Kis Ferencem, drága vademberem, akiből még az álom se tud egészen szelíd embert csinálni, mert legalább a vizespoharat olyankor is leütöd és a hálóingecskét inkább csak jelképileg viseled, - Ferencem, nekem nagyon fáj, hogy mostanában mindíg csak az összehúzott szemöldökömet látod. Tudod, a szívemmel feléd vagyok én fordulva mindig, de a szememmel nem mosolyoghatok rád, mert rossz gyerek vagy. Hiába mutatod a kis-könyvedet a csupa kitűnővel, a tanító úr is hiába hitel meg rá, hogy téged még egyszer se kellett kitérdepeltetni - mink itthon tudjuk, hogy te nem vagy jó gyerek s fájdalom, nem is ambícionálod azt. Édesanyádnak sokszor kiesik a könny a szeméből, mikor a jövődre gondolva, jobban el tud képzelni a kanászi, mint az illemtanári pályán s engem magamat is kétségbeejtesz olykor a művelt társadalommal való szembehelyezkedéseddel. Nem tudsz köszönni, villával akarod enni a levest, a papírkosárban szeretnél aludni és mindíg úgy cseréled el az íróasztalomról a ceruzát, hogy nem hagysz ott másikat helyette. A legnagyobb baj pedig az, hogy nincs érzéked a bűnbánathoz és mikor négyen is szidunk egyszerre az asztalnál, lesvén arcodon a töredelmet, akkor te fölkapod a fejedet és ezt a kijelentést teszed:

- De főzeléköt aztán igazán nem öszök!

Ilyenkor szokott apapa lesujtott édesanyáddal összenézni és elkeseredett kijelentést tenni:

- Moral...

Tudod, te szoktad aztán folytatni fölényes kézlegyintéssel:

- ...insanity.

Igen, Ferencem, te magad vagy az oka annak, hogy apapa most már nem szedeget az ölébe és csak olyankor hajol forró kis arcod fölé, mikor te az álom repülőgépén pilótáskodsz. Nevelni kell téged, tudod, ezt, olyan bácsik és nénik mondják, akik még apapádnál is felnőttebbek és azért vagyok én most kétközben, mikor ide az ágyad közelébe hurcolkodok a kéziratpapírral. Mióta iskolába jársz, azóta egyébről se hallasz itthon, mint jó gyerekekről, akikhez hasonlónak kellene lenned. Régen tudok egy történetet egy rossz gyerekről, de nem tudom, szabad-e azt neked elmondanom?

Mondjam, ne mondjam, Ferencem? Ej, mégis csak elmondom, hátha vasárnap este megsimogatnak érte egy-két rossz kis gyereket, olyant, mint te vagy. Úgy, mint ahogy én megsimogatom most a te kócos fejecskéd és megcsókolom a meseváró szemedet.

*

Igen, nagyon rossz gyerek volt ez a Miklóska, de azért, mikor ezt leírom róla, olyan, mintha a falon a csücsörített szájú angyalka megcsóválná a fejét:

- Ó, ó, hát vannak rossz gyerekek is a világon?

Hiszen ha mink is angyalok volnánk, bizonyosan mink is ezt tartanánk, de ez a rossz Miklós bizonyosan maga se vállalta volna a jóságot. Annyiszor hallotta, hogy ő rossz gyerek, hogy utoljára maga is belerögződött ebbe a hitbe, mint hernyó a gubóba. Csakhogy a gubóból utoljára aranyszárnyú pille bújik ki, rossz Miklós azonban nem hitegette ilyesmivel a világot.

Írni, olvasni ugyan megtanult, de a cigányhideg lelte mind a két mesterségtől. Ugyan minek is találták ezt ki? A cinegék, meg az ürgék milyen vígan elugrándoznak, pedig még a kisbetűket se ismerik az ábécéből.

- Nem szégyelled magad, hogy téged mindig hajtani kell az iskolába? - pörölt rá az apja, a szigorúszemű orvos, mikor a gyerek reggel vonakodva rakosgatta a táskába a könyveit. - Nem tudsz példát venni Sándorkáról?

Sándorka egy esztendővel fiatalabb volt Miklóskánál, de egy osztályba jártak, mert Miklóska kétszer járta az elsőt. Ő volt az utolsó padban az utolsó, Sándorka az első padban az első. Szemefénye az iskolának, irígysége minden szülőnek az utcában.

Hogy az apjának mije volt, azt ki se lehet mondani. Azt látni kellett, hogy ragyogott a doktor szeme, mikor kézenfogva vezette haza az iskolából a jó gyereket. A kutyafejes botja kopogása, a cipője csikorgása, a kalapja emelése, ahogy az emberek köszönését fogadta, mind azzal kérkedett:

- Idenézzetek, emberek! Az én fiam ez a szép gyerek, jó gyerek, okos gyerek.

Miklóska hol előttük kullogott, hol utánuk ugrándozott, de sohase látszott rajta semmi megilletődés. Egészen rendénvalónak találta, hogy mindenki az öccsét becézi. Hiszen ő kereste kedvét legjobban. Ha almát talált a polcon, ha mazsolát, mondolát csent a konyhán, mindennek Sándorkáé lett a pirosabbja, a nagyobbja, az édesebbje. A kutyákkal mindig ő hadakozott érte, igaz, hogy a maga örömére is; a nagy kamasz vargainasoktól ő lökette magát a folyókába s zegernye időben beletakargatta a maga kabátjába is.

- Legalább a szíve jó ennek a szegény fiúnak - mosolygott ilyenkor bánatosan az édesanyjuk. Kevésbeszédű, halkszavú, gyönge teremtés, sápadt, mint a kertben felejtett kései őszirózsa.

- Hagyja el, - intett rosszkedvűen a doktor - egyáltalán nincs szíve. Ha volna, nem keserítené örökkön a maga életét is.

S azzal utánakiáltott az összeölelkezett két gyereknek:

- Vigyázz, Sándorka, rád ne ragadjon az a nagy jószívűség!

A két gyerek közül egyiknek megrándult a válla. Melyiké? A nevetéstől-e, vagy a keserűségtől? Szemre egyforma volt a két gyerek, látatlanban még a szavukról se lehetett különbséget tenni köztük.

S akármilyen sebesen taposták egymás sarkát az évek, a fiúk természete nem változott. Az egyik elsőnek maradt, a másik utolsónak.

Sándor jutalmakat kapott az iskolában, Miklóst ő érte, meg az apjáért csúsztatták át egyik osztályból a másikba. Már negyedikesek voltak, Sándor orvost játszott, Miklós nem akart lenni semmise.

- Ó, fiam, fiam, neked mindíg valami csapdaságon jár az eszed - panaszkodott az anyjuk, aki egyre többet sírdogált. Az apa egyre komorabb lett. Már akkor se csillogott úgy a szeme, mint azelőtt, ha a jó fiára nézett.

Egy este asztalbontás után azzal fordult Sándorkához:

- Fiacskám, én reggel anyáddal fölmegyek Pestre. Valami leli a szemem, rosszul látok. Már a te arcod is elmosódik előttem.

Fulladni kezdett a hangja, de csak erőt vett magán.

- Anyád csak fölkísér, de egy-két nap mulva visszajön. Addig a kulcsok nálad lesznek, te vigyázz mindenre. Én, úgy lehet, soká fönn maradok. Még a szemem világát helyre nem hozzák.

Reggel a két gyerek a tornácon várta a szülőket. Sándorka sápadt volt és szótlan, Miklóska fűzfasípot csinált s riogatta vele a fahegyben a sárgarigót.

Az apa megölelte a jó fiát.

- Te okos gyerek vagy, lehet veled okosan beszélni. Akármi érhet engem, te megmaradsz a szemem világának. Még odaleszek, mindennap megírod nekem, hogy vagy.

A gyerek fölzokogott, az apa pedig odafordult a másik fiához. Lassan emelte föl a karját, de mégis csak vállon veregette.

