|
Magyar Katolikus Lexikon > K > káromkodás
káromkodás (lat., gör. blaszphemia): tág értelemben indulatos kifakadás (hangosan vagy magunkban), mellyel az ember tárgyat, személyt, szenteket, Istent szidalmaz,→kárát kívánja; szoros értelemben a →második parancsolat megsértése: Isten nevének, a szenteknek és szt tárgyaknak gyalázása, átkozása. Ellentétben áll az Isten és az ő szent neve iránti kötelező tisztelettel. Oka az →istengyűlölet. A magatartásban, cselekményekben megvalósuló ~ az →istenkáromlás. - 1. A Szentírásban Jahve nevének szidalmazása (→Isten nevei; Iz 52,5; 1Mak 2,6; 2Mak 8,4), de azok a szavak is ~nak minősülnek, melyek Istennek, szt személynek, ill. szt intézkedésnek, fölszerelési tárgynak a gyalázásával egyenértékűek (vö. Iz 52,5; ApCsel 6,11; Róm 2,24; 1Tim 6,1; 1Pt 4,4; 2Pt 2,2; Júd 8). Szt Jakab elítéli azokat, akik „meggyalázzák a fölséges nevet, amelyről el vannak nevezve” (2,7). - 2. Jog. I. András kir. (ur. 1046-60) törv-e 1048 k. kimondta: „Ha valaki Istent, az ő szentjeit és papjait átkozza vagy gonoszat tesz ellenük, tudja meg, hogy először Isten, majd a király büntető haragja száll rá.” Az 1563:42. tc., „mivel ezekben a közelebbi években az Istent és ennek a szentséges sacramentumait igen sokan szokták átkozódva káromolni”, úgy rendelkezett, hogy akikre először bizonyítják rá a ~t, azt nyilvánosan vesszőzzék meg; akit másodszor is ~on érnek, azt meg kell botozni, a harmadszor káromkodót a gyilkosokra kiszabott büntetéssel (halállal) kell sújtani. A fültanúkat bejelentésre kötelezték, ha azt elmulasztották: pénzbüntetést kaptak. E törv-t megerősítette az 1659:42., az 1723:110. és az 1808:11. tc. - Erdélyben a ~ért az Approbata Constitutió III: 47,22 szerint kemény büntetés járt, súlyos esetben akár halál is. A nem nemeseket a helyi bíró, a nemeseket a magisztrátus büntette. - A mo-i és erdélyi városok 16-18. sz. (sőt 19. sz. eleji) jogszabályai között bőségesen találhatók káromkodók elleni büntetések. - A CIC 1983:1369.k. szerint a ~ természete szerint→halálos bűn. - 3. A ~ szándéka nélkül Isten nevét használó szitkozódásoktiszteletlenségek Istennel szemben. T.J.P.
Péterffy I:14. - CJH I:47.- Kolosvári Sándor-Óvári Kelemen: A m. törv-hatóságok jogszabályainak gyűjt-e. IV. Bp., 1885-1902.- KEK 2148-49.
