Ambrus András

„Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál…”

1925-ben születtem Gyergyóalfaluban. De ahogy a nótában hallhatjuk: „Szivárvány havasán felnőtt rozmaringszál, nem szereti helyit, el akar bujdosni” – hát így voltam én is életem folyamán.
Kisebbségi sorban jöttem a világra, de az valahogy olyan volt, mint a madáré, amelyik kalitkában rázza le a tojáshéjakat: először megszokott volt ez a világ, azt hittem, mindenhol ilyen, aztán rájöttem, hogy milyen a kisebbségi sors. Mégis szerencsés voltam, mert felekezeti iskolában tanulhattam, könnyű dolgom volt, mert minden nagyon jól ment nekem, hamar megtanultam írni, olvasni, ahogy a legtöbben megtanultak, mert akkoriban a legtöbb gyerek az első osztály végén már tudott olvasni, s a tízes szorzótáblát már ismerte. Nemcsak a tanulás ment jól, hanem még verset is írtam negyedikes koromban, a kolozsvári Szív nevű újságban jelent meg egy egyoldalas versem, a szántást-vetést írtam le... A nagy csapás először akkor ért, amikor tovább kellett volna mennem gimnáziumba, de az akkori világválság utóhatása miatt a szüleim el voltak adósodva, így nem tudtam a gimnáziumba menni, román iskolába kényszerültem. Negyedik osztálytól följebb korlátozták a románok a létszámot a felekezeti iskolákban. Számomra ez hihetetlenül nagy csapás volt; azt hittem, nem is élem túl, mikor az első román könyvet a kezembe vettem, s ott volt rajta színes képen, katonai egyenruhában a király: Regele Carol al II-lea. Mindjárt hátra is vittem a fásszínbe, rátettem egy fatuskóra a könyvet, és két szeget a két szemibe beleütöttem, odaszegeztem a tuskóhoz. Szerencsére az egyik nővérem – heten voltunk testvérek, ebből öt leány – meglátta, s valósággal kétségbeesett, hogy újra meg kell vásárolni a könyvet. Aztán a másik jobb ötletet eszelt ki, azt mondta, hogy szépen bekötjük, mintha óvni akarnók a külsejét. Az első nap a román iskolában nagyon emlékezetes, mert kicsit késve érkeztem, a töpszli fekete képű tanító már emelte a kezét, hogy nyaklevest adjon, de gyorsan lehajoltam, kikerültem, s szaladtam az első padba, az volt üres, s mindjárt gondosan raktam magam elé a könyvet, ami be volt borítva. A tanító mégiscsak odajött, s egy pofont akart adni, de mikor meglátta, hogy a könyv be van csomagolva, felemelte, s megmutatta a többieknek, hogy: nézzétek, így kell kímélni a tankönyvet. Sok mindent nem tanultunk ott, a legfontosabb az volt, hogy betáplálták a fejünkbe a román népdalokat, különösen a doinákat, néha még most is, ennyi esztendő után is emlékezetem hullámverése felszínre hoz egy-egy román dalt. A tanulás itt is könnyen ment, mert az ünnepeken elmondandó verseket mindig nekem adták, megtanultam románul, s osztályelsőként végeztem el a hét osztályt. A hetedik vége felé valami egészen furcsa légkör keletkezett a román tantestületben, sokkal idegesebbek voltak, mert akkor már megtörtént az első bécsi döntés, s a másodiknak is híre jött. Egyszer, amikor kint voltunk és kévéket raktunk a szekérre a mezőn, akkor ordította oda nekünk valaki a csodálatos hírt, hogy Észak-Erdélyt visszacsatolták, ezután Magyarországhoz tartozunk. Ezt az élményt leírni nem lehet, azt hiszem, életem legboldogabb esztendei voltak ezek, s az a pillanat, mikor megláttam bevonulni