Reményik Sándor: Föld

Alkonybanyúló, fekete szántás, 
Õstelevény Te, szomorú barázdás, 
Ki rejted, őrzöd a jövő életet: 
Szenteltessék meg Föld, a Te neved.

Szenteltessék meg a Te neved, Föld, 
Akiben minden új alakot ölt. 
Nyugalomba fordul a szív, az árva, 
Kalászba a mag, a halott virágba.

Ki felszívod az esőt, harmatot,
S ajándokul a tengernek adod, 
Ki kebled sziklabordái alatt 
Fakasztasz zúgó, szent folyamokat.

Kinek szívébe vágyón ereget 
Az óriásfa örök gyökeret,
Az emberfecskék fészkét aki tartod,
S tűröd, hogy megtiporják tisztes arcod.

Mint anyához a tékozló fiút,
Hozzád hoz vissza minket minden út,
Szemünk, habár a fény tengerét issza, 
Lecsukódni csak hozzád kerül vissza.

Ha Ikarosnak szárnya eltörött, 
Te adsz neki még álmot, örömöt, 
Rögöt, munkálni arccal napkeletnek, 
S göröngyöt, amit majd utána vetnek.