lakoma, az ürülő kancsó mellett zajos lesz a társalgás, vitatkoznak kedvenc eszméik felett; van dévaj kacagás itt-amott; járják a bohó adomák. Azoknak némelyikében a zárszó csak a latinul értők kedveért mondatik: „Mit mondott a barát a tea és kávé közötti választásra a szép leánynak?” „Te quidem vellem; sed cave.” – „Mit mondott a diakónus az esperesnek?” „Malo Cocam, quam Uri?” –Közbe egy citámen Horácból: „Ne sit ancillae tibi amor pudori!” Ezt tréfásan mondja Gedő Incének, s telt poharával koccintásra ingerli a komoly mélázó ifjút egy „Vivát”-tal a szép majorosleányra; de Ince nem iszik bort, s nem iszik leányért.
Végre keresztültör a zajbul a dal, megzendül a legvidámabb népdana, tüzesszemű leányról, barnáról, szőkéről, piros ajkról, csókról, forró szívdobogásokról: az ifjú arcokon úgy ragyog a láng!
Ince hagyja őket dalolni, maga nem vesz benne részt. Kitűnik, hogy egyike azoknak, kiket a fűben heverve láttunk restelkedni, gyönyörű tenorhanggal bír, s szépen énekel. Brávó! Nagyobb úr lesz belőle, mint amilyennek szántuk: nem főispán, de operai művész, európai hírű!
Az egyetértés nem tarthat sokáig, ahol huszonnégyen vannak, s ahol félakó bor elfogyott. Egy rész bordalt akar énekelni, más rész Nabucco kardalait, ezen két pártra oszlanak; tizenketten felkerekednek s elhagyják az asztalt, kivonulnak az erdőbe; azok közt van Ince. A más tizenkettő ott marad a diadalmasan megtartott padokon, s most már nekieresztett kedvvel harsogtatja profánus dalait, míg az elvált rész egy visszhangos szálfaerdő tövében himnuszokat énekel – operákból.
De a győztesül ottmaradtaknak nem elég az, hogy az ellenpártot megszöktessék, jó kedvüknek még az a vágya is van, hogy amazokat ne engedjék a maguk módja szerint mulatni. Utánuk mennek, megtömve zsebeiket makkal, s amennyire a makk elhord, elkezdik amazokat hajigálni. Gedő ügyes hajító. Amint a tizenkét ellenpárti bajtárs körben felállt, előre megmondja: ez a makk melyiknek szól. S valóban odatalál. A löveg koppan, vállon, tarkón, háton: nem tesz kárt, de bosszant. A megtámadottak nem állnak bosszút. Felkerekednek, bevonulnak az erdőbe, ott azután védve vannak a hajigálás ellen.
Gedőnek pedig már minden porcikáját csiklandozta a veszekedési kedv. Túl volt terhelve az életerő villanyával: valami tárgyat kellett találnia, amin negédét kitöltse. Ott legelészett egy szamár a friss gyepen. Fiatal vemhe volt, nem viselt még terhet soha.
– Ki üli meg ezt a szamarat? – veté oda az indítványt Gedő.
De hát ki ne vállalkozott volna rá? Én is. Más is.
Pedig hát se egynek, se másnak nem sikerült a vállalat. Óh, a szamár nagyon okos állat: csak teszi magát, hogy ő szamár. Nem engedi az magát olyan könnyen megnyergelni, mint az ember. Furfangos, elővigyázó, ravasz, sunyi állat az; van érzéke a humor iránt, s ha feltett valamit a fejében, van erős jelleme attól el nem állni.
Hárman-négyen lepotyogtak a hátárul egymás után, a többieknek rengeteg hahotája mellett.
Ez a tréfa odacsalta az erdőbe menekülteket is. Nem haragudtak már. Változott a mulatság tárgya. A szamár lett a központ.
A nyeregbetörés kísérletében most Gedőn volt a sor.
Az ifjú oly gyors volt és ügyes, mint egy párduc. Mikor ez felszökött a szabad vadállat hátára, azt nem tudta ez oly egyszerre lebukfenceztetni a hátárul, mint a többit. Azokkal könnyen elbánt. Ha nagyon előre ültek a hátán, akkor elkezdett szaladni, s azután egyszerre lekapta a fejét a két első lába közé, s hirtelen megállt, a lovag keresztülrepült a fején; ha pedig nagyon hátra ült, akkor felrúgott a két hátulsó lábával, s a lovag bukfencet vetve szállt alá; amelyik már azt hitte, hogy megmaradt a hátán, az alól meg olyan szépen ki tudott ugrani valami szörnyen tréfás, groteszk fartolással oldalvást, hogy az csak bámulva találta maga alatt a szamár helyett a vakandtúrást.