az első magyar egységet, az első századot a falunk főterére (ezt még pódiumról is nézhettem, mert én voltam a fúvószenekarban a kisdobos), mikor megjött az első terepjáró, azt hittem ott fent, hogy elolvadok. Székelyföldre annyi örömkönny, ha egyáltalán hullt valaha örömkönny, nem hullt soha, mint akkor. Csodálatos élmény volt... Ráadásul nálunk, mivelhogy a színház és a bálterem a mi tulajdonunkban volt, az apámat keresték meg, hogy beszállásolnak egy századot. Boldogan belement az apám, s amikor még azt is mondták, hogy szalma kellene fekhelynek, még abba is belement, csak utána verte a fejét a falba, hogy ha szétszedik a kazlat, hogy fogjuk azt visszarakni, s mi lesz a teremmel? Legalább három hétig nem volt nyugta szegénynek, de egyszer aztán kimentünk a Bucsin-tetőre, valami tűzifát áthozni, s mire visszaértünk, mondták, hogy elvonult a század. Mi mentünk át a másik udvarra a terembe, megnézni, mit hagytak maguk után? Hát, ahogy nekik átadtuk, úgy kaptuk vissza, egy szál szalma, egy moszlika nem volt sehol, mindent kitisztítottak, de hol a szalma? Megyünk hátra a csűrkertbe, minden ugyanúgy vissza volt rakva, még a kazal formája is ugyanolyan vol, mint előtte. Később, mikor katona lettem, akkor tudatosult bennem, hogy mennyi egzecírozás kell ahhoz, hogy a katonák megtanulják tisztán tartani azt a helyet, amit használnak s később otthagynak.
Aztán másik öröm is ért: gimnáziumba mehettem, Gyergyószentmiklósra.
Annak köszönhetem azt a készséget, hogy könnyen tanulok szöveget, hogy valamiért, csakazértis, mindég, mikor a román iskolában meg kellett tanulni egy Romániát dicsőítő verset, akkor én bosszúból megtanultam egy magyar dicsőítő verset. Így fordulhatoot elő az, hogy valami királydicsérő verset tanultunk, s akkor megtanultam A walesi bárdok-at, ahogy akkor mondtam, később el is szavalhattam. Akkor került kezembe a Toldi, valamelyik nagynéném ajándéka, s én megtanultam az egészet. Mire gimnazista lettem, már vagy hat éneket tudtam, gimnáziumban előadást is tartottam, én mondtam el a tartalmát röviden, nagy dicséretet kaptam érte. Sajnos aztán, ahogy az lenni szokott, kitört a háború, elkezdett érdekelni minket nagyon a világtörténelem, s a háború menete.
Nem tudom, miért, mindjárt a harmadikba tettek a gimnáziumban, mondván, hogy én már három évet jártam, de roppant nehéz volt, egy hónap késéssel kezdtem amúgy is, nem tudtam lépést tartani. Latint, németet, matamatikát kellett tanulni, s talán hatással voltak a ponyvaregények is, mert a sok szép dologgal a sok szemét is beáramlott akkor Erdélyországba. Soha nem felejtem el, hogy mozit létesített nálunk valami vállalkozó, s hozzá Pestről rendelt kísérő dallamokat. Miről szóltak ezek a dalok? Arról, hogy: „Toledóban kétszer kettő négy, Toledóban kell, hogy boldog légy...” Vagy: „Brazíliában kék az égbolt, szikrázó a napsugár”… Aztán jöttek a ponyvaregények, a Kockás Pierre, ami felejthetetlen, mert az olyan katona volt, aki mindenkit le tudott győzni, a francia idegenlégió tagja volt, csak úgy nyírta ki az arabokat géppuskával, még most is biztos kitüntetnék... valahol. Ez nagyon megragadta a figyelmemet, és úgy gondoltam, hogy én nem totojázom tovább az iskolával, jelentkezem katonának, s akkora hős leszek, mint Kockás Pierre.
