Csaba mindjárt másnap reggel vászonra kapkodta otthon a múzsa halálát, vagyis hát már az angyal-tragédiát.

A figurákon csak annyi a változás, hogy a múzsának a vállára két nagy fehér szárny kerül, s hogy az odafutott parasztok nem görögök, hanem mai emberek, amilyenek ott kaszálnak az Isar mentén. A kép fél életnyi nagyságban ábrázolja az embereket.

Ida gyakorta bekandikált az ajtón. Egyszer oda is állt Csaba mögé. Nézte: micsoda gyors kézzel vonkodja Csaba a hársszenet; hogyan csapkodja le egy ronggyal a fölöslegét, hogyan vonkodja meg ismét, egyre határozottabban a vonalakat. Aztán csak kapja a palettát meg egy nagy ecsetet, mind a vásznat áttetsző pirossal.

Mégis dél volt, mikorra csak úgy nagyjából is megtelt a vászon. Az asztalnál aznap beszélgettek. Persze most már a mi képünkről.

- Ott festem meg a malom udvarán - mondta Csaba még mindig izgalomban. - Az őrlő parasztok lesznek a bámulók. Hátul egy talyiga is, és benne egy gebe, amely persze nem bámul.

- Talán inkább: szamár.

- Ez megint jó ötlet. Ida! Pardon: kisasszony. Szamarat festek, amint egykedvűen méláz maga elé. Szamár nem ismer eget, akkor se, ha ordít. Oda csakugyan a butaság szimbóluma kell. Hiszen a parasztok csoportja is épp azért illik az angyal köré, mert a képük, a bőrük, ruhájuk, minden valójuk csupa földi. És nem is kell keresnem őket: odajönnek helyembe a legjobb modellek.

Ida gondolkodott:

- Magyar parasztok illenének ide - vélte tartózkodóan -, magyar malomnak az udvarán.

Csaba rábámult, csak úgy borzolódott a haja.

- Jól mondja! Ezt különösen köszönöm.

- Magyar festő ön, nem bajor.

- Köszönöm, Ida, kedves jó Ida! Kérem, most az egyszer ne haragudjon, de éppen nem érzem idegennek.

Ida pillogott, és nem tiltakozott a bizalmaskodás ellen.

- Munkácsynak is - folytatta maga elé tűnődve Csaba - mennyire más értékű képe a Siralomház, mint a Sztrájk. A művésznek se szabad elszakadnia a hazájától.

- De hát akkor vissza kell térnünk - aggodalmaskodott Ida.

- Azért ugyan nem, ha más ok nem vonzza.

- Semmi okom rá.

- Hát azért pedig nem kell. Mert hiszen a magyar ruhát itt is rájukfesthetem. Vannak itt a magyar festőknél magyar népi ruhák, mindenféle tájról. Itt olcsóbb az élet, és könnyebb műtermet találnunk. Az őszre válogathatok bennük. A képemet hazaküldöm a tavaszi tárlatra. Ha ugyan addig megkészül. De hát most már haldokló leányt kell festenem. Megyek is a kórházakba.

Szokatlanul élénk volt aznap. Enni is olyan gyorsan evett, mintha vasúti állomáson ebédelne. Ebéd után mindjárt kapta a kalapját.

A folyosón odaszólt Katinak:

- Ma vacsorára se várjanak, Kati.

Kati bámult, hogy Magyarországon nem a feleségüknek mondják az ilyesmit a férjek.

A következő napokban Ida megint az idegenség hideg fellegében tanyázott. Csaba nem kereste az okát. Máskor is megtörtént, hogy egy-egy akaratlanul is bizalmas szava után Ida éreztette vele: mennyire nem papiros a szerződésük. Hát nem kereste az okát.

Azokban a napokban különben is Hamlet sarujában bolygott vagy üldögélt.

- Művész vagyok-e vagy kontár? Ha kontár vagyok, hogy tudtam így kiteremteni ezt az ideát? Ha művész vagyok, mért hogy épp a főfigurával nem boldogulok!?

Mert a kép gyorsan bontakozott a vásznon. Egyik nap künn a malom udvarán festett. Másik nap, amit ott festett, rámásolta a vászonra.

Ida nem járt ki többé vele. Azt mondta: megunta már azt a malmot a zajával és szagával együtt. Csaba nem is csodálta: a finomabb női idegek csakugyan nem viselhetik el a malom zúgását-zakatolását, meg a disznóólak szagát. Nem hívta többé. Járt maga. És csoda, hogy mennyit dolgozott. A hazahordott vázlatok el voltak nagyolva persze: az arcok rajzán csak épp egy-egy folt, az árnyékszín és világos színek. A ruhákat otthon festette. Csak a rajz volt teljes a vázlatokon.

Hát egyre-másra bontakozott a kép. Ott volt már az udvar, a vedlett falú malomoldal, a heverő malomkerék, a vedres kút, hátul a talyiga és szamár, a bámuló parasztok, olyan magyar parasztok, hogy szinte szűrszagú volt a szoba tőlük.

És ott hevert már a kép elején a főfigura is: a tört szárnyú angyal, finom arcát a néző felé fordítva, a karja is elcsuklón. De ez az arc mégse volt fájdalmas, és semmi mennyei vonás benne. Csak mint valami színészlány, aki a nappali főpróbára angyalnak öltözött, s az udvaron is próbálja, milyen pózban terül majd a szerep szerint a színpad deszkáira, ügyelve, hogy a haja is elzilálódjon.

Csaba le-levakarta, meg újrafestette, de csak rázogatta a fejét.

- Hát hiába - nyögte csaknem sírásig elkeseredetten, - ez az arc nem az én ideám! Ami az én ideám volt, meg is festettem: ami Balázs ideája, azt az én fejem nem veheti át. Igaz az öreg szava, hogy minden örökbecsű műalkotás a szent-rezgésből keletkezik, igaz. Egyik festőben valamely forma látása vagy elképzelése kelti a szent-rezgést, másik festőben valami szín. Rembrandtban csak egy-egy arcárnyék látása vagy elképzelése indította meg a szent-rezgést. Tiziánban a színek játéka, Rubensben a színekből is csak egy szín: a hús színe, Rafaelben szent álomlátományok, Dürerben csak a vonalak. Egyik festő se teheti be a másik palettáját az agyába. Ki-ki a maga szemével lát, és a maga szívével rezdül. Nekem ezt az arcot nem a belső rezdülés vetette a fantáziám kohójába. Nekem csak a galamb tragédiája volt a rezdülésem. De hát mi a rezdülés? Hogyan lehetne ezt a Balázs rezdülését is a magam rezdülésének éreznem?

És hogy a teljes hold bontakozik a fellegek homályából, úgy bontakozott az ő elméjében is a világosság:

- Művész, ha rezdülést érez, valami szépet érez. De mi az a szép? - Ha kinek-kinek más a szép! Ha Rembrandtnak az árnyék-szín a szép, Tiziánnak a világosszín a szép, ha Botticellinek a vonalhullám a szép!

És egyszer csak ebéd közben a levegőbe mered a kanala:

- Ami a szívét gyönyöríti. Kinek-kinek az a szép, ami az ő szívét elgyönyöríti!

Nyomban következett azonban megint a nagy kérdőjel:

- De hát mi gyönyörítheti el a szívet?

