„Ő is ugyanúgy eltűnik majd a süllyesztőben, mint Dzsudzsák” – jegyzi meg néhány rosszmájú, álnév mögé rejtőző internetes hozzászóló Szoboszlai Dominik kapcsán, miközben a felvetés eleve több sebből vérzik. Kezdjük azzal, hogy aki több mint száz alkalommal magára húzhatja a magyar válogatott mezét, éveken át a nemzeti csapat húzóembere, gólokat szerez az Európa-bajnokságon a későbbi győztes portugálok ellen, arra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy eltűnt a süllyesztőben. Vagy ha valaki így gondolja, akkor kívánom, hogy minden magyar tehetség legalább ennyire „tűnjön el” a süllyesztőben. Arról persze lehet és érdemes is vitatkozni, hogy Eindhoven után miért Mahacskala, majd később Abu-Dzabi felé vette az irányt. Fájdalom, de örök kérdés marad, kicsit nagyobb szerencsével, más döntéseket hozva klubszinten mennyit hozhatott volna ki a pályafutásából.
Tény, a hírek szerint erre is megvolt a lehetősége, ő valamiért másképpen döntött, amit tiszteletben kell tartani, még ha nem is egyszerű elfogadni és megérteni. Azt viszont inkább nem is próbálom megérteni, hogy egy játékosnak – legyen szó bárkiről – hogyan jut eszébe, még ha segíteni is akart ezzel, hogy szó szerint befogja a válogatott szövetségi kapitányának száját, majd – mint a legutóbbi meccs során – durcás kisgyerek módjára ne fogjon vele kezet a lecserélése után. Marco Rossi az Instagramján üzenetnek felfogható idézetet osztott meg – reménykedjünk benne, hogy a Wales elleni sorsdöntő összecsapásig rendeződik az ügy.
Ettől még tény, az utóbbi egy-két évtizedben kevés olyan magyar futballista akadt, akinek reális esélye lett volna valamelyik topliga élcsapatához igazolni. Olyan meg főleg nem, aki látványosan futballozik, támadóposzton szerepel, rendre gólokat szerez, és ezzel felkelti az európai topklubok figyelmét. Alighanem elsősorban ezért hasonlítják sokan Szoboszlait Dzsudzsákhoz. Meglátásom szerint tévesen.
Dzsudzsák 2005 áprilisában, tizennyolc esztendősen, az MTK ellen 3–0-ra megnyert meccsen mutatkozott be a magyar élvonalban a DVSC színeiben, miközben Szoboszlai ennyi idősen már többszörös magyar válogatottként pályára lépett és gólt szerzett a Bajnokok Ligájában. Merthogy amíg ő tizenhat évesen került a Salzburghoz, addig Dzsudzsák 2008-ban, hat évvel idősebben szerződött először külföldre, márpedig ezen a szinten ez rengeteget számít. Miként az is, hogy valaki tizennyolc-tizenkilenc évesen rendre nemzetközi szintű találkozón szerepelhet.
Szoboszlai a Liverpool otthonában 4–3-ra elveszített BL-mérkőzés után azt mondta, még életében nem futott annyit, és sohasem fáradt el annyira. Márpedig lehet akármilyen nagy iramú, pörgős, harcos egy osztrák bajnoki, nyilvánvaló, hogy nem ugyanaz a szint, mint ha a Liverpool, a Genk, a szlovák vagy a horvát válogatott ellen futballozik valaki. Ezzel kapcsolatban mindenképp érdemes megemlíteni, hogy a Sporttudományok Nemzetközi Központjának (CIES) tanulmánya az 1999 után született tehetségek pályán szerzett rutinját vizsgálta, és a Dortmundban játszó angol válogatott Jadon Sancho által vezetett listán Szoboszlai a huszonharmadik helyen áll. Cristiano Ronaldótól és Lionel Messitől sem várta el senki ilyen fiatalon, hogy hátára vegye a válogatottját, és ezt csak azért írom le, mert sokan már most Szoboszlaiban látják a magyar futball megmentőjét – legyen így persze.
Ami biztos: az elmúlt évtizedekben egyetlen magyar labdarúgónak sem adatott meg az, ami Szoboszlai Dominiknak, hogy ilyen fiatalon bedobják a mély vízbe, ami persze nagyrészt szorgalmának, elhivatottságának meg persze tehetségének is köszönhető. És éppen ezért gondolom (vagy talán csak bízom benne), hogy Szoboszlai néhány éven belül tényleg valamelyik topklub játékosa lesz, az pedig elsősorban rajta múlik, hogy él-e a lehetőséggel, vagy hogy később milyen döntéseket hoz egy-egy fontos klubváltás előtt. Az biztos, hogy több élcsapat figyeli, a nemzetközi sajtóban is rendszeresen szerepel a neve, és talán már az idén nyáron is elmehetett volna az Arsenalhoz vagy a Lazióhoz, de ő a fejlődését szem előtt tartva egyelőre Salzburgban maradt.
