Gárdonyi Géza

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.

- Merre?

S véljük, hogy semerre.

Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.

- Istenem!...

De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.

- Hova jutok?!

S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.

(...)

MÁSODIK RÉSZ

1

A kisasszony ebéd után kilopta az újságot az apja szobájából.

Az apja szeme láttára is kivihette volna, vagy leülhetett volna ott az apja szobájában a karosszékbe az íróasztal mellé, és olvashatta volna őelőtte. A kisasszony azonban csak alig néhány hete szabadult ki a klastromból: még benne volt talán az érzésében, hogy meg kell gyónnia, ha újságot olvas.

Ott bizony a bejáró növendékek be-becsempésztek egy-egy újságot az iskola padjaiba, s leginkább csak az első levelét az újságnak. Szombaton aztán minden leánynak a gyónásában benne volt:

- Novellát olvastam.

Ida csak kétszer gyónta. Igaz: egyszer még, hogy meghallgatta, amit egy szerelmes novelláról locsogtak. Azontúl elfordult, ha afféle kárhozatos nyomtatványt látott, s bedugta a két fülét, ha a lányok novelláról vagy éppen regényről csevegtek, pedig szinte reszketett a kíváncsiságtól. De hát azt is meggyónta:

- Bűnös kíváncsiságot éreztem egy novella iránt.

Hát most már olvashatott volna novellát, verset, regényt. Akár mindennaposan is. Tizenkilenc éves volt. A klastromban már csak úgy maradhatott volna, ha belép a szerzetbe.

Ida azonban zöld bimbócska korában se lépett volna be. Virágkorában meg már, hogy a felső osztályokba járt: Petőfit is kellett ismernie. Nem teljesen, csak szemelvényekből. De Ida szorgalmas tanuló volt, s érdeklődéssel fogadta el egy Klein Berta nevű bejárótól kölcsönképpen a teljes Petőfit.

Petőfi költeményeinek mindjárt az első megzendülése:

Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.

Ettől ugyan éppen nem indul apácának a már virágzó leány.

Ida szinte megrázkódott a gyönyörűségtől, mikor ez a mondat először harsogott a szívébe. Ha más mondta volna vagy írta volna, megborzadt volna a bűnös szavaktól, de hát a Poétika tanulókönyv, és Petőfi költeményeit ismerni kell annak, aki valamikor majd érettségi vizsgálatra készül. Aki csak szemelvényekből ismeri, nem ismerheti úgy, mint aki valamennyi versét olvasta.

Hát olvasta.

Az arca úgy égett, mintha máris ott állana az utolsó egzámen professzorai előtt: csupa szerelem és szerelem a könyv. Jaj, de hogy is tudományoskodhatnak az ilyesmiről hangosan!

Aznaptól fogva éppenséggel nem óhajtott apáca-kornétát a fejére. Esténként, mikor lefeküdt, az imádsághoz mindig hozzásóhajtotta:

- Szabadságot és szerelmet adj, Istenem, mint a kívül lakó, boldog, más nőknek.

Alig hétéves volt szegény lelke, mikor az apja betette a klastromba, és a szünetekre se vitte haza. Idának a szíve mindig hét tőrrel hasadozott, mikor a többiek hazamehettek. Ő egymaga sírt az iskolának azon a boldog napján.

Őneki nem szabad. Tudta is az apácáktól, hogy miért: az anyja már nem él; nőrokonuk nincs olyan, akire az apja rábízhatná, s az apját igen elfoglalja az üzlete, a borkereskedés. Borkereskedőnek sokat kell utaznia. Mikor meg otthon van, a pincében foglalatoskodik.

Nem is igen látta az apját, legfeljebb ha egyszer évenként, s leginkább júniusban. Egy kosár ürmös borral kedveskedett olyankor az apja az apácáknak, és kérte őket, hogy szívleljék meg nyáron is Idát maguk között. Mindig szép fekete kabátban jelent meg az apja, s komolyság és elfogultság látszott az arcán. A hajában egyre több a fehér, az orrán a vörös, mintha a testének minden melege oda szokott volna gyülekezni. Ida - mintha csupán távoli valakije volna az apja - csak éppen megcsókolta, ügyelve, hogy a bajusz hegye meg ne bökje, s két-három kérdés volt minden beszédük:

- Hogy vagy? Kell-e valami? Pénzt adjak-e?

Pislogva és szinte idegenül nézett a leányára. Aztán megint nem mutatkozott esztendőn át.

Egyszer egy asszony látogatta meg Idát. Már akkor ötödikes volt, tizenöt éves. Épp uzsonnáztak, mikor az apáca a látogatóterembe szólította:

- Egy asszony vár lent - mondta -, Beretvás Istvánné.

Ida elképedt.

- Ki az?

- Azt mondja: dajkád volt.

Ida nem emlékezett a névre. A dajkáira is csak annyiban, hogy ki csontos volt, ki gömbölyű, ki Rozi, ki Mari, ki cipellős, ki mezítlábas. Mégis hát örömmel hagyta félben a kávéját, és sietett le a lépcsőn.

Egy harcsaképű, fekete fejkendős asszony fogadta. Apró szeme örömtől pislogott.

- Ó, Iduska!

S a szája az ó-nak mosolygó kimondásában akkorára nyílott, hogy egy zsemlyét be lehetett volna rajta dobni célzó ügyesség nélkül is.

- Jaj, már meg se ismer a lelkem! Hogy megnőtt! Hogy megszépült! Jaj, az a szép fekete szeme! Szakasztott tekintetes asszonyom! Isten nyugtassa szegényt, most is élne, ha beteg nem vót vóna. Rosszul mondtam a nevemet az apácának, azután eszmélkedtem rá, mikor kiment. Csak annyit kellett vóna mondanom: Mari, a dajkája Iduskának. Mert hiszen nem tudhatja, hogy asszony vagyok. Beretvás Pista vett el. Az első szeretőm. Cserepeslegény. Jó ember, csak ritkán részeg. De akkor se ver. Tör, zúz egy kicsit, de nem ver. Most itt cserepezünk Kelenföldön - gondótam: megnézem az én aranyos kis Iduskámat. Most mán ugye emlékezik reám?

Ida már emlékezett. Elbeszélgettek Ida anyjáról, hogy milyen jó asszony volt.

- Csak mindig szomorú - mondta Mari.

- De hát mért volt szomorú az én édes jó anyám? Én nem emlékszem rá, hogy szomorú lett volna.

Mari behunyta a szemét, s felvonta a szemöldökét.

- Pedig hát igen szomorú vót annak az élete szegénynek, Isten nyugtassa.

- De hát mért volt szomorú?

- Hát... hát... Még a konyha is ott... Annál szomorúbb konyhát nem láttam életemben - s a fejét csóválta -, itt is olyan szomorú-e a konyha?

- Hát... csendes.

- De nemcsak apácák főznek?

- Nem. Vannak másféle cselédeink is. Hát maga a konyhán is dolgozott otthon?

- Dolgoztam én, lelkem, mindent, kisasszonykám. Ma is ott vónék tán, de hát az úr miatt...

Pillogott. Félbehagyta a szót. Megint csak az emlékezésekre tértek át, hogyhát emlékszik-e Iduska arra... meg arra?...

Ida bizony nemigen emlékezett. A házuk is már csak úgy képlett előtte, mint valami régi álom. Tágas, nagy ház. Ők az emeleten laktak. Az egyik szobában rézágy, fehér márványmosdó és egy nagy tükör, amelyben lábig látszik az előtte álló. De különösen a sublót maradt az eszében. Testes körtefa sublót. A tetején üveg alatt nagy, szép régi óra: alabástrom oszlopai között fehér szakállú csuklyásbarát áll, arasznyi nagyságú, fogja az aranyfonálból font kötelet. Minden óraverésben harangoz. Olyankor az óra számlapja fölött Mária gyönyörű képe jelenik meg, a kisded Jézus a karján. A barát buzgó hajladozással harangozza az ávét.

Egy zongorára is emlékezett, noha ő akkoriban csak bújócska játszásra való bútornak gondolta. A hosszan lelógó, zöld plüssterítő rajta alkalmatosan takarta a búvóhelyet. Micsoda ünnep volt, mikor Bodokyné ott ült náluk, és a Pista fiú is vele. A két mama csevegett, ők meg ketten ott elevenkedtek a zongora körül. Egyszer más asszony is jött velük, s egy leánykát hozott magával. Akkor még vidámabban játszottak. Elváláskor az asszonyok megcsókolták egymást, s a leányka is Idát. Ida akkor Pistát is. Az asszonyok nevették:

- No lám! Kap a legényen.

Ida igen elvörösödött. Mindig szégyenkezett, ha azt mondták, nem illik.

S még egy gyermek volt, akire abból a korából emlékezett: egy nálánál két évvel is fiatalabb leányka, a könyvelőjüknek a leánykája. Az a könyvelőjük ott lakott az udvarukban. Bogárnak hívták, de rác volt, s tán Bogdanovics eredetileg. Akkor vált Bogárrá, mikor az ő napja, magyarosította a nevét Alt-ból Ó-ra. Sváb eredet volt az apja, bácskai sváb. Hát annak a Bogárnak a leánykája mindig künn játszadozott az udvaron. Eleven, kis kékszemű leány, és kerek pofikája piros, mint a rózsa. Ida szinte mindennaposan lefutott hozzá valami nyalánksággal.

- Ellácska, Ellácska! Hol vagy?

És csókolgatta, kacagott a beszédein.

Mikor Ella még csak lábrakelő kisded volt, örömtől repesett, valahányszor Idát meglátta:

- Kisanyukám.

Ida gyakran gondolt arra a leánykára is. De persze többet a fiúra. S különösen, mikor szünet közeledésén örültek a növendékek. Ha ő is hazamehetne, találkozna Pistával...

Mikor már a felső osztályokba járt, gyakran gondolt arra, hogy Pista is megnőtt: most már szép fiatalember lehet. S egyszer csak arra gondolt, hogy az ő férje az a Pista lesz. Először csak talán volt a gondolata, később már bizonyosan.

- Mikor jöttek el hazulról, Mari?

- Mindenszentek után való kedden, lelkem kisasszonykám.

- Mondja: ott laknak-e még Bogárék?

- Dehogyis, kisasszonykám. Van annak tíz éve is, hogy...

- Azt tudom apámtól. Valami rendetlenség miatt tette ki. Kárt okozott az üzletnek - már nem tudom. De hogy ott maradtak-e a városban, vagy hogy elköltöztek?

