Nem állítom, hogy büszke vagyok rá, de bevallom, csaknem két évtizeddel ezelőtt, 1999 szeptemberében későbbi feleségemet, három gyermekem édesanyját nem én szólítottam le a szórakozóhelyen, ahol életünkben először találkoztunk, hanem jó barátom, kollégám „segített be”. Mondjuk nem cifrázta túl, odaperdült hozzá, majd megrökönyödésemre a következő velős kérdést tette fel: „Mi a helyzet?” S erre az én drága szerelmem nem küldte el a búsba, hanem elkezdett trécselni vele, velünk. Mert addigra azért én is összeszedtem magam, gyorsan meginvitáltam őket egy-egy italra (ami nekünk nem az első volt), s mikor kis idő múlva a cimborám elhatalmasodó szalonspiccére hivatkozva hazaindult, mi már jó úton jártunk azóta is tartó közös boldogságunk felé.
Ezzel a személyes indíttatású tanmesével csupán azt szeretném jelezni, hogy mindig minden helyzetben megvan az az első blikkre akár túl egyszerűnek, snassznak ható, mégis kulcskérdés, amit kötelező feltenni a továbblépés, a jövőbeni siker reményében és érdekében. Ha viszont nem tesszük fel, nincs segítség, mert ahogy a viccben a Jóisten szól a hozzá fohászkodó lottójátékosnak, ő elintézi a kihúzandó számokat, de nem ártana szelvényt is venni… S most, hogy Minszkben véget ért a 2. Európai Játékok, az olimpia igen kis testvére, immár én is felteszem a magyar (verseny)sport sorsa szempontjából adekvát kérdést: mi a helyzet? Mert azért nem tűnik felhőtlennek egy évvel a tokiói ötkarikás játékok előtt.
Alig három esztendeje rendezték a legutóbbi nyári olimpiát Rio de Janeiróban, ahol a magyar csapat nyolc arany-, három ezüst- és négy bronzérmet szerzett. Önmagában ez a szereplés és a vele járó tizenkettedik hely az éremtáblázaton kalapemelést érdemlő, viszont a „szerkezete” már kevésbé, hiszen Márton Anita súlylökő, tehát atlétikai harmadik helye kivételével mindössze három sportág, a kajak-kenu, az úszás és a vívás hozta össze. Részben ezen egyensúlytalanság (no meg néhány szakmai melléfogás) következménye, hogy meg-, vagy ha úgy jobban tetszik, visszaváltozott a sportirányítási rendszer. A Magyar Olimpiai Bizottság mindent összefogó pénz-, tanács- és utasításosztó szervből visszavedlett gonoszan fogalmazva utazási irodává, azóta leginkább arra szorítkozik, hogy az égisze alá tartozó viadalokra – például legutóbb az Európai Játékokra – megszervezi a részt vevő magyar csapatot, korábbi jogosítványai zöme a sport-szakállamtitkárságra szállt.
Hogy így jobb-e vagy amúgy, hadd ne én mondjam meg, egyrészt nem akarok sértődést, másrészt tőlem függetlenül is érzékelhető némi feszültség az irányító szervek között, harmadrészt alapvetően úgyis az eredmények számítanak, nem az én véleményem. Ha viszont alaposan megnézzük, ezek az eredmények nem lettek szignifikánsan jobbak, pedig három évvel előbbre jár a 2013-ban indult kiemelt sportág-finanszírozási program, további sok milliárd forint jutott annak a bizonyos tizenhat sportágnak (is). Jómagam e programot hasznosnak és előremutatónak gondolom – ha már a sport stratégiai ágazat, ugye –, de a pénz megfelelő hasznosulása érdekében az indulás óta minden egyes aktuális szakállamtitkárnak nekiszegeztem a kérdést: mi a számonkérési metódus, milyen ismérvek mentén lehet a kedvezményezettek köréből kiesni vagy éppen bekerülni a pikszisbe? Adekvát választ még nem kaptam.
