Nárcizmus az életben és a fotókon – interjú Kovács JuJu fotóművésszel

Kovács JuJu színházi fotóssal a Nárcisz című kiállításáról, személyes érintettségéről, a képekhez kapcsolódó interaktív színházi előadásról, és terveiről beszélgettünk.

Corn&Soda: A legutóbbi Nárcisz című fotókiállításod a napokban fejeződött be. Láthatóak lesznek még a képek valahol?

Kovács JuJu: Ez egy utazó kiállítás, azt tervezem, hogy több helyen legyenek láthatók a fotóim. Az Andrássy úti Sandava Stúdió & Art Gallery volt az első, és az ELTE PPKvolt a második állomás.

Az ELTE Pedagógiai és Pszichológia Kara, mint helyszín, a témaválasztásod miatt volt?

Igen, úgy éreztem, hogy megérkeztek a helyükre a képek.

Az első kiállításod a Nárcisz?

Igen, ez az első.

A Nárcisz című kiállításod a bántalmazó kapcsolatokról szól. Személyes tapasztalatodat dolgoztad fel a képekben?

Sokáig nem szerettem volna elmondani azt a tényt, hogy személyes tapasztalataim inspirálták a képeket. Eleinte jobbnak láttam azt mondani, hogy volt egy jó ötletem. Olyan tanácsot is kaptam másoktól, hogy ne menjek mélyen bele a személyes érintettségembe, de menet közben azt láttam, hogy egyre többen figyelnek rám, és azt várják tőlem, hogy megnyíljak. Az elején attól féltem, hogy bántásokat fogok kapni a téma miatt, vagy azért, mert felvállaltam, hogy mi is történt velem. Húztam egy határt, de végül az nyitott meg, hogy sok olyan sorstárssal találkoztam, akik biztatóan álltak hozzám. Álmomban sem gondoltam arra, hogy ilyen sokan fogják ismerni a Nárcisz kiállítást, és hogy ennyi lelki támogatást kapok. Rengetegen jöttek el a kiállításokra, és nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam.

Foglalkoztál korábban pszichológiával?

Egyáltalán nem foglalkoztam. Történt velem egy trauma, és ekkor kezdtem utánanézni a nárcizmussal kapcsolatos előadásoknak, írásoknak, történeteknek. A nárcisztikus bántalmazás nem csak párkapcsolatban, hanem családi, szülő-gyermek és baráti viszonylatokban is jelen van. Rá kellett jönnöm, hogy nem csak a kapcsolatomban voltam áldozata a bántalmazásnak, hanem talán az életem egy hosszú szakasza is szinte erről szólt. Azt hittem sokáig, hogy a velem történt negatív dolgokat csak én éltem át. Nem gondoltam volna, hogy ennyi embert érint. Ahogy mesélni kezdtem az átélt fájdalomról másoknak, azonnal tudtak példákat mondani nárcisztikus viselkedésre a környezetükből. Elképesztően hasonló módszerekkel bántalmaznak és manipulálnak.

Valamennyi ehhez kapcsolódó témájú képed szerepelt az eddigi két kiállításon?

Nem, több képem van ebben a témában, mint amennyi eddig látható volt. A későbbiekben azokat is szeretném megmutatni egy nagyobb kiállítás keretében.

A képeiden a bántalmazó kapcsolat áldozati oldala jelenik meg?

Igen. A nárcisztikus személyiségek által okozott lelki sérüléseket, fájdalmakat érzéseket mutatom be.

A Nárcisz fotók egy része olyan, mint egy festmény, még ha fekete-fehér is. Van valamilyen „iskola” mögötte, vagy ez egyedi stílus?

Érdekes, de engem is megdöbbentettek a saját képeim. Teljesen más stílusú fotókat csináltam eddig. Fekete-fehér képeket csak ritkán készítettem. Volt egy pár, de nem volt rám jellemző. Színdarabokat fotóztam, színészek portfólióit készítettem. Szerettem a különleges, de alapvetően vidám képeket. A Nárcisz fotók két hónap alatt készültek el. Amikor rádöbbentem, hogy az eddigi életem során mi is történt velem, akkor úgy éreztem, hogy „valahonnan” talán egy közvetítő csatornán keresztül kapom az információkat és az erőt a fotók megvalósításához. A Nárcisz sorozaton megjelenő képek stílusa addig nem volt rám jellemző, ahogy a többszörös exponálással készült megoldás sem. Nem tudom megmagyarázni, honnan jött az a stílus. Úgy éreztem, ki kellett adnom, meg kellett mutatnom magamból valamit azért, hogy segíthessek másokon.