Erre már csak a szivarfüstben találta meg a választ:

Minden! Minden, amire a szeme valamely percben szeretettel néz. A szeretet a laterna magica! A szeretet a mindent arannyá változtató csodaláng. A láng heve a gyönyörület. A gyönyörületet kincsünknek érezzük: tehát mentjük az elmúlástól. A festő menti festékkel, a költő tollal. A képnek az a része a mesteri. A könyvnek az a lapja halhatatlan.

Boldogan tért be: a műhelyébe, és kapta a palettáját, ecsetjét. Megint próbálgatott, dolgozgatott. Már külön vászonra csak azt az egy fejet: az angyal haldokló arcát.

De az ecset megint csak tétovázott, megint csak megállt a kezében: - Miért nem bírom hát, miért nem?

S kis idő múltán válaszolt magának:

- Én azt az ideát szerettem, hogy egy égi lányt valami tragikus baj ér: a földiek közé zuhan. Balázs csak egy szenvedő női arcnak a színeit szerette meg a fantáziájában. Én nem láttam soha olyan szenvedő női arcot, amelynek a szépségét vagy színeit megmenteni kívántam volna az elmúlástól. Sem a valóságban, sem a fantáziámban nem láttam úgy, hogy a szeretetnek az a bűvös lángja vetődött volna fel a szívemben. Nem láttam olyannak, hogy megmenteni kívántam volna, mint valami kincset magamnak és az örökkévalóságnak. Nekem a szenvedő női arc látása mindig kellemetlen volt, kínos volt. Az elmúlását óhajtottam, nem a megmaradását. Tehát bennem nem mozdult meg a szent briza, a minden szívben élő rezgőfű, és nem is mozdul meg soha. Balázsban megmozdult, mert ő csak a színt látta, a női arc vérehagyott színét a fantáziájában, és az árnyékot, amely ilyenkor merőben más. Én azonban azt sose látom, mert ha látom is, nem kelt bennem szent-rezgést. Tehát ha megfestem is, csak rutinnal festem, iparos-ecsettel festem, soha semmiképpen meg nem festhetem művészien!

És ideges elkeseredéssel csapta az ecsetjét a sarokba.

Másnap délben hallja Ida, hogy valaki csenget az ajtón. Vélte, hogy bíróéknak valami látogatója. Meg-megtörténik, hogy némelyek nem tudnak arról, hogy bíróék nyaralnak. Kati mindjárt ki is lép a konyhaajtón, és eligazítja őket.

Hát Ida nyugodtan törölget tovább a műhelyben.

Hallja azonban, hogy az érkezett már az ebédlőben kopog, s mintha nem is egyvalaki volna.

Kilép, hát két festő-ismerős: Borbereky és Gyertyán. Mind a kettő ünnepi feketében. Gyertyán nyakán olyan magas gallér, hogy ötujjnyira is meghaladja a kabátja gallérját.

Gyorsan bevonja a műhely ajtaját, még a kulcsot is ráfordítja egyben, s nyájas arccal siet az érkezők elé:

- Isten hozta, Borbereky; Isten hozta, Gyertyán. Az uram alig negyedórája ment el. Tessék, üljenek le. Az én uram örökkön modellt keres.

S magában csodálkozott, hogy a két festő abban a szokatlan órában jelenik meg. Festők különben se látogatják egymást: a Luitpoldban találkoznak esténkint. Vélte, hogy valami ünnepre hívják.

- Hát pedig egy kis fontos ügyben jöttünk volna - sajnálkozott Borbereky -, és sürgős is. Mondta, hogy mindjárt visszatér?

- Nem mondta. Csak annyit mondott: Két úr keres, talán küldje őket az Unionba: délig ott találnak: Mi az az Union, kérem, valami művész-egyesület?

- Hát esténkint olyanféle - hagyta rá komolyan Borbereky -, hát akkor odamegyünk.

- Az uram bizonyára sajnálja majd, hogy nem találták itthon. Kérem, mondja meg neki, Borbereky, hogy az a két úr eddig nem jelentkezett.

Ida a két úrnak bizonyára két idegent gondolt. Festőknél néha megjelennek teljesen ismeretlen urak, és érdeklődnek kész képek iránt. Csabánál is jártak már vagy kétszer, de Csaba le se ültette őket:

- Sajnálom: egyetlen kész képem sincsen. A vázlataimat pedig nem mutathatom meg.

Hát Ida várta továbbra is a két urat.

Ahogy ott rendezget, törölget, látja, hogy Csabának a kék lüszterkabátja oda van akasztva a nagyobbik állványnak a hátára. Fogta is mindjárt, hogy beakasztja a szekrénybe. Vélte, hogy Csaba a melegebbik, szürke gyapjúkabátjában ment el.

A kabátban valami keményre tapint: ott a belső zsebben a tárca, a fekete fókabőr tárca, amelyből váltani szokott. Soha nem történt azelőtt, hogy Csaba otthon feledte volna, s Ida mégse csodálkozott. Azokban a hetekben Csaba egyre a kórházakat és szanatóriumokat járta. Az irgalmas apácák kórházába mindennap is elment: haldoklik-e valaki? Hoztak-e új beteg leányt? Az arcot kereste, a szárnyatört angyal arcát, a vértelen, fehér arcot, amelyben mégis rezeg az élet valamicske lángja. A kékes árnyékot az állon és a szempillák alatt.

Az előtte való estén is csüggedten rázta a fejét:

- Hát ez a képem is csak gondolat marad!

- Dehogy marad - vigasztalta Ida -, majd csak megtalálja. Ha itt nem találja, megyünk nagyobb városba, ahol több a kórház. A kép a fő, nem a lakás.

- Köszönöm, kisasszony - sóhajtott szinte könnyes szemmel Csaba -, nincs énnekem szerencsém. Az én csillagom nem jő fel soha.

És fogta a kalapját, teveszőr lebernyegét, ment a Luitpoldba.

Ida első gondolata az volt, hogy visszaakasztja a kabátot a szekrénybe, s levonja a kulcsot a szekrényről. De hátha Csaba többet költ, mint amennyi aprópénz van nála?

Gondolta, kivesz egy ötvenmárkást, és elküldi Katitól az Unionba. Kati idevaló leány: tudja, mi az az Union, és hogy hol van.

Nyitja a tárcát. Látja, hogy levélféle papirosok fehérlenek oldalt. Érzi, hogy ahhoz nem szabad nyúlnia.

Hát nem is nyúlt volna. Egyre mondta a kezének:

- Nem szabad! Nem illik! Úrihölgy nem tehet ilyet!

A kéz siket volt, és nem engedelmeskedett. A kéz csak nyitogatta a papirosokat, egyengette az íróasztalon. És hát a szemének Ida már nem is parancsolt, hogy hunyódjon be, ha már a kéz olyan illetlenül engedetlen; érezte, hogy a szemének is hiába minden figyelmeztetés.

A papirosokon többnyire Csaba írása meredezett. Olyanok voltak a betűi is, mint a haja. Többnyire címek: boltosok címei, festékgyárnak a címe, falvak, tájak nevei, müncheni festők címei. Egy kis katonai térkép München környékéről. Egy mosónénak a címe. Egy asztalosnak a címe, s utána: Blind-rámák.

De aztán előkerült egy dőltbetűs levél is, vékony elefántcsontszín, sima papiroson. Az írás alján ez a név: Jolán

No, hát Ida nemhogy parancsolhatott volna a szemének, hanem ha mindaddig vak lett volna is, arra a levélre úgy meg jött volna a látása, hogy a világ minden szemorvosa elhanyatlott volna bámulatában.

