Lektorálta és szerkesztette:
Katona Imre

A borítólapot rajzolta és tervezte:
Zoltai Attila

A fotódokumentációt gyűjtötte,
a képszerkesztést végezte:
Szenti Tibor

© Szenti Tibor

MÁYER NYOMDA & KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST
1999

A több könyves vásárhelyi szerző száznál is több monda és dal tükrében mutatja be a betyárvilág emlékét; gazdag és hiteles anyagot vonultat föl. Külön szerencse, hogy a prózai mondahagyomány a gazdagabb, éppen e műfajból van ugyanis kevesebb.

Végleg leszámol a reformkortól szinte napjainkig tartó népköltészeti, ponyvai és irodalmi betyárromantikával: az eszményített betyárhősöket levéltári és szóbeli források alapján a maguk valóságában mutatja be.

A szakirodalom ismeretében elfogadja ugyan a népi úrellenesség és a szabadságvágy betyárdalokban és betyármondákban való jelentkezését, de arra is rámutat, hogy a kétségtelen betyárheroizmus ellenére, mindez elszakadt a valóságtól. Tér, idő és személyek, népi "maffia" eleve bukásra volt ítélve, mert üközött a polgári Magyarország, benne a polgárosodó parasztság érdekeivel; Ráday szegedi vésztörvényszékével párhuzamosan, a nép is fokozatosan fordult szembe a betyárokkal.

Az általános tendencián belül is külön hely illeti meg a vásárhelyi Puszta betyárjait: itt volt talán az egész magyar betyárvilág legnagyobb bölcsője, mely olyan alakokat "nevelt", mint pl. a Szabó-testvérek, és egész rokonságuk. Míg a Rózsa Sándorról szóló betyárköltészet csupa elvonatkoztatás, vele szemben a vásárhelyi Szabók hús-vér emberek, és az egész helyi betyárfolklóron belül külön népköltészeti hagyományuk van, amely azonban országosan már csak kevéssé tudott elterjedni.

Szenti Tibor azt a 24. órát ragadta meg, amelyet legjobban talán a - Deres már a határ, búsul a vén betyár... kezdetű, bánatos hangulatú hallgatónóta jellemez. Eddig sem sajnáltuk, ha búcsút mondhattunk a fegyvereknek, ne sajnáljuk hát a betyárvilág elmúlását se! De hol volt, hol nem volt... kezdettel azért mesélhetünk róla, hiszen más népek is hasonlóképpen vannak vele.

Budapest, 1999 augusztusa
Katona Imre

A vásárhelyi gazda-adatközlőink igen fogékonyak voltak a betyártörténetek iránt. Szinte minden lehetőséget megragadtak arra, hogy betyárkodásról szóló adomákat meghallgassanak és elolvassanak. Közülük is kiemelkedett Kérdő Szűcs Ernő, aki az itt közölt betyártörténetek legjavát mondta el^[1]. Ezeket többnyire a nagyapjától, illetve a környékbeli parasztemberektől hallotta, tehát másod-, vagy harmadszájból származtak.

A tőle gyűjtött versek java részét énekelni is tudta. A dallamok zömében ismert nóták, dalok, magyar nóták dallamát használta föl. Ugyanazon verset más-más időpontban akár eltérő dallammal is elénekelte. A Papp Samu énekében, a Szabó-testvérekről szóló félnépi, balladás dalon belül az egyes részeknek pedig vagy három, egymástól eltérő dallama is volt - az utolsó két versszak ismert, ha nem is elterjedt dalkincsünk -, ezeknek a betyárverseknek általában nem volt önálló dallama. Azt is föltételezzük, hogy közülük néhányat maga Kérdő Szűcs Ernő írt - vagy ahogy a gazdák maguk fogalmazták: rímbe faragott -, hiszen kiadatlan "könyvet" is szerzett életéről, amelybe nem egy versét bejegyezte. Ebben a kéziratban az előző nemzedékeiktől is találhatók általuk fogalmazott, saját versek.

Az itt közölt dalokat, verseket külön fejezetbe nem emeltük ki, hiszen ezeket a mesélőjük is egyazon történet részének érezte. A vers és a próza között azért nem tettek különbséget, mert számukra csak maga a történet átadása volt a fontos. Így található egy-egy elbeszélésben váltakozva prózai szöveg és vers. Más kérdés, hogy adatközlőink jobban vonzódtak a rímekhez mint a prózához, és ahol csak lehetett, versben "meséltek".

Az itt közreadott történetek jelentős része "igaz, megtörtént eseményeket" beszélt el. A folklór szempontjából külön helyet foglalnak el. A legtöbb szájhagyomány útján terjedt. Kisebb részük alig változott. Ezek a család valamelyik ősével történtek meg, és a leszármazók a család osztódása után is változatlanul vitték magukkal. Ennek oka a patriarkális tisztelet volt. Amit a nagy tekintélyű ős elmondott, azt igyekeztek pontosan megőrizni. Tiszteletlenségnek tartották szavait kiforgatni, abból valamit is elhagyni, vagy ahhoz hozzátenni. Jól példázza ezt A három akasztott adomája, melyet két távoli rokon szinte szóról szóra azonos módon beszélt el. A lelkiismeret-ben emlegetett Palásty nevű algyői uradalmi kormányzó (máshol intéző) tragikus sorsa is megtörtént esemény volt^[2], de ebben már érzékelhető a történelmi pontatlanság, hiszen közvetlenül nem családtaggal történtek meg ezek az események.

A betyártörténetek nagyobb része megindult a folklorizálódás útján, de népmesévé, letisztult legendává már nem válhattak, hiszen a megőrzőket, illetve adatközlőket csupán néhány nemzedék választotta el a történetek hőseitől. Közben a hagyományos társadalom elmúlt, nem voltak kukoricafosztókák, olvasóköri esték, ahol a régi betyárság szóba jöhetett volna. Az a réteg, amelyik még emlékezett, súlyos társadalmi bajokkal, rétegük szétzüllesztésével, megélhetési gondokkal, életformaváltással küzdött, így a betyárvilág iránti érdeklődés megszűnt. Ugyanakkor megindult a levéltári kutatás, amely a megmaradt büntetőperek, egykori újságcikkek alapján igen hitelesen tárta föl a betyárvilágot, elűzve belőle a közben ráragadt romantikát.^[3]

Ezen betyártörténetek jelentős részén ugyanakkor jól érzékelhető az egykori szépírók, költők és újságírók által közölt, kiszínezett, eltúlzott romantikus írások hatása, amelyet már Petőfi Sándor ébresztett, majd igen szerencsétlenül járult hozzá Jókai Mór: A lélekidomár, ill. Móricz Zsigmond a Rózsa Sándor c. regényével, amelyben a rablóból népi, sőt nemzeti hőst faragott. (Igaz, hogy az utóbbi írónk a harmadik, befejező részt nem írta meg, nem tudhatjuk tehát, milyen erkölcsi ítélettel fejezte volna be legendaregényét.)

Küllős Imolát idézzük: "Móricz regényének első része nem is szól másról, mint hogy Rózsa Sándor a szegények szószólója és pártfogója. Áldják is érte mindenütt a nevét."^[4] Dobos Ilona fogalmazta: "A nemzeti elnyomás ellen küzdő betyárt nálunk Rózsa Sándor személyesíti meg, aki részt vett az 1848-as szabadságharcban."^[5] Szabó Endre írta: "Amire Móricz törekedett, az volt, hogy egy hatalmas freskóvá fogja össze azt a kort vagy korszakot, amelyben még a betyár is felmagasztosul."^[6]

A két világháború között ünnepelt, a kommunizmus közel fél évszázada alatt teljesen elhallgattatott vásárhelyi írót, Bibó Lajost^[7] idézzük Móricz Zsigmonddal kapcsolatban, aki mikor átvette "[...]a Kelet Népe szerkesztését, s kért, hogy írjak a folyóiratocskába. Majd azzal a tervvel állt elő, hogy ő Rózsa Sándorról regényt akar írni, és ismervén az én néhány elbeszélésemet, betyártörténetemet, arra próbált rábeszélni, hogy rendelkezésemre bocsátja [a] Rózsa Sándor életére vonatkozó tárgyi adatokat, de írjam én meg a regényt.

A betyárok rangsorolása igen változatos, a legtöbb szerzőnél más, ezért ezzel itt nem is vitatkozunk.^[9] Megjegyezzük viszont, hogy Rózsa Sándorral és szabadcsapatával még Kossuth sem bírt. Ismert tény, hogy Kossuth első alföldi toborzó útján, 1848. okt. 3-án Hódmezővásárhelyen fogalmazta meg a "bűnbocsánati hirdetményét", amelyben Rózsa Sándornak és betyártársainak kegyelmet adományozott, ha a szabadságharcban népünk oldalán harcolnak. Csakhogy Rózsáék egy-két látványos győzelmük után fosztogatni kezdtek. Azt a népet támadták, amelyből maguk is vétettek, akit védelmezniük kellett volna. A bűnöző banda még 1848 karácsonya előtt magától föloszlott, mert alkalmatlan volt minden katonai és társadalmi fegyelmet kívánó, tisztességes cselekedetre.