Akkor ez misszió is a részedről?

Igen. Nagyon sokszor tér vissza az életemben az, hogy segíteni, adni szeretnék. Fontosnak érzem, hogy adjak, adjak… Most is azt az utat keresem, ami által segíthetek. Egyelőre a képeimmel teszem, de szeretném ezt a tevékenységemet jobban kibontani az életemben. Azokat a helyeket fogom keresni, ahol azzal segíthetek, hogy a képeim megjelennek, és így felismerik a jelekről, ha egy bántalmazó kapcsolatban élnek. Célom, hogy funkciójuk legyen a jelenlétüknek. Továbbá szeretném, ha tudnák, nincsenek egyedül, mindig van kiút és merni kell segítséget kérni. Megdöbbentő volt számomra az, hogy az első kiállításomra milyen sokat jöttek el. A megnyitón rengetegen voltak és utána is nagyon sokan nézték meg a kiállítást. Többeket is nagyon mélyen érintett a téma, és ez nekem is megható volt.

Úgy érzed, most találtál rá igazán magadra?

Szeretnék mást is csinálni, mert úgy érzem, hogy nagyon sok minden van még bennem. Át kellett értékelnem a múltat, és azt is, hogy mit szeretnék a jövőben tenni. Nagy változáson mentem át, keresem az utamat, lassabban és megfontoltabban döntök, haladok. Sokkal nyitottabb vagyok, mint korábban. A profi fotózás viszont biztos, hogy marad.

Hogy kerültél kapcsolatba a színházi fotózással?

A színház világa mindig is vonzott, és szerettem volna különleges arcokat, arckifejezéseket fotózni.

A fotóművészetben van példaképed, vagy van olyan személy, akit mesterednek tekintesz?

Egyértelműen Eifert János, aki a mentorom volt. Nála nagyobb példaképem nem hiszem, hogy lesz. Ő egy fantasztikus ember. Pszichológusom és lelki támaszom volt, és az a mai napig is. Az első pillanattól kezdve különleges kapcsolat volt köztünk. Fél szavakból is megért, mintha mindig is ismertük volna egymást. Eifert János rengeteget segített. Ő javasolta azt is, hogy írjam le egy papírra a számomra bántó, fájdalmas mondatokat, és égessem el azokat. Ez sokat segített a feldolgozásban. Eifert Jánoson kívül Baricz Katalin fotóművész az, akit nagyon szeretek, főként az élethez való pozitív hozzá állása miatt.

A Nárcisz fotók elkészülésének időszaka lelki gyógyulásod folyamat is volt egyben?

Ahhoz az időszakhoz képest, hogy rádöbbentem arra, hogy miben voltam az addigi életem során, alig telt el idő a fotók elkészüléséig. Ha egy évet vártam volna a kiállítással, akkor azt mondhattam volna utólag, hogy már távolabbról látom a témát, és ez egy gyógyulási folyamat volt. Két hónap alatt, januárra készültek el a képek, és februárban volt a kiállításom megnyitója. Mélyen benne voltam még az őrlő és fájdalmas lelki állapotban, tehát közel sem gyógyultam meg. Az volt az érdekes a helyzetemben, hogy túl voltam a felismerésen, a lelkemben még ott volt a feszültség, még mindig azt érzetem, hogy alig tudom elhagyni a biztonságot nyújtó lakást, de már helyt kellett és kell állnom. A kiállításokat meg kellett szervezni. Az érdeklődésekre a képekkel kapcsolatos kérdésekre választ kell adnom. Ez nagyon nehéz, mert a fájdalom ugyanúgy jelen van még mindig az életemben.

Azzal, hogy kiadtad magadból a feszültséget a művészet eszközén keresztül, az segített neked?

Biztosan. Talán, idővel majd jobban érezni fogom a változást. Segíteni fog abban, hogy lerakjam a rám nehezedő súlyokat.

Az RS9 Színházban május 7-én lesz egy interaktív előadás a Nárcisz kiállításodhoz kapcsolódva. Milyen jellegű ez a produkció?