Nem is szavankint olvasta a levelet, hanem egykapásra minden sort. Az elejét: Kedves egyetlen drága jó Csabám! - összekapta a végével:Csókollak szívemnek minden szeretetével és hálájával.

Csak azután kapott a középső sorokba is, meg az előbbvaló sorokba is, meg a végező sorokba. És csak mikor már mindent összekapkodott, akkor olvasta el rendben az elejétől a végéig:

N. B. Az új körorvosunk megérkezett. Képzeld: Janovics, akinek a lányával annyit táncoltál a majálison. Megvallotta a lány, hogy szeret téged, furcsa, hogy éppen nekem! A fő az, hogy van orvos, ha baj jár a háznál, Isten őrizz, van segítség.

Csabára vártak kissé az ebéddel, de egy óra felé mégiscsak megérkezett.

Az asztalnál újságolta Idának, hogy egy orvosismerőse fiatal, finom bőrű úrileányt gyógyít: a fél szemét varrógépből kipattant acéltű sértette meg. Ígérte az orvos, hogy megkéri a családot: engedjék lefesteni.

- Nem sokat bízok benne, de megnézem.

Ida semmit se felelt. Rá se nézett Csabára. Hideg volt az ebéd folyamán, és hallgatag.

- Egy ismeretlen hölgy van itt - jelentette Kati ebéd után Idának kissé titkolózó arccal -, azt mondja, hogy csak nagyságoddal beszélne, ha oly kegyes lenne, hogy elfogadná.

- Ki az? Mit óhajt?

- Nem mondja meg a nevét, csak hogy valami igen erős ügyben jött.

- Hát eressze be.

- De azt mondja, hogy az úrnak nem szabad őt látnia.

- Nem szabad látnia? Énhozzám olyan hölgy nem jöhet.

- De igen könyörög.

Ida habozva nézett maga elé, aztán mégiscsak kiment a konyhára.

Egy feketeruhás, nem éppen elegáns hölgyet talált ottan. Körülbelül huszonöt-harminc éves, rizsporos, mintha gipszből volna az arca, s egy borsszemet ragasztottak volna németes kék, jobb szeme alá, de az is rizsporos persze.

Az asszony lihegett. A szeme vörös volt, mint aki sokat sírt vagy virrasztott.

- Bocsánat, igen nehéz ügy - kezdte németül, s Katira tekintett -, be se mutatkozhatok addig...

- Menjen be, Kati, a szobámba: tisztítsa az ablakaimat. - S várakozóan nézett a német nő arcába.

- Borberekyné vagyok - kezdte akkor a nő -, méltóztatik őt ismerni.

- Borberekyné? - ámult el Ida.

- Az uram elmondta az este, ahogy megjött: mi történt a Luitpoldban. És én, egy szemhunyás nem sok, annyit nem aludtam. Szegény Mikeyné... ha megtudja... Nem, az lehetetlen! Kérem, művelt országban az ilyesmi lehetetlen! Nekem persze az uram nem mondta, hogy Mikeyről van szó...

- Bocsánat, nem tudom, miről beszél - mondta nyugodtan Ida.

És fogta a konyhai széket, az asszony mellé mozdította. Ő maga leült a dézsaszékre.

- Nem tudja? Hát ön se tudja?

- Semmit se tudok.

- Hogy Balogh úr holnap megöli Mikeyt! Hogy özvegy és árva... Ó, Istenem!...

Ida fölkelt.

- De kérem, ön talán... - Az asszony is fölkelt.

- Vagy talán nem Baloghné asszonnyal van szerencsém...

- De Baloghné vagyok. És azt is tudom, hogy Mikey a legjobb barátja neki.

Az asszony visszaroskadt. Kókadozott.

- Hát kérem, elmondom akkor elejétől: Az uram megjön tizenegy óra tájt, kissé be van csípve. Azt mondja: No, hallod, szép kis mulatságban volt részem. A fejét rázta. Mindjárt láttam, hogy valami történt. Hát aztán elmondta, csak a neveket másította el. Hogy azt mondja: a Kakasmeg a Prímás. És ahogy szokott, még egy pipát elszí az ágyban, és addig beszélget, hát megengedem neki. Mert nappal nem beszélget, és este se beszélget, ha nem engedem meg neki. Mert tudja, én nem szeretem a pipafüstöt. Művelt országban nem pipázik a férj, ha már lefeküdt.

- De hát, kérem, hogy kerül ebbe az ügybe az én uram?

- Balogh úr? Hát ő a Kakas. Nem tudta? Én se tudtam. De ott lakik a házban egy festő-növendék, Csorba nevű, igen művelt fiú. Zefíringet visel nyáron, és fehér nyakkendőt. Télen feketét. És nagy művész. Nekem is ígérte, hogy lefest profilban, ha egyszer az uram nem lesz otthon. De nappal az uram mindig otthon ül. Tudja talán, hogy ő festi azokat a tréfás augusztinus barátképeket is. Van neki vagy négy csuhája és két kövér férfi modellje. Nő modellt én nem engedtem soha. Nem tűröm! Az én uram annyira megbízhatatlan: kijelentettem, hogy soha, míg élek! Mert azok a gyalázatos modellek, a szemérmetlen, orcátlan lafancok, azok a...

És dőlt belőle a női modellek minősítése. A szeme gyűlöletesen villogott. A leheletéről Ida megérezte, hogy spenót aznap Borberekyéknél az ebéd.

Türelmetlenül vágott a szavába:

- De hát kérem, arról szóljon már: mit mondott Csorba?

- Hát azt, hogy a Kakas: Balogh úr. Senki más, csak Balogh úr, az ön férje. Mert nagy ravaszul kiugrattam belőle. Hogy mondok: - Mióta nevezi magát az én uram Kakasnak, és miért? Hiszen ön oly jámbor, Csorba úr, hogy jércének se volna nevezhető. Arra mondta, hogy tévedek: nem őt nevezi Kakasnak, hanem egy másik magyart, Balogh nevűt. Juj, kérem, aztán a délelőttöm mind ebben múlt, hogy én Páloknéven kerestettem a lakáshivatalban. Igen türelmetlenek ott a tisztviselők. Mígnem egy német festő jött oda, és mondta, hogy a magyarok b-vel írják a p-t, és így találtunk végre rá.

- De hát kérem, mégis mi történt?

Kati háromszor jelentette már, hogy az ablakokat megtisztította, a hálószobát is, az ebédlőt is, a szalont is. De végigmoshatta volna a ház minden emeletének az ablakát, ha Ida meg nem látja véletlenül, hogy Csaba távozik. Bevezette akkor az asszonyt a szalonjába, és ott szédelgett tovább a végtelen történeten.

Végre úgy két óra múltán összeszedhette a szerteszórt kockákat, és megértette belőle, hogy a két jó barát áldomást ivott, megkülönbözött, és holnap fegyverrel állnak egymással szemben. A megkülönbözés okát és fokait a hallottakból meglehetősen összeállíthatta. Ami hézagok maradtak, könnyen megegészíthette.