Fodorka Elek szamosújvári királyi országos fegyintézeti tanítónak Rózsa Sándor személyét illető összeállításából röviden így mutathatjuk be a rablóvezért:

1813 körül, Szegeden, törvényes házasságból született. Analfabéta volt. 1841-ben kezdte a betyárkodást Varga János kirablásával. 1869-ig ténykedett. 60 kitudódott bűnesete ismert, ebből egy rablógyilkosság. A szegényt nem szánalomból kímélte, hanem azért, mert onnan nem volt mit rabolni. A pusztapéter-félegyházi vasúti vonalon az utasokat fosztotta ki. Amikor az ókanizsai síneket fölszedte, a vonaton utazó század vadászkatona javát lelőtte, Sándor térdét egy golyó roncsolta. Rablógyilkossága miatt kötélre ítélték, de ezt 20 évig tartó börtönre változtatták, csakhogy a Csillag börtönből megszökött. 1869. jan. 12-én másodszor is kézre került. Szamosújvárra 1873. máj. 5-én került, az 1267. törzskönyvi számon. Hatvan éves, nőtlen, anyja Szegeden élt. Szamosújváron halálra ítélték, de ezt "Ő Felsége" életfogytiglanra változtatta. A börtönben szabó mester. A börtönudvaron a galambokat eteti. Morózus, a fegyenctársaival nem barátkozik. 1878. nov. 22-én tüdővészben meghalt. Fejét dr. Lenhossék tanulmányozta. Egyetlen, 8 forintért elkelt suba maradt utána.^[10]

Dobos Ilona és Kriza Ildikó írta róla: "[...]Alig 23 évesen egy nem bizonyított váddal került a szegedi börtönbe. Szökése után futóbetyárrá lett és a véres, hírhedt betyárkalandok sokasága kapcsolódott nevéhez." A szerzőpáros szerint 1848-ban a délvidéki harcokban fegyelmezetlenségük miatt, a szabadcsapatát föloszlatták. "Már életében legendás mondai alakká nőtt. Egy pandúrszázados kém jelentése is idealizált hőssé avatja. Irodalmi és ponyvafeldolgozások már életében valótlan események egész sorát neki tulajdonítják[...]"^[11]

Szent-Györgyi Katalin azt írta a betyárokról szóló irodalom befolyásoló szerepéről, hogy bennük "[...]a hazaiakkal együtt nemzetközi, más európai országokból átkerült, a romantikához tapadt eszmék ismerhetők fel."^[12]

A XIX. sz. utolsó évtizedeiben elindult a betyártörténetek gyűjtése, nem egyszer kitalálása, amelyeket kinyomtattak, és mintponyvairodalmat széles körben terjesztették. Mivel ezek filléres árucikkek voltak, gyakran a szegényparasztsághoz, városi, tanyai iparos réteghez is eljutottak.^[13] Az elolvasott történeteket néhány nemzedék múlva saját kultúrkincsükbe beolvasztották, és az unokák már gyakran úgy adták elő, mintha azok valamelyik ősükkel megtörtént, igaz események lennének. A kettősség tehát: a szöveg megmerevedése és torzulása egyaránt jellemző ezekre a betyártörténetekre.

Az idézett példák között helyet kapott egy-egy ponyvakötetben megjelent vers is. Ezzel egyrészt érzékeltetni akartam, hogy a verselőknek menyire sikerült eltalálni a népköltészet hangját, ízlését, tehát mindazt, aminek nyilvánvalóan a ponyva a forrása a szájhagyományban. Másrészt megfordítva: sok esetben a népinek nevezhető betyárdal vagy ballada legkorábbi változata ponyván látott napvilágot, s ezáltal vált országosan ismertté. A ponyva tehát, mint kultúraközvetítő csatorna adott is a folklórnak, és merített is belőle" - írta Küllős Imola.^[14]

Hódmezővásárhely az 1450-es évek közepétől oppidum. A mezővárosi rangot akkor kapta, amikor Hunyadi János birtoka volt. Ettől kezdve a kor által eltűrhető szintig, más-más nevek alatt ugyan, de településünkön volt olyan birtokos réteg, amely gazdaként élt. Így alakult ki a XVIII. sz. végére az erős gazdatudat, amely meghatározta a mezővárosi lakosság egyik jellegzetességét. Fő jellemzője a birtok védelme, gyarapítása volt, amelyet kivételes földszeretet jellemzett. A két világháború között még több családban élt a pogány kori Földanyatisztelete is, amely teljesen elfogadott volt a módosabb parasztokra jellemző, egyházi tisztséget viselő, református presbiterek között is. Ebből a magatartásból következett, hogy itt a magántulajdon nagyobb szentségként élt, mint más tájak népességénél. Aki a tulajdont megsértette, csorbította, eltulajdonította, az élet elleni bűncselekménnyel azonos tettet követett el; nem véletlen, hogy a XVIII. században a lólopást akasztással torolták meg^[15]. Szent-Györgyi Katalin írta, hogy az USA-ban: "[...]a legnagyobb törvényszegés a ló- és marhalopás volt."^[16]

Ez a magatartásforma jelzi, hogy a betyárokat a tanyás gazdálkodást (ill. az outlawokat a farmgazdálkodást) folytató lakosság körében nagyon nem szerették! Féltek tőlük, kényszeredetten közösködtek velük, legföljebb az életük mentése érdekében nem adták föl őket, de amint erre módjuk nyílt, följelentették vagy megtorolták a rajtuk esett sérelmet, illetve birtokukban tett kárt.

Vizsgáljuk meg részletesen ezt a fontos témát: hogyan vélekedtek a betyárokról az írók, a kutatók és a nép fiai? A feudalizmus, de az utána következő félfeudalizmus is, egészen a kiegyezésig még az egyszer megtévedt emberrel szemben is csak a megtorlást ismerte, de a megbocsátást nem. Aki vétkezett, azt kitaszították a társadalomból, és az lecsúszott. Munkát nem kapott, gyakran a településről is kikergették. Önfenntartásához előbb-utóbb lopásra vagy rablásra kényszerült.

Példa erre Eötvös József máig élvezetes regénye, A falu jegyzője. 1845-től kezdi közölni, mikor a feudalizmus az utolsó éveit éli. Bár a történet kitalált helyeken, fiktív személyekkel játszódik, mégis tipikus atmoszférát teremt az embertelen társadalom bemutatására. Hová is tehetné a cselekményt színterét, mint Porvárra vagy Tiszarétre, vagyis a máig mostohán kezelt és lenézett Alföldre, amelyet egyes történészek korunkban is pejoratív módon Barbarikumnak neveznek, hiszen tőle térben és időben nemcsak az előkelő római Pannónia van távol, de az a Dunántúl is, amely máig közelebb esik Bécshez és Nyugathoz, mint a szarmaták, hunok és avarok pogány földje, ahol leginkább kialakult a betyárkodás. Itt válik Viola, a regény egyik gazda főszereplője is zsivánnyá, akit a kor paraszti származása miatt rabszolgaként kezel, és ha ellene fordul, azonnal kíméletlenül büntet. (Elgondolkodtató, hogy esetleg irodalmi előképe-e ő a Molnár Ferenc-i Nemecsek Ernőnek vagy a Móricz Zsigmond-i Nyilas Misinek?)

A korrajzhoz a regényszereplők neve is hozzájárul: Cifra, Csavargós, Macskaházy, Nyúzó, Sáskay, Kenyházy nem éppen bizalmat ébresztők. Eötvös a kor Tiborcát pedig így jellemzi: "Viola nemrégiben még jómódú gazda volt, de most, hogy nem nézhet gazdasága után, egészen elszegényedett. Marháit és gazdasági eszközeit rég elszedték, telke parlagon hever, ami egyéb megmaradt vagyonából, azt ma vitték el a végrehajtók, úgyhogy az asszony egészen elhagyatva, segítség nélkül kínlódik súlyos betegségében gyermekei között."^[17]

Az igazságtalan társadalommal összeütközött, és bujdosásra kényszerült, majd zsivánnyá vált Viola egyik párbeszédében így panaszkodott: "[...]Kevésbé fognak-e büntetni, ha azt mondom, hogy nem saját akaratomból lettem zsivánnyá, hanem kénytelenségből? Hogy soha nem bántottam senkit, csak amikor védekeztem?

Kik tartoztak tehát a betyárok közé?

1. A munkakerülő, henye életet élő semmirevalók, akik minden társadalomban megtalálhatók és mások zsírján élősködnek. Ezt a szubkultúrát a nép sohasem szerette.

2. Szegénylegények, akiket a társadalom kizsákmányolt, elnyomott. Hiába dolgoztak, annyit sem kaptak, hogy magukról, családjukról szűkösen gondoskodni tudjanak, ezért életmódjukat gyakran föladták, és valamelyik rablóbandához csatlakoztak. Ettől kezdve senki sem segítette őket.

3. A megbotlottak, a társadalom valamilyen törvényét megsértők, akiket ezért kirekesztettek, és elfordultak tőlük. A nép is nagyon kegyetlen tud lenni! Bizonyságul említjük a boszorkánypereket, amelyek legtöbb áldozata a primitív irigységből következett. Ehhez társult a tájékozatlanság, a falusi elmaradottság. (A pörök nem egy tanúja és vádlottja még a XIX. sz. végén is csak keze vonásával tudta a nevét "aláírni".)

4. A hosszú császári katonáskodásból megugrottak. Nagy Czirok László írta, hogy ezeket kezdetben a nép segítette; különösen az 1848-49-es szabadságharcban részt vett és üldözött embereket, az önkényuralom alatt bujdosókat is, de amikor betyárokká váltak, 1860-tól a nép véleménye is megváltozott róluk.^[18]

5. A pásztorréteg egyes tagjai, akik megszokták a szabad életet, és képtelenek voltak a társadalmi alkalmazkodásra.

Ezek után válaszolnunk kellene arra a nehéz kérdésre, hogy kit tekinthetünk betyárnak? Erre azért nehéz a felelet, mert a kutatók koronként, társadalmi rétegenként, és személyenként egyes ideológiáktól befolyásolva (fertőzve) más-más szemlélettel fogalmaznak. Éppen ezért alábbi soraink is csak kísérletnek számítanak.

Számunkra betyárnak számítanak azok, akik akár önhibájukból, akár mások, vagy az egész rendszer szorongatása következtében a társadalomból kiszorulnak, magatartásukkal ellene fordulnak; az alapvető együttélési normákat mellőzik, és dologtalan életmódjukkal, majd kártételükkel embertársaik életét nehezítik vagy elveszik. Az már mellékes, hogy mindezt lovon, kocsin vagy gyalog járva végzik-e; egyedül, avagy bandában tevékenykednek. Szegényt vagy gazdagot fosztanak-e ki, illetve bántalmaznak.