De nem dobhatta le Gedőt. Úgy fogta az két marokkal a bozontos sörényét, s úgy szorító keresztül lábszáraival a derekát, hogy a vad vemhe nem szabadulhatott meg tőle. Hasztalan rúgott fel, ágaskodott előre: ezt nem hagyható el; megkísérté kínzóját nekivinni a fák derekának, hogy lehorzsolja magáról szamár szokás szerint; hanem egy kegyetlen ökölcsapás eszére téríté; majd levágta magát a gyepre, hogy majd úgy heveri le a lovast a hátárul; az sem ért semmit: az ifjú ott maradt a földön fekvő felett szétvetett lábakkal, s mikor az felugrott, ismét ott érzé vékonyaiban a sarkait, míg végre valami tíz-tizenkét gyorsan egymásután következő ökölcsapás a buksi fejére teljesen felvilágosítá őt a szamár hivatása felől e földön; amikor azután teljesen megadta magát, s négy lábát szétvetve, és füleit előre tartva, ő maga kezdé el a kapitulácionális chamade-ot trombitálni, s szontyolodottan hagyta a kötőféket a szájába köttetni; amikor aztán diadalmas lovagja kormányozható jobbra-balra. Milyen hatalmas huszár lesz ebből valaha! Vagy talán lovászmester; – avagy sportsman!
Általános üdvriadal köszönté a győztest.
A győzelem hevélye szokás szerint felkölté benne a kevélység dicsekedő démonát.
– Most így fogok hazavonulni, mint Krisztus virágvasárnapon.
Egy része az ifjaknak nevetett; egy része morgott.
– Nézzétek a liktorokat – szólt a szamáron lovagló gúnyosan –, hogy morognak. Pedig ha mi lettünk volna akkor a halászok, ilyen tizenkét fiú, mint mi; ha minden apostol azt tette volna, amit Péter, hogy karddal csapott volna közé, nagy fordulat állt volna be a világtörténetben; Krisztus megszabadult volna, mennyi csodát tett volna! Késő vénséget ért volna, s most ő volna az öreg isten!
A morgás most már a felgerjedés hangjává emelkedett.
– Ne ítéljétek őt meg most! – csitítá Ince nyugodt hangon társait – látjátok, ő most hozzá van nőve a szamárhoz; Biléam szelleme szól belőle.
Ez a szó egyszerre kacajjá változtatta a botránkozás hangját; Gideon észrevette, hogy ránézve most már rossz pozíció a szamárhát. Leszállt róla.
S a földön állva folytató:
– Azt mondom, hogy ha mi lettünk volna az apostolok, akkor te volnál a keresztre feszítve – Pilátus!
– No hát legyek én Pilátus – szólt Ince, kalapját ledobva fejéről a gyepre, s karjairól feltűrve az ingujjakat. – Jertek hát ránk, és dűljön el itten, hogy mi fordulat lett volna a világtörténetben, ha a Gethsemane-kertben dulakodásra került volna a dolog?
– Ide halászok!
– Ide liktorok!
A fiatalság ősi szokás szerint halászoknak és liktoroknak nevezte egymást, aszerint, ahogy hajlamai csoportosíták.
Azzal mindenki ölrekapott a maga kiválasztott ellenfelével. Hogy is végződhetnék fiatalok közötti mulatság a zöld gyepen birkózás nélkül. Ez az élvezetek legmagasabbika: mámorítóbb az ivásnál, hevítőbb a szerelemnél; a túlhabzó férfierőnek kölcsönös összevillámlása.
Mindenki kikeresi magához illő ellenfelét, s birokra megy vele. Gideonnak jut Ince.
Ha nyers erő, durva hevély volna megengedve a játékban, az egész társaság együtt nem volna képes helytállani a herkulesi komoly ifjú ökleinek; de itt csak gyakorlott ügyességre van hivatkozás, s ebben méltó ellenfelére akadt. Ki vannak véve az erőszak fogásai, a derék-betörés, a gulyásos levegőbe lódítás és földreteremtés, az állfelütés, az ököllel nyomás; csupán a nemesebb testgyakorlati fordulatok járják, s ezekben a két mérkőző egyike sem enged a másiknak.