Részben erről a témáról írt nemrég kiváló publicisztikát ugyanezeken a hasábokon Csurka Gergely kollégám Kaotikus Kánaán címmel, s felesleges lenne most más szavakkal ugyanezt megismételnem. Inkább a konkrétumok felé kanyarodva elemezném a Minszkben most véget ért Európai Játékok eredményein keresztül, mi várható egy év múlva Tokióban. Nos, a régen oly sokszor emlegetett szerkezetátalakítás egyelőre a magyar sportban is várat magára. A fehérorosz fővárosban a kajak-kenu megint hozta magát négy arany- és öt ezüstérmével, s ha megnézzük az összesített mérleget (négy első, hat második és kilenc harmadik hely), máris látjuk, mekkora a részesedése. Nélküle maradna egy ezüst meg a bronzok, amit az összesen 122 tagú magyar sportolói kontingens hozott össze…
Nemcsak én érzem az egyensúlytalanságot, hanem a MOB főtitkára, Vékássy Bálint is, amikor értékelésképpen így fogalmazott lapunknak: „Vegyes a kép, hiszen a négy arany-, a hat ezüst- és a kilenc bronzérem vállalható, de ha az eredménysor mélyére nézünk, eggyel szürkébb a kép. Összesen hét sportág osztozik az érmeken, ami jónak tűnik, de látva, hogy a kajak-kenu hozta az összes aranyat és egy kivétellel az összes ezüstöt is, nem dőlhetünk hátra az olimpiai kvótaszerzést illetően.” Hozzátette, több sikersportágunk nem szerepelt az Európai Játékokon, azt pedig mi mondjuk, a vívók a düsseldorfi Eb-n bizonyították, hogy (bár az arany ezúttal elmaradt) nem tértek le a siker útjáról, s két hét múlva a hazai rendezésű, budapesti vb-n reményeink szerint tovább menetelnek rajta. Hozzátesszük, annak idején a riói ihletett forma olyan álomszerű volt, hogy a tokiói megismétlését elvárni nagy hiba lenne. Az úszók nagyjából ugyanekkor, csak néhány házzal odébb, a dél-koreai Kvangdzsuban küzdenek a világbajnokságon, egy feltöltődött, megújult, újra méregerős Hosszú Katinkával és több más éremesélyessel. A hónap második felére tehát kiderül, akik eddig a magyar sport zászlóshajójának számítottak, 2019-ben megőrizték-e státuszukat.
Visszatérve az Európai Játékokra, illetve a többi egyéni sportágra, nem állítjuk, hogy mindenki más betlizett Minszkben, csak annyit, hogy elmaradt a pozitív áttörés. A birkózók például megint elhoztak három medáliát, csakúgy, mint négy éve Bakiból, igaz, ott a nemesfémtartalom több volt (egy-egy ezüst mellett két arany termett akkor, most két bronz). A torna és a karate két-két harmadik helye közül utóbbiakat most nézhetjük először ötkarikás szemüvegen át, mivel a sportág Tokióban debütál a programban. Természetesen óva intenék mindenkit attól, hogy máris a dobogóra képzelje Tadissi Martialt és Hárspataki Gábort, de azért jólesik, hogy végre nem valami olyan mozgásforma lesz az új műsorszám, aminek a nevét és a szabályait sem ismerjük. Az atlétika, a sportlövészet és a cselgáncs egy-egy minszki harmadik helyével Tokióban is elégedettek lehetnénk, de tegyük hozzá, a majdani olimpiai mezőnyt nehezen lehet összehasonlítani a mostanival, sőt az atlétika lebonyolítása is visszatér a régi kerékvágásba a mostani „dinamikus” csapatverseny helyett.