A betyár meghatározására jó példát találtunk Szent-Györgyi Katalin tanulmányában. A betyárságot megelőző élet vizsgálata során kimutatta, hogy "A magyar anyagban főleg olyan mozzanatokra akadunk, melyek magyarázatként a leendő betyárt ért sérelmeket és igazságtalanságot hangsúlyozzák. Néha a katonaság elől szöknek és bujdosnak, néha az osztrákok iránti gyűlölet készteti őket a »szabad« életre. Máskor gazdájuk rossz bánásmódja miatt lesznek betyárokká. Vagy azért, mert gazdag lányba lesznek szerelmesek, és így kerülnek társadalmilag lehetetlen helyzetbe."^[19]

"Egy-egy alak számbavételénél alapvető kritérium számunkra az, hogy a hagyományban idealizálódott és ugyanakkor a valóban létező társadalmi rendben törvényen kívül álló legyen" Az angol nyelvben latin kifejezést használnak a megítélésükre: "civiliter mortuus", akik "jogi szempontból már nem élnek". Végül összehasonlítást tesz a magyar és az amerikai betyár között: "Mind a két kifejezés, a »betyár« és az »outlaw«, jelölheti azt a személyt, aki tudatosan él a törvényen kívül vagy a fennálló törvényekkel ellenkező tevékenységből."^[20]

Négy Csongrád megyei levéltár^[21] és a Szegeden őrzött Csanád vármegyei levéltár egyes részeit, vagyis több ezer büntetőpert, jelentést vizsgáltunk át, amelyek tele voltak betyárbűnökkel^[22]. Egy sem igazolta azt, hogy itt a betyárokat szerették, támogatták volna. A nép megbélyegzésül még ragadványnévvel is ellátta őket. (Ezek nem a közismert aratóbetyárokra vonatkoztak.) Dr. Böszörményi Ede hódmezővásárhelyi református lelkipásztor az egyházi anyakönyvekből vett, és tanulmányunk számára átadott adatokat talált: "Betyár Horváth Mihály 2 napos Mihály fia 1808. jan. 25-én elhunyt." Vagy: "Betyár Nagy Mihály 32 éves koldus 1825. dec. 31-én meghalt."(Mindkét adat a halotti anyakönyvekből való.)

Szenti Józsefné Szenti Terézia^[23] adatközlőnk levélben írta: "Azt hallottam a betyárokról, mikor Sándort^[24] felakasztották, kiabálták:

Ilyen "szeretet" fűzte a vásárhelyi gazdatársadalmat a betyárokhoz. Tévedés lenne azt hinni, hogy a jelenség csak városunkban élt. Szerte az Alföldön megtalálható, ahol gazdák éltek, és volt féltenivalójuk. Még az egyszerű, nagyon szegény, és szomorú sorsú Veszelkáné Gémes Eszter is így írt a "népi hős" Rózsa Sándorról^[25] 1968-ban Balástyán:

Megjegyzi még, hogy a betyárok "Kossuth kurvának" hívták a velük nem rokonszenvező nőket. A Dél-Alföldön olyan nagy volt a Kossuth-kultusz, hogy a legtöbb településen Kossuthot "Kossuth apánknak" nevezték. Vagyis vidékünkön ő az atyával, a gazdacsalád legtiszteletreméltóbb tagjával, a családfőjével azonosult. Hasonló tisztelet járt ki az édesanyának is. Ölni tudtak azért, ha e két családtagot, azaz a szülőket az egyik legalpáribb kurva kifejezéssel illették. Az emberek nemzeti érzését is sértette ez a becsmérelés, mivel 1849 augusztusa után az osztrák katonák az üldözött szabadsághősöket keresték úgy mint "Kossuth kutyák"-at. Valószínűleg innen eredt és "ferdült" tovább a kifejezés a mocskos szájakon. Költői a kérdés, milyen ember lehetett az, aki a nép által nagyon tisztelt szülőket és Kossuth nevét összekötve "kurvázott"? Szemükben olyan cselekedet volt ez, mintha valaki belének salakanyagát szertartás közben az oltárra, vagy az úr asztalára ürítette volna.

Jellemző képet festett N. Bartha Károly is Rózsa Sándor bandájáról. "Tóvölgyi mester életsorsának áttekintésével" (403-404. p.), aki "Rúzsa Sándor bandájával találkozik." (404. p.) Öreg mestere: Vichnalek Vencel mesélte el kalandját: "Egylovas kocsiján reszelővel vásárra ment egymagában Szegedről Hódmezővásárhelyre. Útközben ráesteledett és eltévedt a pusztában. Világosságot látva arra tartott."

Emberek bográcsban főztek a földön, és éjszakára ott marasztották. Elmondták, hogy ők Rózsa Sándor emberei. Amikor reggel eleresztették, megfenyegették, hogy el ne árulja a pandúroknak, amit látott és hallott, mert az életével fizet. Hazafelé Vásárhelyen aludt, mert nem mert csak nappal visszamenni Szegedre.^[27]

Szűcs Sándor a romantikus betyárképtől nem mentesen írta:

Így emlékszik a hagyomány a többi »igaz betyár«-ra is. Jót tettek a szegényekkel, barátkoztak a pásztorokkal[...]" De az alább írt mondatainál kibújt a szög a zsákból:

Szent-Györgyi Katalin a Mexikó és Texas határán tevékenykedő outlaw-okról írta: "[...]többen fosztogatják a gazdagokat, védik a szegényeket."^[29] Még egy verset is idéz: "Jesse James balladája" címmel:

Ezek a sorok is jelzik, hogy az amerikai folklórban épp úgy idealizálódott és romantikussá vált a megítélésük, akár a hazai betyárirodalomban. Szent-Györgyi Katalin vizsgálta, hogy milyen tulajdonságokkal ruházták föl őket. "A XIX. századi magyar betyárnál a bujdosás motívuma még megtalálható, de már maga választja a betyáréletet, még ha kényszerítő körülmények hatására is."^[31] Továbbá: az egymáshoz való hűség és összetartás jellemzi őket a bandában. "[...]rendkívül büszkék, különösen a függetlenségükre és a betyárbecsületre. Humanitásuk abban nyilvánul meg, hogy nem vérszomjasak. Kérkedő, verekedő vonásaik azonban közelebb hozzák őket az Egyesült Államok tradíciójában ismert outlaw-okhoz."^[32] Vallásosak. Pl. Rózsa Sándor állítólag rendszeresen imádkozott és megtartotta a böjtöt. "Viseletük a pásztorokéhoz hasonló, bár valamivel cifrább, »gazdagabb«."^[33] Ahogy a fáraókhoz hozzátartozott a mellükön keresztbe tett kezükben fogott jogar és korbács, a magyar betyárokhoz attribútumként a karikás ustor tartozott. Próbatétellel kerülhetnek a bandába. Urakkal vacsoráznak vagy a pandúrokat halálra etetik. (Mint majd olvasni fogjuk, a Hódmezővásárhelyen gyűjtött betyártörténeteink között mindkét motívum előfordul, utóbbit erős paprika kényszerrel történt fogyasztása válthatta ki.) Gyakran viselnek álnevet vagy kapnak ragadványnevet. Olykor kegyelmet kapnak. Börtönben való sínylődés, az elfogatásukkor bekövetkező halál vagy bitófára kerülés is jellemzi őket.^[34]

Ugyancsak jellemző rájuk a nagyfokú agresszivitás, összeférhetetlenség, verekedés, dühöngés is, és ebben nincs eltérés az amerikai outlaw-októl, hiszen ilyen volt például "[...]a már gyermekkorában is féktelenül lövöldöző Billy, the Kid"^[35] Érdekességként említjük, hogy börtönben, agresszivitásukról hírhedt férfi raboknál kromoszómavizsgálatot végeztek. Tudjuk, hogy a férfi nemiséget az Y kromoszóma jelzi. Ezeknél a "nagyon férfias", kegyetlen embereknél két Y kromoszómát találtak. (A dolog viszont úgy nem igaz, hogy minden férfi bűnözőnek két Y kromoszómája lenne.)

Nagy Czirok László alaposan ludas a betyárokról terjesztett romantikus kép megrajzolásában. A csongrádi származású Bogár család: János a nagyapa, Imre a fia, és ennek két fia: Imre és Jakab Bócsa-pusztán telepedtek le.^[36] Róluk írta: "Rablásaikat apránként és oly mértékben kezdték, ahogy azt számukra a szükség parancsolta. Akkor is csak az uradalmakat, nagybérlőket s a gazdagokat zsarolták, de a szegényeket nem bántották." Egy mondattal lejjebb ismét kibújik a szög a zsákból: "Lassan a Bogárok is elvadultak, nem egyszer erőszakoskodtak is."^[37]

A címeres vagy lovasbetyárról így fogalmazott: "Minthogy pedig a szegény, elesett embereken több esetben segítettek, csak a gazdagokat sarcolták és csak olyan helyeken raboltak, ahol arra - a nép vélekedése szerint - rá is szolgáltak, és hogy vér a kezükhöz inkább csak árulás vagy ellenállás esetén, egy-két esetben tapadt, nem csodálkozhatunk, hogy népünk jó részének rokonszenve kísérte őket útjaikon."^[38]

S. Nagy Anikó szintén ezt az ideológiát vette át, anélkül, hogy a levéltári büntetőpereket és a hirdetőkönyvekben lévő esetleírásokat, valamint a kiadott körözéseket áttanulmányozta volna. A betyárok "A szegényeket nem bántották, a gazdag kereskedőket, nagygazdákat, földesurakat fosztották ki. A magántulajdon görcsös féltése, és a nincstelenek gyűlölete öltött testet a betyárok és a gazdagok ellentétében. A betyár bátran fogott, ha kellett, fegyvert is, neki nem volt vesztenivalója. Annál több féltenivalójuk volt a vagyonosoknak[...]"^[39]; és így tovább...

Ezek nem történettudományi vélekedések, hanem a reformkori romantikába^[40] 1945 után beszivárgott marxista ideológia része. Amikor bűnnek minősül a becsületes munkával szerzett vagyon, és egyfajta értéket jelent a nincstelenség. Az 1950-es, 1960-as években hallottunk olyan előadást, olvastunk olyan cikket, ahol a gazdag elnyomóik felett a szegény népnek "igazságot szolgáltató »hős« betyárokat" a munkásmozgalom "előfutárainak" minősítették. Ez a "betyárkép" a politikai befolyás következménye; és az eredeti levéltári bűnperekben tájékozatlan kutatókba olyan mélyen beivódott, hogy egyrészt ezt a történelmietlenséget elhitték, másrészt pedig egyes szakirodalmakban ragályként máig is terjesztik. Szintén más a nép egy részének idealizáló hajlama, és más a valóság!