A négy gimnáziumból levizsgáztam, aztán egy év múlva jött az általános mozgósítás, tehát a tizennyolc és ötven év közötti férfiak mind bevonultak a székely határőrökhöz. Igen ám, de előtte valaki arra biztatott néhányunkat, hogy jelenkezzünk a repülősökhöz, az ugye sokkal különb, mint határvadásznak lenni. Pilótának lenni, az csoda, így hát jelentkeztem. Nem Kolozsvárra kerültünk a vadászrepülőkhöz, hanem Újvidékre soroztak be... Negyvenháromban vagyunk...
Hogy egy kicsit dicsekedjem is, hogy milyen képességeket adott nekem a szülőföldem! Először is, ha mentünk egy tíz kilométeres menetgyakorlatra, a többiek ott alélkodtak és hüledeztek, panaszkodtak. Nekem meg se kottyant, hiszen ha mi csak a mezőre mentünk, vagy a külső hegyi kaszálókra, odamenet tíz km-t bőven megtettünk, én vittem az ebédet a kaszásoknak már kisgyerek koromban. Olyan gyaloglási képességgel rendelkeztem, hogy még a harminc km-es menetgyakorlaton is el kellett játszanom azt, hogy fáradt vagyok, mert a többiek nagyon utáltak volna, ha látják, hogy én jobban bírom a marsot. Így zajlott az újonc korom. Időjelzőnek képeztek, mert a pilótaképzéshez kellett volna az érettségi, ezért elkezdtem magánúton továbbtanulni az ötödik osztályban a gimnáziumban. Ebből bizony nem lett semmi, mert közbeszólt a háború. Negyvennégy októberében vittek ki a front első vonalára, a bácskai Holt-Tisza mentére. Hat heti frontszolgálat alatt az volt a szerencsénk, hogy támadás nem ért minket, a bajtársak közül pár halottunk volt s egy pár tucat sebesült. Aztán jött a nagy visszavonulás, ott nagyon sokat meneteltünk, Bácska felé kellett kerülni, mert észak felé már nem lehetett vonulni. Az egyik dunántúli városban, Sárváron állomásozott a repülőtérnek a maradéka, majd amikor jött a nagy orosz offenzív, akkor átkerültünk Ausztriába, ott lézengtünk, majd ott lefegyvereztek minden magyar alakulatot, úgyhogy az nem igaz, hogy ott harckat folytattunk, még a feketeruhás nyilasokat is lefegyverezték a németek. Erdőben dolgoztattak, harcálláspontot építettünk, fát vágtunk stb., s ott ért a háború vége. Onnét visszacsalogattak minket, mert azt a hírt terjesztették, hogy aki jelentkezik majd az orosz egységeknél, dokumentumot kapnak, s ingyen utazhatnak haza, mert vége a háborúnak. Ebből az lett , hogy Polánynál egy fogolytáborban töltöttünk pár hónapot, aztán azzal, hogy megyünk haza, elvezettek egy közeli vasútállomásra, és harminchárom nap múlva elérkeztünk egy keleti román városba, Jászvásárba. Ott három hetet töltöttem, ahol csak a szökésen járt az eszem, ami sikerült is, és öt nap alatt, augusztus 15-én, épp a legkisebb nővérem esküvőjére érkeztem vissza Alfaluba.