A kiállítás képein szereplő két színésznővel – Kőszegi Judittal és Szabó Viktória Zsuzsannával – egy interaktív téma feldolgozó előadást hoztunk létre, amelyben a színésznők körbe járják a nárcizmus témáját. Megnézzük, hogy mi lehet a képek mögötti tartalom, mi lehet a történet vége. Megvizsgáljuk azokat a jellemzőket, amelyek a nárcisztikus emberek sajátjai. Az előadás segít abban, hogy felhívja a figyelmet a bántalmazó manipulatív kapcsolatokra, és ezzel segítséget nyújtson. Az előadás alatt díszletként a kiállítás képeit láthatják majd a nézők. Egy kicsit az én személyes történetemet is belevittük.

Kik az alkotói az előadásnak?

Az előadás interaktív a színésznők írták, de a nézőket is bevonjuk. Valamint Juhász Ágnes pszichológus és Szegedi Tamás András drámapedagógus volt a segítségünkre.

A színészek milyen formában fogják bevonni a nézőket az előadásba?

Rákérdezünk például arra, hogy a néző szerint hogyan kellett volna a szerepelőnek adott helyzetben másképp cselekednie? Hogyan kerülhette volna el azt, hogy bántalmazó szituáció áldozata legyen? Megkérdezzük arról is a nézőket, hogy nekik mit mesélnek a fotók.

Ha portréfotót készítesz, előtte igyekszel megismerni az embert?

Igen, bár mivel főként színészeket fotózok, sok mindenkit ismertem azelőtt is, hogy találkoztunk volna. Ha pedig még nem találkoztunk, akkor is gyorsan egymásra tudtunk hangolódni. Együtt átbeszéljük a fontosabb pontokat, mit szeretne megmutatni magából, milyen üzenetet közvetítsünk, milyen felületen fogja használni a képeket.

A színészekkel más dolgozni, mint a szakmán kívüliekkel?

Igen. Ha egy színésznek elmondom a mosolygás, vagy éppen a gondterheltség fokozatait, akkor az arckifejezésükkel részleteiben vissza tudják adni az árnyalatokat. Ezt egy „civiltől” nehéz elvárni. A színészeket finoman lehet hangolni.

A Nárcisz sorozat valamennyi fotóján színészek szerepelnek. Velük könnyebb dolgod volt ez esetben is?

Teljesen más volt a helyzet, mint egy portfólió elkészítésénél. Olyan színészeket választottam, akiket jól ismertem, vagy valamilyen ponton kapcsolódtunk egymáshoz. A fotózás elején elmondtam nekik, hogy mi történt velem. Először nagyon megdöbbentek, mert hiába ismertek már, addig nem láttak az életem mögé, nem tudhatták, hogy velem mik történtek. A munka során általában az adott pillanat volt a döntő, kevéssé volt megtervezett. Az is sokat számított, hogy ők mit tudtak kihozni az én történeteimből. Abban a két hónapban, amikor ezek a képek készültek, nagyon különleges dolgok történtek velem. Speciális lelkiállapotban voltam, a színészek sem tudhatták pontosan, hogy mi lesz az egészből. Az az ember, akit addig ismertek, aki folyton mosolygott rájuk és eltakarta az igazi életét, az most hirtelen kitárulkozott, és kirakta eléjük a lelkét.

A művészet szerinted nem akkor kezdődik, amikor az alkotásban benne van a művész lelke?

Furcsa nekem, hogy most már úgy beszélnek rólam, mint fotóművészről. Ezt még szoknom kell. Korábban álmomban sem gondoltam volna erre. Ez az új helyzet újabb megoldandó dolgokat hoz számomra, mert egyszerre kell művésznek lennem, és annak is, aki menedzseli önmagát. Ez pedig nem könnyű, főleg ha az ember egy lelkileg nehezebb időszakot él meg. Eddig pályám során csak sodródtam. Nem nevezném tudatosság eredményének azokat az új dolgokat, amik történtek velem. Eddig a képek beszéltek helyettem, de most már egy ügyet is képviselek, ami tudatos kommunikációs munkát igényel tőlem. Sokan mondják tanácsként, hogy most csak engedjem történni a dolgokat. Próbálok így tenni.

Ez nagyon jó végszó. Köszönöm a beszélgetést.

Én is köszönöm.