Hát azon kezdődött, hogy a festők azon este áldomást ittak Mikey örömére. A trójai képét adta el egy orosz hercegnek. És egy cédulát is beajánlott a hercegnek a tárcájába: a müncheni magyar festőknek a címe-sora volt rajta azon a cédulán. Hát pezsgőztek, és akik még nem látták az oroszt, azok is a maguk pezsgőjét érezték már az asztalon. A kép azt a jelenetet ábrázolja, amint Hektor összecsap Achillesszel. Csaba nem látta a képet készen, mégis azt mondta rá, hogy magyar festőnek a magyar történelemből kellett volna ezt megfestenie. A mi történelmünk nincs még megfestve. Than németül festette a magyar képeket, Lotz is. Benczúr pedig ma már udvari festő. Mikeynek nem tetszett ez a beszéd, mert neki már új ideája is van vásznon: Aphrodité lakodalma Héphaisztosszal, vagyis Vulkánnal. Balogh rosszallta, hogy Mikey megint görög képet fest:

- Festetted volna inkább Attila lakodalmát.

- Ami jön - csapta el Mikey -, festő nem válogat. "Művész hazája széles e világ!"

- Nem igaz! - mondta Balogh -, ennél gazabb aforizmát nem dobott a festők agyába még senki.

- Arany János írta.

- Vádképpen írta, nem igazságul.

- És ebben vannak színek, ebben szinte tombolnak a színek, a pompás világítások. Attila lakodalma csak egy nagyobbféle parasztlakodalom ehhez képest.

- Még egy háromcigányos parasztlakodalom képe is kedvesebb a szememnek, szívemnek, mint az Olimposz minden lakodalma.

- Nekem hát nem.

- Akkor hát nem is vagy magyar!

- Mikor festő vagyok, nem is vagyok magyar.

- Akkor ember se vagy.

- Miért ne volnék ember!

- Aki a magyarságát megtagadja, nem ember! Szégyellem, hogy barátom vagy!

És annyira feldühödött, hogy az arcába loccsantotta Mikeynek a pohara pezsgőjét.

Ida gondolkodott.

Olvasott már efféle borzalmakról újságokban. És Csaba valóban nem olyan férfi, hogy falhoz lapuljon, ha szándékosan löki meg valaki. Mikey valóban pórul járhat. De hátha pisztolyra kerül az ügy?

Ha Mikey hal meg: csakugyan özvegye, árvája siratja. Ha Csaba hal meg... és ő marad özvegyen...

Különös volt neki, hogy a mellében kétféle mozdulást érez. Mint mikor utcasarkon két szélfúvat találkozik. Irtózott attól a gondolattól, hogy Csabát halva lássa, s egyben kellemes zeneként foglalkoztatta az a gondolat, hogy hogyan lenne, ha özvegységre perdülve egyszerre szabad lenne? Személye, szíve, minden cselekedete szabad! Távol az apai hajléktól, maga lakásában, csak egy vagy két cseléddel... Az apja néhány hónap múlván vagy előbb is kiadja a teljes móringját: megél ő annak a kamatjából, ha nem is találkozik mingyárást azzal a bajuszos valakivel, akinek a bordájából megalkotta a Teremtő.

Mégis hát hogy ugyanaz a Szent Mihály fiákere vigye az özvegyi szabadságra, amelyiken Csabát kíséri a temetőbe, gondolatnak is borzasztó!

De hát ki őneki Csaba? Hogy úgy elborzad csak a lehetőségétől is a halálának! Hogy azt érzi: valaki olyan hagyná őt el a gyász szekerén, aki után könnyes szemmel nézne?

Erre nem talált választ.

Csak annyi volt neki a bizonyos, hogy az ő beleegyezésével se Csaba nem halhat meg, se Mikey!

Mit cselekedjen?

Csabának nem szólhat. Hogy így szólhatna egy idegen a másik idegennek:

- Kérem: ne álljon fegyver elé, mert engem nyugtalanít az a gondolat, hogy önnek baja történhetik.

Mikeynek se szólhat:

- Kérem: tekintse meg nem történtnek, hogy az uram önt a magyar festők társaságában borral csapta pofon.

Csak állt. Csak mozdult, és járt egyik szobából a másikba. Meg leült.

- Mi közöm nekem ebben a szószban? - Meg fölkelt:

- Nem viselhetem el: ha valami szerencsétlenség történik vele!

Arra gondolt, hogy elmegy Mikeyékhez. Mikeyné úgyis orrol, hogy nem látogatja őket: hát vizitel. Mikeyné bizonyosan sírva fogadja. Vagy hogy nem is fogadja. Vagy ha fogadja, ezzel a szóval fogadja:

- Hogy mer ide belépni?

Talán még sértőbb szavakat is mond... Csabát talán átkozza, s ővele is úgy bánik, mintha bűnrészes volna. De legalább megtudja tőle, hogy mit lehetne cselekednie, hogy Csabát visszatartsa a szerencsétlenségtől.

Feltűzte a kalapját. Megint csak a székhez támolygott. Leült, és a könyökére támasztotta a fejét.

- Az asszonyok igen ordinárék, ha dühöngenek. Ki tudja: hogy esik nekem? Talán meg is üt! Talán a hajamba ragaszkodik!... Nem, nem mehetek el. Nekem semmi közöm semmiféle lovagias kalamajkával.

S megint kivonta a tűt a kalapjából, letette az asztalra.

Az ablakhoz állt. Nézte az Angolkert odalátszó lombjait. Egy fának már sárgultak a levelei. Verebek csipogtak a háztetőn a szeptemberi nap verőfényében. Valamelyik szomszéd házból odahallatszott egy szalon-verkli zenéje: Tannhäusernek a hárfadala fuvolahangokon:

Idán borzongás futott végig.

Megint csak feltűzte a kalapot. Könnyű barna kabátját a karjára vetette, s fogta a napernyőjét. Lódult.

A lépcső elején meglassult, megállt. Gondolkodott. Visszatért, és befordult Millnernéhez:

- Édesem, értesz te valamit a lovagias ügyekhez? Millnerné elbámult:

- Csak nem az urad?

- Két festő. De hát engem mégis nyugtalanít. Hogyan szokás megakadályozni?

- Nem tudom.

- Olvastad talán valami regényben?

- Olvastam, sokszor is olvastam, hogy vívtak, vagy lőttek, de hogy valaki megakadályozta volna, azt soha nem olvastam. De várj csak: valami drámában, miben is? A Vasgyárosban! A Vasgyárosban láttam színpadon. Az asszony közéjük fut: a testével fogja el a golyót.

- Megvan neked az a Vasgyáros?

- Nincs. Csak láttam. Mondom: színpadon láttam, nem regény. Megkérdezem este az uramat.

- De nehogy azt mondd neki, hogy az én uramról van szó.

- Nem mondom.

- Neki volt efféle ügye?

- Nem. Minálunk nem szokás. Nálunk, ha összevesznek, csak épp hogy hangoskodnak, vagy ha ordináré emberek, ököllel, tenyérrel intézik el az ügyet. Fegyver csak katonák szerszáma. Regényekben is csak a francia történetekben olvastam.

Ida az órára nézett. A mutató már a hat felé járt. Fölkelt, és sietett Mikeynéhez.

- Testével fogja fel a golyót? - töprengett az úton - hogy tegyem én azt? Idegen, aki testével fogja fel a golyót. És ha felesége volnék is, és meg is tenném. Mikey bizonyára nem lőne. Hazavinnének, bezárnának a szobába, s folytatnák az ügyet, ahol abbahagyták.

