Milyen nyugodtak!

Pár héttel ezelőtt véletlenül a szemklinikán voltam, és orvosi várótermekben forgolódtam, ahol a fogadószoba ajtaja felé pislogó, fájó, véres szemek sandítottak a fekete szemüvegek alól. Most erre gondolok. Magam elé idézem a képet, és újra látom a szobát, az ideges embereket, akik különböző szembetegségek alakjában ízelítőt kaptak az örök éjszaka alkonyatából, és türelmetlenül, furcsán, majdnem rosszakaratúan vizsgálták egymást. Itten ebből az idegeskedésből semmi sincsen. Úgy érzem, mintha sok hányódás után végre célhoz értek volna. Ez a közöny, ez a hűvös csendesség, ez a feketeségbe olvadó megbékélés szinte fölséges. Olyan, mint a ravatal békéje az élet kapkodásával szemben.

Hogy miért vagyok itten? Magam sem tudom. Egy délután, mikor minden csupa szín, szúró fény és őrült áprilisi kékség, eszünkbe jut, hogy valahol távol egy külön társadalom éli a maga életét, ismeretlen emberek, akikre eddig csak néha, akkor is futó bizonytalansággal gondoltunk. A szemrehányó vágy egyre erősbödik. Ez a vágy az, ami sokszor arra késztet, hogy megszólítsak idegen embereket, vagy hogy este hazamenet betekintsek alacsony ablakokon, s a családi intérieur békéjéből magam számára is lopjak egy kis nyugalmat, és egy óvatlan pillanatban mélyen, komolyan, férfias kíváncsisággal meredjek bele egy ember arcába, aki még csak nem is sejti, hogy élek. Most idehozott a vakok közé. Figyelem őket és önmagamat.

Milyen az életük? A nyugodt, szoborszerű arcok nem felelnek. A látogató pár perc múlva észreveszi ezt a különös kapcsolatot, mely közte és a vakok között jött létre. Amint őket idegessé teszi az én ismeretlenül itt kóválygó hangom, engem éppúgy sért, bánt, izgat magukba süllyedő arcuk mozdulatlansága. Egy önmagába visszatérő, zárt vonal az egyéniségük. Nekem zajt kell csinálnom, hogy észrevegyenek. Innen, a házikápolnájuk egyik padjáról bámulom csendes gyermekarcukat. Mostan zúg az orgona, ezüstösen zenélnek a misecsengők, illatszimfóniákat muzsikál a felhőző tömjén, és ők egészen boldogok, a vonásaikról olvasom le, melyek mintha valami túlvilági hangverseny élvezetétől szellemülnének át, nyugodt harmóniába simulnak. A fülükkel hallják, az orrukkal szagolják a láthatatlan misztérium közelségét, s összetett kézzel, előremeredő szemmel néznek az oltár felé. Soha ilyen szép szemeket. Ez topáz, az türkisz, a másik tiszta smaragd, amaz fekete, mint a borostyánkő. Vajon nem fáj nekik, hogy sohasem látják? Hogy magukat nem ismerik? Egyik finom arcú leány végigsimítja arcát. A tenyerével nézte meg. Ebben az eleven tükörben bámulja szépségét minden reggel. A vakok mind hiúk.

A kisfiúcskák és a leányok talpig fehérben letipegnek a lépcsőkön. Vége a neoromantikus idillnek. Most megkezdődik a köznap. Biztosan cikáznak szét a széles folyosókon. A kertben labda puffan, katonásdit és fogócskát játszanak, s hangosan visítanak hozzá. Ez az élet nem is olyan szomorú. Az apró leányok fontoskodóan összedugják a fejüket, suttognak, fecsegnek, kritizálnak, folyik a pletyka, s akárcsak iskolaudvarokban tízpercek alatt, a felvilágosítás művészete. Csak egy kis fiú áll mozdulatlanul. A falhoz támaszkodik, és világtalan szemét a napra fordítja, mert holmi sötétvörös derengés alakjában még mindig érzi a fény csiklandozását. Órákig eljátszik így a nappal. Mint valami nagy aranypénzzel, amely leszáll, hozzáhajol s az ölébe hull.

Fönn a zeneteremben felzendül a zongora. Sehol annyi zenetehetség, mint közöttük. A vak fantázia szabadon csapong az elvont fogalmak között és a matematika tévesztő kacskaringóin. Egyik bámulatos fejszámoló. A másik kész zongoraművész. Leginkább Chopint szeretik, mert majdnem mind hamar lágyulók és hiperesztéziások. A zene önkívületbe emeli őket. Többen mondták, hogy hallatára, színeket látnak. Beethoven piros, Mendelssohn világoskék, Chopin halványzöld. Ebben a kis társadalomban azonban más művészek is élnek. Egyik leány például boszorkányos ügyességgel mintázza a természetet, s agyagból gyümölcsöket, kocsikat, fantasztikus madarakat gyúr ki. A másik, alig tizennégy éves, költőnő.

A látogató már nem is érzi fölényét, amivel ebbe az intézetbe lépett. Kissé csalódva, kissé pironkodva ballag tovább. A lépcsőn gyermekek jönnek óriási könyvekkel a hónuk alatt, melyeket az ő érzékeny, látó ujjukkal olvasnak. Most "Braille-ba teszik" a Karthauzi-t. MiltonElveszett paradicsom-át olvassák. Ez egy darab kultúrvilág, amelynek külön törvényei vannak.

Magam is érzem a nyomását. Mióta itt vagyok, egy gesztussal, egy mozdulattal gyakran utasították vissza az én atyáskodó és könnyes kíváncsiságomat is, minthogy bizonyára kissé fennhéjázónak és tudákosnak találták. Mintha lenéznének. Mintha idegen, erőszakos hangom kellemetlen vendég lenne ebben a nyugalmas világban. Ez a hang pedig megmondta nekik, hogy ki vagyok, és rajta keresztül bizonyára egész határozottan látják magas alakomat, borotvált arcomat, fürkésző tekintetemet. Talán komikus is vagyok. Hisz nekem meg kell fordítanom a fejem, ha valamire ránézek, és a szemem ki kell meresztenem, buta buzgósággal a tárgy felé kell irányítanom. Mennyivel egyszerűbben látnak ők. A nervus trigeminus egyik titokzatos ágával messziről megérzik testem tömegét, és a legsötétebb éjszakában is kikerülnek. Bizalommal, minden tolakodás nélkül fogják meg a kezem, és ez a fogás az övék. Ezt senki sem vitathatja el. Ez van, ez látás, ez több a látásnál, ez maga a világ, ez minden. Megérteni a logikájukat. Szégyenkezve osonok ki a sötét folyosón. Már leszállt az éj. Fönn a társalgóban mégse gyullad ki a lámpa. A fiúk, mintha semmi sem történt volna, tovább olvasnak a padokon. Én azonban gyámoltalanul botorkálok a homályban. Az a vak fiú, aki most felhalad a lépcsőn, sokkal biztosabban jár, mint én.