TÓTH ANITA 2019.07.26 17:44 Frissítve: 2019.07.27 18:01
Bis morgen! – elhunyt kollégánkra, Simon Józsefre emlékezünk
Hatvannégy éves korában autóbalesetben elhunyt kollégánk, Simon József, aki 1987 júliusa óta volt lapunk munkatársa, majd rovatvezetője, szerkesztője, az utóbbi évtizedekben kézilabda-szakírója. Simon Józsefet a Nemzeti Sport saját halottjának tekinti.
Basszus, Simi, fogalmam sincs, hogy kell leadni egy halálhírt. Pedig jól megtanítottad annak idején, van már vagy 25 éve, most mégsem megy, mert ha leírom, tudom, hogy igaz lesz, meg fog jelenni az újságban, és kézzelfogható, papírszagú valósággá válik.
Az, hogy meghaltál...
Pedig ez baromság, te is tudod, hiszen nélküled akkor hogy lesz holnap újság?!
„Kézcsók a hölgyeknek, jó napot a nagy farkú és kevésbé nagy farkú uraknak, és magának is XY úr...” Amikor először hallottam ezt tőled, még alig múltam tizennyolc, és nem mertem röhögni, azt gondoltam, ez nagyon fura szerkesztőség, itt rettentő csúnyán beszélnek egymással az emberek, és atlétatrikóban jönnek dolgozni, mögöttük felakasztva a vasalt ing meg a hosszú nadrág, ha hirtelen valami előkelő helyre kellene menni, ezek talán még itt is laknak...
A Visegrádi utcában történt, az írógépek után akkoriban vezették be a „számológépeket”, ahogy te nevezted, és még mennyi minden jött utána... Már nem kellett a „nagymedvével” levilágítani az újságoldalakat, hanem fénykábelen küldtük a nyomdába, aztán elköltöztünk, a Pocok presszót is magunk mögött hagyva, megint elköltöztünk, és megint – de a szeretett öreg Golfod jött veled, illetve hozott téged mindenhová, pedig akkor már vagy húsz éve nagykorúvá vált, lassan megérett a nyugdíjra is.
De te nem eresztetted. Mint ahogy a klasszikus értékeket sem.
Régi vágású, békebeli újságíró voltál, a telefonkönyved évekig az én hajgumimmal volt átkötve, azután meg valaki máséval, míg szét nem hullott atomjaira. De még mindig megbízhatóbb volt, mint a telefonod, amelyet egy váratlan pillanatban elloptak, és akkor hívtad a „csavarhúzósokat”, a rendszergazdákat, hogy varázsoljanak valamit, mert te egyesével be nem írod azt a több ezer számot megint ebbe az új NASA-űrközpontba (okos telefon – á la Simi). És mindenki tette, amit kellett. Mert olyan viccesen tudtad kérni, hogy arra nemigen lehetett nemet mondani.
Fiatalabb korodban nagy hóhányó lehettél (ezt csak hallottam, de beleillik a képbe), és azóta is mindenkit kenyérre kentél. Cserébe viszont nem lehetett tőled lehetetlent kérni. Felhívtál bárkit, lehetett a világ túlsó felén, tán még a Holdon is. Világsztár átlövő, klasszis edző vagy sportvezető, nem számított. Ha nem volt otthon, megcsörgetted a szomszédját Dániában, vagy a barátnőjét, az ivócimboráját. Sokat vicceltünk azzal, hogy hamarabb tudtad, kit hívtak be a válogatottba, mint a szövetségi kapitány, aki összerakta a keretet.
Gyűltek a cikkek a spirálfüzetekbe, hiszen mindet kivágtad és beragasztottad, mert ki a fene bízik az internetes archívumban?! Gyűltek az élmények, emlékek – nőtt a tisztelet.
Amikor a BL négyes döntőjében besétáltál a pálya közepére az elmaradhatatlan papucsodban, a szemem sem rebbent. Mint ahogy akkor sem, amikor odament hozzád Nagy László, a válladra tette a kezét, és magasról téve arra, hogy ki mindenki várja, leadta neked a nyilatkozatát.
Valamelyik este, vacsoraidőben odajöttél: „Megint legelsz, kislányom? Akkor nem mondom meg, mi van otthon, Simonéknál... Rakott krumpli, finom házi kolbásszal, meg sok tejföllel”– úgy tudtál a kajáról beszélni, hogy attól megkordult az ember gyomra.