Új élet kezdődött, megint román világ. Ez nagyon elkeserített bennünket, s habár ez másnak tűnt, mint az előbbi volt, hiszen például magyar fegyveresek voltak a biztonság őrei akkor a faluban (egy éven keresztül majdnem), ez némi reményt nyújtott, megalakult a Magyar Népi Szövetség, annak én is tagja lettem, sőt ifjúsági vezető. Kezdtünk mindent újraépíteni, a sebeket begyógyítani, s reméltünk, hogy ha nem is szabadon, hanem újra kisebbségi sorban, de sikerül egy valamivel jobb világot építeni, az úgynevezett szocializmust, s hittük, hogy az jobb lesz, mint az eddigi volt. Engem mint ifjúsági vezetőt elküldtek negyvenhét telén egy továbbképző tanfolyamra Marosvásárhelyre, ahol marxista előadó is volt, s az felfestette a jövendő világot, azt a szocializmust, ami az új Romániában fog megvalósulni. Én ebből azt vettem ki, ami később be is következett, a kolhozosítás, mindent elvesznek majd, ez így is lett. Otthon még mondtam is az öreg gazdáknak, akik a közbirtokossági vezetők voltak, mert hatalmas birtokai voltak a falunak, hogy eladni mindent, értékesíteni, mert hanem el fogják venni. Ebből kellene a falut építeni, utcát, járdát, amit csak lehet. Igazat adtak nekem, de vakarták a fejüket, s végül csak nekem lett igazam. Nem tudom, mi volt az utolsó lökés, talán egy szerelmi csalódás is otthon, ami arra késztetett, hogy harmadmagammal, 1948 júniusában nekiinduljunk, és szerencsésen átszökjünk a határon. Átjöttünk Nagyszalontánál, előtte már ismerősöktől megtudtam, hogy a határőrzés megszigorodott, azaz felszólítás nélkül lövik le a román határőrök a szökni próbálókat. Nekünk szerencsénk volt, sikerrel átjöttem, Bonyhádon, az odatelepítettek körében töltöttem pár hetet, s az volt a szándékom, miként a két barátomnak is, hogy a világ végére megyünk, de aztán kiderült, hogy lezuhant a vasfüggöny, képtelenség átszökni, úgyhogy a legjobb pillanatban jött az egyik ismerősöm, aki Alfaluban kántortanító volt, elém nyomott egy újságot, melyben felvételt hirdettek a színművészeti kollégiumba olyanoknak, akik nem tudták elvégezni a háború miatt a gimnáziumot. Ide jelentkeztem, s olyan szerencsém volt, hogy első meghallgatáson azonnal fölvettek. A kollégium egy palota volt, s nyomasztó volt számomra, hogy mibe fog ez kerülni... mennyit kell itt kosztért, kvártélyért fizetni? Aztán megtudtam, hogy ingyen van szállás is, étel is, nem akartam elhinni, és szerencse, hogy épp akkor kellett rendbehozni a könyvtár hatezer kötetét, erre senki sem vállalkozott, én vállaltam, és óriási erőfeszítéssel, némi segítséggel sikerült mindet leltározni, kartotékolni, úgyhogy én lettem a kölcsönző a szakérettségi évfolyamon. Jó eredménnyel végeztem a szakérettségit, voltak ugyan zökkenők, mert sok mindenben vitába keveredtem a vezetőkkel. Az egyik vezetőségi tag (később én is az lettem) azzal jött,hogy: gyerekek, jó hírt hoztam, szocializmus van Romániában is, meg mindenhol a környéken; akik onnan menekültek, azokat haza lehet küldeni, mert otthon is folythathatják tanulmányaikat. Nem tudtam szóhoz jutni, így hát mondtam, hogy: P.! Ha még egyszer ezt felhozod, a beledet kivetem. P. értett a szóból, többet ezzel nem is jött elő. Aztán jó bizonyítvánnyal végeztem a főiskolát, a legjobb képesítéssel, a legjobb minősítéssel, csillagos ötössel mindenből, a marxizmus kivételével, abból még meg is buktam, szándékosan, még pótvizsgáztam is, de már előtte, harmadikos koromban főszerepet kaptam a Nemzeti Színházban. Forradalomról szóló kínai darab, a címe is az volt, hogy Harcban nőtt fel, hát én voltam az a fiatal kínai, aki harcban nőtt fel.  