Egyetlen levéltári példát említünk. Ezt a vásárhelyi népnek adták tudtul, és mindenkit meggyőzhet arról, hogy valójában kik is voltak a betyárok:

"1855^ik évi Mártius hó 25^ik [napján]

Tápay-Szabó Gabriella ismerethiánya ugyancsak segíthette a "jó" betyárkép kialakítását. Szeged erkölcsiségét vizsgálva ezt írta: "A bűnbeesett gulyásokból, csikósokból és bojtárokból lettek a betyárok. Ezek loptak, a jószágot néha erőszakkal elhajtották, de a városi levéltár bűnügyi jegyzőkönyveiben és aktáiban egyetlen adat sincs, hogy a XVIII. század folyamán valamely betyár egyéb erőszakosságot, vagy éppen gyilkosságot is követett volna el."^[42]

Az általa jelzett fondok valóban nem tartalmaznak súlyos eseteket, hiszen ezekben még a szabad királyi város bírái sem mindig hozhattak ítéletet; ill. a fellebbezések a Királyi Tábláig is fölkerültek, és ezeket gyakran nem az eredeti, az ügyiratot elindító város levéltára őrizte meg; de ha legalább belenézett volna pl. a Károlyiak úriszékének (sedes dominalis) vagy a Csongrád Vármegye Törvényszékének (sedria) büntetőpereibe, folyóméterszám találta volna az aktákat, és a bekötött másolatokat, amelyek egy része a súlyos bűnöket tárgyaló betyárkodásokkal foglalkoztak.^[43]

Bármilyen szomorú, a szegénység mindig hordoz magában egy nem egyénre, hanem erre a rétegre szabott "társadalmi felelőtlenséget", amelyben benne van a vagyonos elleni potenciális gyűlölet és támadás lehetősége, amely az erkölcsi rombolástól a gyilkolásig igen széles horizontú. Más kérdés, hogy a humánus embereknek és társadalmaknak éppen ezért kell a szegénységet megszüntetni, és nem fasisztoid módon gyűlölni! A szegényekkel szemben, a betyároknak csak a szerencsére alapozott szabadsága és az élete maradt, ezért könnyebben fordultak saját osztályos társaik ellen.

A gazdagság ugyanakkor nagy felelősség, erre éppen a Széchenyi család mutatott jó nemzeti példát az elmúlt két évszázadban. Helyi vonatkozásban hasonló volt a helyzet a vásárhelyi Nagy András János vagy Kovács Ferenc és Kovács József^[44] esetében is. Valamennyien megmutatták, hogy a rájuk bízott értékekkel miként lehet gyarapítani a közösségüket. A vagyon eldönti annak a csoportnak is a sorsát, amelyik a felhalmozásban segített. Döntés elé állít, hogy önző módon csak az egyéni gazdagodást kívánja-e fejleszteni, és korunk újgazdagának mecenatúrát nem ismerő, gyakran bűnszövetséget alkotó világában harcot eredményez-e, vagy a társadalmi csoport, falu- városközösség fejlődését hozza-e létre?

Azon is el kell gondolkoznunk, hogy amennyiben a betyárokat férfias erőpróbáik mellett, 1849 után nemzeti érzelmek is fűtik, miért nem támadtak meg egyetlen császári katonai egységet, akárcsak portyázó katonákat sem, akikkel virtusküzdelmet folytathattak, és akiktől fegyvert, ruhát, élelmiszert stb. rabolhattak volna. Legalábbis egyetlen dél-alföldi levéltári adat sem bizonyít ilyen cselekedeteket. Kiderül tehát, hogy ezek a rablók többnyire a védtelen néppel, tanyai családokkal szemben voltak "nagy hősök", akiktől nem kellett félniük; illetve csak a kisebb létszámú, ügyefogyott, rosszul kiképzett csendlegényekkel, perzekútorokkal kerültek szembe.

A makói kerületi biztos 1849, november 30-án 422/1849. számon jelentést tett a makói közbátorságról Csanád megye makói kerületi biztosának. Ebben többek között így fogalmazott: "[...]a nép is vigyázóbb kezd lenni, bár űres kézzel kel gyakran vívni egyes tanyán lakó szegény gazdáknak fegyverrel ellatott gonoszok eranyában[...]"^[45]

Még egy fontos példára is hivatkozunk. 9/1844. szám alatt, 1849. nov. 2-án Szegeden 1001. szám alatt kiadott rendszabályban^[46] előírták, hogy aki honvéd attillában, dolmányban, bundában, csákóban, sapkában vagy a nevezett ruhák jellemző zsinórokkal, paszomántokkal, gombokkal vagy pedig a lázadó sereget ismertető jeleivel lennének ellátva, azokat elfogatván, a ruhájukról a nevezett jeleket lefejtetvén, akképpen eresszék őket tova. Milyen férfias és nemzeti érzelmű, a pusztai, tanyai nép lelkületét híven tükröző ellenszegülésnek minősült volna, ha a betyárok hordozták, ill. őrizték volna a szabadságharc említett attribútumait, ahogy a nép még évtizedekkel később is ezt tette. Ugyanakkor a szegedi várban, az 1860-as években Rózsa Sándorról és bandájáról készült eredeti fotókon^[47] többnyire subába, pásztor szűrökbe, kisbundába, bőrbekecsbe öltözött marcona arcú rablókat láthatunk. A dél-alföldi betyárokról egyébként is a legkevésbé lehetett elmondani, hogy cifrán öltözködtek volna, hiszen ruhájuk tipikusan hétköznapi pásztorviselet volt.

A betyárok védelmében általában még megjegyzik, hogy erőteljes volt bennük a szabadságérzetük, ezért nem bírták például a feudalista kötöttségeket. Munkált bennük az igazságérzet, és ha a társadalom nem, akkor ők szolgáltattak igazságot. Ismét költői a kérdés: vajon mi az "igazság", és kinek az igazságát képviselték? Mert az, hogy loptak, raboltak, gyilkoltak, a mai értelemben vett igazságszolgáltatóterminátorként léptek föl, ez az emberélet és a magántulajdon semmibevételét jelentette, amely az emberi együttélést szabályozó bibliai tíz parancsolat közül is többe ütközött.

Találkozni fogunk a Szabó-testvérek anyjának munka nélküli vagyonszerző magyarázatával: "öt ujjal köll szörözni" - vallotta, vagyis "amit a szemed meglát, azt ne hagyja ott a kezed". Tipikus bűnöző fölfogás ez, amelynek az a legnagyobb társadalmi veszélye, hogy az emberi életföltételek megteremtéséhez szükséges alapvető termelő munkát tagadják meg. Az a gátlástalanság sem mellékes, hogy a rablással hány családot taszítottak kíméletlen nyomorúságba.

Milliók éltek a betyárokéhoz hasonló, nehéz körülmények között, akik súlyos gondjaik ellenére is megtartották emberi méltóságukat, és nem csatlakoztak a szubkultúrához csak azért, mert szegények és elnyomottak voltak. Az ő nevükben kell tehát visszautasítanunk a betyárok védelmében megfogalmazott megannyi igazságot nélkülöző teóriát. (Erről olvashattunk korábban Eötvös József: A falu jegyzője c. regényében, amikor az író a zsivánnyá vált, tehát lázadó Violát beszéltette egyéni sorsáról. Ugyanakkor megszámlálhatatlanul sok Viola élt, akik a tűrésükkel biztosították családjuk fennmaradását.)

Teljesen azonosulunk Küllős Imola egyik korábbi meghatározásával: "Az egyszerű emberek akkor is a megálmodott, megszépített valóságról szóló betyármondákkal szórakoztatták egymást, amikor maguk is (vagy apjuk, nagyapjuk) ismerték a környéken tevékenykedő betyárt, kényszerűségből részesei voltak egy-egy kalandjának, ami közben a hideg veríték csorgott a hátukon a félsztől. Mert az igazságosnak, nagylelkűnek, a szegényeket pártolónak emlegetett betyárok a valóságban gyakran kegyetlenek, kiszámíthatatlanok voltak, s a velük való találkozásról jobb volt elfeledkezni, mint mesélgetni."^[48]

S. Nagy Anikó tanulmánya végén szintén elismeri, hogy "A múlt század végén megromlott a betyárok és a nép közötti jó viszony. Megindult a hajsza a földért. A parasztság nagy része minden erejét vagyongyűjtésre ölte^[49], egész élete keserves kuporgatás volt. Amint egy kis tulajdonhoz jutott, már nem látta szívesen a betyárokat. A pusztai tanyák kicsiny ablakaira rácsok kerültek. Az ajtókat jól bereteszelték, két-három erős fával is. Éjjelre minden ütleget (botot, vasvillát stb.) bevittek a tanyába."^[50]

A történelmi tévedés másik nagy hibája az lenne, ha a betyárvilágot leszűkítenénk a szegényekből vált zsiványokra. A betyárkodás kiterjedt az egész akkori társadalomra, beleértve a passzusszerző és hamisító hivatalnokokat; a helyi kovácsmestert, aki olyan billogvasat készített, amellyel az ellopott lábasjószág eredeti besütött tulajdonjegyét meg lehetett hamisítani; a gazdákból vált orgazdákat; a cinkos rendőröket, és az úri betyárokat, akiket vérük hajtott a kalandozásba.

A betyárokat legjobban a pásztorok "támogatták". A juhászok, csikósok, csordások - a kondások és csürhések már nem, ők lenézett, a pásztortársadalom alját képező rétegnek számítottak - maguk is törvényt, megkötöttséget nem kedvelő, szabad életű embertípusok voltak, akik állataikkal lehetőleg a lakott településektől legtávolabb húzódtak, hogy ne zaklassák őket. Hozzájuk menekültek a megugrott katonák és az üldözött betyárok. Ezeket itt bújtatták, etették, hiszen fenyegetett helyzetben tartották jótevőiket, tehát legtöbbszőr kényszerhelyzetben váltak segítőtársukká.