Mikeyéknél csak a cselédséget találta otthon:

- A nagysága az Angolkertbe ment: a kutyát sétáltatják. - Ez valamennyire megnyugtatta Idát. Odaadta a névjegyét, s visszatért.

Az Angolkertbe kanyarodott.

Hát Mikeynét meg is találta. S nem is sírva, sőt vidáman. Petivel meg a hosszú derekú kiskutyával.

Talán nem is igaz az a rémséges történet: Borberekyné álmodta. Talán nem is épeszű az az asszony? Talán nem is a felesége Borberekynek! Valamiféle félkótya müncheni némber!

Elő se említette az ügyet Mikeynének. Nyájaskodott Petivel, és örvendező arccal hallgatta Mikeyné csevegését. Csak akkor komolyodott el, mikor Mikeyné az oroszra fordította a beszélgetést:

- Képzeld, milyen szerencse ért bennünket. Négyezer márka!...

S hosszan elmondta: hogyan jelent meg az orosz, hogyan tetszett meg neki azonnal a trójai kép. Hogyan szedette le a falról a többi képet, s mennyire nevettek az elmenetele után, hogy a tájképeket semmi figyelemre nem méltatta. Minden figurális képre azt mondta:

- Jó. Mi az ára?

Az apró képekre nem is alkudott. Csak a trójai képre rázta a fejét:

- Négyezer talán sok.

De akkor Mikey látta, hogy nem műkereskedő, hát nem engedett egy fillért se.

- Görög képnek - mondta - mindig drágább az ára.

- De hát miért?

- Több rajta a festék.

Az orosz ebben megnyugodott. Fizetett.

- Hozzátok is elmegy - fejezte be Mikeyné. - Tudsz franciául? Németül rosszul beszél. Csak mondj akármi őrült árat, ha van kész képetek. Ez az ember valami kastélyt építtetett: vagonszámra veszi a képeket bele.

Ida nemigen lelkesedett az oroszért, de azért hálásan köszönte a szíves tanácsokat. S különösen hogy az ő címüket is figyelmébe ajánlotta Mikey az orosznak.

- Az övét ne ajánlotta volna? - mondta Mikeyné - az övét írta legelsőnek. Gondolhatod.

Már akkor hazafelé tartottak. A hídnál elbúcsúztak. Ida megcsókolta Petikét.

De mikor már vagy húsz lépésnyire voltak egymástól, Ida megfordult, s utána sietett Mikeynének.

- Mondd csak, kérlek: hol lakik Borbereky? Az uram kérdezte ma délben, hogy nem tudom-e véletlenül?

- Borbereky? Hiszen nincs hét, hogy meg ne látogassa. - Ida pillogott:

- Hiszen éppen azért kérdezte, hogy azt mondja: mégis furcsa, hogy Borberekyhez járogatok, aztán ha valaki kérdezné: hol lakik? Sem utcáját nem tudom megnevezni, sem a házon a számot nem néztem meg soha. Hátha az orosz tudakolja nálam, s az uram nincs otthon?

Mikeyné nevetett, még Peti is.

- De hiszen az ő címét is lejegyezte az uram: Adalbert Strasse 7.

Ida töprengve tért haza.

- Írok neki - töprengett az úton -, legjobb, ha írok neki. Adalbert útja 7.

Csaba már otthon ült. De épp az íróasztalnál. Írt. A papirosokról és levélborítékokról láthatta Ida, hogy mit ír.

Ida belépésére föltekintett. Bólintott. Aztán tovább seppegett a tolla a papiroson.

- Csak azt kérdezném, hogy itthon vacsorázik-e?

- Nem.

S írt nagysebesen tovább.

Az arcán látszott, hogy erősen gondolkodik. A szoba mennyezetén kigyúlt a villamos csillár. Csaba az íróasztal fölött is megnyitotta a lángot.

Írt tovább.

Negyedóra múlván borítékba rakta a leveleket, összesen három levelet. És gyorsan megcímezte. Az itatóson megveregette. Zsebre tette. Fogta a kalapját, köpönyegét, elsietett.

Még a lépcsőn se járhatott, Ida már ott állt a kis tükörrel az itatósnál: nézte, kinek szól a három levél.

De az itatós még bíróéktól maradt ottan: más mindenféle írásnak a nyomata is feketéllt rajta. Ha nem német betűkkel írtak volna bíróék, el sem olvashatta volna a címeket. Így is csak kettőt bírt betűzni valahogy. Az egyik az ő neve volt, a másik Borberekyé (csakugyan Adalbert Strasse 7). A harmadikon csak épp egy keresztnevet: Jolán. Se a helynév, se az előtte való név nem olvasható.

Ida tűnődve nézte.

Tehát annak a Jolánnak írt először, mert annak a borítékjából ivott legkevesebbet az itatós, és csak azután a feleségének és Borberekynek.

Visszatűzte a fejére a kalapot, s beszólt a konyhán:

- Kati, jöjjön velem. Merre van az az Adalbert Strasse? - Eltökélte, hogy magával Borberekyvel beszél: hogyan vállalkozhatik arra, hogy két barátját éppen ő vezesse fegyverrel egymás ellen? Hiszen ha két idegen volna is a két egymásra dühödött, s csupán annyit tudna róluk, hogy magyarok, akkor is kötelességének érezhetné, hogy eltávolítsa róluk a veszedelmet!

No, nem kellett az Adalbert útjáig fáradniuk, egy Kaffeerestaurant ablakában megpillantotta Borberekyt. Negyedmagával ült ott: Gyertyánnal meg két ismeretlennel. Sör előttük. Szivaroztak, és komolyan tárgyaltak valamit.

- Jöjjön be velem, Kati.

Leült hátul egy üres asztalhoz. Teát rendelt. Elővett a tarsolyából egy névjegyet, ráírta: Kérem egy szóra.

Küldte Katival Borberekynek.

A következő percben már ott volt Borbereky.

- Parancsoljon.

- Üljön le, kérem. Bocsásson meg, hogy zavarom a tanácskozásukban. Tudja, hogy miért jöttem.

- Még csak nem is sejtem.

- Az az ügy hozott ide, amelyről tanácskoznak.

- Csak nem mondta el Csaba?

- Nem. Csaba azt véli, hogy nem tudok az ügyről semmit. De hát mellékes, hogyan tudtam meg. Elég annyi, hogy tudom. Csak azt az egyet nem tudom, hogy ön, aki jó barátja Csabának is, Mikeynek is, hogyan egyezhetik bele két barátjának a vérontásába.

- Vérontásába?

- Úgy tudom, hogy karddal vagy pisztollyal állanak egymással szemben.

Borbereky készségesen felelt:

- Pisztollyal.

- És talán éppen ön tölti meg a pisztolyt?

- Én. Jó két vontcsövű pisztolyt. De nyugodjon meg, nagyságos asszonyom: Csaba holnap éppoly bőrrel ebédel otthon, mint ahogy ma ebédelt.

- Csaba nem így érzi. Megírta a végső rendelkezéseit is. Három levelet írt.

- Írhatott négyet is, de hogy semmi vér nem piroslik holnap ott a réten, arról kezeskedem. Nyugodjon meg. Csak épp hogy kiállunk. Ezt engednem kell, hogy ők ketten megelégedjenek az ügy komoly elintézésével. A többi az én gondom. A malom nyugodtan őrölhet tovább: semmiféle tragédia emléke nem híresíti azt soha.

Bocsánatot kért, hogy vissza kell térnie.