Magyar Katolikus Lexikon > I > istenkáromlás
istenkáromlás (gör-lat. blaszphemia): Istennek és az Ő szentségét jelképező tárgyaknak tudatos és szándékos megsértése. Természete szerint →halálos bűn. Az →átokként elhangzó ~ →káromkodás. - Az ~ az Istent megillető →imádással ellentétes cselekedet; a →Tízparancsolat első három parancsának megszegése; a →Szentlélek elleni bűnökegyike, a legsúlyosabb →bűn (vö. Mt 12,32; Mk 3,29; Lk 12,10). A kárhozat állapotának visszafordíthatatlan velejárója az állandó ~ (→pokol, →Sátán) . - 1. Az ÓSzhéb. szövege 5 különböző szóval fejezte ki. A gör. ford-ban mindegyiknek a blaszfémiaszó felel meg, ami magában foglalja az emberek gyalázatát is, nemcsak az ~t (csak az→egyházatyáknál állandósul a blaszfémia jelentése). Az ÓSz-ben ~nak számított minden szó és tett, mely Istent, a neki szentelt tárgyat v. személyt gúnyolta v. sértette: „valamilyen módon a kezét kinyújtotta Isten ellen” (Szám 15,30). Isten jogainak megsértéséért v. ~ért halálbüntetés járt (Lev 24,1-16; 1Kir 21,10). ~nak vették, ha valaki a tp. ellen fenyegető szavakat használt (1Mak 7,38). A Kr. u. leírt jogszabály (halacha) Jahve nevének méltatlan említését is ~nak mondta. Súlyos ~nak számított sértő szavakat mondani a →Tórára. - 2. Az ÚSz tanúsága szerint Jézus ellen a fő vád az ~ volt (→Jézus pere). Meg kellett halnia, mert ~nak vették, hogy bűnöket bocsátott meg (Mt 9,3), Istennel egyenlővé tette magát (Jn 10,33-36), Isten Fiának mondta magát, és azt állította, hogy része lesz az isteni hatalomban (Mt 26,64-66). István diákonus vt-t látomása és a tp. ellen jövendölése miatt vádolták ~sal (ApCsel 6,11; 7,55). - Az ~t valójában azok követték el, akik a kereszten függő Jézust gúnyolták (Mt 27,39), ill. megtagadták (ApCsel 26,11). Az ~ →Jézus nevének gyalázása (Jak 2,7), kigúnyolása (Lk 22,65), a feltámadt Krisztus szidalmazása (Mk 15,29), Jézus ördögűzéseinek félremagyarázása és →Belzebubnak tulajdonítása (Mt 12,28.31). Ha az ember indulatból (→harag) v. tudatlanságból káromolja Istent (Mk 3,28), ill. az Emberfiát (Mt 12,32), elnyerheti a bocsánatot, de a Szentlélek káromlására nincs bocsánat, mert a bocsánatot kérni kell, aminek feltétele az Isten, a Szentlélek előtti meghajlás és az ~ megbánása (vö. Zsid 6,4-6; 10,26; 2Pt 2,20-22; 1Jn 5,16). - Istent káromolja az→Antikrisztus (Jel 13,1.6), aki a világ részéről Istennek kijáró hatalmat kíván magának; aki ürügyet ad a pogányoknak, hogy Isten nevét gúnyolják (Róm 2,24). A ker-ek is okot adhatnak ~ra méltatlan életükkel (1Tim 6,1). Szt Pál ap. a megtérése előtti életét és a ker-ek üldözését ~nak mondja (1Tim 1,15), vsz. amiatt is, hogy a ker-eket Jézus nevének átkozására kényszerítette. - 3. Oroszországban a kk-ban, majd a szinodusi időkben (1721-1917) mind az egyh., mind a polg. jogszolgáltatás szigorúan büntette. ~nak minősült „Isten, Mária, a szentek, szakrális edények, ruhák” szidalmazása, méltatlan szövegkörnyezetben való említése. „Súlyosabb esetben az ~t egyh. átokkal sújtották, és a vétkest a polg. perrendtartás megfelelő paragrafusa alapján elítélték. A 18. sz-tól a tp-ban elkövetett ~ért 12-15 évi, száműzetésben eltöltendő kényszermunka volt a büntetés, a tp-on kívül, nagy nyilvánosság előtt vétkezőre 6-8 évi kényszermunka várt. A vétkesnek mindkét esetben lakóhelyet kellett változtatnia, nem gyakorolhatta tovább polg. jogait. Ha valaki ittas állapotban káromolta Istent, a részegség enyhítő állapotnak számított. Ilyen esetben a vétkes mindössze 4-16 havi börtönbüntetést kapott, vagyonát elkobozták. A SZU fennállása alatt az OOE csak nyilvántartott tagjait marasztalhatta el ~ miatt, míg a szovjet polg. joggyakorlat esetleg „botrányokozás nagy nyilvánosság előtt” címen szabálysértésnek minősítette és elbírálását rendőrbíró hatáskörébe utalta. - 4. A Kat. Egyh. Katekizmusa ~nak mondja az →Isten nevével való visszaélést, amikor pl. az Ő nevével fedeznek gaztetteket, taszítanak népeket szolgaságba, kínoznak v. ölnek meg embereket. Ez a vallás elutasítását váltja ki. Tágabban értve ~ mások nyomorúságának növelése, kihasználása, kigúnyolása, az ok nélküli elégedetlenkedés, hálátlanság, reményvesztés stb. - A 20. sz. végére az ~ megjelent a nagy tömegeket befolyásolni képes médiában is, a gúnyos, cinikus kabaré-anyagoktól egészen a szt témák és jelképek pornográf földolgozásáig terjedően (reklámok, filmek). G.F.-I.E.-**
LThK IV:118. - BL:723. - KEK 2148-49.