Azért, hogy a japán főváros neve ennyiszer szerepel eszmefuttatásunkban, a magyar sport a „felelős”, hiszen az újkori olimpizmus történetének egyik legsikeresebb nemzete, méretéhez képest pedig csúcstartója. Akinek ez nem tetszik vagy akit nem érdekel, annak azt tudom mondani, azért van abban némi logika, hogy az élet olyan területén próbálunk meg kitűnni, amihez megvannak a hagyományaink, a sikereink, a szaktudásunk, a „vérünk”. A szaporodó hazai rendezésű világversenyek sportágtól szinte függetlenül jelentős sikert arattak, s megmozgatták az értő közönséget. Lehet, hogy többen kattintanak a világhálón Cristiano Ronaldo vagy Neymar nőügyeire, ettől még ezek nem érintik meg lelkünk mélyrétegeit, avagy más szavakkal több mint százhúsz éve felvettük az olimpiai szemüveget, s az a fejünkön is marad.
Viszont érdemes időnként cserélni a dioptriát, különben nem látunk elég élesen. Ki kell mondani (aktuálisan a minszki 2. Európai Játékok eredményei alapján), hogy Rio óta érdemben nem változtak a folyamatok, a kiemelt státusz, s annak minden anyagi-erkölcsi előnye ellenére nem javult a pozíciónk a világ élsportjában. Ha továbbra is elmarad a számonkérés, a tanulságok levonása, a „mi a helyzet” kérdés feltevése és őszinte megválaszolása, egy idő után a szinten tartás is lehetetlenné válik.
CSURKA GERGELY 2019.05.27 23:33
Kaotikus Kánaán – Csurka Gergely publicisztikája
Két héten belül másodszor öntötték egészen váratlanul nyakon a mit sem sejtő Magyar Sportszakembert. Holott ő csak közgyűlésre igyekezett, hogy meglapogassa a régen látott haver vállát, lobbizzon ezért-azért, kivárva a megfelelő pillanatot, amikor a Döntéshozó szemével egy pillanatra összevillan a tekintetük az olyannyira várt kávészünetben, végighallgassa az amúgy unalmas éves beszámolókat, amelyekből mindazonáltal örömteli módon kiderül, hogy erős a magyar, áll Buda még, és hát aztán következzen Az A Bizonyos Büféebéd, a csirke-marha-sertés melegtálak gondos végigkóstolásával, illetve a fehér asztalnál ülve annak megállapításával, hogy azért rendben vagyunk, Bélám, jönnek az eredmények úgy összességében.
Ehelyett mi történt?
Csányi Sándor ráborította a szennyes vödröt a klubtulajokra, amiért öntik ki a pénzt az ablakon – aminek egészen jelentős része még csak nem is a sajátjuk persze –, hiszen egy rakat játékost fizetnek úgy, hogy alig vagy egy percet sem fociznak, miközben a magyar fiatalok kikoptak a pályákról. Egy felhorkanás nem sok, annyiról sem szereztünk tudomást – legalább egy fél mondat hangzott volna el olyanféle felütéssel, hogy jó, de hát. Nem. Az átigazolásokért felelős klubtisztviselők tömeges elbocsátásáról sem értesültünk momentán, viszont a jutalékot eltevő (visszaosztó?) játékosügynökök, köszönik szépen, kiválóan vannak.
Szóval, az MLSZ-elnök totálisan jogos kirohanásának hangjai még zizegtetik a dobhártyánkat, amikor jön a MOB-közgyűlés, ahol meg közreadnak egy jelentést, amely feketén-fehéren kimondja, hogy miközben csuda nagy pénzek érkeznek a magyar sportba, azoknak kizárólag a számszaki elköltését ellenőrzik, a hatékony hasznosulását jóformán egyáltalán nem.
Ezek után már a csirke sem esik jól, a marhaszegyről nem is beszélve.
Nekem ettől függetlenül erős a gyanúm, itt is el fog telni két hét anélkül, hogy bármi jelentősebb visszhangja legyen az olimpiai bizottság amúgy felettébb dicséretes kísérletének, ami abból áll, hogy legalább valaki virtuálisan felemelte a mutatóujját. Mert ha a trendekre gondolunk – Rióban pusztán négy sportág tudott érmet szerezni, az ötkarikás csapat létszáma folyamatosan csökken –, akkor ordítani és toporzékolni kellene.
