Az az egy, az igazi vezér. Aki nem „művezető”, hanem valódi; annak teremtetett, akként nőtt fel. Már a kölykök között ő választott, ha a nagyok beengedték maguk közé, őt vitték el elsőként, mindig neki adták a marsallbotot és a labdát, mert mindkettő nála volt a legjobb helyen.
Az ilyen karakter megsokszorozza a társak és a csapat hitét, erejét. Elegendő ránézni meccs közben, belőle mindig lehet bizakodást meríteni. Nem kezdem sorolni labdarúgásunk korszakos alakjait Schlossertől az 1970-es, 1980-as évek még méltó utódjaiig. A sportág minden híve ismeri őket, a hatásukat, a fényüket, amely egész környezetüket beragyogta, sőt, úgy tükröződött vissza, mintha az a saját fénye lenne. Sárosinak, Puskásnak, Albertnek elegendő volt megjelennie, máris helyreállt a hierarchia, a rend az öltözőben, a pályán, a fejekben.
Egyetlen szemléletes példával az ezer közül mégis előhozakodom, más sportágból, a futballhívek előtt talán kevéssé ismert történetet és bálványt elevenítve fel. Az 1936-os berlini olimpiára a magyar vízilabda-válogatott címvédőként érkezett meg, és a fő vetélytárs németek hazai vizeken akarták visszaszerezni elsőségüket. Ebbéli törekvésükben azzal riogatták a mieinket, hogy Hitler is ott lesz a nagy mérkőzésen, és ez nekik legalább egy gól plusz. „Nálunk pedig ott lesz Németh Jamesz, és ez nekünk mindig legalább két gól plusz” – felelték a magyar pólósok, egyszerre fogalmazva meg frappáns poént és mély, komoly igazságot.
Persze, más világot éltek elődeink, a bajnokok és héroszok, a személyiségek korát, de tévedés azt hinni, hogy ez nyomtalanul elmúlt. Amikor a közelmúltban egy emblematikus és virtuóz kézilabdázóval, Görbicz Anitával beszélgettem a témáról, ő sem a sport napi, hanem örök téziseként jelentette ki: „Nekem az egyéniség nagyon sokat jelentett és jelent is. Amikor fiatalon olyan ellenfelekkel találod szemben magad, mint Radulovics vagy Pálinger Kati, nem is a játékostól félsz, hanem az egyéniségtől, akinek kisugárzása van. Mindig idősebbek között játszottam, a serdülőkorosztályt ki is hagytam, ez sokat számított, így gyorsabban kellett érnem, fejlődnöm.” Három mondatban itt áll egy egész publicisztikához elegendő szentencia, ki is fejtjük. A keddi, cardiffi 0–2 után és miatt különösen érdemes.
Meglepően higgadt elemzések láttak napvilágot labdarúgó-válogatottunk veresége kapcsán, amellyel ténnyé vált, hogy csapatunk a negyedik helyen végzett selejtezőcsoportjában, így egyenes ágon, első nekifutásra nem jutott ki a jövő évi, részben Budapesten rendezendő Európa-bajnokságra. Az értékelések visszaköszönő eleme, az általános konklúzió úgy szólt: ismerjük el, a walesi és a szlovák válogatott is jobb játékosokból áll, mint a miénk, a horvátról nem is beszélve, így érthető, ha előttünk végeztek. Ezt természetesen elismerjük, megértjük. Az érthetetlen inkább az, miért fogadjuk el ezt már-már áthághatatlan természeti törvényként. Mintha azt állítanánk, hogy Ausztriának magasabbak a hegyei, ezért nyilvánvalóan jobbak a síelői, az eredményei.
Nekünk miért nincsenek jobb játékosaink? És főként miért nincsenek egyéniségeink, legalább egy vezérünk, akinek puszta léte a társakból is jóval többet kihozhatna, mint amennyit egyáltalán gondolni merészelnénk? A futballnagyhatalmak sorsa természetesen nem egyetlen idolon áll vagy bukik, a hajdan ebbe a kasztba sorolható magyar labdarúgás is elbírta Orth vagy Puskás sérülését, Varga Zoli – korabeli szóhasználattal – disszidálását. A kicsiket ellenben nem száz, hanem egy vagy két „Herkules” lendíti a magasba.