- Egynéhány évig még ott lógadoztak. Petrovicsnál vállalt hivatalt Bogár úr. De a télen ők is felköltözködtek Pestre. Találkoztam velük már hatszor is. Bizony nincs olyan jó soruk, mint...

- Találkozott? Él még a kis Ella?

- Hogyne élne! Hiszen éppen ővele találkozok legtöbbször. Ott laknak valahol ők is Kelenföldön, vagy hogy a Lágymányoson. De nem kis Ella az mán: olyan szépen serdül... Csak bizony látszik rajta is, hogy vékonyan füstöl náluk a konyha.

- Jaj, édes-aranyos Marim, mondja meg neki, hogy látogasson meg. Akármelyik vasárnap jöhet. Délután három és négy között.

- Megmondom, kisasszonyom, meg.

Ida pillogott. Aztán mégiscsak kimondta a kérdést:

- Hát Bodokyékról tud-e valamit?

- Bodokyékrul? Ki is az a Bodoky? Tudom mán: Bodokyné tekintetes asszonyom, aki odajárt hozzánk. Olyan tokás, szőke, nevetős, két gyűrű az ujján, egyik pirosköves, mint a piros bor. Vót egy citromszín-selyem, szép nagykendője...

- És egy kisfia is...

- Az, egy kisfia, Pista. Hogyne tudnám. Kenderhajú gyerek. Mindig kisasszonyommal játszott. Emlékszik-e: egyszer lerántottak három csészét, ahogy maga belekapott az asztalterítőbe.

- Hát azok hogy vannak?

- Nem tudok róluk semmit, kisasszonykám-lelkem. Mert hogy én aztán az adópénztáros úrhó szegődtem, nem jártam az utcájuk felé. A piacra meg maga az asszonyom járt. Én addig takarítottam. Ott mán nem vót olyan jó a sorom, mint maguknál. Igen komisz vót a naccsága: még az ételt se adta ki.

Ida elgondolkodva nézett az asszony szélesre dolgozott kezére, aztán elkomolyodott:

- Mondja, Mari: mért nem mehetek én soha haza? Minden társam hazamehet az ünnepi szünetekre, csak én nem.

Mari zavarodottan pislogott:

- Ó, lelkem... hát hogyan?...

- Ahogy a többi. Mindenkit hazavisznek.

- Ó, lelkem... de hogyan is lehetne? Iszen minden hónapban más asszony van a háznál.

S elmosolyodva rázta a fejét:

- A tekintetes úr igen jókedvű ember.

Ida nem értette ezt. A gazdasszonyt gondolta, hogy váltogatja az apja - ha az iskoláit teljesen elvégzi, ő fogja majd a gazdasszonyt, ő rendelkezik a házban. Csak azon a szón csodálkozott, hogy az apja jókedvű.

Mondta is:

- Jókedvű? Itt olyan komoly...

- Meghiszem azt - vont a nyakán mosolyogva a dajka -, vannak ott olyan dombérozások... De mondja, kisasszonykám lelkem: az imént tetszett említeni, hogy itt az apácáknál magamfajta asszonyok is szógálnak a konyhán: nem lehetne-e, hogy engem is...

- Mi az a dombérozás?

- Dombérozás? Hát devernyázás, lelkem kisasszonykám, ahogy az urak szoktak. (Pislogott, elkomolyodott.) Mert tetszik tudni: nagy jó vóna az nekünk, ha én is kereshetnék. Esténként hazajárnék innen. Vihetnék magammal néha egy-egy kis maradék kenyeret, tán még pecsenyécskét is...

Az ajtó nyílott: az ügyelő apáca fehér kornétás arca kukkant be.

- Az óra eltelt, Ida.

Ida elmondta mindjárt a dajkája óhajtását, de az apáca csak a fejét rázta rá:

- Mindennap jönnek efféle kérelemmel: megvannak nekünk a magunk régi belső cselédei.

Ida sokáig töprengett a dombérozás és devernyázás értelmén. Szótárban is kereste, de nem találta. Aztán el is feledte. Csak az a bizonyosság maradt meg előtte, hogy ő lesz majd az asszony a házukban: ő rendelkezik, s akkor majd körmére néz ő a cselédségnek, nem lesz annyi változkodás.

De hát mire való az néki, hogy elvégezze előbb a gimnáziumnak mind a nyolc osztályát?

A következő vasárnapon megint a látogatóterembe szólították Idát.

- Valami leány keresi magát - mondta az apáca -, a szülővárosából való.

Ida mindjárt tudta, hogy Ella a látogató. Bogár Ella. Kisanyám. A pirospozsgás, édes nevetésű angyalka.

Szinte szárnyon repült le a lépcsőn. Az arca kipirult. Előre mosolygott, és már előre rebegdélte.

- Ellácskám, kisleánykám!...

Az első emeleten azonban az igazgatói szobának az ajtaja nyílott kifelé. A kornétának alig néhány ujjnyi csücske fehérlett még elő, a sötétkék szoknyának is csak alig a széle. Ida mégis azonnal tudta, hogy Mária testvér, az igazgató asszony.

A futása egyszerre rendes, komoly járássá lassult. Az arcáról mintha téli szél fújta volna le a mosolygást és a pirosságot.

Mert a főasszony előtt, jaj, dehogyis ugrálhatott láb, és lebeghetett vígan a szoknya. A főasszony ugyan nem dorgál, se nem büntet, de a főasszonynak grófné volt az édesanyja, igazi grófné, parfümös skatulyában született, kékvérű grófné, s a grófnék igen polgári neveletlenségnek ítélik az ugrándozást. A grófnék nem szólnak, csak elnyitják a szemüket. A főasszony szemében benne van minden grófnénak a szeme. Jaj: a föld alá süllyedne, akire így ránéz.

Ha Mária testvérnek csak szíjgyártó lett volna az apja, és csak szimpla szíjgyártóné az anyja, a növendékek csak egy közönséges vén apácának látnák. De grófné leánya...

Ahogy ő jár, ahogy ő bókol, ahogy ő prüsszent, minden apáca és minden leánynövendék úgy jár és úgy bókol és úgy prüsszent. De különösen ahogy néz: aranykeretű, hideg okuláréján át... Mintha a szeme is üvegből volna: néz úgy, hogy nem is pillant. Mint ahogy a múzeumi baglyok néznek. A legfincározóbb természetű lányok is, ha valamit sértőnek éreznek, egyszerre úgy néznek, elnyílt szemmel, pillantástalan nézéssel, hogy rezeg belé a szemük bogara. De általában akármi cselekedet vagy mozdulat kétséges a klastromi leányban, egyetlen gondolata: hogyan cselekedne a főasszony? Vagyis hát a grófné. Ahogy a sifonérban egy kis szagos szappannak minden ing magába veszi az illatát, a növendékek is úgy szívtak magukba ott egy kis arisztokratikus levegőt. Aki nem úgy lép, nem úgy fordul, nem úgy mosolyog, nem úgy köhint, nem úgy fogja a zsebkendőjét, nem úgy beszél és nem úgy hallgat, mint Mária testvér, az olyan leányközönséges.

- Te közönséges...

Ida hát egyszerre meglassult, mintha láthatatlan kezek ragadták volna meg a bokáját. A dereka katonásan megegyenesült. Az arca méltóságosra komolyodott.

Feje mély meghajtásával köszönt a főasszonynak.

- Laudetur...

- In aeternum...

S úgy meghajolva várta meg, míg a főasszony elsuhog előtte.

A vendégszoba közepén egy tizenhárom éves forma, fiúsarcú leány állt és nézett a megnyíló ajtóra. Szegényes fehér blúz rajta, és olcsó, fakó, lila-szín szoknya. A fején bazári szalmakalap, kisujjnyi kopott bársonyszalag rajta. A kezében is bazári fehér napernyő. A homlokát a hajának szinte merev nyirata ékteleníti, az is olyan piaci-polgári sárgás, agyag-szín haj, mintha az is valami olcsó helyről került volna ki. A cipője gombos cipő, de látszik, hogy nem az ő lábára vették: a lába-szárától eltágult a széle.

Teljesen idegen, hideg, bámész arc! Annyira idegen, hogy Ida beljebb is tekint a terembe. De nincs ott senki más.

Hát csak ráfagyott a szeme.

De az idegen leányon is látszott, hogy Idát nem ismeri meg. Csak nézett, mint az ijedt hal - a szeme is olyan kékesszürke -, nézett csodálkozva és várakozón.

- Bogár Ella? - szólalt meg végre Ida tétován - Bogár Eleonóra...

- Én vagyok, kisasszony - felelt a leány. S bókolt kissé.

Fakó, sovány arcán reménykedő mosolygás jelent meg. A kisasszony szó kellemetlenül érintette Idát. Hát már nem kisanyukám...

Nézett, mint a grófi-szemű Mária testvér szokott, elhidegült szemmel, pillantástalanul.

- Örülök, hogy látom - rebegte végre -, üljön le, Ella. Örülök... Igen kicsi volt még akkor... Nem is emlékezik rám talán...

A leány szeme vizsgálódva járt Ida arcán. Látszott rajta, hogy nem emlékezik.

- Valami keveset - mosolygott tétován, alázatosan -, igen kicsi voltam még...

- Akkor egy szavamra se emlékszik?

- Nem tudom...

- Hogy hogyan szólított engem...

- Bizony...

S felvonta a bal vállát.

Ida akkor a kezére pillantott a leánynak: vörös kéz, fekete szélű, keskeny körmök. Az arca még inkább elméltóságosodott.

- Akkor hát arra se emlékezik, hogy én hogyan szólítottam?

- Bizony nemigen...

- De hát mégis mire emlékezik abból az időből, mikor nálunk lakott? Mikor még kicsi volt?

A leány elmosolyodott.

- Sok mindenre. Egy piros ruhámra, mikor rám adták. Véltem, hogy repülök benne, úgy örültem rajta. Egy kis macskára, ahogy pofozgatta a bábumat. Két bábumra emlékszem. Mind a kettőnek a feje porcelánból való, s mind a kettő eltört, és sírtam...

- És másra nem emlékezik? A leány elgondolkodott.

- Egy lépcsőre: leestem róla. Akkor tört el a bábum is. Egy tükörre a díványunk felett...

- Hát még?

- Keresztanyám egyszer tízfillérest adott. Szép új pénzt. Lenyeltem. Azon is sírtam.

- Játszótársaira nem emlékezik?