Na, akkor látnánk igazán elkerekedett tekinteteket – most mi ez a hiszti, hát szerintetek baj van? Futnak a programok, megújulunk, bővülünk, most adtuk át azt a csarnokot, épül a következő, utánpótlás Eb-ről jött két negyeddöntő, jó, hát felnőttben az érem nem sikerült, de ő megsérült, annak nem volt jó a sorsolása, ennek meg a nővére beverte a fejét az asztalfiókba, és emiatt mentálisan nem volt ott teljesen, de a kvalis vébére százas lesz minden, úgyhogy nem kell ez a csörömpölés.
És itt nagyjából körbe is értünk. Mégis, tegyük fel, valaki vesz egy nagyon mély levegőt, belenéz a tükörbe, és holnap kimondja: sporttársak, ez a kormány kilenc éve mást sem tesz, mint megállás nélkül invesztál belénk, nincs az a létesítményprojekt, nincs az az olimpiai felkészülési program, nincs az a taocsomag, nincs az a laktátszintmérő, nincs az a világverseny-rendezés, amelyre ne mondanának igent. És persze a látványos rész még jól is fest, hiszen ami ennyi idő alatt itt felépült, annak csodájára jár minden külföldi sportvezető, aki megfordul nálunk a tucatnyi, aktuálisan itt megrendezett, persze remekül megszervezett, a lelkes szurkolóknak hála páratlanul hangulatos világeseményen, és annyi eredményt mindig produkál az a néhány nagy tehetség, amelynek a fényében lehet sütkérezni, az utánpótlásszinten szintén parádézunk, harminc kilót nyom az összes kitüntetés, amit évente kiosztunk a Héraklész-gálán, de...
De ennyi idő után jó lenne valódi számvetés, hogy tényleg jó irányba megyünk-e. Mert 2010-ig joggal lehetett jajveszékelni, hogy teljesen el fog sorvadni ilyen forráshiányosan a magyar sport, és bár egy évtized alatt nem lehet minden kárt felszámolni és az összes súlyos mulasztást pótolni, annyi azért érkezett, amiből mára valamiféle sziklaszilárd szakmai alapot illett volna önteni.
Tisztelet a kivételnek, ahol ez megtörtént – mégis, apróbb-nagyobb jelek utalnak arra, hogy jóval kevesebb helyen valósult meg az elvártnál. Ugyanakkor az életben nem fogunk elérni odáig, hogy ha ezt önként nem látják be, akkor valakik beláttassák az érintettekkel.
Egyszerűen azért, mert túlságosan szűk a sportszakmai elit ahhoz, hogy teljesen hiteles és minőségi kontrollt gyakorolhasson bárhol bárki. Ha ugyanis van egy magasan kvalifikált edző, akkor azt bűn volna elragadni a tanítványai mellől, hogy, mondjuk, egy szövetség tisztviselőjeként inkább az országot járja javító szándékkal.
Ne tagadjuk, individualista nép a miénk, a nekem ő ne pofázzon alapvetésből kiindulva kapásból nem lenne könnyű mindezt végigvinni, ehhez ráadásul kellene ugyebár a világszínvonalat ismerő szakember, továbbá vér a pucába, hogy a szakmai látogatás ne egy jól van, Imrém, hát majd meglátjuk, most gyere, mert isteni a töltött káposzta mondattal záruljon, kellő amplitúdójú bratyizással, és a szakmai kritikákat végképp elnyelő fröccsözéssel. Magyarán, hogy házon belül merjen akkor is asztalra csapni valaki, ha történetesen ülnek mögötte, és a kendőzetlen őszinteségre ne sértődés, hát mögötti telefonálgatás legyen a reakció.
Menne ez? Szerintem csupán itt-ott megy, elvétve.