Tegnap e hasábokon S. Tóth kolléga a walesi példákat sorolta. A legkisebb brit nemzet fiai először 1958-ban jutottak ki a vb-re, mert utat tört nekik a tank, a nüansz híján 190 centi magas és 90 kilós John Charles, első nemzetközi klasszisuk. Később Ian Rush, majd a jelenlegi szövetségi kapitány, Ryan Giggs köré szerveződött a csapat, most pedig Gareth Bale a központ, két olyan „alközponttal”, mint Daniel James és Aaron Ramsey. Cardiffban is ők jelentették válogattunk végzetét, és utaltak minket a márciusi pótvizsgára, ahol hozzánk hasonló kaliberű riválisok gyülekeznek.
Ha csak a mi mini négyesünket nézzük, pontosan kirajzolódik, hogy az ő – a miénknél összevethetetlenül sivárabb – futballhistóriájuk csúcsai is egy-egy héroszhoz kötődnek. A bolgároknak Hriszto Sztoicskov és általa megihletett és dirigált kortársai előtt és után nem osztottak lapokat. Együttesünk az 1962-es vb-n úgy intézte el őket 6:1-re, hogy a 12. percben 4:0 állt a táblán, nagyjából ez volt az ő szintjük, most záruló kvalifikációs sorozatuk is vesszőfutással ért fel. Bezzeg Sztoicskovval, a Barcelona ászával (a klub színeiben 151 mérkőzésen 76 gólt jegyzett) az 1994-es vb-n a negyedik helyig hatoltak, csillaguk pedig a gólkirályi címig.
A románok Gheorghe Haginak, a „Kárpátok Maradonájának”, a Real Madrid és a Barca agytrösztjének köszönhetik az 1994-es vb-negyeddöntőt, az izlandi foci pedig egy harmadik Barcelona-sztár, Eidur Gudjohnsen személyisége, lendülete és hatása révén ugrott több szintet a futballhierarchiában.
Afrikából, Délkelet-Ázsiából, a kisebb dél-amerikai nációkból merítve folytathatnánk a sort, de ideje hazatérnünk és megismételnünk a kérdést: nálunk miért hiányzik évtizedek óta még a véletlen elem is? Ne pécézzünk ki egy-egy félig, inkább harmadig-negyedig és ideig-óráig alkalmasnak tetsző vezérjelöltet, igazságtalanság lenne a szemükre vetni, hogy annak születtek, aminek. Mert géniusznak, vezérnek bizony születni kell. Lőhet valaki pályafutása során számolatlan pipa- vagy akár ollózós gólt, ha egyetlen eredeti, felemelő, harcba hívó, lelkesítő, korszakos gondolat nem fogalmazódott meg soha az agyában, ha nem akadt egy szem, örökre emlékezetes, általános üzenetet hordozó gesztusa, tette, ha csak a sport, nem pedig szűkebb és tágabb környezete iránt viseltetik alázattal, nem ő fogja megváltani egy nemzet labdarúgását.
Mi kirívóan régóta várjuk, áhítjuk a Messiást. Én magam is többször éltem korábban azzal a képpel, hogy a gazból is ki kellene már ragyognia egy pompázatos virágnak, de ez is idejét múlta. Hiszen nincs már gaz. Csakhogy virág sincs.
Ilyenkor rendre érkezik a klisé: öntik a pénzt az akadémiákba – hol az eredmény? Nos, véleményem szerint az akadémiáktól éppen vezéreket, egyéniségeket kérhetünk legkevésbé számon. A futball tanulható elemeit elsajátító, derék iparosokat, megbízható hátvédeket, kéttüdejű középpályásokat, ballal és jobbal is beadni, lőni képes csatárokat igen.
De az akadémiai rendszer – sportágtól függetlenül – legkevésbé az individuum kitermelésére alkalmas. Ugyanannyi idős fiatalok egész nap ugyanazt csinálják; ugyanakkor kelnek, ugyanazt eszik, ugyanazt isszák, ugyanúgy edzenek, ugyanabban a rendszerben játszanak, ugyanazt a dumát nyomják, ugyanazt a filmet nézik. És nincs ott előttük az öt, tíz évvel idősebb, beérett klasszis, akit látnának tréningezni, megszakadni, meccsre készülni, egyáltalán: élni. Aki olyan pótolhatatlan, spontán ösztönzőket adna, mint hogy először vesz észre, először köszön vissza, először szólít a keresztnevünkön, először szolgál tanáccsal.
Szerencse, hogy ettől még márciusban legyőzhetjük a bolgárokat, majd az izlandiakat vagy a románokat. Persze nem azért, mert addigra lesz igazi vezérünk. Hanem mert nekik sincs.