Aztán visszamentél a gépedhez, beleittál az Ozujsko sörösüvegbe (amibe a „kútról” hoztad a vizet) felhívtál valakit valamilyen nyelven, horvátul, szerbül, németül, angolul, és az utóbbi időben már egyre többször spanyolul is, hiszen megjelent a hazai kézilabdázásban is a spanyol iskola – úgyhogy te megtanultál konyhanyelven spanyolul. Majd amikor a ki tudja, hányadik cikkedet vetted fel a ki tudja, hány hét múlva megjelenő újságba, elzártad a „számológépedet” – és hazaindultál.
„Bis morgenek a finom uraknak, és kézcsók a hölgyeknek!” – mondtad a magad sajátos szóhasználatával, és a komplett irodádat magadra aggatva távoztál.
Bis morgen, Simikém!
Bárcsak úgy lenne!
Menni és maradni – Csinta Samu publicisztikája
Egy-egy haláleset mindig és óhatatlanul szembesítésre készteti a hátramaradót. Hogyan él, hogyan közlekedik, miként engedi szabadon jobbik énjét, illetve démonait, milyen mértékben hagyja megszólalni a benne rejlő hálás embert, képes-e elengedni vélt vagy valós sérelmeit. A tragikus hír hallatán néhány percre, talán órára kötelezőnek érezzük életünk bűnösen gyors ritmusának fékezését, a mellettünk élő felé fordulás halaszthatatlanságát, mert olyan rövid az élet, ugyebár. Aztán csak nagyon kevesekben marad meg másnap-harmadnap is az érzés, az adrenalin elpárolog, egészen addig, míg újra hasonló gondolatokat nem szül a menetrendszerűen érkező következő dráma.
A nemrég elhunyt kolléga, Simon József emléke nyilván sokáig él még közöttünk, sokkal súlyosabb formátum volt ő annál, mintsem rövid időn belül helyettesíthető legyen. Ha volna rá mód, vissza kellene vonultatni tudását, tapasztalatát, a sportéletbe való beágyazottságát, mint egy mezt, amelynek viselésére immár senki sem méltó, generációkon át aligha születik olyan ember, aki a nagy előd nyomdokaiba képes lépni. Egy újságíró esetében ez persze nem kivitelezhető, legfeljebb egy, kizárólag az eltávozott nevéhez kötődő rovatot lehetne „visszavonultatni”, esetleg ideiglenesen szüneteltetni a megjelentetését. Persze hosszú út vezet odáig, hogy az ember hiányozni kezdjen egy bizonyos közegből, nem elég hozzá a puszta megöregedés, bár kétségtelenül szükséges előfeltétele.
A sportújságíró többféleképpen jelenhet meg a porondon. Az egyik módszerről lassan már csak legendaként beszélhetünk, de úgy mindenképpen. Nevezetesen arról, amikor az ifjonc – vagy az életét a sportújságírásra feltevő „őrült” – akár éveken át kész naponta leszaladni tíz deka párizsiért a nagy hatalmú szerkesztő úrnak. Ma már ez nem trendi, hiszen vannak emberi jogok, valamint új étkezési szokások, amelyekbe már nem fér bele a párizsi fogyasztása, legfeljebb titokban, a bolt sarka mögött papírból, gyorsan utánafalva a zsömlét.
Ezzel párhuzamosan a tanonc hosszasan vár, míg önálló feladattal bízzák meg, addig idősebb kollégák veretes mondásain és kiirthatatlan rutinhibáin nevelődik. Jelentős előrelépésnek számít a sportági szakértő oldalán megjelenni az élet sűrűjében, kezdetben a magas régiók áhítatos, de néma szemlélőjeként, aztán fokozatosan az is kiderülhet róla, hogy a köszönésen túl beszélni is tud, sőt, feljegyezni is, amit a zuhany alól érkező játékos vagy a sokadik cigarettáját szívó edző mond azon melegében.
Töretlen karrierív esetén aztán lassan elérkezik a pillanat, amikor egyedül mehet ki a mérkőzésre, és telefonon tíz sorban beszámolhat az eredményről, a legfontosabb statisztikai elemekről, s mivel ekkor már régen meghaladta a megadott terjedelmet, a meccs alatt hosszasan érlelt önálló mondat közreadását elteheti a következő alkalomra. Így jut el odáig, hogy évtized múltán már kötelező szereplője az eseményeknek, akinek az érkezése előtt semmi sem kezdődhet el, s ha futó nátha miatt netán hiányzik valahonnan, a teljes sportági társadalom kíván neki mihamarabbi felépülést.
