Mikor a kórházak szűz fehér falai között töltünk egypár percet mi, szerencsétlen embertársaink gyógyításával nem foglalkozó egyének, kikre még minden benyomás frissen és erősen hat, egy pillanatban valami különös templomi érzés fog el bennünket. A képzelgéshez minden hozzájárul: a csend, a nagy tisztaság és fehérség, az erős karbolszag, a kórházak e tömjénfüstje, a modern tudomány papjainak fehér talárja, s igazán nagy adag cinizmusra van szükségünk, hogy meg ne hatódjunk.

Most, hogy a kórházból jövök, magam sem tudok menekülni még ettől a bűvös hangulattól, s kedves olvasóim, még írni sem tudok másról, bárhogy is int az idő, mint a betegekről.

De nemcsak hangulatokat lelhet ott a belletrista, hanem gondolatokat is. Az élet nagy törvényeit gyakran ott látjuk meg legjobban, amint hogy a természettudós nemegyszer egy széttört kristályon tanulja meg az ép szerkezetét. Mennyi gondolatmélység és megfigyelési tárgy tárul elénk! Szeretném odavinni a világgyűlölő Timonokat, hogy megtanuljanak szeretni is, s a rösteket, hogy gondolkodásra serkenjenek.

Egész új társadalommal ismerkedünk meg, melynek éppúgy megvannak élettörvényei, szabályai, jelessége és hibái, mint az egészségesek szövetkezetének. Erről a társadalomról azonban rendesen megfeledkezünk. Ki gondolja, ha reggel acélos izmokkal, cigarettákat szíva látunk a napi munkához, vagy ha becsvágyunk lázában új küzdelmekhez ajzzuk fel ernyedt izmainkat, hogy élnek még emberek, kik máról holnapra hitegetik magukat a hosszú élet képzelmével?!

A kórházudvaron azonban sápadva kérdezzük önmagunktól, van-e egészséges ember, mert hisz a betegszobák s az orvosok várótermei mindig tele vannak, és félve gondoljuk el azt is, mily átalakító hatással van világnézetünkre, bölcsészeti rendszerünkre egy csúz, egy tüdőgyulladás vagy akár csak egy erősebb nátha is.

A beteg azonban akkor igazán nagyon érdekes, ha közelebbről és hosszasabban pillanthatunk lelkébe.

Látköre egy csapásra megváltozik. Mindent más világításban lát. Nagy tévedés lenne azonban azt hinnünk, hogy azért nagyon elégedetlen sorsával. Hisz a meggyógyulásában remél. És én ezerszer kétkedem, hogy valamelyik beteg cserélne a másik vagy akár az egészségesek sorsával is. Az életben küzdünk a lehetőségek keretében a szenvedések és a csapások ellen, de ha megtörünk, saját vérünkben fetrengve is azt hisszük, hogy jobban nem cselekedhettünk, s bárhogy is papolunk, ezerszer is meggondolnánk a dolgot, mielőtt a végleges cserére ráállanánk. Ilyenkor mindég másképpen beszélünk, mint gondolkozunk. A betegek is mindég meg vannak elégedve helyzetükkel - bármennyire hihetetlennek látszik is ez -, mert mindég reménykednek.

Sőt az sem igaz, hogy életük maguknak teljesen céltalannak látszik. Ellenkezőleg: még tényleg is van nekik annyi céljuk, mint nekünk, a háj boldog fölöslegében dúslakodóknak. Mi bizonytalan vagy bizonyos, de mindig távol levő célok felé törünk. Végcélunk azonban majdnem mindig ismeretlen. Homályosan érezünk egy ösztönt, hogy törjük magunkat előre az élet szoros zsákutcáján, pénzt gyűjtünk és fukarokká leszünk; tollat forgatunk, s a tudás és érzés bolondjává válunk: minden esetben azonban kisebb-nagyobb ködsáv lebeg vágyaink tárgya felett. A betegnek azonban mindig van egy kidomborodó határozott célja: a gyógyulás, melyet a hajnal lázas színeivel, a villám fényének intenzitásával rajzol a jelen koromsötét hátterére. Mily boldog és nagyszerű küzdelem egy határozott cél felé törekedni - és azt elérni!