- Te meg ne sokat szomorítsd anyádat. Szervusz.

Miklóska nem fakadt sírva, csak lesütötte a fejét és elpattantotta a sípot. De csak akkor vette észre, mikor a szájához emelte.

- Kell-e dió, fiú? - incselkedett vele a sárgarigó. - Flürelió, flürelió!

Miklóska megmérgesedett, fölkapta az asztalról a fontkörtét és megdobta vele a csúfolódó madarat. A madár elröpült, a fontkörte pedig ráesett a kertben egy üvegalmára és összezúzta. Az üvegcsörömpölésre visszanézett az apa a kapuból.

- Ez szétveri a házat míg maga hazajön - mondta a feleségének.

Egy hét mulva tért meg az anya. A házat egészben találta, mégis halálraváltan támolygott be a kapun.

- Szegény apátoknak hályog van mind a két szemén - tördöste a kezét. - Eddig én olvastam neki a Sándorka leveleit, ezután majd idegenek olvassák. Vigyázz, lelkem, hibát ne csinálj az írásban.

Estére, leckeutánra maradt a levélírás, de rosszul kezdődött. Sándorka ráejtette a tollat a papírra.

- Nem tudom, mért esett ki a kezemből - csodálkozott a gyerek s újra fölvette a tollat. De megint csak elejtette. - Nem tudom, anyám, mi lelt engem, olyan forróságom lett, ni, hogy reszket a kezem.

Sándorkának láza volt, le kellett fektetni. Az anya aztán odaült az asztalhoz.

- Jaj, hogy írjam én ezt most meg apádnak? - hajtotta a tenyerébe a fejét.

- Majd írok én - szaladt ki a szó Miklóska száján.

- Te-e? - kapta föl a fejét az anya ijedten.

- Mintha... izé... mintha Sándorka írna - hebegte zavarodottan a rossz gyerek. - Akkor apa nem tud meg semmit. Hiszen ő úgyse látja az írást.

Még az inge dereka is csupa víz lett, mire készen lett a levél. Szokatlan tudomány volt ez neki, sose próbált még ilyent. S nem könnyebbedett meg a szíve, inkább megnehezedett, mikor az aláíráshoz ért. Ahogy az anyja diktálta neki:

- Csókolja a kezedet Miklóssal együtt a te cirógatásodat oly nehezen váró szerető kisfiad, Sándor.

És mentek, mentek a verébfejű bukdácsoló betűk és a pesti nagykórházban sorra csókolta őket egy szegény vak ember, aki már kezdte sejteni, hogy hiába minden jólelkű ámítás, az ő számára nincs segítség. És ment a levél még akkor is, mikor már ravatalon feküdt a szép, a jó, az okos gyerek.

"A te cirógatásodat oly nehezen váró szerető kisfiad, Sándor."

A temetés után való nap váratlan hazaszállították a doktort. Nem lehetett marasztani a kórházban, hajtotta az ösztön.

Ahogy kinyitották neki a tornácajtót, egyszerre megcsapta a halottas gyertyák, a tömjén kiszellőztethetetlen nehéz szaga. S hallotta a búgó zokogást a szobából, ahol átölelve tartotta egymást az anya meg a rossz gyerek.

- Mi van itt? - hördült fel a világtalan ember.

- Meghalt, meghalt - rogyott elébe az anya.

Az apa tágranyitotta nem látó szemét és lihegve kérdezte:

- Ki halt meg?

Miklóska egyik kezével befogta az anyja száját, a másikkal a maga szájához emelte az apja kezét:

- Miklóska... Miklóska halt meg apám.

A vak szemek is tudnak sírni. A térdrebukó gyerek szöszke fejére egymást érve peregtek a könnyek.

- Miklóska. Szegény kis Miklóska. No, édes kicsi Sándorkám, ne sírj hát. Légy az én okos, kedves jó kicsi gyerekem!

S úgy ölelte szívére a rossz gyereket, olyan forrón, olyan szorosan, hogy Miklóskának majd megszakadt a szíve erre az első édes apai ölelésre.

S bizonyosan tudom, hogy angyalok szálldostak akkor a doktorék tornáca felett, köztük volt a jó fiú is s kicsi fehér kezükkel az Isten aranyasztaláról hozott rózsákat hintettek arra a rossz Miklós gyerekre.

Ferencem, kedves,

talán egy kicsit meg fog lepni, hogy én éppen akkor konstatálom megszűnésedet, mikor anyukád azt konstatálja, hogy magasságban elérted a százharminc centit és súlyban a harminc kilót. Ezek mindenesetre tekintélyes méretek egy hét és fél év hosszú férfiúnál és semmiképpen se következik belőlük az, hogy te most már megszűntnek érezd magad. Hiszen ismerek nálad magasabb, súlyosabb, sőt korosabb vadembereket is - némelyiknek köszönni is szoktál.

Mindazáltal a tények előtt nem húnyhatunk szemet, Ferencem. Ez olyan kifejezés, amely neked valószínűleg nagyon meg fog tetszeni, mert egy szót se értesz belőle. Nem is árt, ha idejében megtanulod, mert később sokszor fogod hallani - akkor majd jusson eszedbe, hogy tőlem hallottad először. De ne felejtsd el azt se, amit becsületesen hozzáteszek: a művelt társadalmat leginkább az tartja fenn, hogy szemet húnyunk a tények előtt.

Téged, Ferencem, csak ez a levél fog a művelt társadalom tagjává avatni s míg ez nyilvánosságra nem kerül, addig szemébe nézhetünk a tényeknek. Őszintén fel fogom előtted tárni azon ténykörülményeket, amelyeknek alapján vademberséged megszűnését be kell jelentenem a művelt társadalomnak.

*

Nem véletlenül szaladt ki a tollamból az előbb az az indiszkréció, hogy te köszönni is szoktál. Ez a szokásod, amelyet csak az újabb időkben vettél fel, egyike volt az első tüneteknek, amelyek azt a gyanút ébresztették bennem, hogy a vademberség is alá van vetve a mulandóság törvényeinek.

Én nem voltam akkoriban otthon, mikor ezek a tünetek felléptek rajtad. Hosszabb időre kivesztem a világból, amit még levelek formájában se igen eresztettem magamhoz. Annál nagyobb volt az ijedelmem, mikor anyádnak egy pár futó sora, amiket egyhetes leveléből szabadítottam ki, azt közölte velem, hogy nagy nyugtalanságban van miattad az egész család. Persze ész nélkül sürgönyöztem haza, válasz fizetve, hogy részleteket kérek. A gyermekbénulásos hónapokban volt ez s majdnem én bénultam meg az izgalomtól, mire a válasz megjött.

- Legkülönösebb tünet, hogy Ferenc nem ordítozik.

Nem tudod elképzelni a rémületemet, kis Ferenc. Mint ahogy én se tudtam elképzelni, hogy a te életnyilvánulásaid közül éppen az maradjon ki, ami bennem mindig az őserdő illúzióját ébresztette föl. Józanabb észjárású emberek természetesen a kor szellemében magyarázták ezt a természeti tüneményt. Megálltak az ablakunk alatt és fejcsóválva mondogatták:

- Hm, ez megafonba mondatja a Miatyánkot az unokájával.

Voltak, akik örültek annak, hogy végre fölhagytam a destrukcióval, bőszebb lelkek azonban annak a meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy énrajtam már ez se segít. Lehet, a jó Istennek meg is mondták, hogy rossznéven vennék neki, ha a mi házunkból fölszálló imádság elől be nem zárná az aranykaput.

Éreztem, hogy valami nagy dolog lehet a mögött, ha te úgy elhalkultál, hogy még anyukádnak is feltűnt. Telefonon hívtam föl őszinte vallomástételre. Ne titkoljon előlem semmit, én most regényt írok s abban annyi kegyetlenséget művelek, hogy engem már nem kell félteni semmi megrendüléstől.

