hvg.hu: Többször is elmondta már, hogy gimnazista korában magyarból megbukott. Azóta nemhogy író lett, most még egy irodalomtörténeti kötetet is kiad. Tekinthetjük mindezt egyfajta a revansnak a múlt e kínos bakijáért?
Háy János: Mondjuk, ez lehetne az én bosszúm az irodalomjegyeim miatt, ha bosszúálló volnék. De nem vagyok. Egyszerűen szerettem volna úgy gondolkodni a könyvben szereplő alkotókról, ahogyan én szeretem őket. Több mint harmincan kerültek be, a legtöbbükről elég hosszan írtam, van fejezet, amelyik kisebb könyv méretű, mint például a Móriczról vagy József Attiláról szóló. Az irodalomtörténeti korrektség mellett arra törekedtem, hogy jó szövegeket írjak, hogy legyenek benne új gondolatok, új szemléleti pozíciók. Hangvételükben, stílusukban azonban ezek mégiscsak az én prózáim lettek, amelyeknek a főszereplői ezek a valahai kollégák.
hvg.hu: „Ő az, akiről mindent el lehet mondani és az ellenkezőjét is. Összeférhetetlen volt, egy egoista barom, önző és nagyképű, s persze emellett szerény és visszahúzódó, hallgatag, a társasági működésben teljesen járatlan vagy ügyetlen.” Ezt írja többek között Petőfiről. De másokkal is időnként kifejezetten pimasz. Egy ilyen értelmezésnek lehet, hogy most sem örülne egy magyartanár.
hvg.hu: Az volt a szándék, hogy úgy nyúljak az irodalmi tradícióhoz, mint eleven anyaghoz. Kifejezetten kerültem a tankönyvekben szokásos, ájtatos és elragadtatott kinyilatkoztatásokat. Nem az a lényeg, hogy valaki egyetért-e azokkal, amit írtam, vagy sem. Az a fontos, hogy az olvasót gondolatilag inspirálják ezek az elemzések és hogy ezáltal kerüljenek mozgásba az eredeti szövegek. Ezek az írók, akiket én egytől egyig nagyon szeretek, szerintem kifejezetten örülnének ennek a pimaszságnak, mert ez innentől azt is jelenti, hogy igenis lehet a műveikkel újra élményszerűen foglalkozni.
hvg.hu: A kötet előszava egy tárca a végletesen kettéosztott magyar társadalomról, pontosabban arról a többségről, amelyik sem az egyik, sem a másik oldalhoz nem tartozik, és e többség elveszett hazájáról. A végkövetkeztetés pedig az, hogy a mi hazánk a magyar irodalom. Elég megtartó ez a haza ma, amikor már alig olvasunk?
H. J.: Nekem mindenképp az. Az irodalom fontos üzenete, hogy úgy nem tud megosztott lenni, ahogy a politika meg akarja osztani az országot. Múltkor egy szélsőjobbos taxis vitt ki a repülőtérre, a hazáról, a nemzetről mesélt nekem, meg hogy minden fontos, ami a világon van, az magyar, és beidézte Füst Milán A magyarokhoz című versét, hogy az mennyire arról szól, amit ő is gondol. És hiába panaszkodott aztán Füst származása miatt, nem tudta kiebrudalni őt a gondolkodásából. Az irodalom olvasót akar, az olvasó révén valósul meg a mű. Az irodalomba mindenki be tud lépni, és ott otthon érezheti magát. A fontos művek mégiscsak az életünkről szólnak, nincs más céljuk, mint hogy a sorsunkról letépjenek minden álcát, hogy szembesülhessünk a valósággal.
hvg.hu: Nem megosztott az irodalom? Vannak olyan irodalmi körök, amelyek kedvesebbek a kormánynak, ezeket ki is tömik zsíros pénzekkel, és vannak, amelyek kevésbé támogatottak, és kifejezetten ellenségnek tekintettek. Sőt már egyes halott írókról, költőkről is sulykolják, hogy ellenségek, gondoljunk a nemrégiben megtámadott Adyra, József Attilára vagy Esterházyra.
H. J.: Az aktuális irodalmi élet mindig megosztott, mert az irodalom is társadalmi építmény, intézményekkel, hatalmi pozíciókkal, egyéni és közösségi ambíciókkal, sérelmekkel. Nekem és remélhetőleg a legtöbb olvasónak sem az jut eszébe a kortárs szerzőkről, hogy kire szavaztak, hanem, hogy jó írók vagy rosszak. A politikai állásfoglalás nem jelent minőséget. A műalkotásokat csakis az esztétikum felől érdemes megközelíteni. Minden más ártalmas. Az irodalom szándékos megosztása, a kulturális szembenállás hatalmi erővel való generálása ellentétben van az irodalom valódi szándékával.
hvg.hu: A politikai elit valahogy sosem így gondolja.