Már a XVIII. sz. utolsó harmadától a betyár és a pásztor fogalma a hatóságok szemében kezd összeolvadni. Megannyi vásárhelyi hirdetőkönyvi bejegyzés tanúsítja, hogy a feudalizmus utolsó fél évszázadában, majd 1849-től a Ráday-korig a pásztorokat szinte úgy kezelték mint a betyárokat. Nagyon szigorú előírások tilalmazták, hogy bejelentés nélkül vendéget, ismeretlent, koldust fogadjanak; hogy hátas lovat tartsanak, de utóbb már a nyerget is tilalmazták. Nem véletlen, hogy a folklórirodalmunk a betyár- és a pásztordalokat együtt említi, mint ahogy azokat népünk egyazon származásúnak érezvén, együtt költött róluk. Szent-Györgyi Katalin kimutatta, hogy az amerikaioutlaw és a cowboy kapcsolata épp olyan szoros volt, mint a magyar betyáré és pásztoré.^[51]

Föntebbi történelmi állításunkat, azt ugyanis, hogy a pásztorokat betyárkodásuk miatt szigorúan rendszabályozták, alátámasztja a vásárhelyi hirdetőkönyvekben található megannyi tiltás közül szinte csak tetszőlegesen kiválasztott néhány példánk, amelyeket az egykorú helyesírással, betűhíven közlünk:

*

*

*

A tekintetes N[eme]s V[ár]megye rendelése szerént, Pásztoroknak meg nem fogadhatnak [és itt 27 férfi nevét sorolták föl] - hogy ha pedig már a Gazdaságok a fent nevezett el tíltott pásztorok kőzzűl valamellyíket akár számadónak akár bojtárnak, Gulyajokhoz vagy Ménesökhőz meg fogadták volna, ezennel meg intetnek, hogy azokrol minél előbb le mondjanak s másokat fogadjanak, akík rosz tettekért soha meg nem rovódtak; különben az engedetlen pásztort fogadó Gulyás Ménes beli öreg gazdák a felelet terhét el nem kerülik - Ujjonan fogadott pásztorjaík neveit pedig azonnal a város házánál fel írassák. -"^[55]

*

S. Nagy Anikó írta: "A Vásárhelyi-pusztán a múlt században folyó nagyarányú pásztorkodás elősegítette a betyárkodó életmód fennmaradását. A pusztai pásztorok nem, vagy csak nagyritkán mentek be a városba. A vizenyős, nádas terület jó hazája volt a betyároknak, itt már megszűnt a pandúrok biztonsága.

A betyárvilág a szabadságharc leverése után különösen nagy méreteket öltött. A honvédek egy része a császári hadseregbe sorozás helyett a bujdosást, a betyáréletet választotta. Dobozy Lajos vásárhelyi főszolgabíró 1849. aug. 9-én jelentette a Csongrád megyei császári biztosnak, hogy a szőregi csata [után] sokan a honvédek közül a »Vásárhelyi rétnek és tanyáknak vették utjukat[...]^[56]« A pásztorok befogadták őket, a magányos tanyák rejteket adtak nekik.

Szent-Györgyi Katalin egy lényeges mondatát helyesbítenünk szükséges. Azt állítja, hogy "A magyar anyagban női betyárokat nem találunk[...]"^[58] Ennek tökéletesen ellentmond levéltári kutatásunk.^[59] Való igaz, hogy "jeles személyek", "nagy egyéniségek" nem fordultak elő köztük, de a fosztogató bandákba olykor a nők is részt vettek, bemázolt képpel, férfi nadrága bújva; és a betyárvilágban ott találjuk őket a bújtatók, szeretők, orgazdák, segítők népes táborában.

*

Hódmezővásárhelyen a betyárvilágban több "különös" alak volt. Egyike a Kérdő Szűcs adomákban is szereplő Póka László kapitány. Mit tudunk róla?

Nagy Dezső földolgozásából idézünk:

Ez a Póka volta az, aki Sz[ántó] Kovácsot az uralkodó osztály gyűlöletének odadobott áldozatot, tudatosan kiszámított, hamis ürüggyel magához csalta, hogy letartóztassa. Póka volt az, aki az utcán álldogáló munkások egyikét (Vincze Imrét) galádul és orvul lelőtte, s így előidézte a 'lázadás'-nak nevezett valamit, azért, hogy a csendőrökkel agyonlövethessen embereket... Rabbá tett embereket, s ő sikkasztottpénzen dőzsölt és szajhákat tartott ki. Póka volt az, akire lapunk hónapokon át öklömnyi betűkkel hívta fel a 'nagyon igazságszerető' Szilágyi Dezső igazságügyminiszter figyelmét, - nyiltan gyilkossággal vádolván. Póka volt az, aki a megromlott uralkodó osztály kizsákmányoló bandáját őrizte, védte.

Különös, hogy néhány forintért, bútorért valaki agyonlőjje magát, itt, nálunk a sikkasztók eldorádójában. Azt hisszük inkább: üldözni kezdte a lelkiismerete, a megöltek véres árnya, a láncaikat csörgető rabok. Ezért kellett minden éjszaka dőzsölni: el akarta kábítani a lelkiismeretét a mámorral.

Hozzá kell tennünk, nem Póka ölte meg Vinczét, mint ahogy az egész megfogalmazás stílusából is kiolvasható a történelmi csúsztatások sora. A vádaskodás így folytatódik:

Hadd jegyezzük meg, amit Nagy Dezső is megállapított: "Póka jól ismerte Sz[ántó] Kovácsot, rendőr volt a keze alatt 1885-86-ban".^[63](Szántó Kovács tehát ennek a "szégyenletes társadalmi rendnek" volt egykori fegyveres védelmezője. Ezek az események egyébként 1894. ápr. 22-én, vasárnap történtek.)

*

A másik emlegetett személyiség pozitív érték a vásárhelyi történelemben. Gróf Vécsey Sándor katolikus plébánosról van szó. Varsányi Péter Istvánt idézzük:

"A katolikus egyház vásárhelyi működéséről a forradalom kezdeti szakaszára vonatkozóan csak kevés és töredékes adatunk van. Az egyik vásárhelyi plébános, Vécsey Sándor gróf egyelőre családja aulikus [az uralkodóhoz hű] hagyományait követte, így a váci katolikus egyházi kongresszusról »...a legelső szabadelvű újítás hangoztatására hazautazott.«" ("Apja a császári testőrség utolsó kapitánya volt altábornagyi rangban, testvérbátyja viszont Vécsey Károly honvédtábornok.")^[64] Az aradi vértanúk egyike.

"1849 júniusában azonban dicséretes változás figyelhető meg a magatartásában" - fogalmazta Varsányi, majd Szeremleit idézve, így folytatta: "[...]félretéve minden tartózkodást, határozottan csatlakozott szabadelvű plébános társaihoz. Véleményünk szerint ebben a pálfordulásban szerepet játszott testvére, Vécsey Károly pártolása a magyar ügyhöz; s az is, hogy a tábornok 1849 februárjában Hódmezővásárhelyen tartózkodott, s találkozhatott fivérével."^[65]

A katolikus papok egy része hitet tett a "demokratai köztársaság" államforma mellett, így "A megválasztott tisztikar tagja lett Vécsey Sándor plébános[...]"^[66]

Mint a vonatkozó betyártörténetben majd olvasni fogjuk, ennek a megváltozott magatartásnak tudható be, hogy Vécsey Sándor pap létére nem adta ki a betyárt, amikor az a plébániára menekült, és a törvény emberei keresték, hanem letagadta és oltalmazta. Még két hiteles adalék életéhez: Vécsey tisztelendő úr 1853-ban gróf Károlyi István földesurat kérte a vásárhelyi Szent Háromság római katolikus templom bővítésére. Vécsey egyébként 1859 szept. előtt halt meg.

*

Tovább vizsgálódva a betyártörténetek között, részletesebben kell megvilágítanunk egy már kutatott, és ismertté vált helyi történelmi személyt. A Szabó-testvérek elfogatásáról és haláláról szóló történetekben egy Dús nevű férfi szerepel. Korábban Katona Imre is foglalkozott vele: "[...]a Szabó-testvéreken kívül szerepelhet még egy bizonyos Dús, nyilván a pandúr neve, továbbá a törvénytevés helyeként Zombor és esetleg még Perjámos[...]"^[67] Megjegyezzük, hogy az általa gyűjtött Szabó Palkó balladában Nagyzomborról esik szó. Mi a történelmi igazság?

A hely, ahol a Szabó-testvéreket elfogták a Makó melletti Kiszombor falu Perjámos határésze volt. A Dús-családról pedig először Szeremlei Császár Sámuel akadémikus, református lelkész, a város öt kötetes történeti monográfiájának (1900-1913) írója, majd Fejérváry József újságíró és író közölt részletes adatokat. Róluk a következőket tudjuk:

Őseik már a tatárjáráskor Szentkirályon laktak. (Hód és Vásárhely közelében álló település, a török hódoltság alatt végleg elpusztult. Ma Vásárhely egyik közeli határrészének neve, ahol a középkori település állt.) A hódoltság után a család Vásárhely köztiszteletben álló lakosai közé tartozott.

Első Dús István (1779-1863) lakatosmester, a város toronyórájának gondviselője, a nép szószólója, aki császárellenes, igazságkereső magatartásáért többször ült börtönben. Felesége: Szőnyi Zsuzsannának, a híres XVIII. századi Szőnyi Benjámin református tiszteletesnek a lánya volt.^[68]

Második Dús István (1814-1898), első Dús István és Leőcseő Judit harmadik gyermeke. Kiszomboron volt a földbirtoka. Törökkanizsán halt meg, az ottani birtokán. Híres volt fizikai képességeiről. Szép szál, igen magas, hatalmas erejű, és rendkívüli bátorsággal, hősiességgel rendelkező férfi volt. Fejérváry írta róla: "Akkoriban rettegtették az Alföld népét a futóbetyárok, közöttük két haramia, kikről az volt a hír, hogy golyó nem fogja őket[...]^[69] Dús István 1859 augusztusában, egy viharos éjszakán Perjámosig üldözte őket s ott a csárdában Szabó Palkót szívenlőtte, Szabó Miskát pedig elfogta."^[70]

Az egyik vásárhelyi betyárponyvát Fekete József álnév alatt szintén Fejérváry József írta: Szabó Palkó és Szabó Miska híres futóbetyárok története címmel. Részlet a könyv befejező soraiból, amelyben Palkó utolsó óráit beszélte el:

Azután hat katona karélyt [így!] formált körülötte.