Csalódtam, Ferencem, önmagamban, ami többször is megesett már, de sohase szolgált annyira a szívemre, mint most. Anyukád szavaiból azt értettem ki, hogy téged valami kedélybénulás fogott el, amely napról-napra jobban elhatalmasodik rajtad. Azt referálta, hogy most már nemcsak nem ordítozol, hanem az asztalnál is dermesztő nyugalommal ülsz. Legutóbb már csak ötször ugrottál fel ebédközben s csak a magad poharát, meg a vizeskancsót lökted föl.

- Borzasztó! - sápadtam el.

Anyád erre bevallotta, hogy ezt csak előkészítőnek szánta. Tud rólad mondani még elképesztőbb dolgokat is. Például azt, hogy most már nemcsak azokat az ismeretlen embertársakat köszöntöd hódoló "kezitcsókolom"-mal az utcán, akiket sofőröknek, szerelőknek, géplakatosoknak nézel. Most már jónapot kívánsz még keresztkének is, sőt a tulajdon apád köszönését is elfogadod. Nem kevésbbé aggasztó tünet az is, hogy a kis húgodnak, Mötyőnek, most már nem úgy hízelegsz, mint egy medvebocsnak szokás, hanem olyan szelíd öleléssel fojtogatod, mintha kis macska volna.

- Hm - köhögtem bele a telefonba, hogy férfiasan leplezzem nagyapai megdöbbenésemet -, úgy látszik, valóban nincs rendben valami. Mit mond a gyerek, ha kérdezitek? Legalább olyankor üvöltözik-e, mikor meghőmérőzitek?

- Ó, dehogy! Hiszen akkor nem volna semmi baj. Az az ijesztő, hogy se nem rúg, se nem visít, még csak nem is nyafog.

- De csak mond valamit?

- Igen. Azt mondja, hogy "kezedöt csókolom, drága kis anyukám, ne koptasd miattam azt a drága hőmérőt, nem érdemlöm én azt mög".

- No de csak nem csókol kezet? - kérdeztem reménykedve.

- Reggel, délben, este.

- Ejnye, ejnye - akadozott el a lélekzetem. - Ez már csakugyan nem jól van. Reggelre otthon leszek. Vigyek magammal egyetemi professzort?

Anyukád megnyugtatott, hogy egyelőre megbízik a háziorvosban is. De azért nem ártana, ha még az éjszaka szót tudnék ejteni valami gyerek-pszichológussal.

Biz az nem ártott volna, mert legalább tanultam volna néhány modern szakkifejezést s az mindíg megerősíti az ember önérzetét az olyan nehéz körülmények közt, amilyenekben én találtalak benneteket. Te még aludtál, de nagyikád és anyukád már fönt voltak. Egyik a fejednél sírdogált, másik a lábadnál. Apád után kérdezősködtem, sóhajtva felelték, hogy kiment a tortavágókést behozni.

- A tortavágót? Reggel hét órakor? - ámultam el.

- Hát nem látod? - mutattak az asztalra. - Hiszen már a plakátokat se úgy ragasztja szegénykénk, mint eddig.

A plakátragasztás, Ferencem, neked régi szenvedélyed, ami ellen nekem sohase volt kifogásom, tekintettel arra, hogy plakát gyanánt mindíg azokat a fehér és színes selyemzsebkendőcskéket szerepeltetted, amiket a frakkom és más exotikus ruháim szivarzsebéből szoktál kiszedegetni. Ezek a végre rendeltettek oda, hogy tekintélyt kölcsönözzenek nekem s legalább magammal elhitessék, hogy én is úriember vagyok. Ez nem mindig sikerült nekik s részben ezért is örültem annak, hogy te okosabb hivatást találtál számukra. Egészen jól festettek a paplanodra szintetikonozva, színük változatosságával a különböző világnézeteket szimbolizálva az összes átmenetekkel együtt. Ha valaki hibázott, az csak a paplanos volt, aki elfelejtette ráhímezni a paplanra, hogy "itt tilos a plakátragasztás". Te ilyenformán nem követtél el kihágást, nekem pedig az az erkölcsi hasznom volt a dologból, hogy így egészben is láthattam a zsebkendőcskéket. (Ezeknek előtte az volt a gyanúm, hogy nem is egész kendők ezek, csak olyan kilógó kis csücskök, ügyesen odagombostűzve a zseb szélére, a világbolondítására.) Mindössze a szintetikon-számlát sokalltam egy kicsit, amit a könyvkereskedőnk minden hónap elején be szokott hozzám terjeszteni. Talán emlékszel rá, néhányszor szóvá is tettem, hogy így hamarosan kipusztulnak a tengeri halak és én nem akarom, hogy az én unokám idézzen fel egy újabb világgazdasági krízist.

Nos, ami a zsebkendőket illeti, három darab most is ott plakátlott a paplanodon, jeléül annak, hogy még ágybavonulásod után sem töltötted tétlenül az estét. Ez engem határozottan megnyugtatott s az is volt az első szavam, hogy e tekintetben nem veszek észre semmit, ami aggodalomra adna okot. Én úgy látom, az ágy csak úgy össze van szintetikonozva, mint máskor.

- Igen, mert te férfifelületességgel nézed a dolgokat - pirított rám nagyikád s anyukádnak egész magatartása elárulta, hogy szolidáris vele.

Meglibbentették a paplanodat s azt kérdezték tőlem, nem látom-e, hogy csak itt-ott vagy hozzáragadva?

Megszégyeltem magam, mint férfi is, mint nagyapa is. Be kellett látnom, hogy valóban stílust változtattál a plakátragasztás művészetében. Ezelőtt úgy belehemperegted magad a szintetikonba, hogy reggelre gubó gyanánt ragadt hozzád a paplan s mindíg a fürdőkádban kellett rólad leáztatni. Most elégnek látszott megszabadításodra a tortavágókés is, amit apád kissé reszkető kezekkel hozott be az ebédlőből.

- No, édesapa, - mondta nem nagyon burkolt szemrehányással - nem kell már takarékosságra inteni a kis Ferencet. Tetszik látni, most csak a feje van lényegesen hozzáragadva a vánkoshoz. Fogadni mernék, hogy nem használt el szegényke az este két tubus szintetikonnál többet.

- Szóval én vagyok az oka mindennek? - fakadtam ki elkeseredve. Tudhatod magadról, Ferencem, hogy az ember sohase keseredik úgy el, mint amikor olyasmit fognak rá, amiben csakugyan ludasnak érzi magát. Ilyenkor szoktál te segélykérően körültekintgetni. Én is úgy tettem, Ferenc, de nekem senki se fogta pártomat, csak te. Igaz, hogy te se készakarva tetted. Csak éppen fölnyitottad a szemedet, mikor apád a tortavágóval lekapargatta a fejed a vánkosról és véletlenül engem láttál meg először.

- Apapám! - kiáltottad el magad és szét akartad tárni a karjaidat, hogy megölelj. S ekkor derült ki, hogy nemcsak a két markodban van egy-egy szintetikon-tubus, amitől az ujjaid nem nyílnak szét, hanem a harmadikba is beleragadtál a balválladdal, a negyedikbe is a jobbkönyököddel.

Már most ha a te nagyapád becsületes kezű ember volna, akkor az önigazolás lett volna az első dolga. De nekem eszembe se jutott a diadalomat kihasználni, csak magamhoz öleltelek, amennyire halenyveid engedték és megkérdeztem tőled:

- Kis Ferencem, mondd meg apapának, mi bajod érzed te mostanában?

- Kezedöt csókolom, én már aztat mögmondtam anyukának - felelted lesütött szemmel. (Valószínű, hogy a szempilláidra is jutott egy kis plakátragasztó.)

Ránéztem anyukádra, ő visszafojtott zokogással legyintett.

- Ez a rögeszméje, szegénynek!

- Micsoda rögeszméje! - ugrottam föl, magammal rántva fejed is s ráeszmélve arra, hogy mivégre teremtette Isten a halenyvet. Avégre, hogy elválaszthatatlanul hozzákapcsolja az unokát a nagyapjához.

