(...)

Nem olyan alázatos, félénk, tétova tekintettel lépett ő most be Csigadomby Gábor úrhoz, mint reggel. De majdnem úgy, mint otthon polgármesteri irodájába. Rendező tekintettel, vasakarattal, szigorú rendszeretettel. És mi ez itt?

Szerkesztői szállás volna ez? Két füstös udvari szoba, néhány darab ringy-rongy bútorral, s egy csomó földön heverő újsággal és elhányt papírdarabbal. Rendnek, tisztaságnak még a híre-hamva sincs itt. Nézné meg valaki Várhegyen az ő irodáját. Minő világos, hatalmas terem az, s minő tiszta, mint egy úri szalon.

Majd, majd - gondolá nem éppen jó kedvvel, de nem is minden öröm nélkül.

És kik dolgoznak itt?

A nagyobb közös szobában három kurta kis asztalkánál majdnem egy-egy gyermekember. Fehér Károly itt, amott a más kettőnél még gyermekebb forma legényke. Hát ilyenek az írók egy nagy napilapnál? Ezek írják azokat a hatalmas dörgő ellenzéki támadásokat? Hát a szerkesztő szobája?

Ott is két asztal.

Egyik üres - Csigadomby úr nincs honn -, elment miniszteri tanácsra. A másik asztalnál egy (no egy mégis) vén kopasz, pápaszemes, köpcös, alkalmasan hasas emberke.

De alig szól egyet-kettőt - a legudvariasabb kérdésre is.

No, majd fog szólni, ha megtudja, ki a szerkesztő.

Tarczali úr a futólagos szemle után lassan, nesztelenül átmegy Timót nénihez.

Ideje is, mert már terítve az asztal, s most adja az utasításokat Csigadomby úr nénjének, hogy azt a szerencsétlen flótást (Tarczalit) törekedjék mindenképp lebeszélni, nehogy Pestre hozza a famíliáját, mert az borzasztó alkalmatlanságot fogna csinálni nekünk. Mondja el Timót néni, hogy itt minden iszonyú drága, kenyér, vaj, zsír, hús, bor, szállás, ruha, itt még a vízért is annyit fizet az ember, mint másutt a jóravaló borért.

Nem mondhatta tovább, pedig bizonyosan sok jót és hasznost el fogott volna mondani, mert kopogtatott Tarczali Tamás úr.

- Szervusz - lépeget lassan a belépő felé, egy készen tartott barátságos szivarkával Csigadomby úr -, hát mit végeztél a kúrián? Ajánltalak Lőrincz Pali bárónak, de egy kis jó bort elfogad ám az szívesen, persze, nem közvetlenül, hanem általam. Gyújts rá. Olvastad a lapokat? Nem még. Jer, hallgasd meg, mit írtam a belügyminiszterről. Rettenetesen nekimegyek, szétszedem, de holnap nála fogok ebédelni. A belügy után az oktatásügy következik. Egy-két matadort megtollászunk. Magával a miniszterrel most fegyverszünetem van. Becsületes, de nagyon informálható, gyenge ember, alig van egyetlen eredeti gondolata, s amellett úgy szeretné játszani a nagy írót. Oda van örömében, ha egy-egy német riporter valamelyik Magazinban egy kicsit megveregeti a nagyméltóságú vállait. Ó, barátom, ez a mi nagy kis világunk szörnyű nevetséges egy majmolás. De hallgasd csak.

A legdurvább kitételek hömpölyögtek a sáros cikkecskében: tudatlan, lelketlen, áruló - mintha csak egy vidéki, erdélyi lapból vette volna át a jelesebb frázisokat.

Tarczali föl-fölkapta a fejét, s lángoló haraggal fordult a szerkesztő felé. - Nos - ugye? megadom!

- Ez borzasztó!

- Így kell írni.

- Így sohasem fogok, az én lapom ily hangon nem fog beszélni soha. Hisz én az utcaseprővel emberségesebben beszélek. Ha feddem, megmondom hibáját, kiszabom büntetését, de ily szavakért egy napszámos is beperelne a járásbíróságnál. Egy miniszter mindig magát a nemzetet képviseli, s a nemzet sérthetetlen, mint a király.

- Mint a király? Gyermek vagy. Oldalutakon annak is neki megyünk.

- A koronás királynak?

- Hallgass. Másról beszélünk, de a nép megérti, kit mosunk, s egy-egy förtelmes cikk után özönlik az előfizető. Barátom, a magyar hírlapíró másképp meg nem él. Ma vasvillával és nem stílussal dolgozunk, aki jobban bírja bátorsággal, meztelenséggel - hát az olvasó közönség az olyan körül csoportosul. Van nekem odabenn két kis tót gyerekem, a bárd nem élesebb, mint ők. Ha baj van: farba rúgatom őket vagy alkalmilag jó móddal, a bácsi pisztolyaival kiállok magam, s minden szerencsésen keresztülvitt skandalum után: aratok. Az alföld paprikához van szokva. Ellátom én. A parlamentből kapjuk a hangot. Ha egy Deákot gazembernek nevezhetünk, mert mi egy hazaáruló: még a gazembernél is több, akkor kérdem, egy igazi hitványra micsoda kifejezést használjak? Útonálló, rabló, hóhér, bitang, suhanc - no és efféle.

- De hát ti Deákot gazembernek tartjátok? Mernétek ezt tenni!

- Ó, a világért sem, a nyelvét szakítanám ki, ha egy német annak nevezné -, én a világ legnemesebb karakterének tartom Deákot; de ez a hírlapi modern magyar stíl. Tudja az ördög, ki hozta hozzánk. Hanem jól tette. Én csak egy ispán voltam, de ma egyetemi katedra vár reám. És ha nem volna mind a két kezem tövig szemetes, sáros, ha tollamat nem epébe mártanám, hát a kicsi kutya se állana velem szóba, pajtás! A szubvenciós zsurnaliszta pocskolja a nemzet egyik részét, feneketlen, eszeveszett mocskolódással, mert aszerént fizetik és becsülik odafönt az intéző körök; az ellenzéki író mit tehet mást: dorongolja, szúrja, vádolja, gázolja a nemzet másik felét.

- Ó Istenem!

- Ugye? Szégyellem én is, hogy a magyar zsurnalisztika idáig jutott, azért törekszem minél előbb valami egyetemi katedrába.

(...)

Tolnai Lajos: A polgármester úr
Regény 
https://mek.oszk.hu/08500/08500
2010-07-12