Délután háromkor meg is érkezett Ó Péter. Másodmagával jött be az autón, egy drapp-szín felöltős, cilinderes fiatalemberrel. De csak eltöffögött a ház előtt.

Távolabb állt meg, a Városi közfürdő előtt. Ott a cilinderes úr leszállott. Néhány szót váltott Ó Péterrel, és bement a fürdőbe. Bizonyára idegen, mert kofferrel érkezett. A fürdő külső épülete vendégfogadó. Tehát oda száll.

Ó Péter visszakanyarodott az autón, és megint csak eltöffögött a ház előtt. Odább valamivel stoppolt, ahol Bogárék laknak. Ott kiszállt, és bement a házba.

Az autó üresen tért vissza a fürdő elé. A sofőr leszállt, és egy arra haladó iparosféle asszonyt állított meg. Az asszony összébb vonta a nyakán fekete nagykendőjét, mert az utcán hideg szél fújdogált. Az ég is felhős volt és borult.

Mindezt Ida az ablakból látta.

Ha az apja telegramjában nem lett volna: otthon találjalak - kiment volna az apja elé a vasúti állomásra. De hát mért nem jött az apja egyenesen? Ha olyan sürgős volt, hogy otthon találja. Mért ment előbb Nórához?

Állt az ablakban, és nézett. A klastromi ruhája volt rajta, s a kezében a Házassági jogról című könyv. Arcának halványságából nyugodt két szeme a szokottnál is erősebben feketéllt.

Negyedóra múlva Ó Péter kilükkent Nóráék házából, és sietve lépkedett haza.

Ida fenn az ajtóban várta. Az apa arca mogorva volt.

Se nem üdvözölte a leányát, se meg nem csókolta.

- Öltözz az új ruhádba - mondta ridegen -, és várj a szalonban.

A maga szobájába ment.

Ida fölvette a fekete ruháját. A haját szimplán hátrafésülte, mint a klastrom utóbbi idején. Beült a szalonba.

Az ebédlő ajtaja nyitva volt: hallotta, hogy az irodában beszélgetnek. De jobban csak az apa hangja hallatszik: teljesen üzleti hideg beszéd. A másik hang idegen férfihang. A szavakat nem értette, de nem is fülelte.

- Valami borvétel - vélte -, hálistennek, legalább félretolódik a fejében Nóra panasza, nyávogása, nem lesz annyira ingerült reám. És ha hozzájuk kényszerít, ez a fekete ruha éppen illő lesz a jelenethez: temetési toalett.

Fölkelt, s az ablakhoz állt.

A nyugovásra hajló nap besütött a szalon udvari két ablakán. Olyankor le szokta Ida ereszteni a kárpitot, hogy a bútorok zöld színét a nap ne fakítsa. De akkor nem gondolt reá. Csak állt az utcai ablaknál, és bámult a háztetőkre.

De nem állt ott egy miatyánk-hosszat, az iroda ajtaja megnyílt. Az apja tekintett be:

- Itt vagy?

S egyben kitárta az ajtót.

- Tessék - mondta valakinek.

Az ajtóban egy fekete-redengotos fiatalember jelent meg, komoly, de jóképű, szőke fiatalember. A lépése, magatartása, mint valami polgári ruhába öltözött katonáé. A haja szőke, és minden hajaszála különálló, mint a kefe sörtéi.

A tekintete egyszerre Idára tapadt az idegennek.

Ida jobban csak az apját nézte kérdőn, várakozón. No, igen zord arc.

- Balogh Csaba úr - mondta hideg bemutató mozdulattal Ó Péter -, a férjed. Holnap délután esküdtök.

Sarkon fordult. Visszatért az irodájába.

A szavai oly nyersek, parancsolóak voltak, hogy ha mennykő csapott volna le a szalon közepére, Ida nem állhatott volna ott rettentebben, siketebben.

Csaba maga is elképedve, szinte káprázó szemmel állt a leány előtt.

Ida mozdulatlan márványszoborként meredt a gombig idegen úriemberre.

- Bocsánat - szólalt meg végre Csaba, szinte remegő ajkkal -, nem így gondoltam...

S elmosolyodva rázott a fején.

- Az ön édesatyja kissé különös ember... Véltem, hogy előbb csak bemutat...

Ida csak bámult rá, mint valami tengeri szörnyetegre, mely a habokból csap fel. Aztán mélyen behunyta a szemét. Leült, szinte leroskadt a karosszékbe. A feje lecsüggedt.

Csaba csak állt. Állt. Az arca már nyugodt volt. Széttekintett. Aztán megint csak a leányt szemlélte. Nézte nyugodt-csodálkozón, sajnálkozón. De némi megvetéssel is.

- Bocsánat - ismételte hideg-udvariasan -, nekem semmi részem édesatyja-urának kissé nyers kijelentésében. Nem közölte velem előzőleg a formát, amellyel bemutatott.

Ida mint valami haldokló emelte föl a fejét, s megvető-hidegen nézett Csabának a lábára, arcára.

- Hát nem azért jött?

- De azért jöttem.

Ida föltápászkodott, fölkelt.

- És azt véli, hogy én férjhez megyek? Így?! - Csabának elnyílt a szeme.

- Azt vélem-e? Hiszen hirdették. De bizonyára megvan a joga rá, hogy elutasítson.

- Megvan rá. Istentől.

- Eszerint elutasít.

- El!

És a szemébe nézett Csabának keményen, hogy mondta:

- El!

Csaba azonban csak állt, mintha kővé vált volna. Állt, és bámult a méltóságosan komoly és sápadt leányra.

- Engedje meg, de mégis megmondhatná talán, hogy mi a kifogása ellenem?

- Maga a cselekedet! Nem tudom, kicsoda, micsoda. És nem is érdekel tudnom.

Ezt mondva büszkén és dacosan nézett Csabára. Mintha egyben azt is kérdezné, hogy mért nem megy már.

Csaba vagy hármat pillantott egymás után. Még mindig ott állt.