- Mondd el apapának, kis fiam - símogatta meg anyukád az arcodat, kellő óvatossággal.

Máskor legalább három parancsot hallatlanná szoktál tenni és csak a negyedikre kerülöd meg a választ azzal, hogy "tessék?" Magamat is megdöbbentett, hogy most első szóra válaszoltál.

- Mögfogadtam és möghatároztam, hogy én ezután jó gyerök löszök.

- Hiszen ez nem olyan nagy baj, kis Ferenc - emlékezhetsz rá, hogy ezt mondtam neked.

Te pedig, egy kis sértődöttséggel, ezt felelted:

- Igön, de az baj, hogy azóta mindég a lázamat akarják mögmérni.

*

Most már ez a baj is megszűnt, Ferencem. Családunk beletörődött abba, hogy te jó gyerek lettél, sőt úgy veszem észre, nekem is bele kell törődnöm. Egy darabig még biztatott a remény, hogy te is úgy jársz, mint én, aki időnként szintén fölteszem magamban, hogy ezután jó leszek s ilyenkor épúgy erőt vesz rajtam a mélabú, mint rajtad. Mert jónak lenni nem nagyon jó s az én koromban már nem is sok értelme van, azért én rendesen vissza is szoktam esni a régi elvetemedettségbe. Fölveszem a félbehagyott virzsiniát és leteszem a kanalat, ha paradicsomlevesbe kellene mártanom és más bűneim keresztjét is fölveszem, mert az én számomra már nincs szabadulás.

Te azonban még más vagy, Ferencem. Neked még kifizeti magát a jóság, amit "megfogadtál és meghatároztál". Talán sohase fog kiderülni, hogy milyen lelki felbuzdulás vitt erre a végzetes lépésre, a magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy az indok tiszta és nemes volt. Azóta azonban bizonyosan arra is rájöttél, hogy a jóság a te helyzetedben üzletnek se rossz. Most mindenki becézget és cirógat, egyebet se hallasz, csak azt, hogy te milyen áldott kis fiú vagy s bankbetéted, mint a család pénzügyi köreiben hallom, rövid néhány hónap alatt huszonegy pengőre és negyvennégy fillérre gyarapodott. Elmúlt vademberséged összes tanúi előtt igérem neked, - elég sokan vannak - hogy mihelyst betéted eléri az ötven pengőt, kiegészítem százra s csak azt az egyet kötöm ki, hogy vagyonodat ne fektesd hadikölcsönbe.

Ha ajánlatomat nem találnád nagyon meghatónak, Ferencem, egyet ajánlok figyelmedbe. Ne felejtsd el, hogy milyen nagy veszteséget szenvedek én, amikor te elhagyod a vademberek világát és belépsz a művelt társadalomba. Tulajdonkép nincs is itt más vesztes, csak én. Nemcsak Szumatrát, Borneot s a Kongovidék őserdeit veszítem el, hanem leghálásabb témámat is, amely mindíg kezemügyében volt és sohasem apadt ki. Ennek most már vége. A művelt emberi társadalomban, édes gyerekem, csak a rossznak van presztízse, akár aranyban, akár gyermekben - s félek, még államférfiban is.

Igen, Ferencem, most nemcsak a vademberségtől búcsúztatlak, hanem a népszerűségtől is. Többé nem fogsz érdekelni senkit, a családi tűzhely határain kívül, csak mi leszünk azok, akik lépteidet a művelt társadalom nyírott vadonában figyelemmel kísérjük. Én különösen, mert úgy látszik, most már én is kezdelek érdekelni téged. Először csak nekem adtad fel a szenzációs kérdést, aztán anyukádnak s végül a tanító úrnak is:

- Ugyan miből írja ki az én apapám a regényeit, meg a verseit?

Örülök neki, hogy nem hittél se nekem, se anyunak, se a tanító úrnak. Bizalmatlanság a bölcsesség kezdete a mai világban.

U. i.: A karácsonyfád alá teszem ezt a levelet, a piros autó és a benzinkút közé, amiket egy kis meghatottsággal nézek. Szeretném, ha te is megbecsülnéd őket és vigyáznál rájuk. Tudniillik ez az utolsó becsületes vademberi szerzeményed. Valahol egy ismeretlen kis vadember Mikulásra ilyen autót és ilyen benzinkutat kapott. Persze nagyon örült nekik, de aztán tiszta kis homloka elborult. Látszott rajta, hogy nagy gond bántja.

- Mi jutott eszedbe? - kérdezte tőle az apukája és anyukája.

- Az, hogy ugyan a Vadembernek van-e ilyen?

Megnyugtatták, hogy bizonyosan te is autó- és benzinkút-tulajdonos vagy s hogy hazugságban ne maradjanak a kedves jó emberek a maguk vadembere előtt, fölgazdagítottak téged ezekkel a kincsekkel. Szeretnélek rábeszélni, Ferencem, hogy legalább a benzinkutat tegyük vitrinbe, mint emlékét ennek a korszaknak, amelyet most magad mögött hagysz, mint egy kinőtt cipőt. Ha te se bánod, már kipróbálás előtt betesszük a benzinkutat a vitrinbe. Végre is te már akkora fiú vagy, hogy megérted ennek a gondolatnak a fínom gyöngédségét. Nagyon fájna, Ferencem, ha nem hallgatnál rám. De megeshet az is, hogy nem rendelkezel még ennyi gyöngéd érzékkel és nem engeded magad lebeszélni a játékról. Ez esetben, kis Ferenc... hát igen... jobb, ha megmondom, mert előbb-utóbb úgy is kitudódna a dolog. Rá fogsz jönni, hogy az egyik fecskendő valahogy eldugult, pedig én nagyon vigyáztam rá azalatt a három hét alatt, míg én játszottam vele. Próbáltam is megjavítani s azt hiszem, ez adott be neki igazán. De biztos vagyok benne, hogy apád helyre tudja hozni, ha te is segítesz neki.

No, ami azt illeti, a ház csak nekem új, amúgy becsületes régi ház, amely elbírna három mostanit. A kertjében akkora fa is van már, amely megbírna engem is, ha meg találnám bánni, hogy életem legnagyobb könnyelműségét elkövettem, mikor ideköltöztem. De nem rossz szándékkal tettem s meggondolt könnyelműség volt. Megszántam az unokáimat, akiknek a gyerekkor pillangóit egy sok-lakós bérház második emeletén kellett kergetni, ahol a vad Nyugatot csak a házmester néni, meg a svábbogarak képviselték. Házat én úgyse hagyhatok szegénykéknek, hát mért ne szerezném meg nekik legalább egy szép gyerekkor emlékét? úgy lehet, az elkövetkezendő időkben az reálisabb érték lesz, mint egy ház. A házat sok minden érheti, de azt a büszkeséget senki se veheti el ifj. Ferenctől, még id. Ferenc korában se, hogyha neki ordíthatnékja volt, minden korlátozás nélkül művelhette ezt a szenvedélyt. S Mötyő is hadd dicsekedjen vele majd a század végén, hogy ő olyan házban nőtt fel, ahol nem volt tilos a gyepre lépni, mikor tipegni tanult.

Elég az hozzá, hogy új lakásba költöztünk s a családom erre az alkalomra hazarendelt a szabadságomról. Azzal, hogy aztán megint mehetek pillét fogni, ahová akarok, de most egy-két napra nélkülözhetetlen vagyok itthon.