- Két leányra. Egyik különös, csipogó beszédű. Együtt jártunk haza a dedóból.

- És a másik?

- Az is az utcánkban lakott. Rövidre nyírt hajú leány. Orra igen pici. Mindig piros almát harapdált az iskolában, s olyankor az orra is ellapult.

- Előbbi korból való játszótársaira nem emlékszik? - A leány gondolkodott.

- Egy fiúra emlékszem, hogy labdáztam vele. Nem... ez későbbi. Boltosnak a fia volt. Cukrot hozott ki nekem, árpacukrot...

- Hát semmi más fiúra nem emlékszik?

- Abból a korból csak arra a két dedóbeli leányra. - Ida elgondolkodva nézett rá.

- Magának jó - sóhajtotta aztán.

Arra gondolt, hogy Ella künn járhat-kelhet szabadon. Ella csodálkozón nézett. Várta, hogy Ida megmagyarázza: miért jó őneki? Végre is a fiatalságára vélte, hogy Ida is szeretne még gyermek lenni. Tizenöt éves volt akkor Ida. Hallgatva nézték egymást.

Aztán Ella szólalt meg: - Maga olyan szép...

Idán mintha villanyáram futott volna végig. Sose mondta még neki senki, hogy szép. Csak az iskolában, hogy egyszer egymás szeméről beszélgettek, az ő szemét is a szépek közé sorolták.

Mikor elvált Ellától, egyenesen a mosdószobába sietett, és érdeklődéssel szemlélgette magát a tükörben.

Hát bizony ha még másvalaki is állt volna mögötte, olyan valaki, aki a formákat és színeket értő szemmel vizsgálja, azt mondta volna neki:

- Bizony nem szép maga, Idácska, nem szép. Csak épp hogy orra, szeme rendes. De az arca színe még nem virági. A szemében még nincsenek sugarak. A termete még csak mint valami nyurga fiúé. A szája meg éppen nagyocska is. Az a kese leány csak azt látta, hogy a maga ruhája tiszta és rendes, s az arcára és a kezére bőven jut a mosdószappanból.

De hát az a másvalaki nem állt Ida mögött, s Ida elégedett szemmel nézegette magát a tükörben.

A következő vasárnapon megint szólították Idát:

- Vendéged van - mondta egy leánytársa -, eredj.

Ida megrezzent. Egy évben egyszer ha történt, hogy a vendégterembe szólították. S akkor is csak júniusban, az apja. De hol van még június?

- Apám?

- Nem tudom: egy úr meg egy leány.

Ida dobogó szívvel sietett le. El nem vélhette: kivel jöhetett az apja?

A teremben akkor többen is voltak, leginkább mamák, noha már öt óra felé járt az idő.

Ida egy tekintettel látta, hogy az apja nincs köztük, de egyben megismerte Ellát. A lila-szín szoknya és fehér blúz volt megint rajta, s a bársonyszalagos bazári szalmakalap. De a cipője már lábára illő, fűzős fekete.

A leány már bizalmas ismerősként mosolygott reá. Fölkelt a székről, és Ida elé lépett. Várta, hogy Ida kezet nyújt neki, amit Ida meg is cselekedett.

Egy tapló-szín hajú és szakállú úrféle is fölkelt, és bókolt Idának. Teljesen ismeretlen úr fekete, kopott kabátban. A szeme apró, orra vékony, ösztövér test. Barátságosan mosolygott Idára, s mosolygásában sárga és csorba fogait is előmutatta. Bizony kellemetlen képű ember.

- Nem ismer, ugye, Idácska?

Ella folytatta a szót: - Apám.

Ida már vélte is. Volt valami hasonlóság a kettőn, noha az apa szeme fekete volt, s az orra vékony és hegyes, de a két arc mégis egyezett valamiképpen. A ruhájuk szaga is mind a kettőé olyan, mint a penészes mogyoróé.

- Tessék - intett a székre Ida komolyan. (Mint ahogy Mária testvér szokott az igazgatói irodában.)

És maga is fogott egy széket: velük szemben ült le. Az volt az érzése, hogy Ella dicsekedett otthon, s az apa hálából látogatja meg, hogy nem volt kevély a leánya iránt.

Az apa csakugyan azon kezdte, hogy köszönte Idának a szíves érdeklődést a leánya iránt.

- Ez bátorít rá - mondta tiszteletesen -, hogy a kisasszony jóságát magam is megkeressem. A leányom most tizennégy éves, és szeretném iskoláztatni. Már két éve, hogy végezte az első polgárit, de éppen akkor hely nélkül voltam, és három hónapig csak épp hogy a madaraim tartottak el. Tudja talán, hogy mellékesen madártenyésztéssel foglalkozok. Emlékszik talán, hogy kedves ura-atyja épp ezért dobott ki...

- Nem, nem tudom - hőkölt el Ida.

- Nem tudja?

- Gyermekkorom óta nem voltam otthon.

- Gyermekkora óta?

- Anyám halála óta.

- De hiszen ez még azelőtt történt. Hát az úgy volt, hogy az irodába is bevittem egy rigót. Azt csak tudja talán, hogy könyvelő voltam ott?

- Azt tudom.

- Hát bevittem egy rigót. Gondoltam: örömet szerzek vele édes ura-atyjának. A rigó úgy fújta a Rákóczi indulóját, hogy aki csak arra ment, megállt, és hallgatta. Alt úrnak tetszett is a rigó, s különösen tetszett, hogy csoportok álltak sokszor az üzlet előtt. Hallgatták a rigót. És hát persze az üzlet címtáblájára is fordult a figyelem:

Ó PÉTER BORNAGYKERESKEDŐ

Mondja is aztán egyszer:

- Hallja, Bogár, énnálam a hadsereg is rendel, és csupa osztrák tiszt jár ide: nem taníthatná-e meg ezt a rigót a Gotterhaltéra?

- Igen szívesen - feleltem -, de kell rá vagy három hónap. Még akkor csak kicsiben foglalkoztam rigókkal: alighogy öt volt. Együtt tanítottam őket. Többnyire mészárosok vették. Ötven-hatvan koronát is fizettek egyért. Visszavittem a rigót, és egy fia-rigót fogtam iskolázásra. Külön szobába vittem, és furulyáztam neki a Gotterhaltét. Fájt a szívemnek, hogy olyan nótát kell tanítanom, de hát ha az üzlet kívánja, meg kell tennem. Avval könnyítettem aztán a lelkemen, hogy egy másik rigót meg a kamarában a Jaj, be huncut nótára tanítottam. Három hónap múlva úgy fújta a rigó a Gotterhaltét, mintha csak Bécsben tojták volna. Alt úr igen örült neki - már én csak Alt úrnak szólítottam -, mert mikor hozzákerültem, még akkor Alt volt a neve: megszoktam, és hát a régi vevők is csak Alt úrnak szólították az üzletben. Hát igen örült. Vagy két nap hallgat rigó. Harmadnap rákezdi szépen a közepén. Alt úr csak benyúl a zsebébe, kivesz egy szép ötvenkoronást. De még egy palack ürmöst is adott, hogy igyam meg estére. Mi történik azonban? Bejön délután két katonatiszt az irodába. Bort rendelnek ötven hektót. A rigó akkor is fújja a Gotterhaltét, hol elöl, hol hátul, ahogy szokta, de gyönyörűen. A két tiszt csak bámul. Kérdik Alt urat, hogy nem adná-e el a rigót. A tiszti ebédlőbe tennék. Abban a pillanatban megszólal az átkozott rigó: őrült erővel fütyüli: Jaj, be huncut...

Bogár Vince fájdalmasan sóhajtott.

- Ma sem értem, hogy az a rigó hogy fújhatta azt a nótát?! És miért éppen akkor? Hogyan és mikor tanulta? Lehet, hogy áthallatszott hozzá a kamrából a másik rigónak a szava, a hazafiasé. A rigók különösen szeretik azt a nótát, meg azt, hogy Hármat tojott a fürjecske... Semmit se tanulnak könnyebben. De hát hiába: a kár megvolt. A tisztek kijelentették, hogy a rendelés meg nem történtnek tekintendő, s hideg köszöntéssel távoztak. Nekem is távoznom kellett. Még aznap ki kellett hurcolkodnom a házból. Ki is tekertem annak a disznó rigónak a nyakát! De hát már hiába! Alt úr engesztelhetetlen volt. Majdhogynem puskát sütött rám. Hát hiába... hiába... Azóta csak tengődök, mint Toldi lova a szecskán. Most a gázgyárban írnokoskodok. De hát mi pénz itt havi százötven korona? Ha a madaraim nem volnának...

Ismét sóhajtott. Aztán megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle a kedvetlen emlékeket.

- Hát, kérem, édes jó kisasszonyom, az volna az én alázatos instanciám, hogy ajánlaná be ide a leányomat. Az ilyen egyházi intézetekben sokan élnek Krisztus kenyerén. Magának bizonyosan van itt szava. Ha a leányom elvégezhetne csak négy gimnázimnot is, utána a kereskedelmibe járatnám: ő is kereshetne szépen. És én akkor teljesen fölvirágoztathatnám a madárakadémiámat. Boltot nyitnék itt valahol a belsővárosban. Bizonyára találnék társat is, aki pénzzel társulna velem. Mert most bizony csak nyomorgunk.

Leves és tészta az ebéd, főtt krumpli a vacsora. Egyik nap főtt krumpli, másik nap sült krumpli, néha kása. Százötven korona: nyomorúság.

Ida sajnálkozó szemmel hallgatott. Tudta, hogy a szerzet igen takarékos. Ingyenes helye csupán négy leánynak van bent. Kettő apáca-rokon, egy meg a gyóntató atya nénjének az unokája; egyet meg, egy Fazekas Borbála nevűt egy püspök ajánlására vettek be, mert tanító özvegyének a leánya. Hát nincs több. S ha volna is, akkor is hát hogyan kérje azt a méltóságos főasszonyt?

- Nem tudom, lehet-e? - rebegte végre - mindent megpróbálok még ma, vagy ezekben a napokban.

- És értesít engem - kérlelte megfénylő szemmel az apa -, hogy beszélhetek-e személyesen is az igazgató asszony őnagyságával.

- "Méltóságával" - korrigálta szinte ijedten Ida -, mert grófi családból való.