Csodálatos társaim voltak, Bessenyei Ferenc, ő játszotta az apámat, egy neves színésznő az anyámat, Bihari Jóska bácsi a nagyapámat, úgyhogy én jó családból származtam. Nagy sikere volt a darabnak, noha annyit lőttünk a színpadon, hogy borzasztó, a közönség nem győzte kitörölni a szeméből a lőport. Minden jól ment volna, de valami baj történhetett, mert mint említém, elsők között rangsoroltak, s már több színházban több szerepet kaptam, játszottam filmekben epizódszerepet, s mégis a legrosszabb helyre, a legkisebb fizetésért tettek a faluszínházhoz. Lehet,hogy pont az volt az oka, hogy marxizmusból megbuktam, és sokszor vitatkoztam. Csak egy példa, hogy milyenek voltak az előadók. Mindenik azt hozta fel, hogy a földművelésnek a jövője lesz a mélyszántás, s akkor föltettem az egyik előadónak a kérdést, hogy mi van, ha csak ennyicske termőréteg van egy sziklás talaj fölött, akkor hogy szántunk mélyen? Erre nem volt válasz, megharagudtak rám, hogy hogy lehet ilyet kérdezni? Nem beszélve arról, hogy én képesítve is voltam, mert otthon elvégeztem egy Ezüstkalászos gazdatanfolyamot, tudjam hát hogy van egy termőréteg, s azt nem is szabad mélyebben szántani, mert akkor vadföld jön föl, amit újra meg kell trágyázni. Hát ez volt az oka, hogy a legrosszabb színházhoz kerültem, szerepet sem kaptam valami jót. Aztán a következő évben az ifjúsági színházhoz kerültem. De nekem az volt a tervem, hogy haza fogok menni. Diplomaosztáskor megházasodtam, a feleségem is erdélyi, Háromszék megyei, ő román–magyar szakos diplomát kapott (én az idén kaptam meg a gyémánt diplomát, ő szegény sajnos nem kapott). Ő is örült annak, hogy haza akarok menni. Így aztán ötvenötben, nyáron, összepakoltunk, s hazamentünk Marosvásárhelyre. Feleségem mindjárt keresett magának állást, egy iskolában, én pedig rendezőként leszerződtem a marosvásárhelyi Székely Színházhoz, s apámék ezt a hírt megtudva leköltöztek Alfaluból Vásárhelyre, eladták a házat, ott pedig vettek egy hatalmas, egyhektáros telket, körülötte vagy öt-hat hold földet, a város szélén, a koronkai úton, s ott pár hónap alatt felépítettünk egy ikerházat apámmal, közben meg bejártam a színházba rendezni. Társrendező voltam A tanítónő című darabban, cask hát ott is jöttek a bajok. Az egyik az volt, hogy egyszer egy társulati ülésen, mivel egyik kollégának a felesége román volt, az is színésznő, úgy döntöttek, hogy ha ő nem tud magyarul, akkor az ülés románul legyen. Én valamennyire értettem a nyelvet, de annyira nem, hogy egy párbeszéd szövegét megértsem, s ez felháborított, hogy ott vagyunk negyvenen, s ahelyett, hogy valaki fordítaná, románul tartunk mindent egy személy miatt. A másik dolog, hogy épp a színház előtt épült a talapzat, amire a Sztálin-szobrot akarták elhelyezni. A levegőben volt valami, amúgy is állandóan belénk kötöttek a románok, hogy magyarul beszélgetünk, meg az az állapot, hogy az építkezés közvetlen közelében volt a tégla- és cserépgyár, de venni egy darabot sem lehetett. Egy nagy épület omlott össze, így tudtam venni harmincezer téglát a bontásból. Meg szereztem úgy is cserepet, hogy a munkások ott jöttek le munka után, egy ösvényen a házunk mellett, s megbeszéltem velük, hogy fizetek nekik a cserépért, ők meg mindig pakoltak a kabát alá négy-öt cserepet. Így sikerült felépíteni az ikerházat.