Egész úton találgattam, hogy miben lehetek én nélkülözhetetlen. Nagy oka lehet annak, ha engem ilyennek minősítenek. Nekem kell megmondanom, melyik legyen az én szobám és hová tegyék a trümót, plümót vagy minek hívják azt az izét? Nem valószínű. Nekem olyan rettegve keresik a kedvemet, hogy az élet ilyen nagy kérdéseit is mindig az én fárasztásom nélkül oldják meg, úgyhogy nekem nem marad egyéb tennivalóm, mint mindent helybenhagyni. Jól van, gyerekek, igazán eltaláltátok a gusztusomat. S egy negyedév mulva, amikor arra érek majd haza, hogy mindennek megcserélték a helyét, ugyanezt az elragadtatott kijelentést kell tennem. Nem, nem ez lehetett az, amiért engem hazacitáltak. No, majd kitudódik otthon, mért függesztették föl statarialiter az én királyságomat. (Pedig legszebb alattvalóm, a Wasserjungfrau - nono, csak víziszitakötő értendő alatta - kezdett már annyira hozzám szelídülni, hogy a vállamra szállt, ha a pipát kivettem a számból.)

Hát este tízig nem tudódott ki semmi, pedig már délben megérkeztem. Magyarázatot nem kérhettem, mert a családi zsarnokhoz büszkeség illik. Csak úgy szótlanul gyönyörködtem magam halálra mindenben, ami a szép sötét pince és a szép világos padló közé esik. (Tudniillik a cserepek szét vannak nyiladozva, ennélfogva betalál a napsugár. Ugyan az eső is betalál. De az szerencsére nem marad ott, hanem az újra festett mennyezeten bekéredzik a szobákba. Ez azért szerencse, mert így nem kell vízbefúlástól félteni a gyerekeket, ha a padlás mocsaraiban keresik a Lindberg-bébit.)

Tíz órakor aztán, mikor a szalonóra tizenkettőt ütött, - állítólag az izgatta fel, hogy nagyon örül az új lakásnak - azt mondja a család:

- Most pedig lássunk munkához!

- Micsoda munkához? - kérdem ijedten.

- Most majd ki- s bejárunk a kapun.

- Hova?

- Az utcára, meg vissza. Kapupénz nélkül! Érted?

Hogyne, nem vagyok én értetlen ember. Az eddigi lakásainkon tíz órakor becsukták a kaput és nem nyitották ki, csak pénzért. Itt magunk lakunk, kapupénz nincs, tehát valahányszor kimegyünk az utcára és visszajövünk, az oda-vissza mindíg húsz fillér megtakarítást jelent. Az annyi, mintha megkeresnénk húsz fillért. Ha ezt egy este csak százszor megcsináljuk, azzal már húsz pengőt keresünk. A mai világban az vagyon, ha ennyiünk közt elosztva nem nagy kereset is. De ha külön-külön csináljuk reggel öt óráig, megkeresünk vele egyhavi lakbért, sőt már a perköltségekre is marad valami.

Azt hittem, most már értem, mért rendeltek engem haza. Nem akartak kihagyni a keresetből - gondolták, hátha megbántva érzem magam, hogy énrám is ők keresnek.

Nagyon meghatott ez a figyelem s olyan lendületbe hozott, hogy magamat is meglepett. Különösen mikor ráeszméltem, hogy én mindig húsz fillér kapuváltságot szoktam fizetni, tehát a magam szolgálatában is dupla értéket jelentek. Lám, hogy kifizeti magát a gavallérság! Nem hiába mondta mindig a régi házmesternénk, hogy "adjon az Isten ezerannyit helyette!" Hát most ád.

Már az ezredik fordulót tettem, mikor észrevettem, hogy az utca másik oldaláról egy sötét alak lesekszik ránk. Persze mint gyakorlati ember mindjárt rájöttem, hogy ez nem lehet más, csakis látszatadó-kém.

- No, majd elúnja - ültem le a lépcsőre.

A család félreértette a helyzetet. Azt hitték, kimerültem s föladták a kérdést, hogy fáradt vagyok-e már.

- Hát úgy képesint.

- Beszélj világosabban. Elég fáradt vagy-e?

- Ejnye, de furcsákat beszéltek. Mi az az elég fáradt?

- Például arra elég fáradt volnál már, hogy megharagudj?

- Arra igen - bólintottam.

- Akkor most már fölszólítunk rá, hogy töltsd ki a bejelentő-lapokat. Tudod, mink már egy hete próbálgatjuk, de egyikünknek se sikerült. Sokat elrontottunk, illetve mind elrontottuk, körülbelül kikerül belőlük a téli gyujtó. Ez tehát eddig tulajdonképp hasznos befektetés volt, amit neked kellene konstatálnod, ha volna benned egy kis hála. Abból azonban már baj lenne, ha még tovább késnénk a bejelentőlapokkal. Te azonban pár nap alatt valószínűleg készen leszel velük.

- Ezért hívtatok haza? - keseredtem el. - Ezért kellett nekem abbahagynom a regényemet?

- Igen. Azt mondták a rendőrségen, hogy kerítsünk már a családba egy okos embert.

Erre muszáj volt földerülni. Az elismerés hájával kenegetődni mindíg jó, különösen ha váratlanul jön, a család részéről, ahol mégis legjobban ismerik az ember minden tökéletlenségét.

- No nézzük, - adtam a fölényeset - hozattatok új blankettákat?

Elém tettek vagy ötven darabot. Mindjárt az elsőt elrontottam. A születésem helyét úgy írtam be, hogy "Félegyháza".

- Nem jó! - tört ki a káröröm diadalkiáltásába a család. - Azt is ki kell írni, hogy "kiskun".

Az ám, csakugyan én is jártam már úgy a postán, hogy visszaadták a sürgönyömet, nem érték be még a Kunfélegyházával se. Világosan ki kellett írni, hogy nem nagykun, se nem jászkun, hanem kicsi kun. Hiába mondtam, hogy tudtommal nincsen más méretű Kunfélegyháza, azt mondták, hogy ne okoskodjak, ami szabály, az szabály.

No jó, szegény hely az én szülővárosom, nem rövidítem meg még én is. Egy nagylelkű gesztussal kiírtam a teljes nevét.

- Nem jó! Nem jó! - tapsolt újra a család. - Tovább mentél a vonalnál.

Elővették a harmadik bejelentőlapot és kimértem ceruzával, elfér-e az engedélyezett vonalon szülővárosom teljes neve. Kiderült, hogy nem fér el a hat szótag. Ejnye, ejnye, hátha azt írnám, hogy Inárcs-Kakucs? Ez csak négy szótag, gyönyörűen el lehet osztani. Igen, de mit szólna hozzá Inárcs-Kakucs, ha így a nyakába varrnám magamat? És különösen mit szólna hozzá a miniszter? Hát 40 pengőig terjedhető pénzbüntetést szólna a hamisításért. Benne van a hátlapra nyomtatott Figyelmeztetés 15. §-ában. 1879. XXVIII. és 1923. XXXII., illetve 6050/1923. M. E. és 5340/1924. M. E.

Az a lázadó gondolat merült föl bennem, hogy ha ez a 15 pontból álló figyelmeztetés valamivel rövidebb volna, akkor a vonal hosszabb lehetne és elférne rajta a szülővárosom neve. De szigorú világ van most nagyon, sietek elmeríteni a lázadó gondolatot és addig-addig próbálgatom, míg a tizenhetedik blankettára csakugyan sikerül rákalligrafálnom a kiskun város teljes nevét, minden határátlépés nélkül.

Belekerült 1 pengő 36 fillérbe, de megérte. Mondhatnám azt is, az volt az első gondolatom, hogy ezzel is enyhül a haza pénzügyi helyzete. De minek tettetném magam, hogy már én is konstruktív lettem? Annak örültem, mennyire imponál az majd hivatalos helyen, hogy a családom egy hét alatt tudott okos embert keríteni.

Hiába, az ember öreg korára se tanulja meg, hogy légvárak ütnek legnagyobbat, ha összeomlanak.

János, mint személyem körüli miniszter az előbb jött vissza a rendőrőrszobáról, ahol be kell adni azt a hivatalos nyomtatványt, amit Dante kifelejtett a Poklából.

- Sikerült, János? - kérdem büszkén.

- Hát nem egészen nem sikerült - feleli János a diplomaták nyelvén.

- Hogy-hogy? - sápadok el.