Legérdekesebb jellemvonása azonban a kitűnő megfigyelés, az ékesszóló elbeszélőképesség. Minden beteg költő. A betegség tüneteit szőrszálhasogatóbban írja le, mint a legelső orvosi szaklap. Mindenütt a legtalálóbb szavakat alkalmazza. Nem elégszik meg a fájdalom száraz leírásával, hanem pontosan megállapítja a nemét, disztingvál, megmondja, szúrt-e, nyilallt-e, nyomott-e, szorított-e, megjegyzi az időt, mikor először jelentkezett a tünet, emlékezik a betegség egész lefolyására, s a nagy fájdalmak elmúltáról a kórház kertjében oly melankolikus gyönyörrel beszél, mint a szerelmes találkáinak boldog dátumáról. Az előadásnál kigyullad az arca, kezével hadonász, hasonlatokat használ, terjengős lesz, mert nem tudja elképzelni, van-e érdekesebb téma a világon, mint az ő betegsége. Csak azt kívánja, hogy együtt érezzünk vele, és ekkor végtelenül hálás. Önfeláldozó; fájó tagját szívesen nyújtja a metsző kés acélpengéje alá, hogy szúrják, vágják, és fel se szisszen, mindent elvisel, csak a részvétlenséget nem. Ez fáj neki legjobban!

Bámulatos az is, hogy a test folytonos pusztulásával aránylag milyen sokáig őrzi meg egészséges elméjét. A betegek sokszor valóban csodálatos ravaszságot, fondor észt mutatnak fel. Szeretik, ha vigasztaljuk őket, s ezt bizonyos mértékben meg is követelik tőlünk, ha másért nem, azért, hogy meg tudjanak cáfolni, s új és új vitákat szőhessenek velünk. Elvárják, hogy áltassuk édes szavakkal, hogy csapjuk be őket, de ügyesen, hogy egy pillanat ezredrészéig maguk is higgyenek dőre beszédünkben. Jaj azonban annak, aki ügyetlenül játszik: egy pillanat, s felvillan a sápadt, sovány arcokon az a gonosz, fölényes mosoly, mellyel a haldoklók a környezet cukros hazugságait a közeledő halál zord misztériumának tudatában oly megvetőleg utasítják vissza. Ezzel azonban csak a legritkább esetekben élnek, s általában engedelmesek, könnyen haragvók és békülékenyek, mint a gyermekek.

Az élet tehát éppúgy ragyog, tobzódik, szikrázik a kórház falain belül is, mint künn. Ha igaz az, hogy sehol nincs egyenlőség, itt kézzelfoghatólag látjuk. Itt nincs demokrácia. A fekvő beteget lenézi a lábadozó, a lábadozót a kijáró. Teljes egyenlőség csak azon a helyen van, melyre ködös őszi éjjeken félve gondolnak mindnyájan. A temetőben.

Egy ember tiszteletében azonban mindnyájan megegyeznek; egy embert egyformán szeretnek és várnak mind: az orvost, ki reggel biztos kézzel nyúl sajgó sebeikhez és forró testükhöz.

Ez az ember természetfölötti nagyságban jelenik meg szemükben. Ő a tudó, a látó, ki a régi apostolok egyszerű szavaival lép hozzájuk: "Betegek vagytok? Jöjjetek hozzám, én meggyógyítalak benneteket!" És ezeket latra vetve megérti az ember, mint volt az ősidőkben egy személy a pap, a varázsló, a költő s az orvos, és megérti azt is, míg a többinek több ezredéven át elveszett a nimbusza, mint maradt meg az orvosé manapság is.

S ezt a kevés fényt, ha senki sem, ő megérdemli. Mert e fázékony, szomorú emberiségbe hitet adott.

Bácskai Hírlap, 1905. október 1.