Az igazgatóval szerettem volna megegyezni, hogy eljátszhassak egy szerepet, ami nekem való lett volna, de miután hetedszerre sem sikerült bejutni, akkor mondtam, hogy: na jó, nincs mit itt keressek, úgyhogy összeszedtük magunkat, s visszajöttünk. Keserves idő volt az a fél év, ami eltelt, nem volt állásom, de következő évben a Nemzeti Színház tagja lettem, mert hát a tanáraim ismertek, tudták, mire vagyok képes. Ez volt ‘56 nyarán, az évadkezdéskor. Az első szerepem nagyon ígéretes volt. Háy Gyulának a Varró Gáspár igazsága című darabját mutattuk be, amelyik a szocializmus csődjét ábrázolta, egy termelőszövetkezeten keresztül, hogy hogy van az, hogy a faluban nincs kovács, azt elkergették, mert burzsuj volt, a lovakat nem tudják megpatkolni, nem tudják felszállítani a takarmányt a juhoknak a hegyoldalra, így a juhok megdöglöttek. Ez szimbolizálta az egész képtelen, zavaros mechanizmusát a földművelésnek. Ebben a darabban volt egy jelentős szerepem, egy ÁVH-főhadnagyot játszottam, Bihari Jóska volt a főszereplő, Kállai Feri meg mások... Október 27-én lett volna a bemutató, de 23-án, mikor a főpróbáról jöttem ki, forrt a levegő, sistergett a világ, már sejtettük, hogy ebből valami nagy dolog fog kijönni. A társulaton belül is fel voltunk ajzva. Mikor jöttem ki, akkor indult a tüntetőmenet a Bem-szobor felé, csatlakoztam mindjárt. Akkor a Nemzeti ott volt a Blahán, máig titok, hogy miért kellett felrobbantani. Volt itt egy rangos orosz valaki, aki tolmácsolt, az mesélte, hogy mikor lefordította: ez itt a Nemzeti, akkor felhördült, hogy nacionalista színház?, van még ilyen Magyarországon?
Vonultunk tehát a Blaháról a Duna felé, volt ott egy rögtönzött híd, azon átmentünk Budára, és a Bem-szobornál gyülekeztünk, ott Sinkovits Imre elmondta a Szózatot, utána elindultunk a Parlament felé. Akkor jutott eszembe,hogy nálam van a tejjegy, akkor volt a gyerekünk hét hónapos, úgyhogy mese nem volt, haza kellett menni a tejjeggyel, mert ha nekem bajom lesz, nem lesz tej a gyereknek. Így nem keveredtem bele sok dologba, nem jutottam el a rádióig sem. Hazamentem, s mondtam a feleségemnek,hogy én megyek, mert nagy a forrongás, és én ott akarok lenni, ő meg azt mondja, hogy jön velem. A gyereket ölbe vettük, elindultunk a Nemzeti Színházba. Ott épp előadásra készültek, már nem is emlékszem, hogy megtartották-e az előadást, de akkor a rádiónál már lőttek. Az utolsó villamossal nagy nehezen hazajutottunk. Két nap múlva megalakult a Nemzeti Forradalmi Bizottsága, elemeztük a történteket, felvázolták a jövendőt, hogy mire lehet számítani, nagyon elevenen élt mindenkiben a Ruszkik haza! jelszó. Egyszer csak azt mondják, hogy megbíznak engem a színáz fegyveres őrzésével. Nem leszek egyedül, de felváltva huszonnégy órás szolgálatot teljesítünk. Semmibe be nem avattak különösebben, de minden második nap ott voltam, átvettem a dobtáras géppisztolyt. Még az a kérdés is felmerült, hogy alagút vezet a színházhoz a pártházból, az épületen belül vigyáztunk, hogy az ÁVH-sok ne szökhessenek meg. Így menekültem meg a lövöldözésektől, s így történhetett az, hogy fegyverrel a vállamon nem nagyon mászkáltam a nyílt utcán. Amire viszont büszke vagyok, az az, hogy feljött az egyik ősbolsevik, s mikor meglátott engem, megijedt rettenetesen. Baló Elemérnek hívták, ‘19-es kommunista volt, két filmben is játszottunk együtt, ő volt az egyetlen bátor kommunista, akivel találkoztam azokban a napokban. Kihúzta magát, s azt mondta nekem, hogy: én akkor is kommunista maradok!Mire mondtam neki, hogy: jól van, Elemér bácsi, csak ezt ne mondja most senkinek, csak nekem... Ez lehetett az oka annak,hogy amikor jött a számonkérés, Sinkovitsot letiltották egy időre, a József Attila Színházból ki is hessentették, meg még többeket is elrendeztek, nekem nem lett semmi bajom. Jött egy társaság fegyveresen, Major Tamást akarták meglincselni, nem engedtem be őket a színházba, mondván, hogy bocsássanak meg, de ez a mi dolgunk, van Forradalmi Bizottság, azok majd kezelik a dolgokat. Ez lehetett az oka, hogy engem nem vontak felelősségre, csak két év múlva kirúgtak, és tizenkilenc évig nem volt állásom.
Major Tamás megtudhatta, hogy én menthettem meg az életét. Jött egy hölgy, nem éppen fiatal, s úgy acsargott, hogy embert még ilyen állapotban nem láttam, hogy Majort szét kell cincálni, meg kell ölni... a véréből ivott volna... Később, mikor Major elfoglalta az igazgazgatói állást (nem kinevezték...), megtudtam, hogy ezt a hölgyet kirúgta, meg még sokakat. Ha akkor elkapják, az a legkevesebb, hogy lámpavasra húzzák... Még volt egy szerencsém. Kiadta a Forradalmi Bizottság, hogy Majort nem szabad a színházba beengedni. Egyszer csak érkezik, kétrét görnyedve, Ambrus úrnak szólít, kérdi, hogy bemehet-e? Nekem tanárom volt a főiskolán, nem mondhattam, hogy nem, mondtam: tessék bemenni, s elkísértem. Csak az öltözőbe ment a holmijáért, én úgy tettem, mintha udvariasan segítenék neki.
A forradalom után kb. három hónappal megszólított, hogy újraalakul az MSZMP, s hogy engem szívesen látnának a soraik között. Épp akkor rabolták el Nagy Imrééket, mikor kijöttek a jugoszláv követségről, s mentek volna haza. Várták a szovjetek, be a páncélkocsiba, vagy tankba, s elvitték. Engem ez nagyon felháborított, de ha ez nem történik meg, akkor sem álltam volna be közéjük. Vitába is keveredtünk, mert ő azt mondta, hogy a munkásosztályt nem fegyverezték föl, erre én nagyon mérges lettem. A munkásosztály bizony harcolt, a fegyverek meg ott voltak az utcákon. Összeszólalkoztunk, így hát egyre fogytak a jó szerepek, s a legrosszabb időben kirúgott.
A Móricz körtéren, ahol laktunk, nagy harcok voltak, valamikor november 8-a után, s akkor én be akartam állni a harcolók közé. A feleségem készített valami szendvicset, kenyér alig volt, és én elmentem. Hát ott olyan káosz volt, hogy csak na. Én mint harcedzett katona, láttam a sok civilt, hogy egy lőállást nem tudnak elfoglalni, olyan helyekre állnak fel, erkélyekre meg mindenhova, ahol nincs fedezék. A parancsnok sem parancsnok volt, teljesen máshol kellett volna tüzelőállást foglalni, a híd alatt, ott jöttek az oroszok, s akkor a házak sem lettek volna veszélyben.... na mindegy, én akkor otthagytam őket. Amit én tettem a forradalomban, már ennyiért is akasztottak később.
Ez lenne az életem története. Jöttek a nagyobbacska filmszerepek, nagy szerep volt a A ménesgazda, meg amiben főszerepet játszottam, a Magyarok, ezt még Oscar-díjra is jelölték. ‘59-ben, mikor kirúgtak a Nemzetiből, akkor jelent meg a könyvem Gyergyó címmel , ez az első regényem, ami hamar elkelt, de utánnyomást nem engedélyeztek. Ezt tíz évvel ezelőtt újraírtam, Székely Trianon (2005) címmel jelent meg, mikor nyolcvan esztendős voltam, majd pár évvel később A mindenható markában (2008) című könyvemet adták ki. Játszottam persze rengeteget , rádióban, minden héten két előadásom is volt, összesen száz filmben kaptam szerepet, felét ez alatt a 19 év alatt, csak ugye a gyerekeknek nem járt orvosi kezelés, mindent saját zsebből kellett fizetni, akkor már két gyerek is volt. Az ínséges idők alatt kétszer felépítettünk egy házat, egyet Budán, egyet meg Budaörsön a Naphegyen, s büszkén mondom, hogy a kétkezi munka felét a feleségem meg én végeztük, minden festést, hidegburkolást, vízvezeték-szerelést, megmozgattam pár száz köbméter sziklát, így most, immár 18 éve nyugdíjban lévén, azzal fejeztem be a pályafutásomat, hogy tavalyelőtt nyolcvanhat évesen egy főszerepet játszhattam el az itteni színházban, Budaörsön... ez volt a hattyúdalom. Máig mindenféle rendezvényeken nagyon sok fellépésem van, irodalmi esteket tartok, kaptam a várostól egy Hauser-díjat, meg két nívódíjat is. Úgy tűnik, ennyi volt, azzal vigasztalom magam, hogy amit lehet, megtettem. Arany János Epilogus című verse jut eszembe: „Az életet már megjártam. / Többnyire csak gyalog jártam, / Gyalog bizon’... / Legfölebb ha omnibuszon.”
Azt a kincset meg kell őriznie a székelységnek, amit az ősöktől kaptunk, a gyermekeket munkára, hazaszeretetre, testvér- és szülőszeretetre kell nevelni. A munkára nevelés, a természet védelme és a szép beszéd ismerete fontos. Bárhol fellépek, valaki mindig odajön, s megdicsér, hogy milyen szépen beszélek. Ötven évvel ezelőtt ez nem így volt. Egyszer az történt, hogy ott volt Kodály, valami szovjet darabból, az Ifjú gárdából mutattunk be részletet , én mint harmadéves játszottam benne. Kodály lehajtotta a fejét, s egyszercsak felkapja, mikor bejöttem s megszólaltam. Ő három hetet töltött Alfaluban, ott jegyezte le a Szivárvány havasán… című dalt, amit az egyik legősibb dallamnak tartott, amihez hasonlót csak Ázsiában gyűjtött. Neki feltűnt, hogy hogy beszélek. Ezt a szép beszédet a szülőföldemnek köszönhetem. Annyit gondolkoztam azon, hogy a vidéki emberek, az itteni falusiak is olyan szépen beszélnek. Mi adja az inspirációt ehhez, hogy nem hat rájuk a rádióbeli vartyogás, hadarás? Az, hogy hallják a szél fúvását, a fenyők zúgását, a patak csörgését, a madarak csivitelését, a városi ember meg hallja a kipufogó zaját. Petőfi is ezt írja Aranynak, hogy: „Ki volt tanítód? Hol jártál iskolába, / Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted? / Az iskolákban nem tanulni, hiába, / Ilyet... a természet tanított tégedet.”
Tanulni ezt nem lehet, iskolában nem tanítják, de az élő harangszó adhatta azt a hangot, amivel a Toldit leírta. Én ma nem tudok napirendre térni, hogy nemcsak riportalanyok, a riporterek is úgy beszélnek, hogy hajdanán a rádiómikrofon közelébe sem engedték volna őket. A mai vezetők nem tudják, hogy milyen értéket hagynak az idő szekeréről leesni, sőt: le is lökik, s még reá is taposnak…

Budaörs, 2013

(Lejegyezte: Bálint Csaba)