- Úgy, hogy az illető őrmester úr tudomásul vette a tényt, de nem akceptálta a ténykörülményeket. Egy szóval igen nagy méregbe jött.

- Megharagudott? - nyeltem nagyot.

- Alighanem, mert elparancsolta maga elül a bejelentőlapot, hogy valami írástudó emberrel állíttassuk ki.

- Így mondta? - szégyeltem el magam.

- Nem egészen. Azt mondta, hogy nem tud az írni, aki ezt írta.

Erre aztán megint megvidámodtam. Nagy öröm az az embernek, ha az államhatalom háromcsillagos részese egy véleményen van vele.

- Aztán mit nem tudott elolvasni az illető őrmester úr?

- Nem tudott az egy szót se. Ugyan nem is próbálta, csak ránézett. Gondolom, tilalmazza neki a törvény, hogy ilyenekkel rongálja magát.

Most már mi lesz velünk? Az első gondolatom az volt, hogy itt hagyjuk az új házat. De János kiokosított, hogy ez esetben nemcsak a bejelentőt kell kitölteni, hanem a kijelentőt is. Akkor inkább itt maradunk és okmányt hamisítunk.

- Vállalja, János?

- Nem, kérem szépen, mert már nekem is olyan intelligens írásom van, mint a többi miniszternek. Azt hiszem, az illető őrmester úr igényeinek leginkább a Ferike írása felelne meg.

János mindig fején szokta találni a szöget. Ifj. Ferenc nem is igen kérette magát, odaült az íróasztalomhoz és a tintásüveg fellökésével megkezdte okmányhamisítói pályáját. Amilyen ambícióval feküdt neki, azt hiszem, szeptemberre készen is lesz vele. Én addig elbújdosok valahová, ahol oroszlánok lábára hág az ember, csörgőkígyót sütnek neki rétes helyett és egerekkel osztja meg a kisvánkosát, de nem fegyelmezi bejelentő-hivatal.

Mindjárt indulok, csak előbb elviszem a bejelentőlapomat Szalay főkapitány úrhoz, akinek az a passziója, hogy vagy tíz esztendeje gyüjti a kézirataimat. Azt hiszem, van már neki belőle jónéhány gyujtatra való. Hát tegye a többihez ezt is, ilyen még úgy sincs köztük: visszaküldött kézirat.

Amikor vártuk, abban egyek voltunk mindnyájan, nagyszülők és szülők, hogy akit várunk, az csak lány lehet. Ha van egy vademberünk, akkor a mellé kapnunk kell egy szelíd asszonyt is. A fiút elviszi a szárnya, a leganyásabbat is; a lányt visszahozza hetedhétországról is. A fiú, aki már megvan, az lesz a család kemény ökle, az verekszik értünk, mikor a mi kezünk már fáradt lesz, az építi fel a mi álompalotáinkat, amik a nagyapára és apára rászakadtak s meg is nyomták őket egy kicsit. A lány, az csak szemfény lesz, apáé, anyáé, bátyusé s nekünk öregeknek még annál is több lesz. Az utolsó világosság, amit a mi öreg szemeink még látnak s ha az ő keze csukja le a szemünket, látni fogunk még az örök sötétségben is.

Igen, de most már mi legyen a neve ennek a szemfénynek? Én mingyárt azt kérdeztem, mért ne lehetne Szemfény? Nagy hallgatás támadt s éreztem, hogy indítványom megbukott, mert pogánynak találtatott. Nagyika, mint a család legpraktikusabb tagja, a báli névsor szempontjából is helytelenítette az ötletet. A mi unokánkat se Prüttynek, se Früttynek, se Trüttynek ne írják a báli tudósítók. Az ám, csakugyan, ettől mindnyájan megborzadtunk, mint jó keresztény lelkek. Kiegyesültünk abban, hogy valami szép, komoly bibliai neve legyen a mi szemünk fényének, ami semmi becézgetéssel el nem torzítható s a karakterének is megfelel.

- Legyen Mirjam - mondta a lányom - az szép is, romantikus is, komoly is.

- Talán egy kicsit túlságosan is komoly - csóváltam a fejem. - Mirjam, amiből a Mária lett, keserűt jelent.

Nagyika Magdolnára szavazott, de nekem aggodalmam támadt. Abból Magdika lesz, meg Madus, meg Léni, Félegyházán pláne Modol.

A vőm szólásra jelentkezett s ki vonhatná kétségbe, hogy az apának is van némi joga ilyen nagyjelentőségű kérdésben véleményt nyilvánítani? Azt senki se vonhatja kétségbe, csak Nagyika. Elhárítóan legyintett.

- Te már ebbe is bele akarsz avatkozni? Maradj te csak a mérnöki tudományodnál és igazítsd meg az ebédlőablak fölött a rézrudat, mert a tegnapi takarításnál kicsúszott a karikából.

A mérnök úr azonban, számítva szolidaritásomra, ezúttal nem hagyta magát.

- Legyen a neve Jákel. Azt próbálja meg valaki eltorzítani!

A két asszony rámnézett és én kötelességemnek tartottam vőm mellé állni.

- A Jákel annál megfelelőbb, mert ő a biblia egyetlen nőalakja, aki mérnöki tudománnyal is foglalkozott.

- Hogy-hogy? - csillant fel diadalmasan a fiatalember szeme.

- Úgy, hogy akkora vasszeget vert keresztül a Sisera király fején, amely pontosan egyik halántékától a másikig ért.

Ha megfelelő vasszeg lett volna kéznél, tán e pillanatban a család nőtagjai is megkísérlik a mérnöki tudománnyal való foglalkozást. Mégis csak hajmeresztő gondolat egy királygyilkos némber nevét adni a mi szemünkfényének!

Azt tanácsoltam, hogy Ádám és Éva dédunokáin, Adán és Selán kezdve vegyük sorra a biblia nőalakjait és tegyük külön-külön beható mérlegelés tárgyává jóhangzás és karakter szempontjából. Így jutottunk el félévi vita után a bethániai Mártáig, e szelíd és komoly gazdasszonyig, aki annyira szívén viselte a háztartás rendjét.

- Azt hiszem, megszavazzátok? - fordultam az asszonyokhoz.

Persze, hogy egyhangú lelkesedéssel állt Márta mellé mind a két asszony. Bizonyos férfiú részéről azonban halk tiltakozás következett:

- Ha a háztartás rendje alatt nagytakarítás értendő, nem szavazhatok igennel.

Magam is meghökkentem, de csak egy pillanatra.

- Ha arról volna szó, elő se hoztam volna a Márta nevet. De én azt hiszem, ez a nyugodt, bölcs, komoly Márta azért került a bibliába, mert sohase hagyta el a kulcsait, mindig tudta, hol vannak és nem kereste őket máson.

Ez az érv meghozta a Márta névnek a teljes győzelmet. Elővettem a családi bibliát, egyetlen örökségem és hagyatékom s előre belejegyeztem a családfa legfrissebb bimbóját.

- Márta unokám született 1931...

Hónapra, napra még várni kellett. Zimankós február volt akkor, porka havak hulldogáltak és szélfarkasok üvöltöztek be a kéményeken - északi széltől, zúzmarától, világtalan hold dermedt sugarától hogy küldhette volna a jó Isten a mi szemünkfényét?

Tavasz kellett ahhoz és az Úristen legszebb mosolya.

Márta? No nem éppen Márta. Mikor én először megláttam, akkor már kilencórás és tízperces volt s egyik habkeze már ki volt a pólyából. Ez, gondolom, más kilencórás és tízperces emberi lényekkel is megesett már, de azoknál csak azt jelentette, hogy rosszul voltak pólyázva és kifickándozták a kezüket. A mi esetünkben azt jelentette, hogy a ház kilencórás és tízperces úrnője csókra nyujtotta a kezét annak, aki eddig, ha nem volt is a ház ura, azt hitte, hogy az. Igenis, szándékosan csókra nyujtotta, annak jeléül, hogy most már ő veszi át az impériumot a ház fölött.