Lionel Messi mondta korábban, mennyire nehéz a Barcelona tehetségeinek, akik sokszor inkább elszerződnek sokkal több pénzért és rendszeres játéklehetőségért egy kisebb csapathoz, mint hogy éveket várjanak arra, hogy csereként bizonyíthassanak a katalán sztár-együttesben.
Félreértés ne essék, nem sajnálom őket, kellemes, már-már irigylésre méltó dilemma ez, de ettől még nehéz tizennyolc-tizenkilenc évesen meghozni egy olyan döntést, ami akár a futballista egész pályafutását meghatározhatja. Dzsudzsák Balázshoz visszakanyarodva, nem vagyok benne biztos, hogy legbelül, a lelke mélyén ma is a Mahacskalát választaná, mint 2011-ben, huszonnégy évesen.
És végül rávilágítanék még egy olyan szempontra, ami miatt teljesen felesleges Szoboszlait Dzsudzsákhoz vagy bármelyik korábbi magyar játékoshoz hasonlítani. Tíz évvel ezelőtt egyáltalán nem volt ennyire meghatározó a közösségi média szerepe, itthon legalábbis biztosan nem. Az Instagram, például, csak 2010-ben indult be, akkor, amikor Dzsudzsák már rég a PSV meghatározó futballistája volt. Szoboszlai viszont némi túlzással ebbe a világba született bele. Nyilván nem attól lesz valaki jobb vagy rosszabb futballista, hogy mennyire jól és aktívan használja ezeket az oldalakat, az viszont vitathatatlan, hogy a marketingértékük és a népszerűségük szempontjából ez is meghatározó. Nem véletlen, hogy a magánéletében bevallottan visszahúzódó Messi (vagy a stábja) is rendszeresen közzétesz valamit a világhálón, és az is teljesen nyilvánvaló, hogy Cristiano Ronaldo nem csak futballtudásának köszönhetően lett a világ egyik legnépszerűbb, legismertebb sportembere, akivel előszeretettel köt megállapodást bármelyik reklámügynökség. Márpedig tetszik vagy sem, egy labdarúgó értékét ez is befolyásolja. Hogy másra ne gondoljunk, CR7 az elmúlt egy év alatt több mint tizennégymilliárd forintnak megfelelő összeget keresett csak a közösségi oldalán közzétett szponzorált hirdetéseknek köszönhetően. Nincs kétségem afelől, hogy ha akkoriban lettek volna ilyen alkalmazások, akkor Puskás, Pelé, Cruyff vagy Maradona is használta volna őket, ami persze abból a szempontból mindenképpen jó lett volna, hogy még több anyag marad fenn róluk az utókor számára. Az viszont megint más kérdés, hogy maguknak a játékosoknak hosszú távon inkább előny vagy hátrány ez a jelenlét. Merthogy arról se feledkezzünk meg, hogy ez a már említett internetes hozzászólásokkal együtt pluszterhet rak a játékosok vállára. Itt is hangsúlyozom, nem sajnálni vagy sajnáltatni akarom őket, de egyértelmű, hogy ez ismét olyan tényező, amellyel a korábbi tehetségeknek és klasszisoknak nem kellett megbirkózniuk.
Bármennyire is kézenfekvő tehát, nincs értelme Szoboszlait Dzsudzsákhoz hasonlítani, mint ahogy az ilyen összevetések a legtöbbször egyébként is teljesen feleslegesek. Azt is lehetetlen megjósolni, mi lesz a Salzburg tehetségéből. Lehet, hogy tényleg „eltűnik a süllyesztőben”, előfordulhat, hogy „csak” egy lesz a jobb képességű magyar futballisták közül, de bekövetkezhet, hogy – beváltva a hozzá fűzött reményeket – valamelyik topcsapatban köt ki, és hosszú idő után végre európai értelemben vett sztárral büszkélkedhet a magyar válogatott.
„A tehetség isteni áldás, de hihetetlen akarat és alázat nélkül mit sem ér” – ez a Steven Gerrardtól származó idézet van Szoboszlaira tetoválva. Ha e szerint folytatja pályafutását, remélhetőleg a legjobb forgatókönyv valósul meg, és ő lesz az, akihez tíz-tizenöt év múlva próbálják majd hasonlítani az akkori reménységeket.