A többi társak, győzve vagy legyőzötten, abbahagyták már, le is verték magukról a port, s most csak a kettő tusáját nézik. Buzdítják őket, „ne hagyd magad!” A részvét a gyöngébb félhez hajlik, ki társa erejének túlsúlyát bámulatos tornászi ügyességével egyenlíti ki. A körülálló ifjak ujjongnak Incének minden újabb sikertelen kísérletén. Ez bosszantja a küzdőt. Egyszerre hóna alá kapja ellenfele fejét bal karjával, s jobb karját alája csapva, felragadja azt a levegőbe, s azzal ennek két kalimpázó lábával, mint a csatacséppel veri szét a kacagókat; nem nézve, ki barát, ki ellenség. Erre valamennyien ellene támadnak. Most azután igazán elemében van. Lerázza magáról támadóit, mint oroszlán a kopókat. Három társa akad, ki segíteni jő neki. Hátaikat egymásnak vetik, s szembeszállnak a többivel mind. Van kacagó harag, dühig fokozott jókedv, csintalan örömkitörés, férfihoz, ifjúhoz illő. Gyönyör elnézni e tomboló férfirajt, e küzdő gomolyt; az olimpi játékok legnemesebb faját.
Most csak játék, de minő küzdés lesz az, ha egyszer ez a jelszó talál elhangzani: fegyverre férfiak! Minő hősök, minő katonák lesznek ezek itten!…
… Az estharang megcsendül. A távol lovagvár tornyából mélán ringanak át a zengő ligeten áhítatgerjesztő hangjai.
Az első kondulására a harangnak mintha ketté volna vágva egyszerre a tusa, a játék. A küzdők szétválnak. Nincs többé se vidám harag, se szikrázó jókedv. Egy szó nélkül siet mindenki felöltönyét felvenni. S mikor az angelus utolsó csendülése is elrezgett a légben, mind a huszonnégy ifjú ott áll párosával sorban a gesztenyefák sorai alatt. Öltönyük, mit felvettek, hosszú fehér talár, az idősebbeknél fekete övvel és skapuláréval.
S az utolsó harangszónál egyszerre rázendítik mindnyájan a zsolozsmát: „Ave Maria…”
… A tavasz ígérete csalárd!… Nem lesznek ezekből sem híres ügyvédek, sem nevezetes államférfiak, sem hírhedett művészek, sem ügyes technikusok, sem magas hivatalnokok, sem gazdag üzérek, sem vitéz huszárok, sem diadalmas hadvezetők; – mert ezek egy szerzetesrend növendékei: az a távol kastély ott az ő kolostoruk; az az ő sírboltjuk, ahol élve meghalnak, s meghalva élnek.
… Azonban ki láthatja a jövendőt előre?
Egy magyar kolostor
A „fehér barátok” kolostora (ahogy a népnyelv híja őket) hazánk egyik legnagyobb rengetegének közepén fekszik. A rengeteg csak a hegyeket fedi már, a téres völgyek a leggazdagabb gabonatermő földdé vannak átalakítva. Az országutat, mely a lejtőkön, halmokon alá s fel kígyózik, két oldalán fehér virágpalástba burkolt cseresznyefák jelölik: mintha hógúlák volnának zöld mezőben.
A kolostor egészen modern stílben épült palota. Az északi szárnyát képező kéttornyú katedrál nélkül magán úrilaknak volna nézhető. A hajdani kolostort, melyet Imre királyunk építtetett, a török háború alatt leégették, s kirabolták; egy portálé az úton a régi alapkő lapidárbetűs feliratával, s egy faragott pillér homlokrésze, mely most egy szobor alapjául szolgál, az egyedüli emlékek, mik a romokbul megmaradtak. A gótstíl remekei ily töredékekben is.
Minden új alkotás itt: az épületek újabbkori kényelem igényei szerint alakítva; a parkban egzotikus fák, virágcserjék, pozsgár bozótok, a legvénebb fenyőcsoport a belső udvaron, sima héjú amerikai cembrák, bár a torony ablakáig emelték már sudaraikat, nem idősebbek száz évesnél. Gyermekkor náluk.
A török pusztítás által elárvult kolostor roppant birtokait mint „res nullius”-t (senki birtokát) majd a körüllakó főurak, majd a szomszéd ausztriai szerzetesrend provinciálisai foglalták el azután, s két századon át tartották magukénak. A szerzet magyarországi tagjainak hosszú és kitartó küzdelmükbe került azt visszaszerezni. Egy apátjukat, ki ez ügyben sokat fáradozott, mikor útjából visszatért, az erdőben agyonverették; arcképe alá oda van írva: „ex insidiis occisus.” S utoljára is meg kellett vásárolniok a birtokukat készpénzen, s még azután is sok ideig vazalljai és adófizetői maradtak az osztrák főnöknek, csak e század elején szabadítók ki nyakukat a hűbériség járma alól. A jelenet meg van örökítve a képtárban, amidőn I. Ferenc átadja a diplomát az akkori apátúrnak. Az apátúr úgy tűnik fel a képen a király mellett, mint egy óriás: széles homloka, erős szemöldei, ajkai fölött a borotválás dacára is feketéllő bajusz, a merész szemek tanúskodnak róla, hogy ez alak nem szokott eszköz lenni, hanem cselekvő kéz.
