Vörösmarty Mihály
AZ ÉLŐ SZOBOR
Szobor vagyok, de fáj minden tagom; Eremben a vér forró kínja dúl; Tompán sajognak dermedt izmaim; Idegzetem küzd mozdúlhatlanúl.
Szemeim előtt képek vonúlnak el A népemésztő harcok napiból: Véráldozók a szent, örök jogért, S bérért ölők éjszak csordáiból.
És látom gyermekimnek árnyait, A vég csatában elhullottakét, Varsó falán s az égő falvakon Vad üldözőmnek vérrel írt nevét.
És hallom a vesztett csaták zaját, Az árulók bal suttogásait, S fejökre hajh le nem zúdíthatom A megcsalottak szörnyü átkait.
S nem sírhatok, bár hő zápor gyanánt Szememben a köny százszor megered: Midőn kiér a zord világ elé, Hideg, kemény jéggyöngyökké mered.
Agyamban egyik őrült gondolat A másikat viharként kergeti: Szent honfitűz, mely áldozatra kész, S rút hitszegés, mely nyomban követi:
S a balszerencse minden ostora, Mely népem érte annyi vér után; Magas dicsőség a harc reggelén; Inség, halál, gyalázat alkonyán.
S szívemben - oh mondhatlan szenvedés! - Lázongva forr a szent boszú heve; Gyúlt ház az, mely ön gazdájára ég, Kit nem ragad ki szomszédok keze.
S holott örökké él a fájdalom, Nehéz mellem sohajjal van tele; De rajta áll megbűvölt gát gyanánt A szenvedő szív márványfedele.
Nem szólhatok; nyögésem néma jaj; Szó és fohász kihalnak ajkimon. A gondolat s az érzés ölyvei Csak benn tenyésznek gyötrő lángimon.
Emelten függ a harcra szomju kard, De nem mozdúlnak a feszűlt karok; Dermedten állnak lépő lábaim, S nagy kínjaimtól el nem futhatok.
Oldódjatok, ti megkövűlt tagok, Szakadj fel dúlt keblemből, oh sohaj! Légy mint a földrendítő éji vész Bútól, haragtól terhes és szilaj.
S te elnyomott szó, hagyd el börtönöd, Törj át a fásúlt nemzedék szivén, Hogy megcsendűljön minden gyáva fül Menydörgésedtől a föld kerekén.
Kevés, de nagy, mit szólni akarok: "Ember, világ, természet, nemzetek! Ha van jog földön, égben irgalom, Reám és kínaimra nézzetek!"
1839 - 1841. január 24.
|