H. J.: A hatalomnak nincs esztétikája, nem tart szem előtt értékeket, neki egy célja van: olyanokat díjazzon és támogasson, akik az ő hatalmát támogatják. Jó példa erre a legutóbbi állami díjeső. Az alkotóknak három fajta visszaigazolása van: a kritikai vagy tágabb értelemben szakmai, az olvasói és a hatalmi. Jó volna, ha az utóbbi az első kettőt követné, s jó volna, ha a szakma és az olvasók mindent megtennének azért, hogy az ilyesfajta hatalmi döntéseket ellehetetlenítsék. Ez például olyan szakmai kérdés, amelyben egyeknek kéne lennünk, akár jobbra, akár balra szavaz az ember. Persze az is tény, bármennyire szeretne egy hatalom a tehetséget semmibevéve, a saját fegyverhordóiból alternatív alkotói társaságot létrehozni, az olvasói és a szakmai véleményt alapvetően és hosszú távon ez nem tudja átalakítani. Ráadásul az irodalom jobb helyzetben van, mint mondjuk a film vagy a színház, amikhez piszok sok pénz kell, és így nem is igen tud a hatalomtól függetlenül működni.
hvg.hu: Működhet, hogy bizonyos szerzőket beemeljenek az irodalomba, másokat pedig onnan száműzzenek hatalmi szóval?
H. J.: Most végigolvasva a magyar irodalom sok-sok alkotóját és művét azt kell mondjam, hogy nincs alternatív kánon. Pedig nagy durranás lett volna, ha van.
Nem lehet B-kategóriás szerzőkkel lecserélni az igazán jókat.
Wass Albert vagy Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos nem csereszabatos Móricz Zsigmonddal vagy Kosztolányival. Én nagyon szeretem Reviczky Gyulát, Komjáthy Jenőt, de ők nem válthatják le Arany Jánost. Persze nincs semmi probléma azokkal szerzőkkel sem, akiket a kimagaslók leárnyékolnak. Az emberek többsége kedveli azt az irodalmat, ami semmi mást nem csinál, csak elmesél szépen egy sztorit. Mindig voltak és lesznek ilyen írók, de soha nem tudnak az élvonalba kerülni, mert mélységélesség szempontjából elbukják a csatát. Ugyanakkor van egy fontos szerepük, széles körben fenntartják az olvasás tradícióját.
Akkor van baj, ha egy B-kategóriás szerző mögé elkezdenek valamilyen hatalmi erőteret létrehozni. A hatalom ideig-óráig be tud emelni számára kedves szerzőket az élvonalba, és sajnos ezzel minden hatalom megpróbálkozik, de ez az én hitem szerint nem hozhat tartós eredményt. A Horthy-féle kultúrpolitika is megpróbálta újraértelmezni a nemzeti kánont. Egyáltalán nem a Nyugatosokat favorizálta. A későbbi hatalmak viszont mégis csak velük tudtak irodalomtörténetet írni. A kortárs irodalomnak persze a politika sokat tud ártani azzal, hogy ideológiailag akarja elkülöníteni az alkotókat és nem a jó minőségen dolgozókat, hanem a pártkatonákat pénzeli meg. Így elérheti, hogy tehetségtelen alkotók jussanak ahhoz az alkotói időhöz, mert ugye a pénz egy alkotó számára nem más, mint megfinanszírozott idő, ahhoz, ami a tehetséges kortársaiknak járna.
hvg.hu: Állandó vita az irodalomoktatás körül, hogy mennyire kellene beemelni a kortárs irodalmat a tananyagba. A Kik vagytok ti? –ban sokkal több a kortárs szerző, mint az alaptantervben. Igaz, élő szerző csak egy van az ön kötetében is, az is popzenész.
H. J.: Én sokkal több kortársat tanítanék. A művészet muzeális megközelítése a 19. század terméke, előtte mindig a kortárs volt a fókuszban. A kortárs művészet szól ugyanis legaktívabban, legközvetlenebbül a mai emberhez. Nagyon szerencsés volna, ha az iskolákban is eldönthetné a tanár, hogy mit tanít, ha szabadon alakíthatná, akár osztály szintre lebontva, a tananyagot.
hvg.hu: Az egyentantervre, egyentankönyvekre épülő magyar oktatáspolitika épp az ellenkező irányba mozdult az utóbbi években.
H.J.: Nem akarok a tanár kollégák helyett beszélni, de úgy érzem, ez óriási hiba. Emlékszem például, hogy első gimiben tanultuk az Antigonét. Mit ért egy 14-15 éves gyerek ebből? Semmit. Örök életre utálni fogja a görög tragédiákat. Számtalan ilyen példát lehetne felsorolni. És érdemes volna különbséget tenni abban is, hogy mi az, ami a nemzeti öntudat része, vagy a nemzeti öntudat kialakulásának illusztrációja, és mi az, ami mint művészet a mai napig hozzá tud szólni a sorsunkhoz. Számtalan olyan mű van, mint például a Bánk bán, vagy Vörösmarty nemzeti érzelmű versei, ami inkább az előbbihez tartozik, és nem annyira érdekes irodalmi (művészeti) szempontból. Egyáltalán nem ártana egy ilyen szétválasztás. Ahogyan ez a festészetben tulajdonképpen megtörtént. Másképp nézek egy Székely Bertalant, vagy Benczúrt, mint mondjuk egy Szinyei Mersét, Ferenczyt vagy Vajdát.
hvg.hu: A Petőfi-tanulmányban van egy olyan gondolatkísérlet, hogy a magyar parlamentben megemlékeznek a költő születésének 200. évfordulójáról, és ott minden egyes párt a sajátjának tudja be őt.