A kötet szerzője itt Palkót végeztette ki, majd 26 év múlva, a Dús Istvánról írt soroknál e szerző szerint a földbirtokos Palkót lőtte szíven. Így "születhet" egy betyárnak "két halála" is!

Nem is a nyilvánvaló történelmi tévedésre hívnánk föl a figyelmet, amelyben a szépírókat és újságírókat rendre tetten érhetjük, hanem arra a jelenségre, hogy a nép mindkét változatot elfogadta, és maga is terjesztette. A kaland- és rémtörténet volt a lényeges, amely igen korán jelentkezett az irodalomban, és nem csupán a XX. sz. második felének írott-, illetve elektromos médiáit önti el szennyáradatával. Folklór vizsgálódásunk szempontjából azonban van egy ennél is fontosabb jelenség: az az összegző jellegű fogalmazás, ahogy ezekből a gyatra írói, prózai munkákból a nép rövid betyártörténeteket summáz, sőt tovább lépve, ballada jellegű, félnépi dalokat farag.

*

Térjünk át történeteink folklór jellegének vizsgálatára. "A betyármondák a történeti mondák egyik kiemelkedő csoportját képezik" - fogalmazta Dobos Ilona.^[72] A legtöbb betyárlegendában, betyármondában, betyártörténetben mind az idő, mind az egyes személyek cselekedetei összekavarodnak. Tipikus eset erre a Palásty-féle gyilkosság. Az elbeszélések több változatban ismertek. Ha az íratok nem őriznék, bizony nehéz lenne megfejteni, hogy pontosan mikor történt, és ki vagy kik voltak a gyilkosok? A történetek időben legalább fél-, egy évszázadot ölelnek föl. Többnyire Rózsa Sándort teszik a gyilkos banda vezérének, de a vásárhelyi Szabó-testvéreket, máskor Veszelkáékat is belekeverik. A történelmi igazság viszont ahhoz áll közel, hogy a bűntett végrehajtói maguk a kárvallott parasztok voltak, és egyetlen jeles betyár sem volt köztük.

Katona Imre már negyedszázaddal korábban fölhívta figyelmünket az egyes tájegységeken belül rendszeresen előforduló, több legendában, mondában, történetben, dalban ismétlődő motívumokra, amelyeknek leggyakrabban semmilyen hiteles történelmi eredetük nincs. Ilyen például az alagút^[73] és a vasajtó. E két motívum gyakran egy történeten belül szerepel, mint az alagutat elzáró vasajtó. Szent-Györgyi Katalin kimutatta, hogy az USA outlaw-jai a maguk ásta alagutakon mentették ki a rablott holmit.^[74]

A legnaivabb magyar alagúthistóriát Nagy Gyula gyűjtötte a vásárhelyi Pusztán: "A kutasi csárdáról - ahol Rózsa Sándor is megfordult - mondják, hogy alagút vezetett az orgazda Maczelka tanyájáig."^[75] Megjegyezzük, hogy a kutasi csárda (ma Székkutas község szélén) Vásárhelytől 20, Vásárhely pedig Mártélytól, ahol a Maczelka-tanya még ma is áll, újabb 10 km-re van. Ugyancsak alagúton át menekültek el a Szabó-testvérek a sámsoni csárda istállójába.^[76] Hasonló folklór motívum a már fentebb említett erős paprika, más történetekben pedig az erős vöröshagyma, amelyeket a betyárok etettek meg a pandúrokkal, vásárhelyi katolikus pappal stb.^[77] Fölfigyeltünk arra is, hogy aszalonna jelentős motívum volt a gyűjtött mondaanyagunkban, hiszen 15-ször fordult elő valamilyen formában. A néptáplálkozási szokásból, a korszak egyik legjobban fogyasztott, energiát szolgáltató élelmiszeréből vált folklórmotívummá.

Hasonló folklórmotívumot fedeztünk föl a feladott életet kutató tanulmányunk gyűjtőmunkája során.^[78] Azok között az emberek között, akik élhettek volna, de életüket föladták, akadt néhány olyan, aki úgy halt meg, hogy még "megvolt mind a 32 foga". Ez a családtagok, majd a történeteket elbeszélők között "biológiai értéknek" számított, és az elhalt életképességét bizonyította. (Később már az sem volt érdekes, ha ebből a 32 fogból néhány mégis hiányzott, a mítosz viszont megmaradt.)

Betyártörténeteink között is föllelhetők ilyen ismétlődő folklórmotívumok. Egyike az a cselekedet, amikor a gazda megpöröli lovát, amiért az hagyta, hogy a betyár elkösse, vagy fölakasztja kutyáit a kútgémre, mert azok nem ugattak a rablás idején. (A kutyaakasztás sajnos évszázadokon keresztül gyakori volt, és mindig más-más indok motiválta.^[79]) A másik motívum az akasztófa-domb körüli kóválygás a ködös hajnalon. A hazafelé igyekvő eltéved, többnyire körbe, vagy össze-vissza jár, míg belebotlik a fán lógó hullákba. Olyan rémületet keltő, a feszültséget fokozó epizóddá vált ez, mint amikor a mesélő előbb elkezd ijesztgetni, hogy "juj májam, juj májam", majd hirtelen rábök az egyik elmélázó hallgatóra, aki csihíssé lesz, hogy "të ötted mög a májam!"

Különös folklórmotívum kapcsolódik A három akasztott vagy A betyártalizmán történetéhez, és ez a neveletlen ujj, vagy az embrió testének fölhasználásával, a világító, a sötétben is mögláttató, a megtámadott emberek számára pedig éppen alvást okozó, míg a betyárok esetébenláthatatlanságot biztosító mágikus gyërtyaként, illetve talizmánként működő testrészhez.

Tóth Mórt idézi Vajna Károly: az 1865-ben Ó-Budán (ekkor még így írták!) kivégzett Takács holttestéről a ruhát lelopták, és "[...]a kisujját is levágták, babonából." Tolvajok, gonosztevők használták "a hüvelykujjat szerencsehozónak". (Valószínűleg keverte a kis- és a hüvelykujjat.)^[80]

Róheim Gézát idézzük: "Boszniában (Jugoszlávia) [ma már önálló állam!] a tolvajok és betörők terhes asszonyokat ölnek meg, felvágják a méhüket, kiveszik a magzatot, és hosszú vékony csíkokra vágják. Kiszárítják a csíkokat, meggyújtják, és amikor betörnek egy házba, akkor ettől a »gyertyától« a ház lakói úgy alszanak, mint a holtak, és senki sem ébredhet fel, míg a tolvajok el nem hagyják a házat. Göcsejben, ha meghal egy terhes asszony, az embriót kivágják a méhéből, mert ennek az embriónak az ujjaiból készített gyertya a tolvajt láthatatlanná teszi. Oldenburgban a betörők egyszerűen egy meg nem született gyermek ujját teszik ki az asztalra, és ettől mindenki elalszik, aki csak a házban van. Wardenburgban a rablók és gyilkosok felhasítják a terhes asszonyokat, kivágják belőlük a magzatot, és gyertyát csinálnak az ujjaiból. Ameddig ezek a gyertyák égnek, a házban lakók nem tudnak felébredni[...] A tizennyolcadik században egy rabló kínvallatáskor azt vallotta, hogy kilenc terhes asszonyt vágott fel, hogy kiszedje belőlük az embriót[...] Az anya méhéből kivágott csecsemő ujja megvédi a tolvajt a lelepleződéstől, és szerencsét hoz a tolvajlásban."^[81]

Szent-Györgyi Katalin írta a mesés elemek előfordulásáról a betyárirodalomban: "[...]vasfűvel, meg nem született gyermek fejével, kezével, ujjával, lábfejével vagy koponyájával minden zárat ki tudnak nyitni."^[82]

*

Részletesebben foglalkozunk a betyárprózában található verses történetekkel. Ennek a "betyár-pásztorköltészetnek" műfajilag több kidolgozott, eltérő típusát ismerjük. Katona Imre írta: "A magyar betyárballadák népköltészeti-irodalmi előzményeiről vajmi keveset tudunk. A XVI-XVIII. századi tolvaj- és latorénekek csak nagy fenntartásokkal rokoníthatók, jóval közvetlenebb a kapcsolat a régi bujdosóés rabénekekkel. A XVIII-XIX. századnál korábbi balladákban szereplő törvényen és társadalmon kívüli figurák még nem feltétlenül pozitív hősök."^[83]

Kriza Ildikót idézzük: A "betyárballada betyárok, rablók, útonállók, zsiványok, szegénylegények tetteiről, életéről, kiváltképpen elfogatásukról és halálukról szóló epikus ének[...] A betyárballada kialakulás a 17. sz. végére tehető, a társadalmi életben bekövetkező változások függvényeként. A 18-19. sz. fordulóján megjelent ponyvakiadványok részletesen beszámolnak a betyárok kalandjairól, rémtetteiről, jogos büntetéséről. Ezek a szövegek általában elrettentő példaként állítják be hősüket. A 19. sz.-ban mindinkább szaporodnak a jeles betyárokról szóló énekek, amelyek a század közepétől egyre inkább ponyvaalkotások szintjén kerülnek a szájhagyományba[...] A betyárélet felszámolásával (1875-től) a hősök rokonszenves ábrázolása egyre erősbödik, ellentétben a prózai ponyvakiadványokkal, a hivatalos állásfoglalással. Az idealizált hős romantikus beállítása is ekkor válik divatossá, valamint a meg nem nevezett, elképzelt betyár virtuskodó ábrázolása is. A betyárballada formailag az új stílusú balladához tartozik[...]"^[84]