*
REPRÓ-rovat – Gondolatok a káromkodásról
,,…Az ördög nem akarja, hogy őt elismerjük, azt akarja csak, hogy szolgáljunk neki.
Megpróbálja lerontani Isten teremtését, ráveszi az embert, hogy szidja az Urat. “
Van már vagy két évtizede is annak, hogy a gönci református lelkésszel a káromkodás megvetendő szokásáról beszélgettünk. A helyzet azóta sokat romlott, már nem csak indulatból jönnek a rút szavak, hanem szinte részei lettek a hétköznapi beszédnek. Sajnos van miért feleleveníteni ezt az írást.
„Csak a tehetetlen ember káromkodik.” Ez volt Madarassy Kálmán első mondata, mikor megtudta, miért is kerestem fel.
– Milyen fajtái vannak e „műfajnak”?
– Az egyik, a hívő ember számára a legszörnyűbb, mikor Isten nevét „hiába veszik”. Aztán sajnos szintén elég divatos, az „anyázás”. De káromkodásnak számít a „szentségelés” is, mikor ,,a hétszentségit!’ vagy hasonlókat mondunk. A Biblia az lstenkáromlást egyértelműen tiltja.
– Ezen a vidéken gyakran hallani ilyen kifejezéseket?
– Szerencsére nem. Ha jellemző, akkor inkább az iparosok, munkások körében. Régen a hadseregnél lehetett jól megtanulni káromkodni. Ott aztán cifrázták. A parasztemberre kevésbé jellemző, az ő szívükben inkább benne van az Istenfélelem és szeretet. Talán mert a természetközelség miatt közelebb vannak a Teremtőhöz is. Van persze olyan régi mondás, hogy ha meg akarsz tanulni káromkodni, vegyél két ökröt. Mert csá meg bá mennek, nehezebben irányíthatóak, mint a lovak.
– Miért káromkodik az ember?
– Akinek a szíve üres, a szája tele van fertelmes beszéddel. Sajnos manapság a sikátorok nyelvét használjuk az irodalmi nyelv helyett. Ezen a téren nagyon sokat süllyedtünk. Pedig a káromkodás nem jellemző a magyar mentalitásra. És a fiata- lok tanulják egymástól. A dudvát nem kell ültetni, a dudva magától nő…
– S miért keverjük bele az ilyen mondatokba Istent? Miért nem a sátánt szidjuk inkább?
– Az ördög nem akarja, hogy őt elismerjük, azt akarja csak, hogy szolgáljunk neki. Megpróbálja lerontani Isten teremtését, ráveszi az embert, hogy szidja az Urat. Azt sugallja, Isten az oka minden rossznak, s az ember ezt hajlamos elhinni, áthárítani a felelősséget a vele történtekért. A káromkodás pillanatában megszakad a kontaktus, zárlat keletkezik Isten az ember között. Pedig a Szentírásban az áll: Hívj segítségül engem!
– Tart olyan hittanórát, amelynek kifejezetten ez a témája?
– Nem, de sokszor felmerül a probléma. Szerencsére nem a káromkodás, inkább csak a csúnya beszéd. Ha a szülők, tanárok szótárában nem szerepelnek ilyen szavak és kifejezések, akkor nem lehet baj. Ezeket gyökerest ki kell írtani. Én a szüleimet, de a fiamat se hallottam soha káromkodni. Ahol nincs a szívben Istenfélelem ott egy negatív erő foglalja el helyét. Az Istenfélelem megnyugtató érzés, míg az ördögibe reszket az ember, mert egyedül van.
– „Mettől” bűn a káromkodás?
– Akkor kevésbé bűn, ha csak kiszalad az ember száján. Az már komolyabb, ha nem is akarunk, és nem is tudunk tőle szabadulni…
Dobos Klára
|