A visszaszerzett föld az erélyes kéz alatt visszaadta mindazt, ami elveszett. A hajdani gazdagság visszatért. Az elrabolt templomkincsek helyébe újak jöttek, az oltáron szobrász és festész remekelt, múzeumok gyűjtettek össze ritkaságokból, s felépült a kolostor büszkesége, a kincseket érő könyvtár, melynek karzatait, táblázatát, állványait bámulandó remekben magyar asztalosok készíték, magyarhoni ritka faneműekből, a díszítések gyönyörű tiszafa- és szömörcelapokbul alakítva, kiváló ízléssel. A tudomány minden ága képviselve a nagy fóliánsok s a tarka kötésű zsebkiadásokban, egész a klasszika és a modern literatúráig; köztük becses inkunábulák, egyetlen példányok, érdekes kéziratok, a régi nyomdászat remekei s a miniatűr-festészet és szépírászat türelempéldányai.
De nemcsak a küllem új és nemzeti: a szellem, mely azt alkotó, vele azonos; ezen kolostor tanárokat nevel, kik az előhaladott tudományos képzettségben, a szabadelvű felfogásban s a hazafias érzületben minden más felekezet tanáraival méltán versenyeznek.
„Haladás, szabadelvűség, hazafiúság” egy kolostorban! szokatlan fogalom; de köztudomású, hogy úgy van, s a történetírónak, ki egy nagy esemény emlékét akarja plastice kiemelni, ahhoz méltó piedesztálul a külzetet is élethíven kell kifaragnia, hogy szobrábul érthetlen torzkép ne legyen, vagy hihetlen ábrándkép, vagy ami legrosszabb: prózai sáralak.
Ez a kolostor növendékeire nézve nem börtön, hanem otthon; nem sírbolt, hanem egy világ.
A tantervből a kényelem s az egészségápoló élvezet sincs kifeledve.
A tantermek mindegyikében csak nyolc növendék foglal helyet saját íróasztala mellett; csupán a természettani előadásokra gyűlnek össze egy közös teremben. Üres idejét mindenki töltheti szabadon választott mulatsággal: minden tanoncnak van külön kertje; a közös kertben fedett tekepálya, a teremben tekéző asztal, távolról odavezetett forrásvíz csorog a folyosón márvány medencébe, s fürdőszobákban válogathat, kinek hideg, kinek meleg tetszik; pipázni egy külön terembe gyűlnek össze, s ott állnak, sorba támogatva, longissimáik a közös dohánydöböz körül; ott vannak a hegedűk, violoncellók, fuvolák, mikkel kvartetteket rendeznek; télen járja a korcsolyázás a befagyott tavon. Étkezésük tápláló és ízletes, melyből egy kis adag bor sem hiányzik; éjszakára tiszta kárpitos ágyak várnak reájuk négyesével egy teremben; az egy szobában lakókat hajlamaik válogatják össze. – És azután van minden évben két hónapjuk, amikor a rend minden tagja: novitius, diakónus, tanár, perjel és apátúr teljes szabadsággal mehet a világba, amerre kedve tartja, s nem őrködik felette más, mint saját fogadalma; amikor még szerzete fehér palástját is leteheti, az sem gátolja lépteit.
Ebben a kolostorban nincs semmi poézis! Nincs sem börtön, sem kínzó eszközök, sem befalazott üreg, hová az élve eltemetettnek lyukon adogatnak be kenyeret és vizet, sem a szőring alatt viselt szeges öv, sem mezítláb vezeklés, sem sanyarú jejuniumok, sem éjjeli virrasztások, aszkétai testsanyargatás; és semmi neme a büntetésnek arra nézve, ki hibát követ el, vagy a kényszernek arra nézve, ki a zárdát el akarja hagyni.
Ennek a kolostornak a tagjait nem köti más hatalom egymáshoz, csak a kölcsönös szeretet.
Az engedelmességi fogadás, melyet önválasztotta apátjuk kezébe tettek, nem nehezebb, mint egy gyermek engedelmessége atyja iránt.
Egymás közt úgy nevezik magukat, hogy „testvérek”. Főnökük az apátúr, egy szelíd arcú, jámbor kedélyű agg; Szókratész-fő – szakáll nélkül; soha nem iszik bort (az áldozatkelyhen kívül), soha föveg fején nincsen (az infulán kívül), soha nem beteg, soha nem haragszik. – Úgy tűnik fel gyermekei között, mintha rájuk nézve nemcsak atya volna, de maga az „alma mater” is benne személyesülne.
Nem félnek tőle: – szeretik.
.jpg)