A betyárdalokról Katona Imrét idézzük: "Népi líránk egy újkori válfaja, a törvényen kívül élt betyárok szájába adott vagy róluk szóló dal[...] Lényegében múlt századi [19. sz.] jelenség, kevés köze van a korábbi félnépi lator- és tolvajénekhez, inkább a bujdosóénekek hagyományainak folytatója. A közvetítő szerepet betöltő ponyva révén a múlt századi betyárromantika is befolyásolta. Műfaji szempontból nehéz elválasztani a lírai jellegű betyárballadától; az életformából adódóan pedig össze van fonódva egyrészt a pásztordallal, másrészt pedig a rabénekkel. A betyárdalok hosszabbak, egyben epikusabbak, továbbá érzelmileg végletesebbek és drámaibbak is a korabeli lírai dalok átlagánál. Bizonyos kétarcúság is megfigyelhető, így pl. olykor pontosan, máskor csak általában utalnak a helyszínre, hasonló a helyzet a lírai hősök névszerinti, vagy csak általánosságban történő bemutatásával. Az idealizált hősök előéletéről tömör valóságot vagy megszépített általánosságot tudunk csak meg. Hasonlóképp csak rövid utalás történik valamely kezdő- vagy végpontot jelölő eseményre is, e felvillantott, de nem részletezett jelenetek az érzelmi reflexiókat is pótolják. A betyár a parasztság, főként a pásztorok és az uradalmi cselédek ideálja, ennek megfelelően felszerelésüket, külső-belső vonásaikat eltúlozzák, lopásaikat virtusnak tüntetik fel, s végeredményben szociális hősöknek tekintik őket; mindehhez 1849 után még nemzeti vonások is járulhattak. E felfogásnak megfelelően a betyárélet idilli; a társadalommal nincs ellentéte, csak a hatóságokkal. A betyárdalokban kevesebb az érzelmi reflexió és kisebb fokú a díszítettség, ellenben több az állandó jelző, a formula és az ún. drámai elem is."^[85]

A férfiakra jellemző lírai népdalok közül a betyárdalokat jól jellemzi a szóhasználat, ahogy azt Katona Imre kimutatta:

*

Ezek után vizsgáljuk meg a hódmezővásárhelyi verses betyárfolklórt.

"A szabadságharc után az egész Viharsarokban elszaporodtak a pásztorokból, hajcsárokból és szökött katonákból lett betyárok, többségük a vásárhelyi pusztán bujdosott: 1850-ben pl. 61 betyárt és orgazdát fogtak el, fele helybeli volt (Szabó F. 1964. 86.) A szomszédos Szegeden működött Ráday törvényszéke [és az 1869-1873 közötti 4 év alatt állítólag kétezer embert fogtak el]. A parasztpolgárság tulajdonosi szemlélete mégis azt eredményezte, hogy a betyárok népszerűsége rohamosabban csökkent, mint másutt, ill. a beleélést és azonosulást nem kívánó ponyvai olvasmányok kerültek előtérbe. Kiss Lajos említett ponyvajegyzékében szereplő betyárok közül pl. ismerték Angyal Bandit, Rózsa Sándort és Zöld Marcit (1956. 43.), de nem énekeltek róluk, ellenben Bogár Imréről, Fábián Pistáról és Sobri Jóskáról már igen, a helyi betyárhősöket nem is említve. Az 1851-ben elfogott katonaszökevény: Fábián Pista gyorsan népszerű lett (MNGY II. 63), még az is lehet, hogy balladáját nem a vele együtt érző nép, hanem ő maga alkotta (Vargyas 1976. II. 649-654. A német szökött katonája). A legtöbb »betyáros« történet inkább lírai helyzetkép, mint elbeszélő-drámai ballada, dalokként is énekelték őket[...]

Ami a helyi vonatkozású betyárballadákat illeti, a talán legnagyobb hírnévre szert tett Szabó-testvérekről félnépi versezetek szólnak (Szabó F. 1964. 114; Szenti 1979: 125-131.). A legteljesebb változatot Kiss Lajos tette közzé (1927. 26-28.), másutt töredékes variánsai ismertek (Kálmány 1954. 167; Katona-Lábadi-Olsvai 1980. 115-119.); Vargyas Lajos e balladánkat figyelmen kívül hagyta. Az utolsó és talán legjobban eszményített vásárhelyi betyár Farkas Jancsi volt, kiről már inkább csak dalok szóltak (Szabó F. 1964; 130, 142-143.); sőt Kiss Lajos »Farkas Jancsi nótájá«-nak már csak a dallamát tudta közölni. Mindez a lírai dalok felé mutat."^[87]

Az általunk gyűjtött néhány soros, összegző jellegű Farkas Jancsi dal egyik változatát Galambos Ilona is fölvette dolgozatába:

Végül Nagy Gyula székkutasi gyűjtéséből mutatjuk be a fenti dalrészletet, jelezve, hogy néhány sor is miként változik terület, korszak és az elbeszélő vallomása szerint:

Kérdő Szűcs Ernő adatközlőnk e vers utolsó két sorát a Szabó-testvérek elfogásáról szóló félnépi balladás dal utolsó előtti versszakába építette bele. (Bibó Lajos vásárhelyi író kedvenc éneke volt e két utolsó sorral kezdődő dal, és mint Nótás Szabó Pál költeményét, társaságban többször is elénekelte.)

Érdekes és fontos összehasonlítani a Szabó Palkóékról szóló félnépi dal egyetlen versszakát, amelyet Katona Imre gyűjtött a szajáni, akkor 65 éves Móra Lajosnétól, aki e sorokat a vers közepe táján mondta el:

A Kérdő Szűcs Ernő által elmondott vásárhelyi változat:

Példánkból nemcsak a tájnyelvi eltérés érzékelhető jól, hanem a gondolkodásmódbeli eltérés is, ahogy a megfogalmazásban a komisszár a betyárt - a szajáni "csendőrpertuval" ellentétben - nem tegezi, hanem egyes szám harmadik személyben beszél róla. Ezzel azt a tiszteletet adja meg neki, amelyet kiváltott benne a lova iránti önfeláldozó magatartás.

A folklórban közismert a számmisztika, számmágia gyakori előfordulása is. Különösen a 3, 5, 6, 7, 9, 11, 12. és 21. számoknak van mágikus jelentésük, illetve erejük. A számokkal kifejezett mennyiség idővel növekedhet is, mintha csak ez minőségi ugrást jelentene. A Török Károly által gyűjtött Balla Jankóban még így szerepelt: "Amoda jön két zsandár fegyverbe' -".^[91] A Szabó-testvérekről szóló félnépi dalban már

A Szabót kivégző katonák Fejérváry szerint szintén hatan voltak. S. Nagy Anikó gyűjtésében a vásárhelyi Pusztán, Szőke János kunyhójában lakmározó Rózsa Sándorért érkező pandúrok öten voltak.^[92] A sámsoni csárdában tivornyázó Szabó-testvérekért egy komisszár hat pandúrjával érkezett.^[93] A gyűjtésünkbeli egyik történetben Babáj Gyurka hetedmagával volt fölakasztva stb.^[94]

*

"A rabénekek is a magyar népi líra gyöngyszemei; és sok más műfajnál jellemzőbbek. Epikum híján nem állnak össze önálló típusokká, hanem 150-200 formula (fordulat), ill. motívum (elem) változatos kombinációi (Vargyas 1976. II: 722-736.) A Dél-Alföldön Ráday szegedi törvényszékének működése nyomán újultak fel, ill. sokasodtak el. A mindössze tucatnyi vásárhelyi rabének eléggé kevés, de Török Károly jóval korábban, Kiss Lajos pedig már későn fogott hozzá a gyűjtéshez. E változatok (MNGY II: 31-41.; Kiss l. 1927: 25, 26, 42.) talán még visszafogottabbak, mint egyebütt; a bűn és bűnhődés éppúgy nem derül ki, mint a keservesből sem a bánatot kiváltó ok. A rabének is első személyes, de a »hős« voltaképpen (ártatlan) áldozat, aki ritkán vállalja korábbi tettét, vagy bosszúállásra készül. Vásárhelyen kedvelt a rabsors ellentéteként szereplő szabad madár (Ablakom rostélyán kis madár hegedül...; Felszállott a páva...; Megállj, madár, megállj!...; Repülj, madár, repülj!...), melyre üzenetet szoktak bízni."^[95]

Áttérve a vásárhelyi pásztor- és betyárdalokra, Katona Imre így ír: "A társadalmi - foglalkozási dalok tágasabb csoportján belül e legnépszerűbb »pusztai« dalok teljes joggal kerültek együvé, mesterkélt lenne a különválasztásuk. Vásárhelyi példa teljes összefonódásukra:

De nemcsak e rokon dalcsoportok szétválasztása lenne nehéz, hanem a betyárdaloké és betyárballadáké is[...] A puszta természetesen nemcsak a pásztorokat és a betyárokat »ihlette«, hanem a tanyai parasztokat is; a szegényebbeknek pedig éppenhogy a pásztor és betyár volt az eszményképük, a tulajdonosi szemléletű birtokosnak természetesen nem!

A vizsgálatba bevonható mintegy 60 vásárhelyi pásztor- és betyárdal a vártnál kevesebb ugyan, de »tömeges« kezdősor és motivika szerinti elemzésre bőségesen alkalmas. Szemmelláthatóan »férfias« dalcsoport, melynek tematikája és kissé puritán díszítettsége a tárgyalkotó pásztorművészet szóbeli rokona. Adynak »A Hortobágy poétájá«-ban említett »bamba társak« kapcsán elgondolkodtató, hogy e duhaj, nehezen fékezhető, gyakran társadalmon kívülre került »rideg« legények milyen sokféle (dal, ballada, zene, tánc, díszítés stb.) népművészeti ágazatban csillogtatták tehetségüket, és hogy a szabadabb élet kereteit nem csak törvényszegéssel töltötték ki. A legelőkfeltörése azonban majdnem feledésre kárhoztatta művészetüket.

A pásztor- és betyárdalok ösztönös elhatárolódásra vallanak, nemcsak a kezdősorban megfogalmazott büszkélkedő bejelentésre (Ha felülök kis pej lovam hátára...; Megismerni a kanászt...; Újvárosi juhász vagyok... stb.) utalhatunk, hanem arra is, hogy a természeti kezdőkép itt nem valamiféle »nekifutás«, hogy az érzelem megfogalmazható legyen, hanem nagyon is valós színhely, ill. személy: Esik eső a haraszton...; Fújdogál a szellő...; Feljött már a csillag... stb. Az első személyes betyárdalok nagyfokú pásztori-paraszti együttérzésre vallanak, voltaképpen ezek is büszkélkedő bejelentések: Loptam lovat, lopok is...; Teli a zsebem bankóval...; Viszik a lovam Gyulára... stb.