Rendes nagyapák ilyenkor elsírják vagy elkáromkodják magukat, kiki temperamentumának megfelelően és aszerint, hogy az újszülött a férfirendhez tartozik-e vagy a női nemhez. Én elmosolyogtam magam és megveregettem a pólyát ott, ahol leggömbölyűbbnek gondoltam.

- Ó, te bolondos, drága kicsi mötyő, te!

Tudnivaló, hogy a motyó kis csomagot jelent, amit az ember a hóna alatt is elbír. A mötyő szót még aligha mondta ki valaki a világon s gondolom, nincs is semmi értelme. Mint ahogy semmi szónak nincs értelme, amely elragadtatott szívről szalad a szájra.

De a mi szemünkfényének azóta nincs egyéb neve, mint Mötyő. Csak a biblia előlapján Márta, meg az anyakönyvben. Mink akkor hallottuk utoljára, mikor a mosolygós páter szenteltvizet permetezett aranyhajára, ő maga pedig, mivel akkor aludt, sohase hallotta. Ha hallja, nem tudja, hogy az neki szól. Ő csak Mötyő és nem is akar más lenni. Az ő szemében a saját neve minden szépség és jóság foglalata - ugyan a miénkben is - és határozottan erkölcsi tartalma van.

- Kérsz bocsánatot? - néha fölvetődik ez a kérdés, mikor Mötyő és az erkölcsi világrend közt bizonyos hézag támad.

- Nem kéjök.

- Nem sírsz többet?

- Síjok.

- Most már jó leszel?

- Nem lesek jó. Én csak Mötyőke lesek.

*

Ezzel a párbeszéddel át van hidalva az a két és fél év, amely elválasztja azokat a gondokat, amelyek Mötyőnek már a születését megelőzték, azoktól a gondoktól, amelyek azóta folyamatban vannak körülötte. Nem azokat a gondokat értem, amelyek bárányhimlő, torokgyulladás, gyomorrontás képében minden gyerekes házhoz bejáratosak. Jó az Isten s az ő patikájában mindenre van orvosság. Nagyon bölcsen rendelte ő azt, hogy az embernek nem öreg korában bújnak ki a fogai, hanem kucóporos korában. Mert nagy megnyugvás az, hogy akárhogy gubbaszt a gyerek, mint egy csapzottszárnyú fiókangyal, akármitől karikásodnak be a virágszemek és tüzel a síma kis homlok, az ember mindíg azzal nyugtathatja magát, meg a többi felelőseket:

- Ugyan ne rémüldözzetek, a foga jön szegény kis békának.

Igaz, hogyha Mötyőnek mindig foga jött volna, mikor ezt határoztuk róla, akkor a legtekintélyesebb krokodilusnak se volna annyi foga, mint neki. De azért mégse ezek a gondok azok az igazi gondok, amelyekkel Mötyő behavazza az életünket, mint cseresznyevirágszirom hullása a kertet.

*

Legelőször Ferencnek volt vele ilyen gondja. Annak a bizonyos ifj. Ferencnek, aki mint vadember olyan hírnévre tett szert, hogy mikor pár éve Berlinből valami tisztelője bonboniert küldött neki ezzel a kissé elnagyolt címzéssel: A vadembernek, Ungarn - a magyar posta elhozta és kikézbesítette neki Szegeden. Persze Ferenc azóta fölhagyott a vademberi pályával, ki is nőtt, ki is hízott belőle s Mötyő születésekor, amikor elnyerte a bátyusi méltóságot, már csak közönséges elsős normalista volt.

Ferenc most már harmadikba jár, elérte a negyven kilót, és a kor színvonalát, az őszön megbeszélést tartott néhány kortársával és elhatározták, hogy lesbe állnak a kapuban, mikor arra halad a Kékhasú Sündisznó nevezetű indiánfőnök, aki suszterinasnak tetteti magát - igen, lest vetnek a dikiccsel skalpoló törzsfőnöknek és lasszót dobnak a nyakába. De bár Ferenc ilyen értelmes emberré nevelkedett s alkotmánytani ismeretei is tisztultak az adóvégrehajtás tekintetében valahányszor végrehajtó bácsi kopog az üvegajtón, bátyusnak első dolga sastekintetét végighordani az előszobai vadászmezőkön és rásüvölteni a kis fehér missre:

- Mötyőkém, végrehajtó bácsi jön, rögtön bújj az asztal alá!

*

Nem tudnám megmondani, de nem tartom lehetetlennek, hogy a honpolgári kötelességek hátralékos teljesítéséből alakult ki Mötyőnek az a jellemvonása, amelynek alapján határozottan megkülönböztethető azoktól az angyaltestvéreitől, akik közül leszökött a földre. Kezdetben volt az asztal alá bujás és valami lehalkított vércsevíjogás, részben önbátorításul, részben a végrehajtó bácsik zavarbahozására, akik tudvalévőleg nagyon ijedős emberek. A diszkrét víjogást a család mindig zajos derültséggel honorálta, ami arra vezetett, hogy végre öncél lett belőle. Mötyőnek azóta ez az első lélekzetvétele reggel és ez az utolsó este. Közben persze kacag is a báránycsengő vidámságával és mosolyog a rózsabimbó hasadásával, de egyéniségét mégis az az ordítás adja meg, amelyet még a jövő zenésze se tudna lekottázni. Bátyus, mikor ott tartott az élet útján, ahol most Mötyő, szintén elég virtuóz volt, de nem elég változatos. Ő csak süvöltött, mint a szíven szúrt malac s produkciójával rendesen el akart érni valamit. Mötyő nem követ gyakorlati célt, mikor fölül az ágyban, vagy elbújik a függöny mögé, vagy belefogódzik az anyja pongyolájába és hangot hallat, amely sivítás, bömbölés, szuszogás, mekegés egyszerre, egy égő preri menekülő vadjainak teljes szimfóniája. Sokat tűnődtem rajta, mért teheti s az a körülmény, hogy idegeneknek sohase juttat a műélvezetből s kizárólag a családnak kedveskedik vele, nyomra is vezetett. Mötyő ösztönösen érzi, hogy a család megfegyelmezésére küldetett a földre s rájött arra, hogy a fegyelmezésnek ez a legbiztosabb eszköze. Mindnyájan megdermedünk, ha ő "rákapcsol", ahogy bátyus, mint a jövő sofőrzsenije, mondani szokta.

Igen. Mötyő úgy érzi, hogy az ő kis életének ez a célja. Roppant meglepte, amikor én egyetlenegyszer ellenvéleményt jelentettem be. Éppen sétáról jött haza anyuval. A kapun kívül még kacagott, amint a küszöböt átlépte, már ordított, anyu hallgatólagos beleegyezésével, aki ezt olyan természetesnek tartotta, mint a cinegék cittegését az udvar tujabokrain. Én azonban marékra fogtam a bátorságom és megpróbáltam túlkiáltani a vadon szavát:

- Csööönd!

A lányom szeme teleszaladt könnyel és az anyaszív tőrrel. Ferenc lovagi készséggel ugrott a család lesujtott nőtagjaihoz.

- Mi baj, Mötyőkém?

Mötyő az igazat ismerő lélek megbántottságával borult bátyus ölébe.

- Bátyus, - zokogta keservesen - apapa nem enged ordítani.

Csakugyan nem ordított tovább és ez életem egyik legnagyobb diadala volt. Mindenesetre érdemesnek tartottam vele ebéd alatt eldicsekedni a vőmnek.

- Ezt csináld utánam, ha mered!

Hát merte. Ebédutáni álma védelmében cselekedte, amelyet Mötyő, hivatása magaslatán állva, erősen veszélyeztetett.

- Csööönd!

A pillanatnyi eredményt nem lehet letagadni. Addig csönd lett, míg Mötyő lenvirág-szemét kerekre csodálkozva odasettenkedett az apjához.