- Bocsánat - mondta végre -, de ez nem az én mulasztásom. Édesatyjának illett volna talán némi ajánló szócskával is megmondania, hogy újságíró vagyok, s hogy olyan családból származom, amelynek tagjai előtt csak nyílni szoktak az ajtók, nem pedig becsukódni. Vagy legalább annyit mondott volna: Fegyházban nem ült.

- És mégis így házasodik? - Csaba fölvetette a fejét:

- És maga így megy férjhez?

S lesiklott a szeme a leány cipőjére, s vissza az arcára. Ida sápadt volt. Leült. A feje ismét a tenyerébe kókadt. Künn egy kocsi dörgött el az ablakuk alatt, és csakhamar elhalkult a zaja. A szoba ismét csendes volt, mint a kripta. Ida bágyadt mozdulattal intett a székre.

Csaba leült.

S ültek hallgatva. Csaba a leányt csodálva, a leány a tenyerébe hajtott fejjel.

Az óra ketyegése hallatszott csupán a szalonban.

Ida mozdult meg végre. Fölemelte az arcát, ahogy kínpadon ülő nézhet, hogy mi vár még reá. Csaba ült egyenes derékban, nyugodtan, elszántan, a szeme mindig a leány arcán.

Ida megszólalt, mint ahogy szigorú vizsgálóbíró kérdez:

- Milyen vallású ön?

- Amilyen ön.

- Eszerint tudja: hogyan történik az esketés?

- Tudom.

- És rámondja, hogy szeret?

- Miért ne? Minden keresztény vallásnak főparancsolata, hogy szeressek minden embert.

- A pap nem úgy érti.

- Az az ő ügye, hogy mit, hogyan ért.

Ida csak nézett, ahogy gonosztevőre néz a vizsgálóbíró: hideg utálattal.

- Nekem is ügyem - szólt aztán férfiasan. - És arra gondoltak-e atyámmal, hogy az első kérdés ez: Kényszerített-e téged valaki?...

- Az a második kérdés.

- Jó, hát második: Kényszerített-e téged valaki akár szóval, akár cselekedettel?

- Ha önnek egyéb aggodalmai nincsenek: ezt az aggodalmát könnyen eloszlathatom.

- Könnyen?

- Nem megyünk oltár elé: csak a polgári házasság szerint kelünk egybe.

Ida összevont szemöldökkel nézett maga elé. Csaba hallgatott.

Behallatszott hozzájuk, hogy Ó Péter fel és alá jár a szobájában, hogy egyszer megáll, mintha leülne, de megint csak járkál tovább.

Végre Ida fölemelte a fejét:

- Tisztességes úriember ön? - Csaba fölkelt, és fölvetette a fejét.

- Ezt a kérdést még senki se merte hozzám intézni, gyalog. Mondtam, hogy nem ültem Illaván. Még csak vádolva se voltam soha. A munkámból élek. Senkinek nem tartozom se pénzével, se becsületével.

Ida is fölkelt.

- Egy órai gondolkodásra kérek időt - mondta fájdalmasfehér arccal -, egy órát csak adnak. Halálra ítéltnek is adnak.

Annak három napot adnak. Csaba meghajolt.

- Maradhat itten - rendelkezett Ida. S a szobájába távozott.

Hallatszott, ahogy föl és alá jár, meg-megáll. Hallatszott, ahogy fohászkodik, mintha lelke szakadna. Hallatszott, hogy egy könyvnek a leveleit forgatja sebesen.

Ó Péter bedugta a fejét:

- Hol a leány?

Csaba intett, hogy a szobában.

Ó Péter látta Csaba arcán, hogy várakozó, tehát a leány nem szegült ellent egy toppra.

Beljebb lépett, és elővonta a szivartárcáját:

- Gyújtson rá, kedves öcsém.

Csaba komoly arccal intett tagadón. Az ő arca is olyan volt, mint aki a vádlottak padján ül, míg a bírák bent a szobában, a fején tanácskoznak. Ó Péter visszavonult.

Félóra se telt belé. Ida kilépett.

Az arca olyan volt, mint a vérpadra lépő Stuart Máriáé. Csaba fölkelt.

- Hozzámegyek önhöz - kezdte a leány szimplán -, de bizonyára rendjén valónak érzi, hogy a polgári házasság mellett külön szerződésünk legyen. A polgári házasság is csak szerződés.

Csaba meghajolt:

- Előre kijelentem, alája írok.

- Köszönöm. Külön szerződésünk első pontja: A polgári esküvő engem csak a világ előtt köt önhöz.

- Elfogadom.

- Írja fel.

- Fölösleges.

- Második: Akkor válok el öntől, amikor akarok.

- Elfogadom.

- Írja fel, kérem.

- Merőben fölösleges. Mint ahogy az Ön nevét felírnom fölösleges, vagy az atyja nevét.

- Magunk között ön kisasszonynak szólít.

- Szívesen, kisasszony.

- Mások előtt szólíthat, ahogy akar.

- Ahogy megengedi.

- És nekem még csak a kezemet se próbálja megérinteni, soha!

S fenyegetően nézett Csabára. Csaba meghajolt.

- Ahogy akarja, kisasszony.

- Mindez óráig idegenek voltunk egymással. Ezután is idegenek maradunk.

- Értem.

- Teljesen idegenek.

- Teljesen idegenek. Értem.

- Becsületszavára ígéri?

- Becsületszavamra.

Ida behunyta a szemét, mint a regebeli Lukrécia, mikor tőrt döfött a mellébe. Így álltak percekig.

Végre Ida fölemelte az arcát.

- Akkor hát jelentheti atyámnak, hogy a parancsát teljesítem. - Csaba azonban nem mozdult.

- Kisasszony - szólott nyugodtan -, engedje meg, hogy én is mondjak valamit.

- Tessék.