*

Az általunk gyűjtött betyárdaloknál, félnépi balladás énekeknél ugyanazt tapasztaltuk, amit Katona Imre írt az általa gyűjtött észak-bánáti betyárballadák tanulmányozása során: "Az itt ismert balladák zöme lírai jellegű, vegyes és elmosódott műfaji határok között került előadásra."^[97]

Tapasztaltuk, hogy a vásárhelyi betyárverseknél szintén tipikus a műfaji összemosódás, nemcsak az előadásmódban, de az eredeti megfogalmazásban is. Az itt bemutatott 15 verset az alábbiak szerint tudtuk elkülöníteni. Félnépi (balladás) dal volt 3 (Nem járok én paripán..., Magyar embör összeüti a bokáját..., Nem messzire van ide a Lëbuki-csárda...), ez utóbbi egyébként közismert dalegyveleg is,Nem messze van ide Kismargita... kezdettel; felelgetős rigmus és nóta 2 (Tudjátok-ë, hogy hun van Szögvár és vidéke?..., Kopott csárda, két végin az ajtó...); összegző dal 4 (Kakasszéki major mellett mi történt?..., Sándor bátya, hajja Kend!..., Babály Gyurka, Gráfli Ádám...,Besorozott a nímöt katonának...); tréfás rigmus 3 (Lélök, lélök, de hát én..., Ha Mezőtúron mög nem basznak..., Égindulás, földindulás...); és csúfolódó rigmus szintén 3 (Sándor, Sándor juhot lopott..., Mögmondja azt Rúzsa Sándor..., Szaladj, szaladj futóbëtyár...).

A hosszabb verseken jól érzékelhető a magyar nóta és a szépirodalmi verselés hatása. A szövegromlás egyértelmű. Több dal "összeverselése" igen gyakori. A verssorok, szakaszok aránytalansága jól érzékelhető. Leggyakrabban 4 soros szakaszokat költenek, de a gondolati tartalmat előbbre valónak érzik, mint a formát, ezért különösebb szabály nélkül 5-6 soros szakaszokat is alkotnak.

A vásárhelyi betyárlírában a mai paraszti verseléssel érzünk rokonságot. Leginkább ragrímeket használnak, a rímek döcögnek, a szótagszámok bizonytalanok, egy-egy sor rímtelen, prózai jellegű. Adatközlőink, elsősorban Kérdő Szűcs Ernő valószínűleg öntudatlanul - vagy nagyon is tudatosan - szintén alakított a szövegeken, (a közben elfelejtett sorokat, szavakat a történet teljessé tétele érdekében kiegészíthette), ezért nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy az itt közölteken érződik az a fajta alkotási tevékenység, amelyet maguk a vallomást tevők "rímfaragásnak" neveztek.

Katona Imre a vásárhelyi népköltészetről írt tanulmányában a döccenő kínrímekre vonatkozóan hasonló jelenséget talált^[98]:

Az általunk gyűjtött betyárdalok kezdősorainak szókészletét vizsgálva, az alábbi jellegzetességeket találtuk:

Emberekkel kapcsolatos szavak
Személynév: 5. Én (személyes névmás): 2.
Embör: 1. Bátya: 1. Katona: 1. Futóbëtyár: 1.
Lélök: 1.

Testrész
Boka: 1.

Nemzetiség
Magyar: 1. Nímöt: 1.

Állatnév
Juh: 1. Paripa: 1.

Helynév
Mezőtúr: 1. Lëbuki: 1. Kakasszék: 1.
Szögvár: 1. Major: 1. Csárda: 1.

Tárgy
Kocsi: 1. Ajtó: 1.

Helyhatározó
Messzire: 1. Vidék: 1.
(Valamilyen tárgy, épület) Végén: 1.

Igéből képzett szavak
Lop, jár, mond, szalad (2-szer), összeüt,
baszik, kötöz, történik, hall, tud, besoroz,
égindulás, földindulás, kopik. Összesen: 15.

A további verssorokban található szókészlet megoszlása, kiemelve néhány jellegzetes főnevet, mint pl. vár, pokol, istálló stb.:

Személynév: 18. Én: 14. További névmások (te, ő, mi): 4. Maga: 4. Vele: 1. Úr: 1. Gyerek: 1. Lány, kislány: 4. Asszony: 1. Szerelme, babája: 3. (Más vidékek betyárdalaitól eltérően, ez meghökkentően kevés!) Öregasszony: 2. Legény: 1. (A férfi jelölésére használt szókincsből ez is kevés.) Betyár: 7. Senki: 1. Vendég: 1. Isten: 2. Testrész: 7. Nemzetiség: 2. Foglalkozás: 39. Állatnév: 28. Ménes: 1. (Ezekből ló: 24.) Kutya: 1. Madár: 1. Rét: 1. Virág: 1. Fogalom: 13. Tárgy: 22. Ige, cselekvés: 117. Helynév: 26. Határozó (elsősorban szám- és helyhatározók): 78. Jelzők, melléknevek: 57.

Vár: 1. Csárda: 4. Puszta: 4. Bor: 2. Föld: 2. Pokol: 1. Istálló: 1. Tisza. 1.

A számok jelzik, hogy ez a népi szóhasználat messze elmarad mind a klasszikus népdalok, népballadák, mind pedig a szépirodalom szókincse mögött. Egyes szavakat sokat ismétel.

Áttérve a motívumokra, rögtön szembetűnő, hogy gyakorlatilag a verssorok jelentettek egy-egy motívumot. E motívumkincs annyival szegényebb, mint ahány verssort lejegyeztünk, mint amennyi ismétlés van bennük. A 129 motívum úgy oszlott meg, hogy közöttük 106 eltérő, 15 esetben pedig 23 ismétlés fordult elő bennük. (Ez utóbbiak számát növelte a Szabó Palkót kötözik a kocsiban, c. félnépi dal megismétlése egy másik történetben. Azért nem hagytuk ki, mert jó példa volt arra, hogy maga a népi elbeszélő hogyan összegez. Vagyis, amikor ezt a dalt korábban elmondta, két versszakban közölte, utóbb pedig már csak 6 sorba fogta össze, és kiderült, hogy az egész félnépi balladás dalnak ez a 6 sor a lényege. Itt érhető tetten a összegző verselési hajlam.)

A motívumok között kutatva, kiderült, hogy a betyárt üldözik 17 esetben, míg a tisztölöm a szabadságot, vagy a szegénylegény vagyok éncsak 1-1 esetben fordult elő. További motívumok előfordulása: felakasztás: 6, viszik a börtönbe: 3. Ezt követően 2-2 alkalommal találtuk az alábbiakat: madárként fogva a szíve, nem vétellel szerezte, nem fogják el, az elfogott betyárt megkötözik, a lova a betyár után nyerít, a lovát vigasztalja, sápadt arcú öregasszony, anyja egyetlen reménysége, nem fogják gyászolni, méltatlanul eltemetik, a Tisza veszi körül, és valamilyen kérdés föltevése a téma fölvázolására.

Ahogy azt Katona Imre is megállapította, nemcsak a vásárhelyi népdalokban, hanem a betyárdalokban is viszonylag gazdag a mátkával, szeretővel kapcsolatos motívum. (Kislány az ölében, átkarolja a babáját, szép lányokra kacsint, karcsú a lány, halovány az orcája, drága a szerető, akit semmiért sem adna oda, drágán fizetett a vele hálásért, hűséges a szeretője, Varga Julcsa a régi szerelme egy-egy esetben fordult elő.)

"Országos viszonylatban a legnépszerűbb lírai dalcsoportok sorrendje: szerelmi, katona-, tréfás és gúnydalok, bordalok, mulatónóták, pásztor- és betyárdalok; Vásárhelyen a legkedveltebb a: szerelmi, katona-, tréfás és gúnydalok, pásztor- és betyárdalok, bordalok és mulatónóták."^[100] Vagyis nálunk az országoshoz képest, a betyárdalok egy hellyel előbbre kerültek. Mégis, "Ahhoz képest, hogy Vásárhely kiterjedt határa volt a betyárkodás egyik gócpontja, a helyi új balladáknak csak harmada foglalkozik e törvényen kívüliekkel, holott a közelibb Csongrádon és a szomszédos Szolnok megyében épp fele-fele az arányuk; igaz, a betyár- és pásztordalokat, továbbá a rabénekeket és főként a ponyvai betyárhistóriákat is figyelembe kell venni."^[101]

Mind a betyárverseket, mind a prózai történeteket együtt vizsgálva, és példaként csak néhány szót kiragadva, előfordulási számuk így alakult:

Rablás: 2. Gyilkosság: 6. A betyár és ellenfelei között előforduló üldözés és harc során említve: zsandár: 32, perzekútor: 11, káplár: 9, csendőr: 7, csendlegény: 6, pandúr: 5, pusztázó katona: 1, hajdú: 1. A hatóság betyárt üldöző emberei összesen: 72.

A helyi hagyomány tehát több mint kétszeres. Fontosnak ítéljük még azt is megjegyezni, hogy a hiedelmek ("nem fogja a golyó", a "magzat ujja", "a melléhez csapódó veréb helyén érte a puskagolyó" stb.) keveset szerepelnek a mondákban. Ezt azzal magyarázzuk, hogy a polgárosodó vásárhelyi parasztság nemcsak viseletében és szokásaiban vetkezett ki, de a szellemisége is változott. A misztikum helyet a realitást jobban kedvelte. Ezeknek a betyártörténeteknek egyébként is jelentős része, főleg a Farkas Jancsi mondák már a kegyetlen történelmünk által kijózanító XX. században születtek. Ami pedig az általunk gyűjtött mondák terjedelmét illeti, Katona Imre arra figyelmeztetett, hogy ezeknek majd mindegyike egyetlen epizódból áll.

Szenti Tibor

Hódmezővásárhely, 1999 júniusa.