- Csabának azonban nem szabad tudnia arról semmit, hogy beszélgettünk, és hogy mi a szándékom.

- De én kérem, Borbereky, igen erősen és komolyan, hogy maga ne szóljon Csabának soha, de soha arról, hogy idejöttem, és beszélgettünk. Ezt, kérem, becsületszavára kell megígérnie.

- Igen szívesen. Így már teljesen eloszlik az az aggodalom, hogy Csaba előre megtudja a szándékomat. Senki se tudja. Csak éppen magának mondtam meg, hogy megnyugtassam. Tehát akkor ez csak kettőnk titka marad.

Ida ugyan hát nem tudta, mi az a szándék, de neki elég is volt, hogy nyugodt szívvel térhet haza. Borbereky tehát csak azért vállalta az ügyet, hogy elsimítsa. Derék ember!

Lefekvés előtt még meg is zengette a zongoráját: Oh, du mein lieber Abendstern...

S megnyugodott szívvel tért a paplanja alá. Hát nem válik özveggyé, de legalább Csaba is megmarad. Hiszen alig fél év, és elválnak, mint két idegen, aki együtt hajózott át az Óceánon az Óvilágból az Újba. Együtt ebédeltek, egymás mellett üldögéltek, sétáltak is olykor a hajófedélen: a hálókabinjuk is egymás mellett volt. De hát végre is révbe ér a hajó: nyájasan bólintanak egymásnak, vagy hogy kezet is szorítanak. S egyik megyen jobbra, másik balra. Másnap már nem emlékeznek egymásra. Azokban a napokban olvasott ilyesmit két idegenről egy amerikai regény lapjain.

Mégis hát nem aludt el olyan mindjárt, mint máskor. Aggodalmai keletkeztek, hogy hátha Borbereky megbetegszik az éjjel? Vagy nem ő betegszik meg, hanem a felesége? S otthon kell maradnia: más áll a helyébe! Vagy ha a ló dől ki? Vagy ha se kerék nem törik, és ló se dől ki, oda is jut, de nem sikerül a szándéka?...

Ahogy tiszta égen néha felhőcskék jelennek meg, hogy azt se tudni, honnan, csak egyszer ott vannak, és nőnek, terjedeznek, azt se tudni, hogyan, s egyszer csak azt látjuk, hogy borult az ég, és egyre borultabb, egyre sötétebb - úgy jelentek, nőttek, terjedeztek, sötétültek egyre és egyre Ida aggodalmai is.

Hallotta, mikor Csaba hazaérkezett - tán tíz óra volt akkor -, s bizonyára le is feküdt mindjárt, mert sem a hegedűje nem hangzott, sem a járkálása.

Vajon mikor bonyolítják le azt a kellemetlen ügyet? És hol? Bizonyosan reggel, mikor még nem járnak az emberek. S valamelyik malomnak a rétjén. De melyik malomnak? Az Isar mellékén sok a malom. Rét is csaknem mindenütt a malom alatt. Bizonyosan olyan réten, ahol már lekaszálták a sarjút. De hát éppen Csaba mondhatta a segédeinek, hogy ő ismer egy csöndes helyet, ahol nemigen jár senki. Az a malom nem lehet más, csak az ő malma.

Fülelt, hogy Csaba mozog-e még. Aztán fölkelt.

Csak épp hogy a köpönyegét kapta magára. Kiosont a konyhára. Zörgetett Katinak.

- Én vagyok, Kati.

Kati dobbant. Világosságra lobbantotta a villamot. Az ajtónál termett. Kiszemlélődött, hogy magában áll-e ott az asszonya? Vagy hogy mással? Nyitotta is egyben az ajtót. S bámult rá egy ingben, boglyasan, mezítláb.

- Csak azt kérdezném (bocsásson meg, hogy felköltöttem), csak azt, hogy az úr mikorra rendelte a teáját?

Katinak akkorára nyílt a szeme, mint a partra rántott potykáé, hogy ilyesmit nem a férjétől kérdez meg a magyar asszony.

- Öt órára - felelte aztán -, fel is húztam a serkentőt.

- Hát akkor költsön fel engem is, Kati, de úgy, hogy az uram ne tudjon róla.

Kati ijedten pislogott.

- De nagyságos asszonyom, az úr meg azt parancsolta, hogy zajtalanul járjak: nehogy nagyságod felébredjen.

- Hát úgy költsön fel, hogy ő ne tudjon róla. Vegye magához az előszoba kulcsát. Titkon kerüljön be hozzám. Majd aztán megtudja: miért. Hát bizonyosra várhatom, hogy felkölt?

- Hogyne, ha muszáj.

- Rettenetesen muszáj, Kati. Köszönöm. Jöjjön, zárja be az előszobát. Jó éjszakát.

Először csak egy fiáker érkezett. A malom előtt állt meg. Ida lépett ki belőle.

- Bocsánat, hogy ilyen korán zavarom magukat - mondta a cselédnek, aki négy kappant kopozott az ajtó előtt -, reggelizni jöttem ide. Adhatnak-e valamit?

Az asszony is kilépett a konyhából.

- Hogyne adhatnánk, nagyságos asszonyom. Szívesen. Kávét vagy tejet parancsol? Vagy erősebb reggelit: sült kappant? De arra bizony várnia kellene.

- Hát maguk kappant reggeliznek?

- Ó, dehogy. Városi urak jönnek ide ki. Tegnap este rendelték. Meg is fizették előre. Nagy reggeli lesz itt nyolc személyre, vagy többre is, de csak nyolc a biztos. Tessék be: a vendégszobába.

Ida értette. Meg is vidámult. Hogy a konyha üveges ajtajában visszatükröződött a képe, kedvvel tekintett reá. A kigombolt, barna úti köpenyeg alól csinosan fehérlett elő a gyöngyház-gombos bársonykabát rajta. Arra gondolt, hogy nem a fehér vászonblúzát kellett volna felvennie, hanem a kékcsíkosat. De az öltözködés sietségében csak azt kapta, amelyik a kezébe akadt.

- Csak egy pohár tejet kérek - mondta -, azt se bent iszom meg: inkább lent a kertben. Ha van ott valami alkalmas hely.

- Van. A diófa alatt van asztal is, szék is. Hanzi - szólt be a szobába -, vezesd le őnagyságát a diófa alá. Vidd ezt a rongyot: törölgesd meg az asztalt, széket is. Mindjárt viszi a cseléd, nagyságos asszonyom.

Hanzi, a galambgyilkos Hanzi, álmos-vörös szemmel lépett elő. Még gallér se volt a nyakán. Jó reggelt kívánt, és csodálkozott.

- A diófa alá? A nagyságos asszony nem ül a diófa alá: fél a méhektől.

- A méhektől? Dehogy félek, Hanzi. Még a méhesbe is bemegyek.

És előresietett, mert hallotta, hogy robogva közeledik a másik fiáker.

A malom közelében csakugyan meg is állt a fiáker. Négy úr szállott ki belőle. Mind a négy ünnepi feketében, köpönyegesen.

Levonultak a kert mellett a mező reggeli, hideg illatában, az udvarból kilengő kis disznóól-szagtól is érintve, a rétre.

Ida a méhesbe rejtőzött. Nemsokára utána Hanzi is oda lépett be.

- Itt valami készül, nagyságos asszony, itt lent a réten.

- Csitt, ne szóljon egy szót se.