Mert amit ő tud, nem tudja senki, vagy nem úgy, nem annyira hamar. Éveken át bizonyította, hogy érti, mi történik a színfalak mögött, sőt, a játékot is érti, megbízható őrzője minden sérelemnek, játékoskifakadásnak, jelentős üzenetet hordozó, bizalmasnak álcázott közlésnek. Ezért aztán mindent megtud, megérez, az üzeneteket megbízható módon célba juttatja, s ha netán mégsem, az is csak őt erősíti, annak az embernek az arculatát építve, akinek véleménye van, értékítélete, nem puszta játéka mindenféle szélnek.
Ehhez azonban amolyan klasszikus szerkesztőségi struktúra is szükséges, ahol korábban a szerkesztő maga is megjárta a hadak útját, ahol az olvasószerkesztő – mint például a megboldogult Pesti Hírlapnál a szép emlékű Lázár Ervin bácsi – olyan szaktekintélyt képvisel, aki előtt nagyon keveset illik hibázni. Sőt, ahol a korrektor nem tétovázik az Akadémia illetékes szakértőjével konzultálni a mozgószabály egyik-másik kivételes esetének alkalmazásáról. Ma, a video-újságírás korában már idejétmúlt, poros dolgok ezek, csakhogy a szakmai háttérbiztonságnak éppen azok a pillérei tűnnek el vele, amelyeken felnőhet a szakújságíró. Az ifjú kollégák arra érdemes részétől eleve elnézést kérve: az a zsurnaliszta, aki évet évre rakva, diadalon és kudarcon edződve válik szerves részévé a világnak, amely értelmet és célt adott az életének.
Aztán meg a halálának. Mert tegye fel a kezét, aki még soha nem képzelte el, mit szeretne, hogy elhangozzék majdani búcsúztatásán. Hiszen életünknek az is célja, hogy közben megkezdjük saját emlékünk építését. Mert miközben a végállomást többnyire nagyon távolinak szeretnénk, az elismeréseket még ma kívánjuk begyűjteni.
A világ legismertebb írónőjének számító J. K. Rowling, a Harry Potter-sorozat mindent besöprő szerzője felnőtteknek szánt regénye, az Átmeneti üresedés bemutatása előtt azt mondta, akkor sem lesz kétségbeesve, ha elmarad az eget verő siker. Mindössze elégedett olvasókat remél, mint bármelyik író. „Legfeljebb nem ünneplek akkorát, szépen hazamegyek és írok egy új könyvet” – tette hozzá. A mű már azzal is elnyerte létjogosultságát, hogy a felszabadulást jelenti a Harry Potter alól, folytatta bizalmasan. Még akkor is, ha a Harry Potter-regényfolyam hét kötete nemcsak rajongók millióival, hanem dollár- és fontmilliókkal is megajándékozta.
Így is lehet, bár ez csak keveseknek sikerül. A többségnek meg kell halnia ahhoz, hogy kiderüljön, mennyien tisztelik, szeretik, sőt, elismerik, tartják betölthetetlennek az eltűnése nyomán keletkező űrt. Olyan műfajban, amelynek képviselői napi rendszerességgel, hivatásszerűen gyakorolják az önfeltárulkozást. Akik munkájának minden nyoma azonnal a nyilvánosságtörténelem részévé válik, és a hibák legfeljebb a lapok online változatában korrigálhatók. Ennek a helyzetnek minden elviselhetetlen szépségével és árnyoldalaival. Amelyekhez a szurkolói indulatok is bőven odasorolhatók, hiszen nem egy példa akadt már, amikor a hasonló elégedetlenségek nem rekedtek meg az életveszélyes fenyegetéseknél.
Neki már könnyű, megpihent, hangzik legtöbbször a könnyelműen eleresztett közhely, nekünk, hátramaradóknak a nehezebb. Mert egy haláleset – egy kollégáé különösen – mindig szembesítésre késztet, még ha leginkább az emberi önzés táplálja is. Ilyenkor meghatódott, ugyanakkor meghatónak szánt sorokat írunk, kötelezőnek érezzük, hogy nyilvánosan elköszönjünk. Miközben a felidézett történetek szereplői legalább felerészben mi vagyunk, kortársai egy embernek, aki pályája végéhez ért. A család, a hozzátartozók fájdalmán túl ilyenkor a szakma is kétségtelenül szegényebbé válik, és mi is, akik életének eddig részese volt az eltávozott. Ezzel a szegénységgel kellene kezdeni valamit.
A már említett regényben J. K. Rowling sejteni engedi, miszerint alkotás közben jelentősen foglalkoztatta, milyen függéseket és függőségeket tűrünk el annak érdekében, hogy társadalmi szerepeinket eljátszhassuk. Mert titokban sokkal abszurdabbak vagyunk, mint amilyennek mutatjuk magunkat.
Isten vele, Isten velünk…
|