- Az a nő, aki apróhirdetések útján keres házasságot, már ezzel a cselekedetével dokumentálja, hogy nem boldogságot keres, hanem csak férjet. Nem titkolhatom, hogy meghat az ön egyenessége: ön még csak férjet se kíván. Csupán színleg, a világ előtt. Addig, míg a sajkáját az én hajómtól el nem oldozhatja. Hát én az ígéreteimen felül ígérem még, hogy ameddig mellettem marad, nyugodt és csendes lesz az élete folyása. Cselekedeteiben nem korlátozom. Magányosságában nem háborgatom. Azt azonban nem szabad felednie, hogy ameddig a nevemet viseli...

Ida válla megrendült.

- Mire gondol ön?!

- Arra, amire ön gondolt, hogy megrendült. Láthatja, hogy éppoly egyenesen szólok, mint ön, kisasszony. Nekem is természetem. És még valami: én nevet adok önnek és tisztességes helyet a társadalomban; ön viszont a móringját hozza a házasságba. Az ön móringja 300 ezer korona. Annak a harmadát Ó Péter úr azonnal folyósítja, kétharmadát pedig egy év múlván. Én ezt a pénzt nem tekintem a magam pénzének. Egy évig-meddig azonban én kezelem. Arra az évre azért van szükség, mert árnyékot vetne a nevemre, ha a feleségem - már a világ előtt feleségem - tőlem mindjárt az egybekelés után elválna.

Ida behunyt szemmel állott. Nem felelt.

Csaba még várt kissé, aztán Ó Péter ajtajához lépkedett. Kopogtatott.

- Végeztünk, Ó Péter úr. Megegyeztünk a kisasszonnyal. - Ó Péter szinte derült arccal, de csodálkozó szemmel lépett a szalonba.

- Csupán annyi volt a kisasszony ellenvetése - folytatta Csaba üzletiesen -, hogy templomban nem óhajtja folytatni az egybekelés ceremóniáját. Én ezt készséggel elfogadtam.

Ó Péter vállat vont:

- Ahogy tetszik. Azonban nekem is van némi mondanivalóm. A leányom teljesen az anyja természete: magafejű, csökönyös, zabolát nem tűrő, de viszont nem is az ordináré nők fajtájából való. Ezzel a bajocskával számolnia kell, öcsém. Vélem azonban, hogy egy év elég idő arra minden házaspárnak, hogy egymást megismerje. Az év leteltével én nem kétszázezer koronát adok, hanem ötszázezret. A leánynak az anyai örökségét az egybekeléssel, a magam apai adományát egy év múlva. Ezt a summát még a héten deponálom egy pesti közjegyzőnél. De csak úgy vehetik fel, ha igazoló írásokat mutatnak elő, hogy a mostantól számítandó egy év folyamán mindig együtt laktak. Halálom után persze teljes a joga a leányomnak a hagyatékomra.

Csaba nem felelt, csak nézett egykedvűen, mint aki olyasmit hall, ami nem őt illeti.

Ó Péter a leányához fordult:

- Van valami megjegyzésed vagy kívánságod? Teljesítem.

- Csak annyi - felelte Ida a szemét a szőnyegre fordítva -, hogy ebben a ruhámban mehessek a házasságkötésre, s hogy koszorút ne kelljen a fejemre tennem. Nem szeretem a parádét. És még csak annyi, hogy a hivatalos helyiségből egyenesen anyám sírjához kísérjen el a férjem. Mikor a házból távozom, illő talán, hogy anyámtól elbúcsúzzak.

Szakadt az eső, és még hidegebb tavaszi szél mosta az ég vizével az utcákat. A násznép elfért egyetlen autóban: a menyasszony, a vőlegény, az apa és Bogár könyvelő, az egyik tanú. A másik tanú is a kocsin ült, csakhogy elöl: a sofőr.

Annyi figyelmet nem keltett az egybekelés, mint amennyit egy pár csirke eladása keltett volna a városháza előtt. Pedig hát maga a polgármester öltötte fel a nemzetiszínes nagyszalagot, s feszített atillás ünnepi magyarban a házasságok asztalánál. Annál szembeötlőbb volt a menyasszony és a násznép köznapi dísztelensége. Redengot csak a vőlegényen és az apán. Bogár csak a bolti, fekete zekéjében, a sofőr meg csak úgy bőrkabátosan, ahogy a bakon szokott ülni. Maga a menyasszony még a felsőkabátját se vetette le, csupán hogy egy kis csokor gyöngyvirág fehérlett a kezében. A vőlegény ugyan nagy csokrot küldött reggel - hotelból, ahol hált és ahol este csupán Ó Péter társaságában vacsorázott -, de Ida csak egynéhány szálat vett ki abból, s a maguk kertje virágaiból cérnázott hozzá néhány zöld levelecskét. Csak olyanféle csokor volt, aminőt vasúti állomásokon garasért árulnak a gyerekek.

Egykedvűen mondta mind a kettő az igent, mire a polgármester házastársaknak nyilvánította őket.

A polgármester aztán megköszörülte a torkát, s beszédbe fogott.

- Nekem is ünnepem - szavalta paposan -, hogy egy régi jó barátom leányának a kezét tehettem egy derék magyar ifjú kezébe szívük örök frigyének jeléül. Szerelmük, mely egy klastrom tiszta levegőjében csírázott ki évekkel ezelőtt - folytatta Csaba nagy elbámulására -, házasságra érlelte végre fehér virágát. S bizonyára nemcsak ők lehetnek boldogok, hanem városunk jeles polgára, az apa is, aki örvendező lélekkel bocsátja szárnyára házának egyetlen galambját. Legyenek boldogok a fészekben, amelyet maguknak raknak egy hosszú életen által, mindvégig boldogok, mint ebben az órában, amidőn elérték álmaik főóhajtását, s teljesüljön szívük mindazon reménye, amellyel egybekeltek.

Ida eleinte csak nézett rá, mint ahogy olyan papra nézünk, aki idegen nyelven prédikál. A végén gúnyos-fájdalmas hullámka vonaglott át az ajkán.

Miket hazudott Ó Péter a polgármesternek? S hogy intézte el az ünnepi ebéd elmaradását? Arról Csaba sohase tudott meg semmit.

A zuhogó esőben kihajtott a gépkocsi a temetőbe.

Ida megölelte és megcsókolta az anyja hideg és vizes kőkeresztjét. Csaba tartotta fölötte addig az esernyőt. Az apa is ott állt. Unatkozó szemmel nézett az esernyője alól a sírra.

Ida letette aztán a csokrát az azaleája mellé. Egy szál füvet szakított a kereszt mögül, s Csabához fordult:

- Mehetünk - mondta könnyes szemmel. Egyenesen az állomásra hajtottak.

Panni már várta őket a peronon az egyetlen kofferrel - egy nagy sárga bőrkofferrel -, amelybe Idának minden ruhája és fehérneműje belefért.

- Megírom majd, Panni, hogy mikor jöhetsz Pestre - mondta Ida.

És megcsókolta a leányt.

Az apa csak akkor szólalt meg. A vejének szólt:

- Hova utaztok?

Csaba kérdően nézett Idára. Ida vállat vont.

- Velencébe - vélte Ó Péter. - De hát itt nem adnak jegyet, csak Pestig.

- Velencébe már nem járnak úri nászutasok - hárította el Csaba a szívességet -, különben ahogy Ida akarja.

Ida a vásári ökörre gondolt, a szelíd szemű ökörre, amely ott állt kötélen. Mit mondott volna az erre a kérdésre:

- Hova utazol?

A vonat dörögve érkezett. Ida megcsókolta az apja kezét. Érzéstelenül. Az apja is Ida arcát. Érzéstelenül. Aztán felszálltak az elsőosztályú kocsiba.

És Ida nem nézett ki az ablakon, hogy még a szemével is búcsúzzon az apjától.

Csak ketten ültek a kupéban - Ida az ablaknál, Csaba a másik sarokban az ajtónál. Az apja bérelt szakaszjeggyel biztosította nekik az ismerkedésre való alkalmat.

Ültek, és nem szóltak semmit.

Az eső verte a vonat ablakát. Ida érdeklődéssel szemlélte, hogyan futnak le egyre-másra a vízpatakocskák az ablaktáblán - mint a könnyek az emberi arcon.

Aztán a kofferjára tekintett. Fölkelt, és fölhágott az ülővánkosra.

- Kivenne valamit? - figyelmeskedett Csaba - hát mért nem szól?

Ida megütközve nézett reá:

- Hogy szólhatnék egy idegennek?

S valóban úgy nézett Csabára, mintha abban a percben látná először.

- Becsületszó biztosít engem arról - folytatta szigorúan -, hogy magunk között idegenek vagyunk.

- Nem felejtettem el, kisasszony - felelte nyugodtan Csaba -, de idegen is készséggel teljesít idegen hölgynek efféle apró szívességet.

A koffert már akkor le is emelte, Ida elé állította, hogy kivehesse belőle, amit akar. Diszkréten fordult el, míg Ida kivett a kofferből egy könyvet, s a koffert megint bezárta.

- Köszönöm.

Csaba visszaemelte a koffert.

Ida olvasásba fogott. De alighogy belekezdett, odaszólt félvállról:

- Ha tetszik, rágyújthat.

Csaba szintén csak vállról felelt:

- Köszönöm. Idegen hölgy jelenlétében nem szoktam.

- Ha azonban szokott dohányozni, idegen hölgy jelenlétében is teheti, ha előbb megkérdezi, hogy nem kellemetlen-e neki.

- Tudom. De meg szoktam várni, hogy talán a hölgy gyújt rá előbb.

- Én nem vagyok afféle modern hölgy. Különben, hát be van mutatva: nem túlsóparti idegen. Nem úgy értettem az idegenséget, hogy eljárjunk egymás mellett, mint két automata. Hiszen együtt kell laknunk, és talán étkeznünk is. Én csak a bizalmaskodásra értettem, hogy kíméljen meg tőle, ha magunk vagyunk.

- Attól ne tartson, kisasszony.

- És a koffer leemelésekor is csak azért vetettem emlékezetébe az idegen szót.

- Fölösleges volt, kisasszony: amit egyszer megígértem, állom.

- Köszönöm szíves megnyugtató nyilatkozatát. De félbeszakított: az volt még a mondanivalóm az együtt-étkezünk után, hogy a világ előtt azonban eltűröm minden olyan bizalmaskodását, amellyel művelt körökben a házastársak egymás iránt viselkednek. Én sem felejtettem el, hogy ezzel az ön nevének tartozom.

- Hálás köszönet.

Csaba ezt olyan hideg-udvarias bókolással mondta, ahogy valaki más idegen hölgynek is bókolt volna. Aztán szivarra gyújtott, és keresztbe vetette a lábát. Kimélázott a kocsi folyosójára.

Ida olvasott.

Utasok jöttek-mentek, haladtak el a fülkéjük előtt, különösen a vonat megállásakor. Némelyik bekandított a fülkébe, s ha férfi volt, rátapadt a szeme Idára. Egy fiatalembernek szinte megfordult a feje a tengelye körül, úgy rátapadt.

Az egyik állomáson újságok címét kiabálták. Csaba kiszállt, és vett egyet. Ő az újságot olvasta aztán, Ida a könyvét oly nyugodtan, mintha a szobájában ülne.

Mikor Csaba végigolvasta az újságot, lebocsátotta az ölébe.

- Bocsánat, hogy zavarom, kisasszony - szólalt meg -, félóra múlván Pestre érünk. Közölnöm kell önnel, hogy az én lakásom csak egyszobás legénylakás.

Ida szeme rányílt.

- Csak nem gondolja tán, hogy...

- Éppen erről szólnék. Melyik hotelbe vigyem?

- Nem ismerem egyiket se.

- Sose szállt hotelbe itten?

- Soha. Se itt, se másutt. Tudja talán, hogy klastromban laktam.

- Mondta az édesatyja, kisasszony, de nem hittem teljesen. Tehát soha életében nem fordult meg hotelben?

- Nem. Majd eligazodok.

- Semmi gondja nem lesz vele: én bérlem a szobát, kétágyasat persze, kettőnk nevére. Én aztán a magam régi lakásába térek.

- De hát mit mond atyám, ha Pestre jön, és azt látja, hogy kétfelé lakunk?

- Csak egynéhány napig. Némi ügyeim várnak elintézésre. Az újságnál is be kell jelentenem, hogy otthagytam őket. A rokonaim is...

- Remélem, nem mutat be a rokonainak!

- Nem is volt szándékom. De három napra el kell utaznom hozzájuk.

- De hát hogy leszek én a világ előtt, hogy egymagam...

- Csak a három napra gondoltam. Azontúl nappal mindig együtt lát bennünket a világ. Együtt reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk.

- Én azt gondoltam, hogy lakásunk lesz négy-ötszobás, és cselédségünk.

- Lesz. Csak mondom: arra a három napra. Vagy fél egyedül?

- Félni nem félek. Senki emberfiától nem félek. Csak mégis az a tájékozatlanság... Hiszen alig két hónapja, hogy a klastromból kicsöppentem.

- Csak két hónapja?

- Alig két hónapja.

- És hogy értsem azt, hogy kicsöppent?

Ida vállat vont:

- Kidobtak.

S tovább olvasta a könyvét.

Csaba a Metropolba vitte a feleségét.

Kétágyas szobát bérelt, s mindjárt nyúlt is a kalapjáért.

- Vacsorára majd érte jövök - mondta -, bemegyek a szerkesztőségbe. Hány órakor vacsorázzunk, kisasszony?

- Hétkor, ha nincs ellenére.

- Hétkor még nem lehet a fővárosban. Mondjuk: nyolckor.

Ida aggódva pillogott.

- Semmi pénz nincs nálam... egy fillér se.

- De hiszen nincs is kiadása - mosolyodott el Csaba. Azonban a mosolygás egyszerre elfagyott az ajkán. Elhalványult.

Vajon azt gondolja-e ez a nő, hogy a százezer koronával megugrik?

Kivette a tárcát a zsebéből. Ida elé tette az asztalra.

- Tessék - s az ajka szinte remegett -, vegyen belőle, amennyit óhajt.

S elfordult.

Végigment a szobán, hogy a sarka szinte lyukakat nyomott a padlóba.

Ida vállat vont:

- De hát minek, ha mondja, hogy nincs kiadásom?

Csaba még mindig halvány arccal tette zsebre a tárcáját, s hideg-udvarias bókkal elköszönt.

Vacsorára lementek az étterembe.

Csaba körülnézett. Nagy Ákost pillantotta meg, hogy ott ül a feleségével. Mind a kettő meleg ismerőse. Az asszony vagy tíz évvel idősebb Ákosnál, színpadon virult hölgy, még mindig csinoska, különösen esti világításban. Igaz, hogy jártas a púderek és arckrémek kezelésében, de hát ki-ki úgy kezeli a szépségét, ahogy neki tetszik. A bal szemfoga arannyal villog, ha mosolyog. Világos gesztenyeszín haja nappal vélhetőleg valamelyik fodrászkirakatnak az ékessége.

- Magatok vagytok-e? Vagy társaságot vártok?

- Csak magunk. Tessék.

Csaba kapott az alkalmon, hogy nem kell Idával külön unatkoznia.

- A feleségem - mutatta be -, Nagy Ákos barátom és kedves felesége.

- Feleséged? - lobbant meg Nagy Ákos. - Hát mióta vagy te házas?

- Régen: délután 2 óra óta. Most érkeztünk.

- Gra-tu-lá-lok! - örvendezett az asszony is. - No de ez igazán érdekes! Mi a neved, kedvesem? Az enyém Margit. Remélem: kellemes barátság kezdődik köztünk ettől a kedves perctől. Ülj ide mellém, belől. Ákos, engedd belől Idát.

A halat hozták Nagy Ákoséknak, egy tálacska kétkupacos majonézt. Az asszony maga elé vonta. Kivette az egyiket. Aztán, hogy utána a férje is vett, a maga tányérjáról áttette az egyik szép falatot.

Közben egyre csevegett.

- No és hogyan, hogy nem utaztok Idám egyenest tovább a nászúton?

Úgy ejtette ezt a szót: nászúton, mintha ananászt mondott volna vele.

- Az uramnak van itt némi elintézni valója - pillogott Ida.

- No, ezek mind egyformák, ezek a férfiak! Nem elintézhette volna a házassága előtt? Az én uram, mikor esküdtünk, újságot olvasott aznap reggel az ágyában, politikai beszédeket, és elfelejtette, hány óra. Hova utaztok?

- Münchenbe - felelte Csaba Ida helyett. Ida szeme megrebbent.

- Münchenbe - nyomta rá ő is -, Velence már nem komilfó.

- Igaz. Már csak szenzálok és krájzlerosok nászutaznak oda.

S közben az urát kínálta:

- Végy még, kedvesem, ebből a majonézból. Jó friss.

- Vedd ki te, angyalom.

- No, csak vedd ki, no.

- Deiszen - vélte Nagy Ákos, egy halszálkát piszkálva félre - Velence mindig Velence marad: az örök romantika városa. Utaznak krájzlerosok is, de lordok is. És éppen így, május elején a legkellemesebb. Csak ne csácsolj, Margit: ha mi is ma keltünk volna össze, egyebet se akarnál, csak Velencét.

- Nézd ezt a kezet! - bámult el Nagy Ákosné Ida kezét a csuklójánál megfogva és fölemelve - láttál valaha ilyen kezet?

- Valóban szép - bókolt rá Nagy Ákos -, ha a feleséged valami rút asszony volna, Csaba, mindjárt rámondanám: nem csodálom, hogy az ő kezét kérted meg. Ha csakugyan visszatérsz a szobrászatra, nem kell a várost beszaladgálnod modellért.

Csaba rápillogott Ida kezére.

- Hát nem emelgetett sajtárt - mondta tréfásan -, se nem kapált: most jött ki a klastromból.

- A klastromból? - csapta össze a kezét Nagy Ákosné - csak nem apáca voltál talán?

- Már majdcsaknem - mosolygott Ida -, ha Csaba nem ötlik elő...

Akkor nevezte először a keresztnevén az urát. El is pirult kissé.

Csevegtek, nevetgéltek. Ida is megvidámodott. De közben figyelgette is, hogy Ákosné hogyan viselkedik az ura iránt.

S ő is választott ki falatokat a maguk majonézéből. És ő is rakta keze szép hajlításával az ura tányérjára. Mikor aztán már csak egy kanálnyi maradt a tálban, ő is odakínálta Csabának.

- Vedd ki, kedvesem: nekem elég volt. No, csak vedd ki.

- Köszönöm, angyalom - játszotta Csaba is a házastársat.

Nagy Ákosné aranyfogának teljes előragyogásával nevetett:

- Milyen szemérmetesek még! Alig mernek egymásra nézni!

Vacsora után fölkísérte Csaba a feleségét a szobájába.

- Itt a villamosláng gyújtója. Itt a csengő...

- Köszönöm, iszen látom...

- Az ajtó bezárásáról bizonyára nem feledkezik meg. A cipőt ki szokták tenni, ha nincs több egynél.

- Van még egy pár.

- Holnap reggel eljövök nyolc-kilenc között. Együtt reggelizünk. Figyelmeztetem azonban, nehogy elsétáljon... Különben jobb is tán, ha most közlöm...

S megakadt. Gondolkodott. Borult szemmel pillogott maga elé.

- Leülhet, ha hosszú a közölnivalója - mondta Ida, ahogy valami bizonytalan hírt hozó idegennel szíveskedne, akit abban a percben lát először.

- Csak annyi - rázta a fejét Csaba állton maradva -, hogy nekem holnap tízkor el kell utaznom. Sajnálom, igen sajnálom, de fontos, vagy inkább sokmázsás családi ügy kényszerít reá. A vonaton jutott csak eszembe, hogy egy rongy faluban szállok ki, ahol nincsen hotel. Nem mehetne-e be három napra abba a klastromba? Vendégképpen.

- Nem.

- Vagy más női klastromba?

- A klastromokban csak apáca-vendégnek adnak szállást.

- Hát maradhat itt a hotelben három napra? Vagy van valami jó család ismerőse, amely vendégül látná? Megfizetjük, ha szegény. Megajándékozzuk, ha nem olyan.

Idának aggodalomtól táguldozott a szeme.

- Nincs senki ismerősöm - rebegte végre -, és tájékozatlan vagyok a világi élet útjain és forgóiban. De ha lehető az, hogy magányos nő meglegyen egy hotelszobában...

- Lehető. Mért ne volna lehető? A reggelijét felhozatja. Ebédre lemegy oda, ahol voltunk. Uzsonnára a másik terembe, az utcaiba. Van itt szemben egy cukrászbolt is... De hát nem, mégse hagyhatom itt.

És föl-alá járt a szobában, mintha a parkettet vizsgálná, hogy mi fából gyalulták.

- Itt hagyhat - mondta Ida.

- Nem. Mert maga az utcán lézeng... este is... Nem, nem, ez semmiképpen nem lehet!

S a székre roskadt. Gondba ráncolódott arccal könyökölt az asztalon, s nézett az asztal közepére.

Ida is lebocsátkozott a székre az asztalhoz, és szinte ijedten bámult Csabára.

Valóban az volt a szándéka, hogy sétálgat majd a városban: szemlélgeti az olyan kirakatokat is, amelyek előtt apácával nem időzhetett; megnézi a képzőművészeti múzeumot - oda se vitték el soha. A Városligetet is bejárja. Miért is ne járhatna ő is csakúgy az utcán, ahogy a főváros sok százezer lakója?

Nem értette Csabát.

- Nem, nem maradhat - rázta a fejét Csaba.

- De hát hova megy ön? - fakadt ki Ida - hogy ilyen sürgős...

- Az nem tartozik önre, kisasszony.

S a házaspár szeme oly hidegen állt egymáson néhány percre, hogy ha hőmérőt állítottak volna közéjük, jóval alól süllyedt volna a nullán.

- Az egyezségünk szerint - folytatta Csaba - idegenek vagyunk. Önnek férjhez kellett sietnie: nem tudom, miért...

- És önnek meg kellett házasodnia: nem kérdeztem: miért?

- Én se kérdeztem.

S néztek egymásra, hogy az asztal szinte megzúzmarásodott közöttük.

- Tehát egy évet együtt töltünk. Megígértem, hogy korrekt férj leszek. Ön is megígérte, hogy korrekt feleség lesz. Ajtó mögött idegenek vagyunk.

Ida pillogott, de azért nyugodtan, szinte üzleties komolysággal mentegetődzött:

- Szinte restellem, hogy túlléptem a vonalon a kérdésemmel: hova megy? De csak a szavakban hibáztam: azért kérdeztem, hogy... ne érezzen koloncnak engem...

- Hát pedig ez másképp meg nem oldható.

- Sajnálom.

- Kötelezi-e magát, hogy három napig... lehet, hogy négy napig is... nem mozdul ki a hotelból? Vagy velem jön, és keresek szállást önnek arra a néhány napra abban a faluban. A tanítónál vagy a jegyzőnél. Van ott talán vendéglő is.

- De hát ön is ott marad?

- Nem: én továbbmegyek. Az a falu csak vasúti állomás. Másik faluba megyek. Onnan meg negyedik faluba. - Ida feje lecsüggedt.

- És mért nem mehetek én is abba a faluba? Nem zavarnám, amennyire lehet... mondtam már...

- Ez megint nem tartozik önre.

- Hát akkor inkább itt maradok. Nem mozdulok ki a hotelból.

- Ígéri?

- Ígérem.

Csaba fölkelt. Meghajolt. Ment.

Az ajtókilincsnél azonban megállt, mintha megkövült volna a lába.

- Nem hagyhatom itt! Mégse hagyhatom itt!

- De én itt akarok maradni.

- Akar?

Ida pillogott.

- Bocsánat: csak az érzésemben volt az akarok. Tudom, hogy egy évig engedelmességre vagyok kötelezve a világ előtt. Tehát korrigáljunk: inkább itt maradnék.

- Nem maradhat - mondta röviden Csaba.

S bókolt, és távozott.

Csabának valóban nem volt szándéka, hogy Idát a házukba vigye. S nemcsak azért, hogy szeges korbácsok kerengtek a lelkében, korbácsok a sógorára. Egyáltalán nem érezte méltónak arra Idát, hogy Jolánnal összecsókoltassa. Hiszen Ida maga megvallotta, hogy kidobták. S milyen orcátlan nyugalommal! Mért dobták ki? - Mit érdekli őt? Olyasmiért bizonyára nem, hogy törvényszék elé kerülne valaha az ügy. A férj nevét nem szennyezi semmiféle klastromi kihágás.

Utaztak hát szótlanul, mint az előbbi napon.

Eső már nem esett. De a levegő hideg volt, szinte fagyot lehelő, s az ég borult. Ida a felsőkabátjába burkolódzva ült az ablaknál, és regényt olvasott. Csaba az ajtónál újságot - már amennyire az újságok hírei iránt érdeklődhetik, akinek harag és elkeseredés tombol a szívében.

A telegram előre elment, hogy a kocsi az állomásra jöjjön. Jolán bizonyosan otthon várja: nemcsak az idő rútsága miatt, hanem hogy a gyermekek is kötik. Aztán hát ebéddel is várja Jolán. Három órája. Töpörtős túrós csuszával - bőven rajta tejfel és töpörtő zsírja. (A fővárosi csusza csak hitvány karikatúrája annak. A sógor meg... az nemhogy eléje jönne az állomásra, hanem még a lába-nyomát is elviszi hazulról, hogy otthon ne találja.

Az első órában csak maguk ültek a fülkében. Ida az ablaknál, Csaba az ajtónál. De aztán beszállt egy fiatal úriasszony, nagygombos angol felsőkabát rajta, s a fején vadászkalap - afféle búzaszagú tanyai uraságné. Egy hároméves fiúcskát kormányzott előre a fülkébe. Vékony arcán a púder alól májfoltok barnálltak.

- Van itt hölgykupé is, kérem - szólalt rá Csaba, a hüvelykujjával a szomszéd kupé felé bökve -, ez tele van dohányfüsttel.

- Nem baj - felelte a hölgy -, jön az uram is.

S valóban topogott is már a folyosón egy vadászpipás és körszakállas herkules-ember. Bekandikált.

- Van hely? Én ideki maradok.

- Bejöhetsz - biztatta a májfoltos asszony -, iszen ez az úr is szivarozik.

S lehántotta a fiúcskáról a felsőkabátot. Ültette fekete bársonyban az ablaki másik ülésre. Maga is leült, a középső ülésre, félszembe Idával.

- Hát ha nem kellemetlen - morogta nyájasan Idának a körszakállas -, adjon Isten jó napot.

S ő is betelepedett, Csabával szemben az ajtó mellé.

A fiúcska - pufók, mint a farsangi fánk - Idát bámulta néhány percig, aztán a kocsi felső lámpását. Csabát is végigvizsgálta. De a figyelme csakhamar a könyvre térült, amelyet Ida olvasott.

Lecsúszott az ülésről, és alája kandikált a könyvnek.

- Jani - szólt az anyja -, micsoda illetlenség!

Ida rámosolygott a gyermekre. Odanyújtotta neki a könyvet.

- Itt van, kedves, olvasson. S az anyjához fordult:

- Hadd mulasson a kicsike.

Ebből persze mindjárt beszélgetés indult, ahogy két asszony szokott. Az egyik, akinek a szíve a gyermek, a másik, aki szívéhez engedi a gyermeket. A kívül járó kis bársonyruhás szív, persze, csak addig érdeklődik a könyv iránt, amíg teljes bizonyossággal meg nem tapasztalja, hogy képek nincsenek benne. Azután már csakhamar lába kel az ülésen, és mászkál föl és oldalt, s ami szénpiszok csak lerakódik az ablak szélére, gombokra, ablakvonó szíjra, az mind a két tenyerére, az ujjacskáira gyülemlik. Az anya vissza-visszaigazítja az ülésre.

- Janika, nézz ki az ablakon.

Janika néz is egy-két percre engedelmesen. De aztán arra gondol, hogy az idegen néninek is megmutatja: mit tud. Bukfencet próbál az ülőpárnán, s persze ugyancsak közel kalimpál a lába Ida orrához.

- Ugyan, üss már a fenekire! - mordul meg a Herkules. Csaba odaszól Idának:

- Üljön talán ide közepére.

Ida engedelmeskedik. S akkor a két asszony beszélgetése arra fordul, hogy talán bizony házastársak?

Ida igenel. A birtokos asszony elédesülő szemmel vizsgálja őket.

- Mindjárt gondolhattam volna: oly igen összeillők. Mióta?

- Csak tegnap óta - feleli Ida szemérmes-komolyan.

- Csak tegnap óta? - hőköl meg a birtokosné - hiszen akkor most nászúton vannak!

Ida megint igenel.

- A férjem - folytatja mentegetődzőn - csak addig ült az ajtó mellé, míg a szivarját el nem szívja. Még nem kopott el a vőlegénykori udvariassága.

A birtokosné nevető szemmel fordult az urának:

- Ugye, te is milyen udvarias voltál még a harmadnap is. Most már persze: Pipával alszom, pipával ébredek.

A Herkules elmosolyodva vont vállat.

- Uramöcsém nem pipás?

- Nemigen. Néha ritkán, ha egy kis matrózpipára rágyújtok.

- Akkor lehet udvarias még az ötödik napon is. Derültek. Mosolyogtak. Bemutatkoztak. Beszélgettek időjárásról, gazdálkodásról, konyháról, cselédről, drágaságról, Janika okosságáról, petróleum- és spirituszlámpás között való különbségről, s hogy a tepertős pogácsába kell-e rum vagy nem kell.

Aztán a vonat megint lassúdott, és fütyölt. A házaspár fölkelt, és sajnálkozott, hogy már itt a kiszálló állomásuk.

- Istenem - búcsúzott félrehajlított nyakkal a birtokosné -, milyen boldogok lehetnek maguk.

A vonat aztán továbbindult.

Ida visszaült megint az ablakhoz, és olvasott megint, ahol abbahagyta. Csaba maradt az ajtónál, és szivarozott tovább.

Csak déltájban szólalt meg:

- Ma kissé későn ebédelünk, és nem is tudom, hol és hogyan. A vonat csak 1.46-kor érkezik oda. Én dohányos ember vagyok: bírom.

Ida a szemét a könyvön hagyva felelt:

- Én meg nem vagyok dohányos: még jobban bírom.

- Lehet, hogy meg kell elégednie néhány főtt tojással vagy rántottával.

- Megelégszem.

Kevéssel kettő előtt Csaba leemelte a két koffert.

- Kiszállunk - mondta Idának.

A vonat fütyölt, és enyhébben lettyegett. Csaba kinézett a folyosóablakon.

Az állomás előtt egy bricska sárgállt. Mindjárt tudta, hogy a hintó a sógorral van oda. Otthon aztán majd Jolán mentegeti az urát, hogy még tegnap bement a városba.

Aztán megint kinézett a folyosó ablakán, s arca színe elhagyta.

- Hm.

A vonat még meg sem állt. Csaba intett egy fekete strucctollas kocsisnak. A két koffer oda volt készítve már előre az ajtóhoz.

- Isten hozta, tekintetes uram.

- No, csak le a két koffert, mert a vonat csak egy percet áll.

És sietve nyújtotta a kezét Idának is, hogy lesegítse, Ida azonban nem fogadta el: könnyedén leszökkent.

Az állomás tornáca előtt ott állt Jolán is. Sötétkék bő kabát volt rajta, s a fején szimpla fekete posztókalap, csupán a feltolt fátyollal díszítve. Az arca betegesen aggodalmas, a szeme csupa kérdőjel.

Csabához sietett.

- A pénz? - lihegte már hét méternyiről - a pénz? Semmit nem írtál!

Csak Csabának a megnyugtató fejmozdulatára tárta szét a két karját, és csókolta meg Csabát könnyes szemmel, majd sírva omlott Csabának a mellére.

- Ó, Istenem - zokogta -, hála a jó Istennek!...

Ida csak állt mögöttük hideg-egykedvűen. A könyv még a kezében. Az első percben és a pénz kiáltásra elnyílt a szeme, és Jolánra fagyott. Aztán kinyitotta a könyvet, és ott a közelükben állva olvasott tovább.

Csaba kibontakozott a húga karjaiból.

- Jolán - mondta, s a hangja remegett -, kis ideig itt kell még várnod az állomáson. Ezt a hölgyet kell bevinnem a faluba. Menj be addig a főnökékhez, vagy sétálj itt a peronon.

És választ nem is várva, Idához fordult:

- Tessék.

A kocsijukra ültette Idát, afféle szénaszagú falusi bricskára, amelynek csak a bőrből való ülése ringatózik a rugókon.

- Ne soká várass, jó Csabám - szólt utána a húga.

Csaba fölsegítette Idát, és fogta a fekete tehénszőr-lábtakarót, magukra terítette. Eligazította gépies mozdulattal Ida combja alá is, maga se gondolva rá, hogy a cselekedete bizalmasabb a viszonyuknál.

- Mehetünk.

A falu bírájánál találtak helyet a tornyoságyú első szobában. Az asztal ügyében is hamar megegyeztek bíróné asszonyommal. És Ida nem mondta Csabának, hogy ne sokáig várakoztassa. Érdeklődés nélkül hallgatta az egyezkedést: úgy olvasta a könyvet tovább, még ott mellettük álltában, mintha az ügy nem tartozna reá.

Másnap este már sötét kilenckor odahajtatott Csaba. A kapu zárva volt. A kutya dühödten ugatott.

Az utcai ablakot zörgette meg.

- Én vagyok, kisasszony.

A kárpiton át látszott, hogy világosság lobban s közeledik. Aztán nyílik a belső ablak. Ida a felsőkabátjában, lebontott hajjal megjelenik az ablakban. Nyitja a külső ablakot is. A kabát felhajtott gallérját bal kézzel összefogja a nyakán.

- Szent Isten, be megijesztett.

- Bocsánat, nem gondoltam, hogy ilyen korán lefekszik.

- Nincs öt perce.

- Csak azért jöttem, hogy megtudjam: nincs-e valami baja?

- Köszönöm: nincsen.

- Szállása, élelme tűrhető?

- Köszönöm: tűrhető.

- Hát nincs semmi mondanivalója?

- Nincs.

Csaba a hóna alól valami összekötött, fehéres csomólékot emelt föl.

- Igen sajnálom, hogy miattam...

- De kérem: megmondta előre. És én szívesebben vagyok itt, mint volnék a hotelban.

- Egy csomó "Tolnai" képes újságot hoztam, ha nem lenne elég az olvasnivalója.

- Köszönöm.

S Ida bevette az ablakon a két kilónyi folyóiratot.

Ahogy a gyertya világa akkor Ida háta mögül odaereszkedett Csaba arcára, Ida szinte megdöbbent: olyan volt az az arc, amilyen csak kórházi betegé lehet - aki valami kínos operáción jutott át aznap.

- Tehát semmi óhajtása? - ismételte Csaba a kérdést, s a kalapját elköszönésre emelte.

- Köszönöm: semmi. Legfeljebb... kérdezném, hogy mikorra várjam?... Mert holnapra vagy holnaputánra mondta, hogy...

- Hát holnapra már nem. Holnapután. Remélem: nem hosszabbodik még a terminus. Ámbár előre semmit se tudhatok. Csak mondom: remélem.

- Jó. És kérem: ne nyugtalankodjék miattam. Nehogy holnap megint ide fáradjon a negyedik faluból. És különösen a mostani elfoglaltságában.

- Köszönöm, kisasszony. Jó éjszakát.

- Jó éjszakát.