- Hát "méltóságával", őméltóságával. Hozok őméltóságának olyan tudós rigót, amilyen még a római pápának se fütyült. A Komáromi-indulót fütyüli elejétől végig. Már kétszáz koronát ígért érte egy borbély. Hogyisne: két évig iskoláztam... A leányom is annyit fütyült neki, Ella művészien fütyül. Fütyülj csak egy nótát úgy rigósan.

Már akkor mind elmentek a szülők. Ida is aggodalommal pillantott az órára. A mutató ötön állt. Uzsonnára csengettek. Az ajtónálló apáca benyitott.

- Mennünk kell - rettent meg Ella.

Ida megkönnyebbülten kelt föl a székről.

- A rigó - mondta - nem szükséges. Világi nótákat itt nem hallgatnak még rigótól se.

- Hát akkor egyházi éneket - készségeskedett a madár-tanár, azt, hogy: Mennyből az angyal... Nagyszerű gondolat! Mennyből az angyal.Trillázva...

S boldogan búcsúzott.

Ida sokat töprengett: hogyan teljesítse Bogárék óhajtását? Arra nem volt bátorsága, hogy maga beszéljen az igazgatóasszonnyal, egy Margit nevű apácát kérdezett csak meg - a legfiatalabb apácát, akinek az előbbi héten tíz cserép virágnak a templomba elhelyezésében segített -, hogy mit gondol: lehetséges volna-e?

Az apáca a fejét rázta rá:

- Ha akarná se engedhetné meg az igazgató-testvér: nincs hely.

- De egy értékes rigót adna az apa: szent éneket éneklő rigót.

Az apáca elszörnyedt.

- Ezt meggyónja, Ida! Szent ének rigófüttyre!... rigótáncra!... Gondolatnak is egetrázó vétek!

S keresztet vetett.

Ida nyugtalanul várta a vasárnapot. Ella azonban nagy csodálkozására nem jelentkezett.

Csak a harmadik vasárnapon állított be. Új blúz rajta, fehér selyembatiszt; új szoknya, fekete. A kalapja is új, cipője is új félcipő, sárga. Az arca telt és rózsaszínben játszó. Mintha valami finomító masinából került volna elő.

- Csak köszönni jöttem - mosolygott boldogan -, az iskolázás gondolatát már félretettük. Rigót vittem egy cukrászhoz. Ötven koronát kértem érte. Közben látom, hogy két leány szolgál ott: kérdem, hogy nem alkalmazhatna-e engem is? Alkalmazott. Azóta csupa nyalánkságon élek. Fizetésem is van. Most még csak tíz korona hetenként. Később több. Ha megtanulom a mesterséget, magunk nyitunk majd cukrászboltot. Apa igen örül a szerencsémnek.

Csevegett, mint a madár. S közben hol a cipőjére gyönyörködött, hol a kezét nézegette. Már le voltak nyírva a körmei.

- Fiatalemberek is járnak a boltba; színésznövendékek. Igen kedves fiúk. Olyanokat mondanak...

S hunyorított, nevetett.

- A rigó igen tetszik. A Rippet tudja: Ó, drága nőcském... Egyszer a tanárjuk is bejött. Újházy. Tudja, kicsoda Újházy? Nem? Híres, nagy színész. Krémeslepényt rendelt. Szerette volna hallani a rigót, de akkor éppen kedvetlen volt a rigó. Hát odaállok, és rákezdem, hogy kedvre kapjon.

S Ella füttyre csücsörítette az ajkát. A rigófüttynek tökéletes utánzása hallatszott a szájából.

Ida ijedten tekintett az ajtóra.

- Jaj, hallgasson el! Hogyan csinálja?

Ella mutatta, hogy a nyelve hegyét összehajlítja, odaveregeti a szája-padlásához.

A következő szombaton benne volt Ida gyónásában:

- Fütyültem...

2

- Az utolsó karácsonyest a klastromban! - gondolta Ida, mikor már nyolcadikos volt.

Azon az estén a bent maradt néhány árva növendék is ott vacsorázott az apácák asztalánál. Huszonkilenc teríték összesen. A növendékek leverten ültek az apácák között. Az asztal közepén kétméteres karácsonyfa, s a karácsonyfán szép aranyozott, égszínkék, lapos dobozkák, de mind más és más. A főasszony ajándéka. Kugler-cukorkák vannak a dobozban, s imádságos könyvbe való, remek kis szentkép. A főasszony a világ legszebb efféle újdonságait hozatja meg az örömnek erre az estéjére. A dobozkákon szám van: vacsora után sorsolás útján jut mindenkinek egy doboz.

Idát Ottilia máter, a francia apáca, ültette maga mellé, mert a legutóbbi órán Ida németesen ejtette a relief szót, s az apáca a haragja hirtelen lobbanatában a nap (az aznap) szégyenének nevezte Idát.

- Egy kitűnő tanuló, akinek relif a röljef!... Hát akkor mit várjak a többitől?!

Hirtelen haragú stájer nő volt az az apáca, bár az iskola termén kívül olyan, mint valami alvajáró. Ida sírt. Az apáca ugyan szólt neki, hogy ne vegye annyira szívére, de hiába: Ida szívében vérző tövis maradt. Hát az apáca azon az estén maga mellé vonta, és kedves Idámnakszólítgatta. Jobbja felől meg egy nyugalmazott, vízkóros agg apáca ült. Az semmit nem beszélt, csak sóhajtott egyet-egyet.

Már vacsora közben is élénk volt a csevegés. Az asztalon két borospalack is ragyogott. Aranyozott szegélyű vignetta rajtuk: Legfinomabb karlócai ürmös Ó Péter pincéiből. Azon az egy estén minden apáca részesült egy pohárkával a rubin színű, édes italból. Bizony csak egy porcelán-pohárkával, vagyis tojástartóval, mert likőrös vagy konyakos pohárkák nincsenek a női klastromok pohárszékében. A leányoknak is töltöttek persze az ürmösből. Kedvvel nyalintgatták, csemcsegtették, dicsérték.

- Mennyei!...

Ida boldogan hallgatta.

És persze minden növendéknek a szeme a főasszony kezén járt: hogyan vesz a tálból? Hogyan kanalaz? Hogyan aprít? Hogyan villáz? Megcsodálták a keze fehérségét is, noha a keze nagyobb volt, mint sok vele egytermetű, közönséges apácáé. Vélték azonban, hogy finomabb szabású.

És titkon csodálkozva szemlélgették az arcát is, mint ahogy az iskolateremben is mindig szemlélték, hogy milyen az arisztokratikus arc. Leánynak persze hiába magyarázná akár minden tudósa az Akadémiának, hogy arisztokratikus arc nincs a világon. Mihelyt valakiről tudják, hogy gróf, vagy grófi nő, az arisztokratikus vonásokat rögtön megtalálják rajta, és titkos áhítattal bámulják.

De különösen csodálkoztak azon, hogy gyakorta elmosolyodott. Soha nem látta az ő mosolygását senki máskor. Nemcsak hogy komoly, szinte márványos volt az arca, de még valami szenvedő vonás is borongott az ajkával szomszédos, két mély ráncban. Csak az apácák tudták, hogy közönséges polgári fogfájás az az arisztokratikus, bús vonás. A fogorvos bejárt a klastromba, de a főnökasszony irtózott a szerszámaitól.

Akkor este hát látták a növendékek: milyen az előkelő mosolygás. (A tükrök holnap csupa mosolygást próbálnak.)

Vacsora után kisorsolták a karácsonyi dobozkákat. Mindenki vont egy számot a karácsonyfa lábánál, asztalkendő alól. A növendékek is. Aztán Margit, a legfiatalabb apáca, rendre aggatta le a dobozkákat, s kezdte:

- 1! Kinél van az 1?

A boldog nyerők sorra jelentkeztek, s mindjárt nézték is a képet: melyiké, milyen?

Az apáca a kis dobozokat váltogatva szedte a nagyokkal. Idának a száma 29 volt. Mikor már a huszonharmadik dobozt akasztotta le az apáca, úgy rémlett neki, mintha csak öt dobozt látna még a fán: három nagyot és két kicsit.

- 24! - kiáltotta Margit apáca.

A vízkóros agg sóhajtva nyújtotta a számát.

Ida már bizonyosnak látta, hogy csak négy a doboz, tehát egyvalakinek nem jut. A szíve elszorult.

- 25! Kinél van?

A főasszonynál volt.

Ida fölkelt, és körülkerült az asztalon, hogy még jobban lássa: csakugyan hiányzik-e egy? Lehetett már, mert hogy egymás szentképét szemlélgették a nyertesek, egy kis bomlás keletkezett. A nyereményben a leányok a szerencséjüket érezgették. S nemcsak az aznapi szerencséjüket, hanem mintha mutatvány volna az életük végéig kiterjedő szerencséjükből. Karácsonykor az Ég érintkezik a Földdel.

Ida színefakultan ült vissza a helyérc.

- 28! Az utolsó.

Abban a percben megszólalt az ebédlő harmóniumja. Hortenzia máter, a zeneprofesszor apáca kezdte rá nagyvígan:

Ragyogó szemmel énekelték valamennyien.

Csak Ida nem. Még el se végezték az első strófát, fölkelt, és kitámolygott az ajtón.

Nemigen ügyeltek rá. Akik rátekintettek is: látták, hogy sápadt. Nők könnyen sápadnak, könnyen betegszenek, könnyen gyógyulnak.

Idának reggel vörös volt a szeme, s a párnája is nedves.

- Mi bajod? Mért sírtál annyira? - faggatták a leánytársai.

- Magának valami baja van, Idám - tudakolódott Margit apáca is testvériesen -, elhívassuk az orvost?

- Ó, dehogy - rettent meg Ida -, semmi bajom, csak rosszul aludtam.

Végre egy leánytársának - aki szintén sírdogált akkor, mert egy számmal bővebb új cipőt küldtek neki karácsonyra a szülei - elpanaszolta az ügyét.

- Képzeld csak hát, én meg hogy jártam...

A cipő szerencsétlenje azonnal megvigasztalódott, s mindjárt továbbadta Ida keservét. Az apácák is még azon órában megtudták. Nagy vizsgálat indult, hogy hogyan veszhetett el egy doboz? Mindjárt elő is bizonyult, hogy egy asszonycseléd, a konyhának egy világi cselédje cipelte fel a karácsonyfát: az vetett a kötényébe titkon egy skatulyát a sokból, persze a nagyobbféléből. Tagadta esküvel, átokkal, de hát más nem fordult meg az ebédlőben. Végre is sírva könyörgött, hogy bocsássanak meg neki: leánykája van otthon...

Idának a kárát persze pótolták, háromszorosan is pótolták. Ottilia máter is nekiadta az övét, a vízkóros máter is. És simogatták, sajnálgatták. De hát...

Ida azon éjjel tíz évet komolyodott.

3

Elvégezte hát lassankint a gimnáziumnak mind a nyolc osztályát.

Az érettségi bizonyítványában csaknem annyi volt a jeles, amennyi ürmös-szállítmány érkezett a klastromba. De ürmös nélkül is bizonyára csakúgy lett volna. Egy jó éktelenkedett csupán a bizonyítványban: a latin nyelvből. Nem fájt neki. Más lánynak se volt a latinból jelese. Más iskolában se. Mondták is, hogy mióta világ a világ, és a női gimnázium is gimnázium, soha még nő nem dicsekedhetett, hogy jelese van a latinból. Nem is csoda: latinul csak a Vatikánban beszélnek, s ott sem a nők.

Boldog bizonyossággal várta utána a tedeumot.

- Szabadság, szerelem!

Be-befordult a hálószobába, s érdeklődéssel szemlélte magát a nagytükörben.

Teljesen kifejlett virág volt. Termetre csak közepes, de mégis nyúlánk, mint a méltóságos liliom termete. Arca kissé komolykás arc, mintha mindig templomban járna, állna, ülne, s klastromi színű persze, mint az oltár virágai, szemöldöke kissé magasas, és a szeme már sugaras - távolacskán fekete, közelről szürke, nagyocska, nyugodt szem. Csak épp hogy az ajkai valamivel férfiasabbak, mint amilyet leányok szabnának maguknak, ha ők maguk rajzolhatnák a Teremtő elé, hogy milyet óhajtanak. Csupán a finomsága volt nőies az ajkának, az a vonalka, amely a két ajak közé, széphajlású íjként rajzolódik.

S ruhákon és frizurákon kerengett a fantáziája. Bálba is jár majd télen, de bizonyára előbb is nyári vigadalmakra. Fiatalemberekre szabad a tekintet. Udvarlásokat is elfogadhat már ezentúl. De csak ahhoz megy majd feleségül, aki szíve szerint való. Csakis derék és komoly emberhez, aki már érett gondolkodású; fekete bajszú, és tán szakállt is visel - de nem hosszút; és szorgalmas, becsületes, zenét is kedvelő; és aki őt akkor is elvenné, ha móringja nem volna. Hát csak ilyenhez!

Ezt erősen megfogadta.

"A szerelem mindent pótol - forgatta elméjében Petőfinek egy versét -, a szerelmet nem pótolja semmi."

S nem is kételkedett a jövendőjén: tudta, hogy az apja nem szegény ember. Módos lányok könnyen megválaszthatják: ki a legméltóbb a kezükre.

A tedeumon már ott ültek a szülők is. De ő hiába kandikált le a sokaságra, nem látta az apja szürke, gömbölyű, nagy fejét. Még csak levelet sem írt az apja, hogy örül a jeles bizonyítványnak. De hát az nemigen szomorította: az apák nehezen mozdulnak levélírásra - tudta a leánytársaitól. Csak az anyák írnak szorgalmasan, meg a leánytestvérek. Ő soha, de soha nem kapott még egy levelet se.

A tedeum véget ért. A folyosó megtelt boldog szülőkkel, ruhaillattal, virágillattal. Szoknyácskák röpködtek. Leányok csókolództak egymással s az apácákkal, búcsúzóra; ővele is.

- Írj ám.

- Írok, de te is.

Még az igazgató asszony pergamen-arca is mosolygással volt teljes.

Csak az ő apja nem mutatkozott.

Aztán ritkultak, oszlottak. Elcsöndesült a zajgás. Végre egyedül maradt az apácák előtt.

Az igazgató asszony ránézett, s intett neki:

- Jöjjön.

Ida dobogó szívvel követte. S mintha még a járása is súlyos titok volna az előtte haladó fehér-kornétás, vén szent árnyékának...

Mért hívatta? Mit mond majd?

Az igazgató asszony az íróasztalhoz lépett. Aranykeretű okuláréját feltűzte, és az asztalán heverő cédulákhoz nyúlt. Az egyik cédulát odanyújtotta Idának:

- Olvassa.

Telegram volt az. Írógép betűk. Csupa hiba a szavakban:

Kérem, hogy Ida maradhasson még egy évet. Fizetem a költséget duplán. Nincs asszony a háznál, aki gardírozza. Ha netán apáca óhajtana lenni, abba is készséggel beleegyezek. Kiadom a móringját csakúgy, mintha férjhez menne. Tíz nap múltán szóval...

Ó Péter

Ida vállában hideg vonaglott. Szinte megkövülten bámult a telegramra.

? Nincs asszony a háznál. Hiszen éppen azért is kellene hazavinnie őt az apjának, hogy legyen otthon asszony is!?

?... aki gardírozza. Minek nézik őt? Hát mért nevezik az érettségi bizonyítványt érettséginek, ha még pórázra való pincsi, aki megszerezte!

? Apáca óhajtana lenni. Dehogy óhajtana! A bejáró növendékeket mindig irigyelték ők, bentlakók. Mennyi gyönyörű titkot újságoltak! Fiatalemberek leveleit, fényképeit mutogatták. Táncvigalmakról, színházakról, eljegyzésekről, divatról csevegtek. Bolondítóan szép, új nótákat dúdoltak az órák szüneteiben egy-egy sarokba vonulva. Rácsos kapu, rácsos ablak... Jaj, nem győzték szombatonként elgyónni mindezeket a vétségeket. De ha külső növendékei nem is lettek volna az iskolának, már csak azért se lépett volna be az apácarendbe, mert minden csütörtökön káposzta volt a főzelék. S meg kellett enniük. A válogatás a hét főbűn egyikébe ütközik. Engedetlenség is. Ő többnyire a vasárnapi süteményével fizetett Papp Juliskának, hogy egye meg helyette, mikor az ügyelő apáca hátat fordít. Papp Juliska megette, néha még a másikét is megette, tíz-húsz fillérért; sőt egyszer három helyett megette. Éjjel beteg volt tőle mindig, de másnap cukrot hozatott a pénzen, s néha attól is megbetegedett megint. Szombatonként aztán mindnyájan meggyónták alázatosan a csínyjeiket.

- Mennyi a móringja? - szólalt meg az igazgató asszony.

Nem érdeklődéssel kérdezte. Pergamen-szín arca oly hideg volt, mint a templom kövei. Aranykeretű ókuláján át gondolkodó, hideg szemmel nézett Ida arcára. Mert bizony a növendékekről szóló naplóban Ida akaratosnak, makacsnak, csökönyösnek volt bélyegezve. Évről évre egyre panaszosabban. Noha Ida éppen ezt az egy hibáját nem gyónta meg soha. Mert csak akkor volt akaratos, makacs, csökönyös, ha ártatlanul feddették vagy büntették, vagy ha olyan ételt kellett volna megennie, amely ellen a gyomra tiltakozott. Nem érezte bűnének.

A főasszony hát nemigen kívánta a nyájába. Mégis hát ha jókora a móring, a szerzetben olyan helyre is állítható az efféle maga kényén járó, hogy végre is alkalmazkodik.

- Mennyi a móringja?

Ida felvonta a vállát. Szinte bénult nyelvvel, alig hallhatóan felelt:

- Nem tudom.

- Az édesatyja sohase beszélt róla?

- Soha.

- Mekkora a birtokuk?

- Nem tudom.

Lehetetlen, hogy valamennyire ne tudná.

- Csak a pincékre emlékszem, hogy sok a hordó benne, megszámlálhatatlan. Rég nem voltam otthon.

A főasszony gondolkodva nézett az asztal sarkára.

- Hát majd az édesatyjával beszélem meg, ha eljön. Addig ott lakik a növendék-szobában. Ilona testvér rendelkezik majd önnel.

Ida bókolt, és kábultan támolygott ki az ajtón.

Tíz napra rá, vagy tán inkább tízezer évre rá megjelent az apja. Idát a zongorateremből szólította ki Ottilia máter, s Ida szinte szédelegve sietett a látogatóterembe.

Az apja még nem volt ott. Majdnem negyedóra telt belé, mikor végre hallatszottak a lépései, az igazgatói iroda felől... Tehát ott járt előbb.

Fekete hosszú kabát volt rajta. Az arcán friss beretválkozás. A kalapját a kezében lógatta, s gondolkodva lépegetett, mintha a folyosó fehér-fekete betonlapjait olvasná.

Ida mégis örömmel sietett feléje. Megcsókolta a kezét, arcát. S az örömnek és aggodalomnak váltakozó szorongatásai talán még a ruháján is látszottak a szíve fölött.

- Örülök, hogy jól végeztél - kezdte az apa.

S a legcsekélyebb öröm se látszott az arcán. Inkább aggodalom.

- Hát örülök. Mármost hát kétfelé ágazik az utad: tanulsz-e tovább?

- Minek? - fakadt ki Ida - ha akkora a móringom...

- Minek? A diploma mindig jó. Grófkisasszonyok közt is van, aki... Ma már a leány is csakúgy lehet minden... Csak pap nem. Más minden.

- Én csak asszony akarok lenni.

- Asszony?

- Asszony. A diploma férfiaknak való. Ha asszonynak születtem, asszonyi legyen az életem is.

Az apa mintha nem is hallotta volna.

- Beszéltem az igazgató asszonyoddal. Azt mondja: lehetséges. Két fiatal apáca is jár most az egyetemre. És más klastromokból is. Külön padjuk van.

Idának az ajka már remegett a fájdalomtól.

- Nem vagyok apáca. Mi közöm az apácák padjával?

- Arról is beszélgettünk. Itt nőttél fel köztük. Szeretnek. Százezer korona a móringod. Negyedét leteszem előre. A többit: mikor...

Ida behunyta a szemét. Alig hallhatóan rebegte:

- Nem akarok apáca lenni.

Aztán a hangja egyszerre megerősödött.

- Élni akarok. Asszony akarok lenni. Mért nem mehetek én is haza, mint más leányok? Most már tizennyolc éves vagyok. És még mindig növendékruhában. Más leányok már ebben a korban asszonyok és anyák. Tudom, hogy szép is vagyok: csak annyi a jogom az életre, mint másnak. Vigyen már haza.

És a szeme tele volt könnyel. Az ajka fájdalmasan vonaglott. A kezét könyörgőn tette össze.

Az apa összevonta a szemöldökét, és zavarodottan pislogott maga elé.

- Hát iszen - mentegetődzött -, kihoztalak volna már előbb is, de tudod, hogy nincs asszonyrokon hozzád illő. Mind paraszt. Még az első évet is alig töltötted itten, már próbálgattam mindenféle guvernántot. Csak úgy vaktában nem bízhattalak rájuk: legalábbis három hónap kell, hogy megismerjük: úrinő-e? Vagy csak a képe szent? Egy se vált be... Igaz, hogy fiatalok voltak: a ház unalma nem nekik való. Most hát keresek valami korosat, valami elszegényedett, vén úrinőt, műveltet, aki méltóképpen hordozhat a szárnya alatt.

Ida szeme ijedtre kerekült. A vén úrinő említésére az igazgató asszony szigorúságát érezte elrémülve. Még otthon is?...

- Ne keressen - rebegte a szemét mélyen behunyva.

- De ha muszáj.

- Nem muszáj talán...

S akkor az apja hangja erősödött meg.

- Muszáj. Valami tisztességes hölgy kell melléd. Anya. Leány nem lóghat csak úgy magában. Meg kell várnod.

- Meddig?

- Míg asszonyt nem találok. És nekem ezt a szót, akarok, ne mondogasd! Az én házamban csak egy akarok van: amit én akarok! Anyád is ezt nem tudta megtanulni soha. De te már gimnáziumot is végeztél, maturáltál is. A sok mindenféle tanulmány között azt is megtanulhattad volna, hogy gyermeknek nem szabad ezt a szót kimondani az apjával szemben: akarok.

- Bocsánatot kérek, édesatyám - rebegte Ida könnyes szemmel -, csak az érzésem nyilatkozott ezzel a szóval: hamarjában nem választhattam illőbb szót... Ne haragudjon.

Mikor az apja elment, akkor gondolt rá, hogy azt kellett volna mondania: ő fogad majd maga mellé, akit alkalmasnak ítél. Ő fogad majd minden házicselédet: szakácsasszonyt, belsőleányt, konyhai leányt, hát fogadhat maga mellé anyapótlót is.

De már nem változtathatott az ügyön. Levélben meg nem írhatta meg, hogy mennyire törné az ajtót kifelé: szokva volt a rendhez, hogy minden levélnek az igazgató asszony kezén kell előbb átmennie. Elolvassák előbb. Ráírják: Láttam - csak úgy mehet ki a levél a klastromból.

Imádkozott Máriához, Szent Ida vértanúhoz és persze Páduai Szent Antalhoz is, hogy segítsenek rajta valahogy. Hát valamelyik aztán meg is segítette: reggelre a derekán érezte a mentőövet, amellyel az árt megúszhatja: rávilágosodott, hogy akármiféle sárkányt is visz az apja a házba, a fő az, hogy kiszabaduljon. Ha egyszer aztán otthon lesz, majd markába szedi ő a gyeplőt.

Ezen aztán annyira megvidámult, hogy aznap hatszor is megnézte magát a tükörben.

Mivel nyerte meg az apja az apácák engedelmét? Vagy hogy püspök engedelmét is? Vagy továbbtanuló növendék címén maradhatott-e benn? - nem tudta. De már hogy ott ebédelhetett az apácák asztalánál, szabadabban mozgott közöttük. Kedvvel hallgatta a pletykáikat - mikor Mária testvér nem volt jelen -, különösen amit csak neki susogott el egyik-másik, s legbizalmasabban egy Paula nevű, pattanásos képű, hamiskás apáca, hogy melyik társa ki volt, mi volt, mielőtt belépett volna a szerzetbe. Csaknem mindenkiről tudta már Ida azt is, hogy mi a kedves nótája, amit titokban dúdolgat, és hogy a klastromi élete előtt milyen férfiképet hordozott a szívében. Mert hiszen a bizalmasság melegében mindenik apáca elsóhajtozza az emlékezéseit egyvalakinek - attól az egytől aztán megtudja a többi is.

Idának igen érdekesek voltak ezek a susogások, ezek a tereferék. S az is, hogy az ebédlőasztalnál micsoda más teremtések az apácák, mint a katedrán. Egyikről-másikról azt vélte kisebb korában, hogy nem is táplálkoznak, csak valami szent illat és orgonahang minden táplálékuk. A ruhájuk alatt szellemi a testük, csak épp hogy az arcuk földi. És hogy maguk közt is olyan komolyak és tekintetesek, mint a katedrán. Hogy mekkorát kacag némelyik komoly! S a legszentebbnek is hogyan csillog a szeme, ha valami kis megszólást hall a társára, vagy épp egy kis pletykát. Közelről bizony igen földi asszonykák ők is. Még azt a szörnyűséget is hallja tőlük olykor:

- Jaj: bolha van bennem.

Ki is járhatott már a városba is velük mindennaposan. Mert hiszen jártak boltokba, piacra - legtöbbször Amália testvérrel, a ház gondozójával, egy epedő tekintetű kis apácával, vagy a kövér derekú, jó Stefániával, a szakácsasszony apácával, aki oly serény kézzel dolgozik a konyhán, mint valami kocsmároslány az apja konyháján a móringja növelésének tudatában - és ugyancsak érti is: péntekenkint olyan szilvásgombócokat remekel, hogy még a legyek lába is reszket az örömtől. Hát ki is járogatott már. Hol egyikkel, hol másikkal. S olykor más női klastromokba is, mikor szerzeti közös ügyeket kellett megbeszélniük, vagy megbetegedett valamelyik klastromban valamelyik ismerős apáca. Ők mindig az ürmösből vittek olyankor egy palackkal. Ürmöse nem volt más klastromnak. Vitték keresztény szívvel, örömest.

Augusztus végén már levethette a növendékruhát is. A főasszony divatújságot hozatott, és hosszan tanácskoztak egy ebéd után: mi szövetből, milyen szabású ruhát viselhet Ida? Pepita ruhát választottak neki, de kabátkát továbbra is olyan szabásút kellett viselnie, mint a növendékeknek, s felsőkabátot is. A haját azonban felköthette már hátul különféle szimpla fonatokba, és elöl magasra nyomhatta, hogy mégis ne legyen olyan, mint a növendékeké, akik hátul csupán egy fekete selyemcsokorral köthetik egybe a hajukat. Szobát is külön szobát választottak neki: az egyik vendégszobát. És hát hogy ne tétlenül maradjon a klastromban, helyettes tanár lesz közöttük: a zongora tanításában helyetteskedik majd, Eufrázia testvér mellett.

Ida örült ezeknek a kis változatosságoknak. De az elméje mégiscsak azon motollált, hogy hogyan juthatna haza. Ha kapucsendülést hallott, mindig megrezzent, és fülelt, hogy a kapus mellé osztott apáca őt szólítja-e.

Arra is gondolt néha, hogy talán nem az apja jön majd érte, hanem az az ismeretlen asszony, aki a hatalmaskodást gyakorolja majd őrajta. Egyszer arra is gondolt, hogy talán Bodoky látogatja meg.

S akkor édes elzsibbadással hajtotta le a fejét.

Közben megint megnyílt az iskolai év. A virágocskák besereglettek. Véniszankte után a nagyteremben gyűltek össze. Az igazgató asszony felolvastatta a szabályokat, és elmondta a szokásos intelmeket. Ida is ott állt az apácák között - szélről persze. Az igazgató asszony bemutatta a növendékeknek:

- Ó Ida kisasszony a zongora-gyakorlásban segédkezik majd. Minthogy azonban még nem vétetett fel a szerzetbe, a címe nem kedves testvér, hanem kedves kisasszony. A növendékek éppúgy engedelmeskedjenek neki a tanítás órájában, mint a kedves testvéreknek.

Idának kellemes volt eleinte, hogy ahányszor megjelent a folyosón vagy a zongorateremben, a leánykák csakolyan tisztelettel bókoltak neki, mint az apácáknak, különösen az alsó négy osztálybeliek. A járása méltóságosabbá vált, a szeme komolyabbá, minden mozdulata: mint ahogy Mária testvér szokott.

Az apácák bizony más professzori helyettesítéseket is bízogattak reá - ha valamelyikük betegeskedett, vagy más okon kellett mulasztania. De a konyhán is gyakorta helyettesítette az ügyeletes apácát. Ő mérte ki a lisztet, zsírt, fűszert - bizonyára gondosabban, mint maga az apáca. Rendelkezett, parancsolgatott. És néha, feledve Mária máter méltóságos példaképét, nagy kedvvel forgatta a főzőkanalat is.

Az iskolában nem volt annyira szigorú. Soha senkit nem dorgált, nem büntetett - mert ezt Mária testvér se szokta, sőt ha valamelyik kislány jól felelt, meg is feledkezett a méltóságáról:

- Jaj, gyere ide: hadd csókoljalak meg! - fakadt ki örömében.

Azonban ha zajongtak, olyan szigorúan szólt rájuk, hogy jobban megrettentek, mintha Mária testvér szigorodott volna rájuk.

- Csendet kérek!

Dermesztően tudott nézni, egyszerre hideggé vált, erős szemével.

4

Október vége felé Ilona testvér odasúg neki az ebédlőben:

- Az édesatyja Pesten van. Kérje ki az irodából az újságot. Pöre volt. Valami lengyel borkereskedővel.

Az újság az igazgatói szobában volt. Ida nehezellte, hogy elkérje. Elég neki annyi is, hogy az apja Pesten van.

A kanál szinte zörgött a foga közt, alig bírt ebédelni. Minden gondolata azon forgott, hogyan mondja meg az apjának, hogy megváltozott a gondolata: elfogad akármiféle asszonyt vezetőjének, csak hazajuthasson. Van-e már olyan asszony? Vagy várnia kell még? Ha azt mondja az apja, hogy várjon még, ő maga ajánltat olyan asszonyt valamelyik apácával. Csak ki a ketrecből, ki! Mentül hamarabb!

A délután izgalmas várakozásban hosszalkodott. Három órakor történelmi órára kérték helyettesítőnek, mert Gemma testvért torokfájás foglalkoztatta. Ida csak ült a katedrán, s feleltetett. De nem is hallgatott rá: ki hogyan felel. Kifelé fülelt: hall-e hangokat a folyosón?

Óra végén csakugyan nyílott is az ajtó: Klára apáca kornétája fehérlett be. Hívón intett Idának.

Ida elsápadt izgalmában.

- Apám?

- Nem. Valami kisasszony van itt.

Egyszerre tudta, hogy Bogár Ella. Három éve, hogy nem látta. Mióta bejelentette, hogy cukrászboltban segédkezik, nem jelentkezett többé tanulásra. Ida gondolt néha reá. Bizonyosan megtalálta a helyét - gondolta -, kellemesebb is fiatalemberek között, kávés és fagylaltos asztaloknál, hogysem az iskolai padokban. Vajon mi hozta most megint?

Szombat volt aznap. Honnan tudja Ella, hogy őt már szombaton is meglátogathatja? Az apja talán a vasárnapot várja, mint növendékkorában? De hát jó, hogy legalább Ella jött el: a gyötrő izgalomra csillapító balzsam lesz egy kis csevegés.

A folyosó ablakain át beviláglott a nyugvóra hajló nap narancsszínű fénye, épp a látogatószoba elé. S a fényben az ajtó előtt állt egy pompás fehér strucctollas kalapú hölgy, térdig érő, sötétzöld bársony felsőkabát rajta. Alatta rövid, fekete selyemszoknya. Magas sarkú lakkcipő. S viruló arcát homlokára omló kanáriszín hajfürtök szépítették.

Mosolyogva várta Idát, s büszke nyakkal, mint ahogy páva nézhet a szimpla jércére.

Ida szinte káprázó szemmel közeledett.

- Ella, maga az?

- Én vagyok. De már nem Ella: Nóra a nevem. Erre jártam: eszembe jutott. Már mondok, megnézem: itt van-e még? A kapusapáca mondja nagy örömömre, hogy itt van.

Ida megnyitotta a kilincset, és szimmogva találgatta: micsoda parfüm szaglik Ellának a ruhájából?

A társalgóban nem volt senki.

- Tessék. De hát hogyan, hogy Nóra?

- Hát Ella olyan közönséges... Már a vicelányok is Ellák. Ugye csodálkozik rajtam? Színésznövendék vagyok. Már második éve. Színpadon is játszom. Díjakat kapok. Azt mondják, tehetséges vagyok.

Elcsevegte: hogyan került a színésziskolába. Egy vén színésznek köszönheti. Az is tanár, mióta nyugalmazták.

Bent uzsonnázott az is a cukrászboltban - aludttejet. Igen kedves ember, nemes gavallér szív. Másnap, harmadnap is meg jelent. - Magát - mondta - az Isten is színpadra teremtette.

- De hát hogyan juthatnék én oda? Hiszen iskolába kell járnom.

- Semmi akadályba nem ütközik, majd elintézem, hogy díjtalanul vegyék fel.

- De hát iskola...

- Írni, olvasni tud?

- Hát hogyne: polgáriba is jártam majdnem két évet.

- Elég: ilyen csinos pofikának elég. A fő a pofika.

- De hát ruhám sincs.

- Azt is adok: maradt az én feleségemnek annyi minden kacatja...

S adott belőle mindenfélét, csak persze újravarrjuk. Igen kedves, jó ember. Nagy művész.

A szemöldökét emelve mondta a nagy művészt. Aztán nevetve tette hozzá:

- Nagy kutya!

A fogai fehérek voltak, az ajka piros. Aztán elkomolyodott.

- Ó, azóta sok minden történt. Csak a maga helyzete a régi, szegény jó Idám. Ej, de mit is magázzuk egymást: szívesen fogadod talán...

Ida kissé megütközött, de aztán kezet nyújtott. Tetszett neki Ellán, hogy olyan elevenen pezseg a vére, hogy olyan csupa élet, szabadság - bizonyosan szerelmese is van már. Mégis hát a színpad: az apácák nem vesznek be olyan növendéket bentlakónak, akinek az apja vagy anyja színész.

S Ellának a kalapját szemlélte. Ha kijut a klastromból, ő is olyan kalapot vesz, épp olyat, csak tollára kisebbet.

- És van magának... neked... arra a pályára kedved?

- Hogyne volna - mozdított a vállán hetykén-vidáman Ella, vagyis Nóra -, színpadról könnyű férjhez ugornunk. Grófot, bárót is kaphatok. Csodálkozol? Semmi lehetetlenség nincs benne. És hát mi más a leány fő ügye: jól jutni férjhez. Apámék ezt a szerencsémet ugyan meg nem teremtik. Mit adhatnak ők móringul? Három rigót? Azért ugyan el nem vesz egy csaposlegény se. Hát megteremtem a szerencsémet én magam. Gróf vagy báró! Alább nem szállok. Méltóságos asszony leszek, vagy tán feljebb is.

S diadalmasan nézett Idára.

Aztán körültekintett, s elmosolyodott.

- Te, szabad itt cigarettázni?

Idának elnyílt a szeme.

- Nem tudom.

- Bizonyosan szabad. Hiszen férfiak is járnak ide.

S már elő is csillant tarsókájából ezüst kis cigarettatartója. Felpattantotta. Nyújtotta Idának.

Ida szent rettenettel hárította el.

- Soha nem próbáltam.

- Annál inkább.

- Nem, nem.

Nórának azonban már az ajkai közt fehérlett a cigaretta. Gyújtója is volt elegáns kis ezüst tokban. Rágyújtott. Lakkcipős lábát keresztbe vetette, és gyönyörködve fújta a szája szögletén az illatos füstöt.

- Én bizony megszoktam - mosolygott diadalmasan -, a színiiskolában minden óraközi szünetben cigarettázunk. Fiúk, leányok, mind, mind. Ez már velejár a művészettel.

A székére szökkent. Felült az asztalra. A széket csak zsámolyul hagyta a lábának.

- A fiúk nagy kutyák. De igen udvariasak irántunk. Csókos szerep is van. Olyankor már előre figyelmeztetjük őket: - Vigyázzon, mert bizonyisten pofon ütöm! - Szemtelenek néha.

Kedvvel csevegett, kacarászott.

S ahogy ott ült keresztbe vetett lábbal, vígan fúvigálva a cigarettafüstöt, az ajtóban egyszerre csak megjelent Ó Péter, s mögötte tárt szemmel a mindenes apáca.

Mind a két lány megzavarodik. Ida elvörösödve siet az apja elé. Ó Péternek azonban csak Nórán áll a szeme.

- Lehetetlen - bámul -, maga Bogárnak a leánya? Hát hol él az én öreg jó barátom? Kérem, csak szívja tovább a cigarettáját: magam is rágyújtok.

Sajnálkozva hallgatta, hogy Bogár a gázgyárban dolgozik, és hogy alig százötven korona a havi fizetése.

- Kérem, Nórácska, csak mondja meg neki, hogy költözzön vissza hozzám. Én több fizetést adok neki. Mindig is sajnáltam, hogy olyan csekély ok miatt különböztünk meg... Hol laknak? Magam megyek érte.

Nyájasan, melegen beszélt Ellával, vagyis hát Nórával. Csak azután fordult a leányához is. Elmondta, hogy még mindig nem talált olyan asszonyságot, akire rábízhatná, de most egy özvegy bárónét ajánlanak, annak ír majd, hogy eljöhetne-e.

Ida boldogan hallgatta.

- Úgy van-e anyám szobája, ahogy életében volt? - kérdezte álmodozó szemmel.

- Úgy.

- Az óra is? A barát...

- Az is. Csakhogy biz az ritkán harangoz már.

- Majd harangoz, ha otthon leszek. Ugye az én szobám lesz akkor?

- Hát persze hogy a tied.

Jókedvű volt. Vidám szemmel nézegetett a leányára és Nórára. És nagy fellegeket bodorított a szivarjából.

Aztán együtt mentek el Nórával.

5

Ida hát várt és várt megint.

De hát olyan nehezen indul-e az a báróné? Bizonyára nem írta meg neki az apja, hogy az ő lakásuk címeres kúria volt valamikor: kertje is van az udvar hátulján.

Karácsony felé érkezett egy levélke: lila tentával jobbra-balra dülöngő betűk, gyerekes írás. Idának remegett a keze, mikor felbontotta. Az alul írt név: Nóra.

Kedves Idám

Örömmel értesítelek, hogy atyám ismét a régi helyén ül, s atyáddal a legjobb barátságban. Csak épp hogy nem ott lakunk már a ti házatokban, hanem mellette, majdcsaknem a szomszédban. Tegnapelőtt nagy vacsora volt nálatok, s engem átkérettek, hogy danoljak. Persze anyámmal mentem. Daloltam és fütyültem is rigósan. Óriási siker! Igen víg itt az élet. Sok a fiatalember is a városban. Magam zaklatom majd most már édesatyádat, hogy hozzon haza.

Ida csak bámult a levélre. Víg élet. Az ő apjánál víg élet? El nem képzelhette, milyen az ő töprengő homlokú, lógadozó fejű apja vígan? De a szíve egyben örömtől is dorombolt, hogy Nórában olyan jó barátra talált.

Köszönöm. Csak zaklasd, zaklasd! - felelte egy Mária-képes levelezőkártyán.

S várt és várt tovább.

Azonban múlt a karácsony, múlt a tél hónapja: sem az apja nem jelentkezett, se Nórától nem jött többé levél.

Szinte toporzékolt már türelmetlenségében.

Iszen, ha pénze volna!... De hát az ő kezében még nem fordult meg pénz soha. Se ékszere nincs, hogy eladhatná. S ha volna is: merre a vasúti állomás? Hogyan szokás a vonatra helyet fizetni? Mindezt hallotta ő már az apácák beszélgetéseiből, mégis homályos valami volt neki. A dajkájára gondolt sokat, hogy bár meglátogatná még egyszer: tőle kérne pénzt, vagy vele utazna haza. S ha már egyszer otthon van, az anyja szobájában, a maga szobájában, az apja csak nem vetné ki?

A böjt első hetében történt, hogy a zongora-gyakorló órán egy belső növendék, Mészkuthy Jolán nevű, egyszer csak az akkordok fölé emeli a kezét, de ahelyett, hogy lecsapna, Idára néz nagytitkosan, bizalmasan:

- Titkot tudok.

Idának elnyílik a szeme.

- Micsoda titkot?

- Mondja előbb: bizonyisten. Mert én is csak úgy tudtam meg.

- De hát olyan fontos?

- Mondja: bizonyisten, hogy nem adja tovább...

- Bizonyisten, no.

- Fazekas levelet kapott.

Ida egyszerre tudta: milyen levélről van szó. Az ő növendékkorában is gyakran kelt ilyen suttogás. Kelt valahol, mint mikor a nádasban susogás keletkezik egy helyen, s mint valami láthatatlan lélek, végigsusog a nádszálak között. Minden növendék susog a másiknak:

- Fazekas levelet kapott.

A suttogás persze elhat az apácákig is. A levelet elkobozzák. A bűnöst megbüntetik, hogy eltitkolta. A külső növendéket meg kizárják, aki becsempészte a levelet, kizárják az iskolából. Tíznél is többször történt az ő iskolázása folyamán. Sőt egyszer egy belső növendéket is kicsaptak, mert a választ is megtalálták nála, s abban az a szörnyű sor éktelenkedett: Csókollak Mucuskám, s utána egy 1-es szám és annyi nulla, hogy Pitagorasz is belekompolyodott volna a kimondásába.

Az apácák meg voltak rémülve.

- Métely van a nyájban! - rebesgették aggodalmasan.

A bűnöst külön zárták, s másnap már nem volt az intézetben.

Hát Ida elszörnyedt. A Fazekas-leány jámborka, szőke leány volt, neki különösen kedves tanítványa, csak hatodik osztályos, alig tizenöt éves. Nem is valami szép, csak épp hogy orra, szája rendes. A haja rövid, alig váll-közepéig érő, és a szeme fiús, barna szem. Ida azért szerette, mert az az egy leány verte csak pontosan a taktust a zongorán. A többit mind fékeznie kellett a hosszú hangjegyeknél, és hajtania a nyolcadokban és tizenhatodokban. Azt is tudta róla, hogy püspök-ajánlotta, ingyenes növendék, egy szegény, özvegy tanítónénak a leánya.

- Mi van abban a levélben? - kérdezte a Mészkuthy-leányt aggodalmasan.

Jolán vonakodott:

- Nem mondhatom meg: bizonyistenre fogadtam. De borzasztóan szerelmes. Bisi a neve.

- Bisi?

- Az. Bisi. Világosan így van írva a levél végén lent: Bisi, i-vel, nem y-nal. Bisi. Odavaló, ahová ő. Tanítóképzőintézeti tanuló.

- Mégis hát ír valami olyat?...

- De ír ám. Mondja: bizonyisten.

- Bizonyisten.

- Hát ilyeneket ír: "Úgy szeretlek, mint a nap a tengert, mint az ég felhője a szép Balatont." A többire nem emlékszem. Csak a végére, hogy: "Csókollak, mint gerlice a párját."

Ida édes borzongással bámult a leányra.

De csakhamar megjózanult.

- Fusson fel Fazekasért. De ne mondja, mért hívatom.

A leány röppent.

A Fazekas-leány jött. Olyan egykedvűen jött, mintha nem is szerelmes levél volna, amit kapott, hanem csak szalmacsutak. Jött. És nyugodtan nézett, hogy mért hívatja Ida.

- Szerencsétlen! - robbant reá Ida - adja ide azt a levelet! Hiszen kicsapják!

A leány elsápadt.

- Nincs nálam - rebegte.

S a szeme gyűlölettel villant Mészkuthyra.

- Hol van?

- Az imádságos könyvemben.

- Akárki megtalálhatja.

- A tokjába rejtettem. Beragasztottam.

- Hozza ide rögtön.

A leány szeme már akkor tele volt könnyel.

- Feljelent?

- Nem. De mégis látni akarom. A lány elsietett.

A Mészkuthy-leány végzett is már, mikorra visszatért, s a helyén egy gömböc fekete leány ült, és baggatta a billentyűket.

Ida intett a háta mögül. Fazekas odanyújtotta a levelet.

- Az Istenért, meg ne tudják - susogta esdeklőn -, és ne tépje el. Húsvéti szünetre ha megyek, magammal viszem.

- És találkoznak is?

A leány hallgatott.

- Mehet - mondta Ida szigorúan.

S míg a kis gömböc tovább baggatta az akkordokat, ő a háta mögött mohó szemmel mélyedt a levél olvasásába. Valóban ott ékeskedett benne: Úgy szeretlek... mint az ég felhője a szép Balatont. Csupa ostobaság, de csupa édes remegés minden szó, mint ahogy a rét virágai rezegnek, mikor szellő borzolgatja a mezőt. És csupa édes Angyalom, angyali Gyönyörűm - az Angyalom és Gyönyörűm mindenütt gondos-szépen kikalligrafálva. A levél végén: Csókollak, mint gerlice a párját. Ez a mondat különösen tetszett Idának, noha sohasem látta, hogyan csókolja a párját a gerlice.

A levelet még egyszer elolvasta, s alatta a Bisi nevet is. Aztán este megint elolvasta a szobájában, mind a Bisi névig. Reggel megint elolvasta, és zsebre tette, hogy visszaadja a leánynak. Már kereste is, de aztán arra gondolt, hogy megtalálhatnák nála: a zsebében hagyta.

Délután Sylvana máter szólította magához - a számolások tudományának professzora a leánygimnázium I-IV. osztályaiban, akit félpúpú tevének neveztek maguk között a tiszteletlenek -, hogy segítsen a számtani írásműveletek átvizsgálásában.

Ida segített.

Este végre találkozik a leánnyal. A zsebébe nyúl.

- Fazekas - mondja neki halkan - égesse el... Mindjárt vacsora után égesse el.

S közben nyúlkál a zsebébe. A levél nincs.

Nincs! Nincs!!

Eszmélkedik, hogy a zsebkendőjét Sylvana máternél vette elő. A levél a zsebkendő mellett lapult: csak ott fordulhatott ki.

Siet Sylvanához. Ha rosszul fogadja is a máter, majd könyörög neki. Nem olyan máter az, hogy ne könyörülne a kis Fazekason.

Siet. Aggodalommal néz az ajtóra. Az ajtón már nincs a kulcs.

Siet a refektóriumba.

Apácák csoportja Sylvana körül: susognak. A belépésére megfordulnak, s a szemük rajta marad Idán, hideg-csodálkozón, mintha valami idegen lépett volna a terembe.

Idának az arcába futott a vér. Mit gondolnak ezek az apácák? Kiáltani szeretett volna: - A levél nem az enyém! - De a leányra gondolt, hogy azonnal kicsapják. Hallgatott. Különösen égette az arcát az a mint gerlice a párját... Micsoda ostobaság!

Másnap az igazgatói irodába szólította egy apáca - Ilona testvér.

A szobában már ott találta a főasszony előtt a Fazekaslányt meg a Mészkuthy-lányt, s egy harmadikat is, akit csak látásból ismert. Mind a három leánynak vörös könnyfoltok tarkázzák a képét, és sírástól vizes az arcuk. A szoba levegőjében hideg vészárnyékok.

A főasszony még nem végzett Fazekas Boriskával.

- Mi a keresztneve annak a fráternek?

- Mihály.

- Tehát Bisi Mihály.

- Nem, kérem: Putnoky Mihály.

- Ide nem az van írva. Maga valótlanságot állít!

A Fazekas-lány sírástól fuldokolva rázta a fejét:

- Nem, kérem legmélyebb alázattal: ő csak tréfából írja úgy Misi helyett. Mert egyszer náthás voltam, és...

- Elég. Álljon amoda.

S a főasszony fagyos szemmel fordult Idának:

- Mért nem jelentette maga azt a levelet?

A maga szó szinte meglökte Idát. A növendékeket a felső osztályokban már kisasszonyolják, ő meg most már helyettes professzor is.

- Nem éreztem kötelességemnek - felelte Ida sértődött hidegen.

És szembenézett a főasszonnyal.

- Nem érezte kötelességének? - képedezett a főasszony - a klastromnak ilyen gyalázata magának semmi?

Ida előtt szinte megmerevült a levegő is. De rabságának minden fájdalma a mellébe gyülemlett: mit parancsolgat neki ez az apáca! Ha kastély szülöttje is, de azért valójában csak apáca.

Már akkor nem nézett az apácákra félő áhítattal. Tudta, hogy nagyobbrészt szegény családokból valók, és nem a tömjénillat vonzotta őket a klastromba. Még a főasszony grófi nőt se. Hanem ahogy őt is betette volna az apja, meg még prózaibb okok: egy lovászlegénnyel való barátság például épp a főasszony múltjában. S még ő leckézteti? Semmi köze vele! Csak a kénytelenség tartja őt itt, nem fogadalom.

- Semmi gyalázatot nem látok az ügyben - felelte elszántan -, minden leánnyal megtörténhetik, hogy írnak neki. A bűnös legfeljebb az lehet, aki becsempészi a levelet.

A Fazekas-leány fölemelte az arcát. Könnyes két szeme meleg hálával tapadt Ida arcára.

A főasszony szeme szinte rájegesült.

- Semmi gyalázat? Magának az ilyen förtelmes ügy nem gyalázat?

- Nem tudok semmi förtelmes ügyről. Ez a kisasszony tizenhat éves. A szabadságait otthon tölti: megismerkedett egy tisztességes fiatalemberrel. Szeretik egymást. Férj és feleség lesznek idővel. Ez az élet rendje.

A főasszony szeme szinte kidagadt a haragtól.

- Hol tanulta ön ezeket az istentelenségeket? Menjen előlem!

Ida csak állt emelt fejjel, színtelen arccal. A szemében keserű dacosság.

- Nem istentelenség - felelte katonásan emelt arccal -, a szívet Isten azért alkotta, hogy szeressünk. Ez a leány nem bűnös. Az a bűnös, aki a szívét eltiporja.

- Micsoda hangon beszél ön velem!

- Az igazság hangján, méltóságos asszonyom!

S állt fölvetett fejjel, sápadtan, de büszkén, mint valami kémtiszt, aki ellenséges tiszt előtt áll, s tudja, hogy golyó vár reá, mert polgári ruhába öltözve ártott az ellenséges hadnak.

A főasszony arcát akkor az egyszer látta Ida vörösnek, és a szemét haragtól karikásnak.

- Takarodjék! Még toppantott is.

Ida meghajolt, és halványan, de nyugodt járással távozott.

Egy óra múlva két apáca lépett be hozzá, Paula testvér és Ilona testvér, s a nyomukban egy cseléd egy nyaláb fehérneművel. Mind a két apáca oly hideg arcú, mintha egy órát töltöttek volna előbb a jégveremben.

- Kisasszony - mondta Paula testvér -, szedje össze a holmiját. Még ebben az órában utazunk. Hazakísérjük önt.

(folyt. köv.)