Hanzi nem értette: mi készülődik lent? Mért búvik oda a méhesbe a városi hölgy? Hát ő is ott maradt. Lesett ki nagykomoly érdeklődéssel a nádfal hézagain.

Akkor porzott elő a másik fiáker is a kocsiúton.

Azok is ott álltak meg a kert felső szögletén. S másik négy fekete úr lépegetett le sietést a mező illatában és disznóólszagtól is érintve a kert mellett. Azok is köpönyegben.

A méhes korhadt nádfalának a hézagain jól rájuk láttak. Mégis, hogy ott tárgyaltak, rendelkeztek, mind komolyabban, mind ridegen, mind fakó arccal, Ida szinte remegett. Várta, hogy még az oldalt dűlő tilalomfa is fölegyenesedik, és a betűi előfeketülve kiáltják:

Ott alattuk tették le a két pisztolytokot, és ott a kerítés mellett állt a két orvos is a műszertokjával. Mind a kettő ókulárés, barna ember, s a műszertokjuk akkora, hogy gyermekkoporsónak is alkalmas lehetne.

Két segéd a két pisztoly megtöltésén dolgozott.

Csaba levetette a köpönyegét, és ráakasztotta a tilalomfára. Mikey csak a gyepre dobta.

- A maga férje - bámuldozott színe-fakultan Hanzi -, nagyságos asszonynak a férje.

- Csitt!

- De hiszen ezek egymásra lőnek!

- Megakadályozhatja?

- Befutok apámért. Összekiabálom a malom népét.

- Akkor máshova mennek innen. Várjon: elintézik békésen. Bizonyosan tudom, nekem már megmondták, hogy békésen intézik el.

Hanzi hát elhallgatott. Bizonyára a négy kopasztott kappanra gondolt, meg a borokra, amelyek ott is állnak már az asztalon. De hát akkor miért, hogy nem egyenesen oda ültek az urak?

A pisztolyok már meg voltak töltve. A két fiatal segéd keresztbe tette a két pisztolyt a tok vörös bársonyán. Borberekyre néztek.

- Szólítom az urakat - kezdte komolyan Borbereky -, hogy vegyék a pisztolyt a kezükbe. Mikey úré az elsőség.

Ida remegett. Elhalványult. Most már világos, hogy Borbereky hazudott! Az ő megnyugtatására hazudott!

Valami belső, erős késztés nógatta, kínozta, hogy kifusson a méhesből, és áttörjön a komlóval befutott, korhadt kerítésen, és odaálljon közéjük, mint valami élő tilalomfa.

- Tiltakozom! Isten szent nevében tiltakozom!

- De mi jogon, kisasszony? - kérdezné talán éppen Csaba. S valóban, hát mi jogon? Mondhatja-e: a hitvesi szív jogán? Ő maga se hinné, nemhogy Csaba.

S mire jutna vele? Két segéd fölkísérné a malomba. S mondanák:

- Kérem, molnárné asszony, fektesse le őnagyságát: egy kis baj nehezíti. Reméljük: mindjárt elmúlik.

S tán rá is zárnák az ajtót. Vagy ráülnének mind a nyolcan a fiákerökre, s hajtanának más rétre, távolabb.

Borbereky ismét megszólalt:

- A lovagiassági szabályok szerint szólítanom kellene az urakat, hogy béküljenek meg. Igen vagy nem? Én azonban azt mondom: Ti, két oktalan, két lábú barmok, lőjétek csak egymást hasba vagy májba, vagy éppen agyon. Mert ha oly buták vagytok, hogy holmi lovagias szamárságokat jobban respektáltok minden barátságnál, minden családi tekinteteknél, akkor igazán nem érdemlitek meg, hogy éljetek. Azért, hogy ez a bivaly azt mondta, hogy neki a görög szebb a magyarnál, hát holtáig kárpálom érte, de pisztolyt nem sütök rá. Azért, hogy ez a sárga kakas a szemembe kukorikol, még a képembe is loccsant egy pohár bort, én azért a Pompe funebre vállalatnak az üzletét nem gazdagítom, hanem inkább azt mondom Loccsantó barátomnak: - Vagy engeded, hogy egy vedernyi borral loccsantsalak vissza, vagy többé nem ismerlek. Ha ti nem így gondolkodtok, hát csak liggassátok egymás bőrét. Én most itt hátat fordítok: vezényeljen rátok tüzet egy harmadik barom.

Csaba eldobta a pisztolyát.

- Én úgyse lőttem volna - mondta vállat vonva -, Pista kihítt: ki kellett állanom.

- De a sárga kakas ponciusodat! - fenyegetőzött a pisztolyával Mikey - ha a bőrödbe nem lőhettem lyukat, elviszed a köpönyegeden! Nesze: emlékül.

S neki a pisztolyát Csaba köpönyegének: durr! Nevettek rajta.

- Fel a malomba! - kiáltotta vígan Borbereky - vár a früstök.

Csaba maga is mosolyogja, hogy a köpönyegén viszi haza a lyukat. A vállára veti, és Mikeyvel karba öltekezve indulnak.

- Dühödt voltam rád - mondta Mikey -, de aztán gondolkodtam a szavadon, hát igaznak kellett éreznem. Elég, ha Munkácsy Mozart halálára gondolok: miért nem festette ehelyett Rákóczi halálát? Ahogy ott állnak körülötte az árván maradt bujdosók. Micsoda képet adott volna vele a nemzetnek! És azok a szép magyar ruha-színek, török színek, gyertyalángok... De hogy a kismacskába nem beszéltél erről nekem soha?

Csabának már válaszra mozdult az ajka, de abban a pillanatban kiáltás hangzik a kertből, kétségbeesett kiáltás:

- Hilfe, Hilfe!

S egy parasztforma siheder integet rémülten nekik.

- Hilfe! Hilfe! Segítség! Jöjjenek! Mindjárt meghal a gnädige. A maga felesége!

És Csabára mutat.

Nem értették, miről van szó. De a fiú arca olyan rémült volt, és a kiáltozása annyira ijedelmes, hogy az első pillanat dermedtsége után valamennyien meglódultak: törtettek át mind a nyolcan a kerítésen.

Hát az történt, hogy a köpönyeg alig húsz lépésnyire a kerítéstől egy irányban lógott a méhessel. Ahogy a golyó áthatolt a köpönyegen, folytatta az útját által a méhesen is. És véletlenül - ahogy vadászok sok példát tudnak rá: micsoda hihetetlen találatok történnek, komikusak vagy szerencsétlenek -, hát véletlenül éppen Ida mellének...

Csak rádőlt Hanzira, mint a zsák. A napernyője, tarsókája kiesett a kezéből. Omlott a földre.

Hanzi az első percekben nem tudta: mi történt a fiatal hölggyel. A lövéstől ijedt-e meg? Vagy csakugyan megcsípte valamelyik méhecske? Csak fogta a karjánál, és bámult rá tanácstalan ijedtséggel. Egyszer csak azonban látja, hogy piros foltocska jelenik meg a kigombolt bársonykabát szélei között a blúzon.

Tyű, ez már baj!

S kivonszolja a méhesből a világosságra, s egyben kiáltozott is:

- Hilfe! Hilfe!

Csaba azt vélte, hogy valami gonosz álom nyomja: csak bámult, s odatérdelt. A két karjába emelte.

- Ida!

Idában nem mozdult élet.