És akkor nem beszéltünk arról, hogy itt alapvetően egy olyan rendszerre zúdultak rá a mind bővülő állami források, amely a lecsúszás évtizedei során tökélyre fejlesztett túlélő-mechanizmusok mentén működött. Nyilvánvaló, ha marad minden a régiben, már a pekingi három aranyat is visszasírnánk. Szerencsére nem így történt, sikerült visszapattanni valamelyest a mélyből, s közben mindenki vadul kárpótolhatta magát az összes korábbi nélkülözés miatt. Csakhogy amíg volt egyfajta rokonszenves romantikája annak, amint a szövetségek, műhelyek megoldották, hogy a keveset jól beosszák, addig most a Kánaánban kaotikus rohangászás és lökdösődés folyik. Régen a zuzmót is becsülték, ma meg a hat kosár manna sem elég, mert hát jó lenne egy hetedik is, bár háromból is simán megoldanának bármit, de ez nem érdekes, különben is azt ígértétek, hogy holnap osztjátok az aranyrögöket.
Nincs meg a kultúrája a sok pénz normális elköltésének, na.
Nem bírt kialakulni. Ráadásul ahogy minőségi szakemberhiány van ezer másik területen, úgy miért pont a sportban landolnának igazán hozzáértő, a szakmához és a pénzügyekhez is konyító menedzserek, mondjuk? Hol nevelődtek volna ki? A szocializmus utolsó tíz rohadó évében? Vagy a rendszerváltás utáni első húszban, ami az egyre durvább sorvadás időszaka?
Akad néhány főnyereményszámba menő szakember, üdítő kivételként. Ám túl kevesen vannak ahhoz, hogy sejtszintig érjen a modernizálás.
Hogy visszakanyarodjunk a futballhoz – tegyük fel, Dárdai Pált sikerül meggyőzni, hogy ugyan néhány éve fiókba rakták a nagy gonddal összeállított utánpótlástervet, most becsszó, hallgatni fogunk rád. És ő eljön. És elkezdi mondani. Érteni fogják, amit mond? Már úgy értem, felfogják minden részletében?
Mintegy árnyalásként: az utóbbi időben van szerencsém a francia RMC Sporton követni a Bajnokok Ligáját és a Premier League meccseit, Christophe Dugarry, Willy Sagnol és Emmanuel Petit elemzi a látottakat. Ugyanezt az angoloknál Gary Lineker, Alan Shearer és Rio Ferdinand vezeti elő. Minden tiszteletem azoké, akik a magyar csatornákon próbálják elmondani (képzelni), miért alakult úgy egy Liverpool–Barcelona, ahogy. De, és megint csak de… Ezek az urak vb-k, Eb-k, BL-ek döntőiben, elődöntőiben játszottak, nem 35 év alatt egy vitéz menetelés, meg egy csoportkör részesei voltak, hanem hosszú idényeket töltöttek a legmagasabb szinten, nem egyszer jártak a számunkra álomvilágoknak számító stadioncsodákban, hanem ott öltöztek hétről hétre. Teljesen más látásmód, teljesen más kultúra, teljesen más hullámhossz.
Dárdai egyike azon keveseknek, aki közel van, volt ehhez. Elmondja, ott hogy csinálják. Nyilván totál máshogy, különben nem ott tartanánk, ahol. Az a nagy kérdés, át tudják-e ültetni itthon ezt a gyakorlatba, hatékonyan. Akadémián és a kisvárosban is. Aztán látják-e, hogy a gyerek jól csinálja, vagy sem? Hisz olyasvalamit kéne észlelni, amire eddig egyáltalán nem fordítottak figyelmet.
És ilyenből van egy rakat más sportágakban is. Aminek a szükségességéről vagy sikerül valakinek (akad ilyen) meg-győzni a többieket, akik még hasznosítják is, és akkor elkezdenek dolgozni bizonyos törvényszerűségek, plusz egy normális szakmai önkontroll, s így a kétségtelenül meglévő tehetségek nagy biztonsággal érnék el a világelitet – vagy maradunk a magunk kis szokványos-magyaros-langyos útján, aminek az volna a lényege, hogy minden esetleges, de egy-két zseni úgyis akad mindig, aki hozza az aranyat, az esernyőnek éppen jó lesz, a többiek meg beállnak alá, és jól érzik magukat, a közgyűlésen amúgy is mindig van meleg koszt.
A jelentést meg olvassa az, aki akarja!