H. J.: Hasonló a helyzet Adyval is. A szélsőjobbtól a szélsőbalig bárki felvonulhatna egy tőlük vett idézettel. Talán ez a két alkotó, aki a közélettől a legintimebb érzelmekig mindenhez hozzászólt, s persze a célközönségük sem egy-egy réteg volt, hanem mondjuk úgy, mindenki. Ezek az alkotók nem a szabadkőművesek vagy a liberálisok védelme, hanem egy összenemzeti védelem alatt állnak.
hvg.hu: Víg Mihály, a Balaton zenekar szerzője-előadója az említett egyetlen még ma is élő alkotó a kötetben. Hogy került ő a képbe?
H. J.: Egy popzenész lett az egyetlen élő alkotó… mondhatnám ez az én fricskám vagy inkább szembehelyezkedésem a rendkívül merev és konzervatív kulturális gondolkodással. Valójában persze, ennek tartalmi oka volt. Az irodalmi nyelv úgy működik, mint a társadalmak, a centrumban kifáradt kanonizált nyelveket a perifériáról jövő nyelvek megtermékenyítik. Két fontos katalizátor működött a magyar irodalom mögött. Az egyik a népdal, ami például Petőfit és kortársait lökte meg piszkosul. Erről is van egy fejezet a kötetben egyébként, mármint a népdalról. A másik ilyen – nem szentesített – hagyomány a dalszöveg. Ez a mindennapi költészetünk. Dalokat hallgatunk nulla éves korunktól halálunkig. Popdalokat, műdalokat, operettdalokat, filmslágereket. Valójában ezeken keresztül tanuljuk meg, mi az, hogy költészet. Mi az, hogy felezőnyolcas, mi az, hogy párrím, keresztrím. Mire az iskolában tanuljuk, fülre ezt már mind tudjuk. Azt gondoltam, hogy mindenképp kell írnom a dalszerzőkről. Kerestem egy olyat, aki számomra teljesen makulátlan, mint alkotó, és aki nem annyira trendi. Meg nem utolsó sorban, akit én nagyon szeretek.
hvg.hu: A tárgyalt alkotók nem éppen voltak mind makulátlan emberek. El lehet választani az alkotót a művétől? Ez amúgy is állandó kérdés, de például Michael Jackson miatt még aktuálisabb.
H. J.: Lehetsz egy ócska, szemét alak, lehetsz köztörvényes bűnöző, mint Caravaggio vagy Villon, ettől még érvényes művet hozhatsz létre.
Egy dolgot nem tehetsz meg alkotóként, hogy hazudsz.
A művészet alapja az igazság, hogy bekukkantson a hazugságok, ideológiák, általánosan mondva az emberi értékelések és minősítések hálója mögé. Ha elkezdesz hazudni, művészileg korrumpálódni, akkor épp ezt az alapot rombolod szét. És a hazugságok nem feltétlenül bonyolult dolgok. Ha nekem van egy sikeres könyvem, amit szeretnek az olvasók, és azt mondom, hogy csinálok még egy ilyet, holott már bennem nem működik az a művészeti paradigma, ami az előző mű megírása során még működött, az egy hazugság. Vagy, ha tudom, hogy ilyen-olyan könyvekért adnak művészeti díjakat, és ezeknek a szakmai, vagy a politikai elvárásoknak akarok megfelelni, az hazugság. Onnét bizony szinte lehetetlen kikeveredni. Hogy milyen magánélete volt Ady Endrének, azt lehet szeretni, utálni, érdekesnek tekinteni (én például nem nagyon szimpatizálok ezzel az életmóddal és jellemmel), de az biztos, hogy a műveiben nem ment bele a hazugságokba.
HVG: Ady is dolgozott megrendelésre, nem?
H. J.: Kamasz koromban azt gondoltam, hogy aki megrendelésre ír, az mind gazember, de minimum kommunista, és mindenképpen tehetségtelen. És amikor jót publikálnak a folyóiratok, az is csak azért van, hogy engem összezavarjanak. Persze ezt ma már teljesen másképp látom. Ha úgy dolgozol megrendelésre, hogy a témát magadévá tudod tenni és a te művészi erőd mutatkozik meg benne, nem a megrendelő akarata, az nem korrupció. Én sokat írok megrendelésre, főleg drámát, de csak olyan téma megírását vállalom el, ami engem belülről mélyen foglalkoztat. Ady is így írt. És a nyugatosok is mind így írtak. Fontos még azt is hozzátenni, hogy a rossz mű nem hazug mű. Az egy másik probléma. Mindenki hibázik. Ez gyötrő, ha az ember rájön, de ez nem a korrupt mű fertője.
(Az interjú a HVG e heti számában olvasható cikk bővebb változata.)