A fehér blúzon piros folt terjedt, terjedezett. A feje elnyaklott Csaba karján. Haja tekercse lehullt. Finom, fehér arcára szinte kékes árnyékot vetettek szemének lehunyt pillái. Az álla alatt is kékes, finom árnyék.

Csaba szinte kővé dermedten bámult és bámult reá. Bizony megijedt ott mindenki.

- Szaladjatok vízért! Ecetért! Szalmiákért!

Még a malom is megállt, mintha az is érezné, hogy valami szörnyűség történt.

Csak az egy Borbereky rázta a fejét.

- Nem lehet! Teljességgel lehetetlen! Annyi szénport kevertem én a puskaporba, hogy attól tizenöt lépésnyire se halhatott meg senki.

De azért ő is sápadt volt. Mindenki dermedten állt Ida körül. A malom népe is odacsődült. Még a szolgálók is otthagyták a kappant. Még a molnár is ott bámult, s olyan volt a képe, mint a ripacsos tök a szárítón.

- Gyilkosság - mormogta -, ilyen gyilkosság!... És a törvényszék még engem is szorongat majd, hogy mi részem benne.

- Hát orvos urak! - ordított végre Csaba németül -, dologra!

A két orvos azonban nemhogy munkához látott volna, hanem egyre hátrább vonult onnan a műszeres tokjával. Még a nyakát is behúzta mind a kettő a köpönyege gallérjába, úgy tekingettek hol a sebesültre, hol a kapura.

- Ezek nem orvosok - legyintett keserűen Borbereky -, de kell valahol orvost is találnunk, itt a város végén.

- Meghalt már - vélte könnyes szemmel a molnárné -, éppen így halt meg az én húgom is 83-ban. Adélnak hívták. Akárcsak az ő arcát látnám.

Csaba azonban egyre orvost kiabált.

- Hol a legközelebbi?

A piros folt a vászonblúzon egyre csak terjedt.

- Legközelebb ott a vörös ház mellett, a három jegenyényél - mondta Hans -, Wagner doktor úr.

- Hát ugorjon fiákerba! Vágtasson lóhalálában! Hozza ide rögtön! Te Gyertyán, orvosnövendék voltál. Locsold, éleszd! Bontsd ki a ruháját.

S lebocsátotta Idát, utána lódult Hanzinak.

- Veled megyek, Hans! Ha nem találjuk az orvost, kétfelé keresünk.

Egy tekintettel kiválasztotta a legjobb lovú fiákert. Nem is a kocsiba ült, a bakra ugrott. A kezébe kapta a gyeplőt: megvagdosta a lovakat.

- Fizetem a lova meghajtását! - szólt vállról a fiákeresnek. Az is tudta már, mi történt.

- Csak hajtson - mondta rá veleérzőn.

És csodálkozott, hogy az ungar milyen értőn markolja a gyeplőt.

Mikorra a házhoz értek, Csaba már maga letett minden reményről.

- Meghalt az szegény, meghalt. - S a szeme elvizesedett.

- Szegény galamb...

Az orvost nem találták otthon. Másik orvosnak a címét kérték.

Csaba kiszakított egy tiszta levelet a jegyzőkönyvéből. Remegő kézzel firkantotta rá Ó Péter nevét és címét:

- Kapjon fel, Hanzi, ezzel a telegrammal valami villamoskocsira. Adja fel azonnal. Itt van rá húsz márka.

Gondolta, ha Isten mégis csodát cselekszik, utána küldi a második telegramot, hogy Ó Péter maradjon otthon. Akkor érkezett haza az orvos, bő cilinderes, szürke barkószakállú kis öregúr.

- Hamar, orvos úr! A feleségemet átlőtték. Él-e? Meghalt-e? Nem tudom. Szedje össze, ami ilyenkor kell.

- Eszmélete?

- Nincs.

- Vér jön a száján?

- Nem.

- Kijött a hátán a golyó?

- Azt nem is néztem. A kebeléből buzog a vér.

- Hát küldjön el seborvosért is. Mert én internista vagyok. De azért teljesítem az orvosi kötelességemet, ahogy tőlem telik, míg a szakorvos meg nem érkezik.

Néhány perc múlván elősietett egy fekete bőrrel bevont, négyszögletes, lapos ládikával. Ugrott a bérkocsiba.

Csaba hajtott vissza is lódöglesztőn.

Ida azon helyt feküdt még, ahogyan hagyták, csak épp hogy a molnárné ölében nyugodott már a feje. A kabátja és blúza fel volt nyitva, az inge is széthasítva. Mellette vizestál. Gyertyán itatta a vért a melléről.

- Nem nagy a vérzés - mondta az odalépő orvosnak -, csak épp hogy szivárog.

Ahogy elvette a vattát, hosszúkás kis vérző vonal látszott a mellen, a szegycsont közepén, de alig hosszabb egy zsebbe való óra percmutatójánál.

Az orvos odasunyorított. Üvegcsét választott elő a ládikájából. Idának az orra alá tartotta.

Idának orra és szeme megmozdult.

- Él! Él! - hálistenkedtek egyszerre valamennyien. De azért a szemük aggodalmas maradt.

Az orvos valami halcsont-pálcikát vett elő. Vizsgálja megint a sebet.

- Hiszen ez semmi!

- Hálistennek! - könnyebbült meg Mikey a verejtékét törölgetve - soha meg nem bocsátottam volna magamnak! - A molnár arca is megvidámult:

- Fölösleges, hogy a rendőrség idejöjjön.

- Semmi baj nincs itt - ismételte az orvos -, ezt a sebecskét nem is golyó okozta. Mástól ájult el.

S egy kis vasklorid-vattával mindjárt el is állította a vérzést.

- Ezt a kis angol flastromot reá, s nem is érzi.

Ida mindjárt lábra is állt. Meg is indult Csaba karján fel a malomba.

- Csak egy kis kábulást érzek - felelte Csaba kérdezősködéseire.

Örömmel szedték össze utána a holmiját: napernyőjét, tarsókáját, kalapját.

S akkor világosodott elő, hogy a napernyője fogantyúját érte a golyó. A fogantyú a mellcsonthoz ütődött, és a golyó lepattantotta róla az ezüst foglaló abroncskőt, és ahogy Ida a nádfalnál úgy fogta a napernyőjét, hogy a fogantyú a mellén volt, az abroncska éle kissé a mellébe csapódott. S nem is az okozta az ájulást, hanem hogy a golyó megütötte a fogantyút, a fogantyú megütötte a szívet. S még talán az az ütés sem, hanem hogy Ida a lövésre, az ütődésre azt vélte, hogy az ő mellébe hatolt bele a golyó. Ő maga sem tudta megmondani.

Félóra múlván ott ült ő is az asztalnál. A blúzából, kabátjából is kimosták azt a kis vért. Kissé bágyadtan, fehér képpel, de azért vidáman érdeklődött a bajor kappanok íze iránt.

A párviadal első két orvosa is lerakta már az okuláréját, és a műszertokból hegedűt vett elő. Magyar cigányok voltak. Borbereky annyira bizonyos volt a dolgában, hogy más orvosokról nem is gondoskodott.

Későn este vetődtek haza.

Kati azzal fogadta őket, hogy délután a telegram-kihordó járt ott.

- Tessék.

- Tyű, kutyateremtette! - kapott a homlokához Csaba - erről meg is feledkeztem!

A telegram csak ennyi volt: