Ida olyanforma érzések között ült a vonaton, mint akinek valami kísértet hideget fúj olykor a nyakába, valami jó szellem meg enyhítő meleget. A meleg lehelet az utazás kellemessége volt: a vonat, amelyen gyermekkora óta nem utazott, az ismeretlen városok, falvak, mezők, emberek: a kitágult szabad világ. A hideg fuvallat meg az az aggodalma volt, hogy mit mondanak majd az apácák az apjának? Mit mond maga az apja?

A két apáca eleinte hallgatva ült kétfelől. Külön fülkét béreltek arra az útra, persze Ida költségére. S tán ők is azon aggodalmaskodtak, hogy Ó Péter kifakad majd az apácákra, és illetlen szavakkal piszkolja majd a szerzetet. Vagy hogy a leányával bánik úgy hirtelen haragjában, ahogy vérmes természetű, műveletlen apák szoktak. Az apácák nem disputálhatnak dühöngő emberrel, sem pedig a brutális kezet nem háríthatják el.

Fülöpszállás táján aztán mégis megszólalt Paula testvér, a pattanásos arcú kis apáca.

- Maga nem is sír, Ida, mintha örülne, hogy kitették.

Érezhető volt, hogy kicsapták, vagy kivetették helyett alkalmazta a kitették szót.

Ida elmosolyodott:

- Mit vesztettem vele?

- Mégis hogy így kerül haza...

- Hogyan? Mi rosszat mondhatnak apámnak? Eltitkoltam egy növendékemnek a levelét? Azt mondja majd rá: Jól tetted.

- Nem bizonyos, hogy azt mondja.

- Ha feketébbnek nem festik az ügyet. De azt csak nem cselekszik? Maga, Paula testvér, nagy művészettel kezeli a fekete ecsetet, és maga, Ilona testvér, nagy méltósággal a hivatalos komolyságot, de én is meg tudom mondani a magam igazságát.

- Mi a maga igazsága? - bámult el Paula.

- Az én igazságom az, hogy a Fazekas-leány ártatlan.

- Ártatlan? - képedezett egyszerre mind a két apáca.

- Ártatlan - ismételte nyugodtan Ida -, lehet, hogy nincs is valami közeli ismeretsége azzal a fiatalemberrel: tréfából is írhatta az a Bisi azt a levelet.

- Akkor nem rejtegette volna a leány.

- Talán épp azért rejtegette. Az vessen rá követ, aki soha nem rejtegetett se levelet, se egyéb titkokat a klastromban. - Ez a nyilacska Paulának volt lőve, aki annyit pletykázott a többi apáca múltjáról.

El is hallgatott.

Ilona testvér is hallgatott, csak olykor vette elő nagy fehér zsebkendőjét, hogy a nátháját törölgesse vele. Rájuk se nézett. Paula megértette, hogy neki se illik beszélgetnie olyan növendékkel, aki megátalkodottan tipor a kilenc idegen bűn 3., 4., 5., 6., 8., és 9. pontjainak tilalmán. Ragályos birkát távolítanak ők el a nyájból.

Ida értette a gondolatukat, hát ő se beszélt többet.

Mondjanak inkább ragályosnak odabent - gondolta -, csak én meg azt mondhassam: szabad vagyok!

S nézett ki a másik ablakon. Nem látott egyebet, csak kopár mezőket, leveletlen akácfákat, az őszi búzának egy-egy zöld tábláját, és a visszafelé futó telegráfoszlopokat. De mégis érdekes volt neki a nagy tágasság, a ritkásan felhős égboltozat, a szabadság világa.

Egy állomás peronján pólyás csecsemőt fordított egy parasztasszony a vonat felé:

- Látod: gőzös.

A csecsemőnek csak az arcocskája piroslott ki a pólyából. Ida elgyönyörködve nézte:

- Ó, a kis kezdő! Édes kis életkezdő! Megcsókolnám, ha lent volnék.

S hogy tovább haladtak, még sokáig előtte visongott a képe annak a kis pólyás babának.

Estefelé szálltak ki a vonatból. A nap már csak a háztetőket világította meg. Hideg szél fújt a sáros utcákon és lobogtatta egy-egy szembejövő asszonynak a szoknyáját.

Ida mintha idegen városba érkezett volna: hiába tekingetett ki a bérkocsi ablakán, nem ismert meg egyetlen házat se. Még az a nagy, sárga földszintes ház se volt neki ismerős, amelynek a homlokán nagy aranybetűkkel ékeskedett:

VÁROSI KÖZFÜRDŐ

Csak amikor a maguk háza elé értek, akkor látta az első ismerős jegyet: az apja nevét egy egyemeletes háznak a boltocskája fölött:

Ó PÉTER NAGYKERESKEDŐ

A címtábla alatt, bent a boltban homály. Paula testvér a boltra nézett, aztán a kapura.

- Hova menjünk? - kérdezte - most már maga vezessen, Ida.

- Talán ide a boltba - vélekedett Ida -, lehet, hogy apám itt van.

S a szíve elszorult.

Ida megtörölte az orrát. Paula testvér benyitott a boltba. Ida Ilonát tessékelte egy mozdulattal. Ilona testvér azonban őt tolta előre. (Majd bizony, hogy hátul elosonjon!)

A boltban akkor gyúlt ki a villamos világító. Senki más bent, csak egy tizenhat éves forma, zöld kötényes fiú. Térdelt a padlón, s dugóforgácsot söpört tollsöprűvel onnan szemetes lapátra. Nehéz borszag a boltban, mintha pincegádor volna.

- Ó Péter úr? - kérdezte az apáca - itt van Ó Péter úr?

- Nincs - felelte elcsodálkozón a zöldkötény -, nincs itthon.

- Nincs itthon?

- Nincs. Úton van.

- Úton?

- Szegedre vagy Aradra utazott. Tán egy hétig is oda lesz. De az üzletvezető úr itt van.

A két apáca megzavarodva nyitotta egymásra a szemét. Tudták, hogy Idának anyja nincsen. Mármost kinek adják vissza Idát?

- Hát kire bízza ilyenkor a házát Ó úr?

- A házát? A házát a gazdasszonyra. A boltját Bogár úrra.

Erre a szóra már megnyílt az oldalsó üvegajtó, s egy fej kukkant elő, egy tapló-szín, szakállas arc. Csodálkozva nézett az is az apácákra.

Ida elmosolyodott.

Bogár úrnak a szeme eltágult, de egyben örvendezővé is vált az arca.

- Ida kisasszony...

- Atyám? Nincs itthon?

- Tegnap utazott el. Hat-hét napra. De lehet, hogy előbb is hazakerül.

- Hát kérem, vezessen fel bennünket. Mert bizony elfelejtettem már itt a járást. Itt lakik atyám a házban?

Bogár készséggel mozdult a kalapjáért.

- Itt, kisasszony. Hol is lakna másutt? A régi helyen.

- Csak a lépcsőt mutassa meg, ha nem fárasztom, és az ajtót.

A két apáca szótlanul követte Bogárt ki a boltból, be a kapun, föl a lépcsőn, ki az emeleti folyosóra.

Mikor ott az első ajtóhoz értek, Ida letekintett a tágas udvarra, s elmosolyodott.

- Köszönöm, most már tudom. Kérem, ha szíveskedne... hogy a ládámat felhozza valaki. A bérkocsisnak is fizessen meg, kérem, atyám kasszájából.

S megnyitotta az ajtót az apácáknak.

Paula lépett be elöl, Ilona komoly mozdulattal intett, hogy ő csak Ida után.

Akkor már előjött egy főkötős, tógás öreg asszonyság is - kerek arca, mint a lövőházi céltáblák, csak épp hogy fekete pont helyett egy piros, vén orrocska az arca közepén. A derekán kulcsok. A kezében ruhaseprőcske.

- Kegyed a gazdasszony itt? - kérdezte Paula méltóságosan.

- Igenis. Jó estét kívánok, dicsértessék.

- Ó Péter úr gazdasszonya?

- Szolgálatjára, tisztelendő asszony.

- És más nincs itt a családból? Ó Péter úr családjából?

- Bizony... nincs.

- Csak maga van itt?

- Hát bizony...

- Régóta szolgál itt?

- Hát bizony Szent Györgykor lesz tíz éve. Vagy Szent György után való szerdán. Nem is tudom már, mi nap volt akkor Szent György, csak azt, hogy...

- Hát jó. Hazahoztuk a kisasszonyt, Ida kisasszonyt, Ó Péter úrnak a leányát. (Az asszony tiszteletesen elhőköl.) Ha megjön Ó Péter úr, mondja meg neki, hogy a kisasszonynak haza kellett jönnie. Amiért pedig haza kellett jönnie, levélben írjuk majd meg.

Idához fordult:

- Isten vele, Ida.

- De hát egy kis uzsonnára...

- Nem, nem. Köszönjük. Majd az állomáson.

Ida értette: a "ragályos birkánál" nem uzsonnázhatnak. Lekísérte őket a lépcsőn, és kérte Bogárt, hogy vitesse a kedves testvéreket a ház költségén az állomásra.

A bérkocsi azonban már nem volt ott. Másikat hozatni meg nem engedtek az apácák.

Ida csak azután lépett beljebb a lakásba. Ott már tudta a járást. Első szoba az ebédlő. Nagy asztal, sok szék. Hideg a szobában. Mégis furcsa, hogy kisebb a szoba, mint volt! Csak épp hogy körültekintett benne. Abban az egy tekintetében látta jobbra a nyílt szalonajtón át a zongorát is. A régi-e vagy másik? Abban a percben nem gondolt reá, csak a boldogságnak egy hullámát érezte. Az ebédlő különben nehéz borszagtól kellemetlen.

Balra sietett, az anyja szobájába. S mintha templomajtónak a kilincsére tenné a kezét, olyan áhítat nyomult a szívére. A gazdasszony nyiladozó szemmel követte, mintha éjféli szellemet kísérne. Gyújtogatta mögötte az ebédlő ajtajában a villanyt, s az anyai szobában is.

Az ismerős két rézágy ott csillogott a falnál, s az ágy fölött a nagy Mária-kép. De a szoba színe a régi sárga helyett bordószín. Székek, szekrények mások. Az álló óra: a harangozó barát szintén eltűnt. A nagy állótükör helyett az egyik szekrény ajtaja a tükör. Az ágyakon is a régi, zöld plüsstakaró helyett bordószín. De csupa jó illat a szoba, noha az is hideg. Csakhamar meg is látta, honnan erednek a jóféle szagok: a fehérlő márványmosdón mindenféle cifra üvegecske és porcelán tégelyek. Nem emlékezett rá, hogy az anyja annyiféle illatszerrel mosdott.

Mégis hát a maga fészkében érezte magát. Az a belső ágy volt az övé, a kályha felől való. Abban hált ő mindig az édesanyjával.

- A ládámat - mondta - ide hozzák be. Mi a neve, kedves néni?

- Julcsa - felelte az asszony, mintha álomból ocsúdna.

- Kérem a szekrények kulcsát.

- A szekrények kulcsát? A kisasszony ruhái vannak benne.

- Micsoda kisasszonyé?

Az asszony szeme oly szaporán pillogott, mint a mozifényképező masina üvege.

- Erzsi kisasszonyé - felelte végre vontatottan.

- Ki az az Erzsi kisasszony?

Julcsa néni megint zavarodottan pislogott. Vastag, vörös ujjaival a tokáját simogatta.

- Könyvelő kisasszony - mondta végre, mintha maga is álmélkodna rajta.

Ida mindjárt tudta, hogy a nevezett kisasszonyt is neki próbálja az apja. Ha a ruhái ott vannak a nevezett kisasszonynak, akkor bizonyára ott is hál az a kisasszony abban a rézágyban. És még azt mondja majd meg, hogy ő melyikben hálhat.

- És hol van az a kisasszony? - kérdezte összevont szemöldökkel.

- Az is elutazott néhány napra. Mohácsra ment a szülőihez.

- Hát azért olyan hideg ez a szoba.

- Azonnal fűttetek, kisasszony...

Ajtónyílás és lábdobogás hallatszott az ebédlőből.

- Hova tegyük a ládát? - kiáltott be egy kipirosodott képű cselédleány.

S hogy Idára nézett, be is sietett, és kezet csókolt neki.

- Isten hozta, kisasszony - lihegte.

S örömtől káprázó, kék szemmel nézett Idára.

- Ide - rendelkezett Ida.

S az asszonyhoz fordult.

- Van itt vendégszoba is. Vagy több is tán?

- Három.

- Hát rakják át abba a kisasszony ruháit. Ezt a sok minden apróságot is innen a mosdóról. Én csak nem szállok a vendégszobába!

Jól és boldogan aludt, noha egy kicsit könnyezett az imádság után, hogy az anyjára emlékezett: mikor még az anyja szárnya terjedt itt föléje...

- Ó, szegény anyácskám, künn a hideg földben...

Reggel azonban vígan ébredt. Az első percben furcsállta, hogy nem csengetésre, de mindjárt tudta is, hogy miért.

- Szabadság!...

Magára kapta a hálóköntösét, és csak úgy papucsban egyenesen a konyhába sietett le.

- Jó reggelt, Julcsa néni.

Körülvizsgálódott az éléskamrában: mi hol áll? Miből mennyi van?

- Hány személyre szoktak főzni?

- Mikor hogy - felelte tétován Julcsa néni -, délben csak kettőre, este... mikor hogy. Van úgy, hogy nincs vendég. Kedvetlenül felelgetett, és gyanakodón pillogott Idára.

- Ki az a kettő délben? - kérdezte Ida.

- Hát az úr, meg Erzsi kisasszony.

Ida bámult, de aztán nem kérdezett többet. Még egyszer körülnézett a kamrában, aztán rendelkezett, hogy mi legyen az ebéd.

- Halleves és palacsinta. Semmi egyéb. Maguknak külön főzhet, különösen ha nem katolikusok. Tudom, hogy a böjtöt manapság nem mindenki respektálja. Hát külön főzhet. Hány személy a konyhai?

- Csak ketten vagyunk, vagyis hárman Gyurival - felelte szinte elsárgulva az asszony.

- Ki az a Gyuri?

- A bolti szolga.

- Pénzt mennyit hagyott hátra apám?

- Pénzt mindig Bogár úr ad a kasszából.

- Ezentúl tőlem kérjen. Mennyi kell most a piacra?

- Hát... milyen halat tetszik parancsolni?

- Levesnek csuka való vagy harcsa. Ha kövér a harcsa, csukát hozzon.

A cseléd érkezett a vizes vödrökkel. Sietve tette le, és kézcsókra rohant.

Ida azonban elhárította:

- Ne csókolj kezet minden órában. Mi a neved?

- Anna - felelte kipirosodott képpel a leány.

- A szobákat te takarítod?

- Én, kisasszony.

- A kárpit poros a hálószobában. A többi szobát még nem néztem meg.

S megsimította a leány arcát, hogy enyhítsen az ijedtségén. Aztán visszatért, öltözködött, és boldogan nézegetett a tükörbe. A haját tornyosan fésülte - tudták ők hogyan, tízféleképpen is, a klastromban, csak persze ha az apáca nem látta. A sima hajviselet szinte fájt nekik. Hát most már szabad. Kedvvel szemlélte a tornyozott hajat, de aztán arra gondolt, hogy mégis egyszerre nem ugrik úgy a világi életbe - nem addig, míg az apja haza nem tér. Visszabontotta a haját, és csak hátra fésülte, ahogy szokta, s elöl felmagasította kissé. Egy fürtöt lazán hagyott a homloka fölött.

- Sütővas lesz az első, amit veszek - gondolta boldogan -, aztán új ruha, sok szép új ruha!

S keringőzött vagy három fordulót a parketten. Felöltözött, és lesietett a boltba. A bolt bizony még zárva volt. Bogár tehát délután vagy este szokta kiadni a pénzt.

Visszatért, és sorra járta a szobákat.

Az ebédlőből jobbra szalon nyílt. Emlékezett rá, hogy szép virágos plüssből való dívány állt abban, és a székek is olyanok: fahéj-szín plüss, s rajtuk világosabb színben labdarózsa-rajzok. Hát biz ott zöldre változott a berendezés. A szekrényen álló óra is új, aranyozott, és két virágtartó virág nélkül. A falon egy svájci kép és egy alföldi kép, amely szélmalmot ábrázol. Hát a képek a régiek. Az ülőbútorok moha-szín zöldek. A zongorán csak úgy állton egy sor hangot kanyarított fel. A régi zongorájuk-e? Vagy másik? Tűnődött egy percre.

- Nem a legjobb fajta - gondolta egyben -, de nem is rossz hangszer.

A következő szoba egyablakos irodaféle. Amerikai íróasztal benne. Sárga bőrkarosszék az íróasztal mellett, és zöldre festett levélprés. Oldalt terebélyes bőrdívány, szintén sárga. A falon tépegetős naptár. A sarokban Wertheimszekrény. Másik ajtaja a szobának kettős, a lépcsőre nyílik. A külső ajtó vasból való.

Visszatért az ebédlőbe, s az udvari folyosónak került, hogy a vendégszobákat is megnézze. Az udvar éppúgy tele van hordóval, mint gyermekkorában. Két sáros csizmájú ember mossa, rázogatja a kútnál a hordókat. Az udvaron túl lécsorral határolt kertecske. Lombtalan fák mindenfelé a nyirkos hidegben.

Az első vendégszoba ajtaja nyitva volt. A már ismeretes mosdó-parfümök illata áramlott ki rajta. Egy tekintetre látta, hogy két faágy áll benne, egymás végtében. Tovább azonban nem szemlélődhetett: a szeme a falon virító nagy képre dermedt: fél könyéken heverő, meztelen nő majdnem életnyi nagyságban. Ida megbotránkozva nézett. Képtárakban ő sose járt. A meztelen nő az urbinói Vénusznak volt legyektől szeplős, olajnyomatú másolata.

- Ocsmányság! - mormogta Ida - hogy tűrheti apám? - A szobában tapétaajtót is látott. Benyit hát: fehérzománcos fürdőkád, s forraló rézkályha, avas szappanszag. Nem emlékezett rá, hogy fürdőszobájuk is volt. Mindjárt be is csukta az ajtót, s megfürdött, csak úgy libamódra, hideg vízben - persze nem hosszasan.

Aztán a másik vendégszobát nézte meg. Az is egyágyas, vörösterítős, csizmahúzó is benne. De a falakon megint meztelen nő, Tiziánnak a másik Vénusza, a madridi.

- Förtelem! - háborgott Ida - hogy kerülhettek ide ezek a képek?

A harmadik vendégszoba már nem érdekelte!

Délután a holmiját rendezte a szekrényekben, mikor az ajtón kopogtatás hallatszott.

- Szabad.

Az ajtón az apja lépett be.

Halvány és ijedt volt a képe az embernek. A szeme szinte kétszer akkora, mint szokott lenni.

Ida boldogan röppent a nyakába:

- Isten hozta, édes jó apukám, csakhogy megjött! Csodálkozik, ugye? Kicsaptak. Nono: csak ne ijedjen meg: semmi gonoszat nem cselekedtem. Egy igen szegény lányt kaptak tilos levelezésen: mentegettem a bűnét. Különben megírják majd. Bizonyára más szavakkal írják, de a valóság az, hogy egyebet nem vétettem.

S újra megcsókolta az apját.

- Olyan boldog vagyok!

Az apa szinte lerogyott a székre.

- De hát...

- Tudom, tudom, mire gondol apukám: ne féltsen engem. Nem kell énnekem semmiféle őrzősárkány. Hiszen tizenkilenc éves vagyok, maholnap vénleány.

- Úriasszonyt szerettem volna belőled... - nyögte csüggedt arccal az apa - legalábbis bárónét...

- Bárónét? Mért ne lehessek én így is báróné? Ha éppen báróval keveri a kártyát a sorsom.

Az apa aggodalommal rázta a fejét. Fölkelt.

- Megbocsáss, de mégis a rendhez tartozik, hogy megbüntesselek: egy órai szobafogság...

S kilépett.

Ida elképedten látta, hogy az apja kiveszi a kulcsot a zárból, és kívülről illeszti be. A kulcs kétszer csattan.

Nem telt azonban negyedóra, az ebédlőben valami apró kopogó lépés hallatszott. Egyenesen az ajtónak.

Kopogtatás. Ida vélte, hogy a cselédleány. Restellte, hogy be van zárva, hát szinte haragosan szólalt meg:

- Nem szabad! Mit akarsz?

- Csak látni akartalak, Idám - édesgett egy rekedtes női hang -, megvárlak, míg kijössz.

Idának ismerős volt az a náthásforma, fátyolozott hang, de hirtelenében nem tudta, kicsoda. Az ajtóhoz mozdult, hogy kilessen a kulcslyukon, de visszalökte az a gondolat, hogy amaz meg talán beles. Már nyílt az ajka, hogy megkérdezze a látogató nevét, mikor eszébe pattant, hogy Ella a látogatója.

Elpirosodott. Bosszantotta az ügy. A tükör elé állt, és megvárta, míg a színe valamennyire visszatér.

Csak azután szólalt meg:

- Maga az, Ella? Vagyis Nóra?

- Mind a kettő.

- Fordítsa el a kulcsot, kérem. Atyám bezárt, bizonyára szórakozottságból.

Szándékosan magázta. Kedvetlenségében is. Meg hát nem tudta hirtelenében, hogy miként viselkedjék az apja egyik alkalmazottjának a leányával szemben.

Mikorra az ajtó megnyílt, az az emléke is átvillant az agyán, hogy Ella cigarettázik. Ott az intézetben csak ráhagyta - meglepő volt neki és érdekes -, de itt... Semmi pajtáskodás!

Ella mosolygó ajkkal jelent meg az ajtóban, de a szeme megütközéssel és hideg csodálkozással állt Idán.

- Jó napot - rebegte tétován.

- Isten hozta, Ella - felelte Ida kedvetlenül.

Mert mindjárt az első tekintetben látta, hogy Ella haja kanári-szín sárga: tehát szőkébbre festi, mint amilyen. Látott már festett hajat Pesten - Paula figyelmeztette rá -, némi utálattal néztek ők az olyan nőre. A ruhája is - violaszín tafota - borzasztóan elegáns, divatos ruha!

A kezét nyújtotta Ellának, de csak ahogy olyan hitelezőnek nyújtunk kezet, akiről tudjuk, hogy a pénzéért jött hozzánk.

- Isten hozta. Tessék, üljön le. Minek köszönhetem szíves érdeklődését?

Ella még inkább elképedt.

- Hallottam, hogy megérkezett - kezdte a székre bocsátkozva.

- Kicsaptak - felelte röviden Ida.

S fogta a másik széket. De távolabb ült, mint ahogy kedves vendéggel ülni szokás. Látszott rajta, hogy csak a kérdésekre felel.

Ella azonban csak a szemével kérdezett, hát Ida vállat mozdított.

- Egy növendéknek szerelmes levelet csempésztek be. Az én kezembe került. Be kellett volna jelentenem. Nem tettem. Különben is untam már a raboskodást.

Ella vizsgálódó szemmel hallgatta. Látszott rajta, hogy nem hiszi a történetet.

Ida érezte ezt, s még inkább elkedvetlenült.

A társalgás aztán vontatva folyt tovább. Ida hűvös szemmel hallgatott, s közben a szeme Ella lábán bolygott: kacér lakkcipő, azsúrselyem-harisnya... Őneki sose volt selyemharisnyája, se lakkcipője, s lám, az apja alkalmazottjának a leánya... Vagy ez is még a nyugalmazott színész feleségének a hagyatékából való?

Ella eközben tovább csevegett: elmondta, hogy most már a második évi folyamot hallgatja a színésziskolában, de ha csak kettős szünetnapjuk van is, hazatér, s told is hozzá. Családokkal neki sincs kapcsolata a városban. Nem is érdeklődik irántuk. A magyarok is külön, a szerbek is külön, svábok is külön, unalmas fészek.

Látszott rajta, hogy bele szeretné melegíteni Idát a társalgásba, és így maga iránt is. S közben-közben vizsgálódva járt a szeme Ida arcán, hogy őrá vonatkozik-e Idának a kedvetlensége. Vagy hogy valami tövis áll a szívében?

Ismét a színi pályára térült a szóval, hogy ő koloratúr énekesnek szeretné kiképeztetni magát, aztán ha Magyarországon névre kap, megpróbálja Bécsben, Berlinben, aztán Párizsban, Londonban, Amerikában. Ó Péter úr igen érdeklődik a haladása iránt. Ahányszor megjön, mindig énekel egy-két dalt a társaságban.

- Persze, mama is velem van - mondta elmosolyodva.

- Micsoda társaságban? - kérdezte Ida.

- Ó úrnak a társaságában. Ó úrnak minden este van itt társasága. Szombaton legtöbb. Nem szimpatikus emberek. De néha tisztek is jönnek... Persze, még nem tudhatja. Igen víg urak, pajkosak.

Hamiskás mosolygás játszott át a szemén, s elhallgatott. Látszott rajta, hogy többet mondott, mint amennyit szándékolt.

Idának csodálkozásra nyílott a szeme.

Örült volna annak a hírnek, hogy az apja esténkint társaságot fogad, de az utolsó szón érezte, hogy nem családias a társaság. A pajkosak szó kellemetlenül érintette. Megértette, hogy hölgyek nincsenek a társaságban.

A szemöldöke összébb vonult.

Szerette volna megtudakolni, hogy egy Bodoky nevű fiatalemberrel találkozott-e Ella. Akár náluk, akár másutt. De olyan idegenséget érzett Ella iránt, hogy nem bírta bizalmas szóra fordítani a nyelvét.

Ella tarsókájába nyúlt, és kékszegélyű batiszt-zsebkendőcskét vont elő onnan.

- Mikor legutoljára ott jártam a klastromban - mondta az orrát törülgetve -, maga igen szívesen fogadott. Tegeződtünk is.

Ida szeme még hidegebbé vált:

- Nem tegeződök senkivel - válaszolt nyugodtan -, ebben a tekintetben angol vagyok. Az angolok csak Istent tegezik és Jézust.

Ella elhalványult. Fölkelt.

Látszott rajta, hogy mondana valamit, s az a valami jólesne neki, de rosszul esne talán Idának. Hát csak nyelt egyet. Az ebédlőből férfijárás közeledett az ajtó felé. Valaki a kulcsot mozdította, s utána a kilincsen is nyomott. Ó Péter arca jelent meg az ajtóban.

- Üdvözlet! - bókolt nyájas meglepődéssel - alászolgája, Nórácska!

És a kezét nyújtva, sugárzó arccal s udvarias hajlongásokkal sietett Nórához.

- Igen örülök, hogy Idával találom. Már összebarátkoztak?

- Még csak kezdjük - felelte mosolyogva Nóra -, de a klastromi levegő...

S hunyorgott, mint aki olyan illatot szagolt, amely kellemesen csípi az orrát.

Péter úr udvariasan nevetett:

- Majd kineveljük belőle. De tessék, Nórácska, a szalonba. Ott melegebb is.

S udvariasan ajtót tárt Ellának. A lányát is maga előtt bocsátotta.

Ella, vagyis Nóra megállt az ebédlő közepén.

- Majd máskor - mondta mosolyogva.

És mint valami színpadi grófné, bólintott Idának. Ó Péter udvariasan kísérte még le is a lépcsőn.

Ida képedezve hallgatta, milyen bizalmasan és élénken csevegnek.

Hát ki ez a leány az apjának?

Ó Péter csak jó negyedóra múltán tért vissza. Levelek és újságok voltak a kezében.

Intett a leányának.

- Gyere csak a szobámba.

Ida szótlanul követte az apját az ebédlőn és szalonon át. Az apja leült az íróasztal elé, Ida a sárga bőrszékbe bocsátkozott. Várakozón nézett az apjára.

Az apa először is szivart vett elő a fiókjából, és rágyújtott. Cigaretta is hevert ott, aranyos szipókájú.

- Cigarettázol? - kérdezte az apa a cigarettáért nyúlva.

- Isten őrizz! - hökkent el Ida.

- Mért? - mosolyodott el az apa - tőlem cigarettázhatsz. Az úri nők ma már csakúgy cigarettáznak, mint a férfiak.

- Nem kívánom, köszönöm.

Ó Péter egy hosszúkás, hivatalos formájú levelet vett fel a magával hozott postájából. Ida megismerte, hogy a levél a klastromból való. Kiáltó betűkkel állt a borítékon az Expressz nyomat.

Ó Péter figyelemmel olvasta a levelet, aztán vállat vont:

- Hát ezzel végeztünk. Mármost hát hova tegyelek?

- Baj, hogy itthon vagyok?

- Baj. Nekem csak zavarodás, de neked baj. Láthatod, hogy ez a ház nem úri hölgyeknek való. A bejárat bolt. Az udvaron boroshordók, pincemunkák. Az én millióim nem plüssfotöjök és rácsos asztalok között szereződnek. Aztán ide férfitársaság jár: felerészben szinte mindennaposan más. A borüzletnek szüksége van arra, hogy a vevőit borral traktálja. A vétel itt ezresekben forog.

Pislogva beszélt, s mintha a térdének beszélne. Aztán a leányára nézett:

- Mit míveltél reggel, hogy lementél a konyhába? Semmi dolgod a konyhával. Itt nem krajcároskodunk. Te nem arra születtél, hogy konyhagőzben élj. Neked az én halálom után millióid lesznek. Szándékom volt, hogy a klastromból valami kastélyba viszlek. De itt ebben a városban nincs kastély. Én meg nem dirigálhatom a távolból az üzletemet. Ki vesz el téged, hozzád méltó, ebből a hordószagú házból? Akkor is, ha előkelő guvernantot kapok melléd...

- Nem kell már énmellém...

- Nem kell? Hát hogy gondolod, hogy magad fogadod a jelentkezőket? Úri leány... A klastromban az a felfogás, hogy úri leány elfogadhatja legényembernek a látogatását? Egymagában?

Ida elvörösödött.

- Erről sose volt szó.

- Ez a hiba! Megtanítanak latinra, görögre, fizikára, kémiára, de arra nem, hogy ha fiatalemberrel beszélsz, hogyan viselkedjél. Ez nemtantárgy. Pedig ennek kellene lennie a főtantárgynak a leányiskolában. Csodálkoztál, ugye, hogy a szalon és az ebédlő meg van cserélve. Nekem így alkalmasabb. Én nappal itt tartózkodom. Ha idegen vevő jön hozzám, először is a boltban tudakozódik. Onnan az inas ide vezeti. Ha kisrendelő, itt ültetem le. Ha nagyrendelő, a szalonba tessékelem. Szalonnak tehát ez a szoba alkalmasabb. De rendezd, ahogy volt. Végy bele, amit akarsz.

Vállat vont, s gondolkodva nézett a szoba sarkába.

- Nem tudom most már, hogy lesz, mint lesz. Mindig kerestem neked való párt, de az igazi mágnáslegények csak a magtok köreiből házasodnak, a vagyonuk-fogyottak meg a kártyások zsidó családokból. Láttam egyszer színházban, hogy a fiatalembert be lehet vinni leánynézésre a klastromba. Én is úgy szerettem volna.

- Nem szokás.

- De Lehet. Véltem, hogy ha olyan szép tiszta helyen ismer meg valami előkelő fiú... (Legyintett.) Most már hát ne is beszéljünk róla. Rendelj bútort. Rendezz be magadnak szobát. Varrass ruhákat. Végy könyveket, parfümöket, harisnyákat. Nem tudom, mi minden kell még. Csak végy. Nesze, itt egy ezerkoronás, hogy ne légy pénz nélkül. Várj, inkább apróban adom. Nem minden boltban váltanak ezrest itten.

S a Wertheimbe nyúlt. - Nesze, itt van nyolcszáz... nem: csak hétszáz. Ezen is sok mindent vehetsz. A nagyobb vételeket csak diktáld a nevemre. Az én nevemre akár utcákat vehetsz ebben a városban. És hát rendelj magad mellé cselédséget: komornát, vagy belsőlányt, vagy amit akarsz ha olyan nagylánynak érzed magadat, hát csak csináld.

Ida alig aludt azon az éjszakán. Minden szépet és jót elképzelt - mintha csak azon az egy éjen gondolkodhatna róla -, hogy mit hogyan rendel, vásárol, rendez majd holnap. Mégis az az egy éj volt az egyetlen boldog éje a szülői házban.

Mintha volna szabadsága a keretéből kiugrasztott biliárdgolyónak, hogy guruldozhat most már, amerre akar! Mintha a tiszta virágú szerelem piaci virág volna, amelyért csak le kell nyúlni, s megvan.

Először is a cselédszerző boltot kereste meg, hogy fogadjon valami jóképű leányt, mentől úribb megjelenésűt, s vele kísértesse magát a bevásárlásaiban.

A város kissé ködös volt még, a kövezet nyirkos, sárpiszkos. Az utcákon bevásárló asszonyok sokadoztak: hús, krumpli, káposzta, bolti-minden a kosarukban. Reggeli szemek. Sárszag és piaci szagok. Egy-egy kopott fiáker, szenes kocsik, fás kocsik, lóbőr-csizmás parasztok, földet szaglászó gazdátlan ebek. Minden ember és minden egyéb merőben idegen. Az utcák is idegenek. Piszkos és rossz leheletű boltok, ordináré portékák a kirakatokban.

Idának mégis volt mindezekben a rútságokban valami kellemes. Hogy egymaga járhatott. Hogy ha megállott, nem rántotta figyelmeztető szó a továbbhaladásra. Hogy megállhatott akármelyik kirakat előtt. Hogy a város mégiscsak az ő szülővárosa. És hogy ő most már szabad, és szabad ezután teljes életére.

Egy szürke felöltős, fejfájós homlokú fiatalember erősen az arcába nézett, mintha ismerősnek vélné. Ida kérdőn tekintett rá, de hidegen, hát a szürke felöltő tovább haladt.

A piactéren megtalálta a cselédszerző boltot. De orgonabúgás hallatszott ki a templomból. Betért hát előbb a szentegyházba.

Járt már ott gyermekkorában, de csak egy lobogóra emlékezett, amelyen egy felfelé néző, szent asszonynak a képe volt látható, és a lobogó tetején félre volt bitolyodva az aranyozott keresztecske. A lobogót bizony nem találta ott, és így a templom belseje is idegen volt neki. A mise már az evangéliumnál járt. Beült egy padba, egy fekete hódprém sapkás úri leány mögé.

Imádságba fogott. De hogy az a prémsapkás leány mozdulatlanul borult a pad olvasólapjára, a homlokát a muffra s összekulcsolt kezére támasztva, egyre azt nézte, hogy alszik-e ott, vagy imádkozik az a leány. És hogyha már a sapkája hódprém, mért más prém a muffja - a muff bizony igen olcsófajta, festett kutyaszőr muff.

A hódsapkás leány azonban fölemelte a fejét. Zsebkendőt vett elő a muffjából, és a szemét törölgette. Akkor látszott, hogy sír.

Mikorra Ida kilépett, a piac nagyboltjai is megnyíltak: két bútoros bolt, könyvesbolt, cukrász, ékszerész, női cikkek boltja, s mellette a kalapos. Pesten az ilyen boltok kirakataira csak éppen hogy rátekintett, most azonban nagy érdeklődéssel szemlélgette a női ingeket, csipkéket, hímzéseket, gallérokat. Egy zöld, selyem napernyő is állt az egyik sarokban, azt is megszemlélte.

A bútoros bolt kirakatában egy íróasztalka kötötte le különösen a figyelmét. A könyvesbolt kirakatában örömmel látta, hogy csupa regény. Kedve lett volna mindjárt be is lépni, de érezte, hogy nem elégedne meg eggyel: tízenkint veszi ő majd, s a cseléd hozza mögötte haza.

Az ékszerész boltja kirakatában aranyból való Mária-érmek tetszettek meg neki, s egy karperec, amely láncalakú volt, de a láncszemek apró négyszögűek - a szögletek persze le vannak simítva. A csat szintén négyszögletű, aranylakatocska. A lakatocskán az öt szeg öt kis gyémántszem. Tenger-szín zöld selyemtokban csillogott a gyönyörű karperec.

Aranyórák és ezüstgyertyatartók is pompáztak a kirakatban, de Ida csak a karperecet szemlélgette. Eltökélte, hogy a klastromba három érmet küld emlékül: egyet Fazekas Boriskának, egyet Mészkuthynak és egyet Paulának, aki mégis legbizalmasabb volt iránta az utóbbi hónapokban. A karperecet meg persze magának veszi meg. A lakatocska tetszett meg neki. Az ő élete is lakat alatt volt eddig. Most már az ő kezébe került a kulcs: akkor nyitja a lakatot, amikor akarja. Vajon drága-e?

A bolt kirakatába akkor nyúlt be belülről egy gyermektermetű kis zsidó. Szinte elképedt, hogy akkora szakállt visel, szőke, fiatal göndör szakállt. A zsidó két ezüstórát vett be, s elmúlt onnan.

- Igen áros lehet - fontolgatta Ida -, mégiscsak megkérdezem előbb apámat. Úgy illik.

S fordult. Sietett a cselédszerző boltba.

Üldögélt ott vagy hét cseléd, kettő közülük úrias öltözetű. Az egyik már hervadt és beteges arcú, kopott télikabátban. A másik fiatalabb, legfeljebb ha tizenhét éves, vidám tekintetű, csinosabban öltözött, molyrágta rókaprémboa is a nyakában. Bizonyosan ajándékba kapta valamelyik asszonyától.

- Belsőleányt keresek - fordult Ida a cselédszerző asszonyhoz.

De a szeme azon a boás leányon állt. Kellemes, szelíd arcú leány volt, kissé férfiasan vállas, de a haja csak szimplán hátra volt fésülve, s ezzel valami polgárias, jámbor természetnek látszott.

- Ez éppen hely nélkül van - mutatott rá a boltosasszony -, tessék, egyezkedjenek, kisasszony.

S érdeklődéssel szemlélgette Idát. Ida a leányhoz fordult:

- Szolgált-e úri háznál?

A leány fölkelt, és alázatosan állott.

- Csakis úri háznál, csókolom a kezét, kisasszony. Kőrösy nagyságos úrnál szolgáltam legutóbb.

- Milyen vallású?

- Római katolikus, csókolom kezét.

- Mennyi fizetést kíván?

- Legutóbb huszonöt koronám volt, csókolom kezét.

- Én többet is adok, ha látom, hogy jó leány.

- Ó, kisasszony... csókolom kezét alázatosan.

- De az első hónapban csak maradjunk a huszonötnél. Mi a neve?

- Anna. Jantyik Anna, alázatos szolgálatára, kisasszony.

- Jöhet-e mindjárt, Anna?

- Mehetek, csókolom kezét, csak a holmim... Hol tetszik lakni?

- Ó Péter úr házát tudja?

A leány arca olyanná vált, mintha valaki megfricskázta volna. Szeme gyanakvón villant Idára.

- Oda nem szegődök.

Ida elámult.

- Mért?

- Tudhatja azt maga. Hogyisne!

S elfordult. A többi leányra tekintett. Nevetett.

- Hogyisne...

Ida megütközve nézett a leányra. De a gazdasszonyukra vélte a leány idegenkedését, hogy az talán nem jól bánik a cselédekkel.

- Csupán az én szolgálatomra fogadtam volna - mondta szintén elhidegülten -, de hát végeztünk.

- A maga szolgálatára se megyek, kisasszony - nevetett a leány.

S leült a többi leány közé. Érdeklődéssel tekintett az ajtóra.

Egy feketeruhás, másik kisasszony lépett be, Idánál valamivel fiatalabb, kisebb, arca is keskenyebb arcú. A fején viseltes hódprémsapka. A kezén kis fekete kutyaszőrmuff. A boltosné szólt nyájasan:

- Majd küldök én odavalót. (S fölvette a tollat. A könyve fölé hajolt.) Ó Péter úr házába...

- Valami becsületes, jó leányt - diktálta Ida, s érdeklődéssel tekintett a hódprémsapkás leányra -, magyart és katolikust. Különben hát nem kötelező tán... csak ha látom, hogy nekem való.

A Jantyik-leány gúnyosan mosolygott Ida cipőjére.

Alig hagyja el Ida a boltot, egy lihegő, gyönge női hang szólal meg mögötte:

- Pardon, kisasszony... Ida megfordul.

A hódprémsapkás leány áll előtte, izgalomtól és sietéstől pirosan.

- Bocsánat, hogy így az utcán... De mondja a boltosné, hogy a maga szolgálatára... Nagy Ida a nevem... okleveles tanító...

Ida elmosolyodott:

- Nekem...

- Tudom - sietett a szóval a leány -, de olyan kétségbeejtő az állapotom... (A szemét szenvedőn behunyta egy percre.) És én nem vonakodok semmi munkától. Csak tisztességes lelkek között...

S a szeme elnedvesült.

Ida a kezét nyújtotta:

- Ne csüggedjen, Ida. Reggelizett már? Jöjjön ide a cukrászboltba: alkalmasabb hely a beszélgetésre is.

Az útjukból két részeg napszámosféle térítette le őket a kocsiútra, két rongyos és piszkos ember, mintha mind a kettő szemeteskocsiban hált volna. Elefánt termetű az egyik, és ősz bajszú, foltos, szürke télikabátban. A másik szakadozott bőrbekecsben, vézna, vérrel futott szemű, bal lábával kajlán lépő, nadrágja is rongyos, piszkos, sáros. De mind a kettő jókedvű. Összeölelkezve tántorogtak, és méternyire gőzölt belőlük a pálinkabűz.

- Utálom a részeg embert - mondta Ida.

- Förtelmesek - fintorított a másik Ida is, a hódprémes. S az utca túlsó feléről visszatekintettek. Már akkor az elefánt a kövezeten hevert, s a kisebbik húzkodta.

- Gyere, pajtás.

- Megvetsz te engem - nyögte búsan az elefánt.

- Dehogy vetlek. Kelj fel, no.

- De tudom, hogy megvetsz, lefele nézel reám.

A járókelők nevettek. Egy fekete rövid szoknyás asszony szintén rájuk fintoruló, halvány arccal lépett el mellettük, és köpött.

- Megvetsz - nyögte az elefánt.

A két leány betért a cukrászboltba. Ida kávét rendelt a hódprémesnek.

- És süteményeket is - szólt a cukrászkisasszonynak jólelkűen.

A viharverte madár elmondta a kávézása közben, hogy keserves-nehezen végezte el a tanítóképzőt. Az apja órás volna, de a látása meghomályosodott. Az anyja varrással, mosással, takarításokkal szerzi meg a mindennapi kenyerüket. És még egy tízéves leányka is van otthon. Remélték, hogy ha diplomája lesz, valami jó kis faluban megélnek együtt. De annyi a nőtanító, hogy sehogy nem bír állásra jutni. Elszegődött végre sok apróhirdetés után nevelőkisasszonynak, először Kassára. Takarékpénztári tisztviselő volt a gazdája, négy kisgyermek atyja. Igen nyájasan fogadták, különösen a férfi. A gyermekekkel kellett hálnia. A férfi annyira érdeklődött a gyermekek iránt, hogy éjjel is átlátogatott abba a szobába. És mindjárt a második éjjel őt is felzavarta:

- Csitt - mondta -, csitt! Meg ne ijedjen, kedves.

Ő azonban mégis megijedt. Mindjárt másnap másik helyet keresett. Talált szerencséjére egy idős házaspárt, ahol egy tizenhárom éves leánykát kellett támogatnia a tanulásban. Már odahurcolkodott, mikor megtudta, hogy a házaspárnak jogász fia is van. Egy vasárnap a család vendégségbe ment, a cselédnek is szabadságot adtak. Ő maga maradt otthon.

Egyszer csak váratlanul visszatér a jogászfiú, s bezárja belülről az ajtót.

- De én meg nyitottam ám már az ablakot...

És szomorúan, de büszkén mosolygott.

- A két év folyamán hét-nyolc helyen voltam. Egy helyen az asszony oly gőgös volt, hogy a konyhán a cselédasztalnál kellett ebédelnem. Más helyen a férj mindig részegen tért haza, s a cseléd hogy semmi csengetésre meg nem ébredt, nekem kellett az ajtót mindig kinyitnom. Legutoljára ebbe a városba hoztak. Tegnap a pesti állomáson szólított meg egy sokszorosan aranyláncos és vastag fülbevalós asszonyság, hogy nem jönnék-e leánykák mellé igen jó helyre. Jöttem a jó helyre. Kitörtem az ablakot a jó helyen, mindjárt az első negyedórában, és rendőrért sikoltoztam. Ha véletlenül nincs rendőr az utcán, nem tudom, mi történik velem...

Mindezt könnyezve, olykor szomorún el is mosolyodva beszélte a leány, s közben nagy étvággyal fogyasztotta a kávét és a süteményt.

- Nem akarok rongy lenni, világ rongya! - mondta szinte vadul - a nevelőnőket minden férfi rongynak nézi. Nem megyek többé olyan helyre, ahol előre meg nem nézem, hogy mifélék. És hogy az ajtóm bezárható-e éjjel belülről. Inkább valami olyan boltba állok be, ahol csak nők dolgoznak. Csak annyit tudjak szerezni, hogy felmehessek a miniszterhez, és eléje csaphassam a diplomámat: minek adták, ha nincs iskolájuk, amelyet rám bízzanak!

Könyörgött Idának, hogy fogadja maga mellé: semmi munkától nem irtózik ő, csak a mindennapi kenyere meglegyen - legalább addig, míg iskolába nem nevezik ki a diplomája szerint tanítónak.

- Ó, ha a magam kenyerén élhetnék!...

Ida borzongva, olykor elirtózva hallgatta a szerencsétlen leányt. De egyben tetszett is neki, hogy olyan férfiasan megáll minden veszedelmében. Látszik is a szemén, hogy nem törékeny lélek.

Fizetéskor eléje tolt egy százkoronást.

- Kérem - mondta meleg szemmel -, fogadja el tőlem. Nem alamizsnaképp, hanem mintha testvére adná. Én nem tudnék magának parancsolni. Ha meg magától dolgozna mellettem szolgailag, nem nézhetném. Menjen fel ezen a pénzen a miniszterhez, és mondja el neki, amiket nekem elmondott.

- Elég egy negyede is ennek a pénznek, kevesebb is elég - rebegte hálától könnyes szemmel a hódsapkás leány -, Istenem, hát mégis vannak jó lelkek is a világon.

S visszatolta a pénzt.

- Nem fogadhatok el ennyit, bocsásson meg.

- De el kell fogadnia. Én makacs vagyok, igen makacs. Gyermekkorom óta hallom, hogy kutya makacs rossz természet vagyok. Hát én nem tágítok. Ha nem fogadja el, megfoszt egy örömtől. Fogadja el, Ida.

És megcsókolta a leányt, mikor elváltak.

Ida elszemlélődött szinte délig is a városka főterén és főutcáján a boltok kirakatain. Venni nem vett semmit - mert soha életében nem vásárolt még semmit, és így szokatlan is volt neki, hogy valamit magáénak váltson. Attól is tartott, hogy a tapasztalatlanságával visszaélnek a boltosok, meg hát mégse érezte magát szabadjában a pénznek: hátha az apja pazarlónak mondja?

Csak a könyvesboltba ment hát be. Apácával is járt már könyvesboltban. Vett egynehány kottát, aztán egy Jókai-regényt, meg Mark Twainnek egy német fordítású könyvét. Aztán egy francia füzetkét is pillantott meg: Hugo Victornak a parlamenti beszédeit. Soha nem olvasott a két idegen írótól semmit. Az iskolai irodalomtörténetek csak könyvcímeket tanítanak. Ezernyi könyvcím, de a tanuló még csak látásból se ismer egy könyvet se.

A könyvkereskedő - egy dülledt szemű, fekete zsidó - igen udvariasan rakta eléje a könyveket, s kérdezte, hova küldje.

- Magammal viszem - mondta Ida.

A zsidókról neki különös fogalmai voltak. Az apácákhoz mindig járt be egy-két zsidóleány is. Azok iránt ők mindig tartózkodók voltak. Egyszer, hogy húsvét táján az egyik laskát vitt be tízóraira, irtózással bámultak a laskára.

Hát Ida magával vitte a könyveket csak azért, nehogy zsidó lépje át a házuk küszöbét.

Mikor azonban hazaért, szinte ijedten látta, hogy öt zsidó is áll az udvarukban, kaftánosak, tincsesek. S az apja nyájasan beszélget velük.

Fenn a lakásban meg más meglepődés várt reá: az ebédlő helyén a szalon bútorait találta, csak épp hogy a zongora maradt ott. A hálószobából meg eltűnt az egyik rézágy és éjjeli asztalka. A parkett össze volt taposva és karcolva. Az ablakban egy vörös alsószoknyás leány dolgozott az ablaktáblák tisztításán. Jószabású fűzős cipője a padlón, ő maga harisnyában. Fekete szoknyája és kabátja az ágyon hevert. Bámuló fekete szeme: mint a küszöbön fekvő vizsláé, mikor kérdőn néz a gazdájára: Kimegyünk-e ma, puskás istenem?

Látszott rajta, hogy nem parasztleány, de nem is kisasszony. Ida nem ismerte. A leány nem köszönt neki.

- Kicsoda maga, kedves? - kérdezte Ida.

A leány nem felelt. Az ablak már tiszta volt. Egyenkint csukdosta be.

- Nem hallja? - folytatta Ida - a mi szolgálatunkban van maga? Vagy csak segítőnek hívták?

A leány, mintha nem is neki szóltak volna, még csak hátra se tekintett. A belső ablakszárnyakat is becsukta. Aztán sietve vonta fel hidegtől és víztől kivörösödött két kezével a cipőjét.

- Nagyothall talán? - kérdezte hangosabban Ida.

A leány nem felelt. Szinte ijedten nyúlt a felső szoknyájáért és kabátkájáért. S hogy magára öltötte, csinos leánykának látszott: tizenhét éves lehetett, tiszta képű, oly telt arcú, hogy szinte tokás. Szeme mindig elnyílt, fekete hideg szem, csaknem összeérő fekete szemöldök alatt; ajka duzzadt, piros, mintha mindig paprikás ételt enne.

- Bocsánat - szólalt meg akkor elmosolyodva.

S a hangjában volt valami kellemetlen hangosság és vontatottság.

- Idevaló maga? - kérdezte Ida.

A leány figyelmesen nézett Ida arcára.

- Ma jjjöttem - nyögte.

S összekapkodta a törlőrongyokat meg az ablaktisztító port.

- Még a padlót is - mondta Ida - törölje tisztára.

A leány nem felelt. Kisietett a szobából.

Helyette Anna lépett be. Mozdult, hogy kezet csókoljon Idának, de mégis abbahagyta, csak állt kipirosodott képpel.

- A padlót - mondta Ida -, ennek a leánynak is szóltam már, de... Bolond ez vagy siket?

- Siketnéma, kisasszony. Ma fogadta a tekintetes úr a kisasszony mellé. Neki is Anna a neve, hát aszonta gazdasszonyom, hogy Panninak nevezzük.

- Énmellém? Vagy Erzsi kisasszony mellé?

- Kisasszony mellé. Erzsi kisasszony nem tér többé vissza. Ma küldött el a holmijáért. Az imént vitte el az anyja a holmiját, még a szappanját is, pedig már vékonyka maradék volt, mint egy ötkoronás.

Ida csak nézett.

Déli harangszó kondult meg. Ida keresztet vetett magára, s a Mária-képet kereste a tekintete. De abban a percben haragos ordítás hallatszott fel az udvarról, hogy szinte belerendült a ház. Az apja hangja:

- Hát ennyi esze sincs magának! Azt a...

S következett Krisztusnak és Istennek olyan káromlása, hogy Ida megrázkódott belé. Megrázkódott, mintha tőrt döftek volna a fülébe. Holtszínre vált arccal lépett az ablakhoz. Csakugyan az apja. Egy bőrkötényes emberrel hurrog az apja, s egy hordóra mutogat.

Ida fájdalmasan hunyta be a szemét.

A gyomrát szinte rázta az istenkáromló durvaság. És hogy az ő apja!...

Negyedóra nem telt belé, az apja lépéseit hallotta a szalonban.

- No, kedvesem - üdvözölte vidáman Péter úr -, hát hol szórakoztál ennyi ideig? Nini, csak nem vagy tán beteg?

- Csak múló...

- Hát hol voltál? Mit vettél? Miket rendeltél?

- Csak vagy három könyvet - felelte Ida, alig tekintve az apjára.

- Csak három könyvet? Hát ruhát? Bútorokat? Másmindent, amit szemed-szád kíván.

- Ráérünk.

- Beteg vagy te, leány. Hívatok orvost.

- Nem, nem, már elmúlt.

- Hát gyere, csókolj meg, aztán asztalhoz: ebédelünk. - Annál hidegebb csók nem érte soha Péter úr vasbajuszos ábrázatát.

Az ebédlőben csak két teríték volt. Péter úr vidáman falogatott. És csevegett.

Ida alighogy érintette az ételeket. S nem bírt ránézni az apjára.

Az apa azonban vidáman eddegélt tovább.

- Az egyik ágyat elvitettem. Láttad? Anyádé volt. A másik ágy gyermekkorodban is a tiéd. Abban is halhatsz meg majdan, ha akarod, remélem, hosszú vénség után. Anyád igen szeretett. Ha életben maradt volna, bizonyára nem engedett volna el maga mellől.

Idának elnedvesült a szeme.

- Kik jártak a házunkba? - kérdezte még mindig elszorult szívvel - kik voltak az ő asszonybarátjai?

- Csak neveket mondhatok. De hát a nevek is csak szavak. Nem ismered őket.

- Éppen azért, hogy ismerjem.

- Csak három barátja volt. Egy orvosné, aki keresztanyád is, még abban az évben elköltözött innen. Erdélybe vagy hova mentek. Aztán egy másik orvosné. Az már meghalt. Meg még egy asszony: a polgármesterünk első felesége. Az is a pokolban van azóta, és várja keresztanyádat, a közös üstbe.

Ida csak nyitogatta a szemét.

- Gyűlölte őket, apukám? - Az apa vállat vont:

- Kisvárosi asszonyok egyetlen mulatsága, hogy egymást bujtogatják. A férj ellen.

- De hát miféle családokkal ismerkedek én itt majd meg?

- Ezt a klastromban kérdezted volna: nem kívánkoztál volna haza. Vannak itt úri családok, de én sose fordultam meg egyiknek se a szalonjában. Se azok énnálam. Mármost hát hogy vigyelek el akármelyikhez, ha nekem magamnak is be kell egyidejűleg mutatkoznom?

Ida elrökönyödve bámult.

Ő már előre kifestette magának, hogy hogyan ismerkedik össze a városa-beli lányokkal; hogyan talál közöttük egy-két bizalmas barátot; hogyan trécselnek, tanácskoznak divatos ruhákon, bálokon, új színműveken, új dalokon; hogyan zongoráznak, táncolnak, sétálnak - persze a város első gavallérjainak a kíséretében.

Az apa látta a leánya arcán, mire gondol. Őt magát is kedvetlenítette az ügy.

- Különben se hozzád illők - legyintett megvetőn -, nincs az a műveltségük, ami neked. A társasélet merőben más itten: a rácok gyűlölik a magyart. Hogy miért? Azt a jó Isten se tudja. Hiszen a horvátot is gyűlölik. Hát itt nincs társaságod. Aki volna, nem hozzád illő.

Ida elszomorodott.

Az apa nagy étvággyal ette a túrós metéltet. Öt-hat böketet is gyűjtött egybe a villáján, s nyomta nagyra nyílt szájába. S amíg megint böködött, beszélt tovább.

- Azért kell keresnünk valami szegény bárónét vagy grófnét, akivel te rendelkeznél. Néha utazgatnál is vele. Jó körökből való fiatalemberekkel ismertetne meg, s választanál közülük... Eddig nem találtam. Pedig hát volna, de az egyre-másra gazdagodó zsidók szinte mind lefoglalják őket. A műveltség külsőségeit tanulják tőlük még a férfiak is: hogy a társaságban ne beszéljenek pénzről, ne vakarják a szakállukat, ne forgassák a szemüket, ha vendéglőbe lépnek, és hogy tabldotnál nem azért tesznek fehér kendőt a tányér mellé, hogy a vendég a maga zsebkendőjét kímélje vele.

- De hát egyet se talált, apukám...

- Hármat is találtam volna. Egy bárónét találtam Pesten, igazi német bárónét. Az akkor is részeg volt, mikor beszéltem vele. Egy másik bárónét Bécsből hoztam le. Az nem akart megválni a kutyájától. Az arcát meg úgy lisztezte, hogy ha legyezte magát, felhőkben szállt róla a liszt. Egy grófné is akadt volna, igazi francia grófné, oly művelt, hogy még akkor se veti keresztbe a lábát, ha tüskét vesz ki a talpából. És oly szegény, hogy csak egy inget, egy zsebkendőt, egy pár harisnyát ad mindig mosásba. De annak is van egy tizennégy éves leánya, és még rá két kisebb fia is. A fiúk most nevelőintézetben vannak. Mármost képzeld el, hogy az a grófné a maga lányát is hordozza, téged is. Ahányszor te ruhát rendelsz vagy ékszert veszel...

- Ezt ne is fejtegessük.

- No ugye? És aztán a két kölyök hol töltse másutt a vakációt, ha nem az anyja mellett? Szerettem volna pedig, mert mindjárt az első kérdése az volt, hogy hátaslovam hány van az istállóban.

Ida már nem is hallgatott a fejtegetésekre: rossz érzéssel nézte, hogy az apja parasztosan fogja a kést, és csámcsogva eszik.

(folyt. köv.)