- Nem szabad ordítani, Mötyőkém - magyarázta apa a bölcs nevelő fölényével.

- Hát teneköd sabad? - pittyentette el Mötyő a száját és mély lélegzetet véve, folytatta ott, ahol elhagyta. Biztos tudatában annak, hogy nincs az az apai tüdő, amelyik az övével fel vehetné a versenyt.

*

Hevertem a dívánomon és figyeltem a másik szobában a három hölgyet, akik nem vették észre, hogy hazaértem.

Nagyika kézimunkázott, - alighanem maradós vendéget várt - anyu az újságot nézegette, Mötyő pedig előszedte a Ferenc ólomkatonáit és birtokba vétette velük az egész szőnyeget, időnként meg-megrebbenő szemmel nézve a nagyokra. Öröm volt nézni, milyen halkan vonultak föl a bakák és huszárok, az ulánusok és janicsárok, még a banda se zenebonázott, egyet se koppant a dob és egyet se reccsent a trombita.

Addig nem volt semmi baj, míg anyu föl nem tekintett az újságból. Ijedten csapta össze a kezét.

- Jaj, Mötyőkém, mit csináltál már megint? Tudod, hogy bátyus nagyon haragszik, ha az ő játékaihoz nyúlsz! Rögtön rakd vissza őket a dobozba!

Mötyő egy pillanatig komolyan nézett a cipőcskéje orrára, nyilván tanácsot tartott önmagával, aztán mosolyogva rákacsintott az anyjára és beletoppantott a hadsereg kellős közepébe.

- Azéjt is, azéjt is! - vetette fel a fejét és három ulánust gázolt halálra. Még külön meg is tiporta őket a csöpp sarkával.

Anyu elszörnyűködve emelte fel a kezét, de mielőtt lesujthatott volna vele, Nagyi lefogta.

- Ezért akarod megverni? - kérdezte elcsodálkozva - azért, hogy ilyen csöpp létére ennyi esze van már?

- Gondolod? - kérdezte anyu egy kicsit értetlenül.

- Ó, lányom, hát igazán nincs neked ilyesmihez semmi érzéked? Hát nem hallottad, hogy "azért is, azért is"? Ki hallott még ilyet két és félesztendős lánytól? Fiam, vigyázz a szavamra, én mondom neked, olyan igazi nő ez máris, hogy mink is tanulhatnánk tőle.

*

Kis bátyus a kórházban, Nagyi, anyu, apu mind odakint vannak, segíteni a doktor bácsiknak. Igazság szerint Mötyőnek is kint kellene lenni, mert bátyus valami új játékot kaphatott, geny is van benne, meg tályog is - talán az angyalok hozták már előlegnek? De azért Mötyő szó nélkül itthon maradt, mert ki marad itt akkor apapára vigyázni, ha ő is elmegy?

Egy darabig hallom a motyogását a másik szobában.

- Mingyájt bevajlak, hallod? Látod, Bonzó, apapát úgy bevajtam, hogy máj nem is susog.

Persze, Mötyő opöjál. Régebben csak az öreg babákat operálta meg, de mióta bátyust is megmetélték, azóta az ifjabb nemzedékre is ráfogta az ollót, meg a tűt.

Most üvegekkel csörömpöl. Számolta őket. - Egy, tettő, kijenc, sok... Sok ojvossága van apapának.

A kora december-est mind összemarkolászta már azt a hitvány kis világosságot is, amit a decemberi nap elvetegetett. Hej, betlehemi angyalok, hol vagytok az idén a mi gyertyáinkkal? Összecsikorítom a fogam és fölkattantom a villanyt. Nem jó most én nekem sötétben lennem.

A világosságra Mötyő is beárad hozzám. Fölkuporodik az ágyam szélére, de nem szól semmit, csak a kezemet nézi csodálkozva.

- Mit nézel, Mötyőkém?

- Milyen öjeg kezed jött neköd, apapa.

Az ám, én eddig észre se vettem. Hirtelen megöregedett kezemmel megsimogatom a gyerek aranyhaját.

- Síjol, apapa?

- Nem sírok, Mötyőkém.

- Nézöm - hitetlenkedik és ujjacskáival megtapogatja a szempilláimat. Aztán a homlokomra teszi a kezét, ahogy az orvosoktól látta. - Fájol, apapa?

- Kicsit, kis Mötyőm.

Leugrik az ágyról, összecsattantja a kis tenyereit és boldog kacagással mondja:

- Apapa, teneköd nem köjj többet fájni. Egy, tettő, kijenc, sok ojvosságodat mind kihajigájtam a óba!

*

Betlehemi angyalok, nem kérem én számon a gyertyáitokat, csak ezt a kettőt ne bántsátok!

Fortélyos cím ez, tudom, de nem igen találtam okosabbat e fölé a családtörténelmi tanulmány fölé, amelyik itt következik. Ha kiírom becsületesen, hogy én itt genealógiai értekezést fogok szerkeszteni, akkor az olvasó beéri a címmel és szalad tovább. Tudom magamról, mert én is pártában szoktam hagyni azokat a szépségeket, amiket a genealógia és rokontudományai kínálgatnak.

Most már azonban, hogy idáig elcsalogattam a gyanútlan olvasót, be merem vallani azt is, hogy a tulajdon családfámon akarok hintázni. S nem veszem rossznéven, ha erre az olvasó azt mondja:

- De hát mi közöm nekem az úrnak az őseihez? Ebben tökéletesen igaza van az olvasónak. Annyira egyetértek vele, hogy azt felelem neki:

- Hiszen éppen azért nézhetünk szét az őseim közt, mert attól tartok, nekem sincs hozzájuk semmi közöm se.

Nem tudok én az őseimről a világon semmit, pedig Isten kegyelme, gondolom, nekem is csak annyit juttatott belőlük, mint az angol királynak. Sőt, ha utána számítok, nekem alighanem több az ősöm eggyel, mert én egy korosztállyal fiatalabb vagyok őfelségénél. De azért nem nézem le az angol királyt, már csak azért se, mert ősök irányában ő bizonyosan jobban ki van tanulva, mint én. Nekem az egyetlen ősöm, akiről biztosat tudok, az édesapám volt. Az apám apjának a keresztnevéről már nem tudnék beszámolni. Mestersége szerint különben vérben dolgozó ember volt, de azért nem történelmi alak. Mint juhvágó tevékenykedett Jászberényben. Lehet, hogy a fia, Márton, az én apám, ott kedvelte meg a juhbőrrel való foglalkozást az apja mellett, de már szelídebb formában. A juhokról legombolt ruhákba ő embereket öltöztetett kit ködmönbe, kit subába. Ilyen irányú tanulmányait Jászárokszálláson végezte, még pedig Tejbetök András nevű szűcsmester keze alatt, aki nem lehetett nagyon élelmes ember. Mert ha az lett volna, akkor ezzel a névvel okvetetlen karriert csinált volna. Ennek azonban nem hallottam hírét soha. De lehet, hogy csak azért, mert a tejbetökről nevezett András hamar kimaradt a családi krónikából. A tanítvány ugyanis, amint leszolgálta az inaséveket, hátat fordított a jászkunok földjének és beköltözött a kiskunok tartományába.

Úgy látszik, már az apámnak is az volt a sorsa, ami nekem: mindig máshova érkezett meg, mint ahová elindult. Szegény vándorlegény ugyanis úgy vette nyakába a világot, hogy meg se állt Szegedig, azonban Félegyházán mégis csak megállt egy kis időre. De éppen csak azért, hogy megbámulja, valamelyik duttyánban milyen ügyesen hajigálja valami jó ember a kártyát valami másik jó ember előtt, azt kérdezgetvén tőle, hogy "hol a vörös?" A másik jó embernek ördöge volt, mert mindig meg tudta mutatni a leborított kártyákon, hogy "itt a vörös". A szűcslegény addig nézelődött, hogy utoljára ő is belevegyeledett a játékba és ő is megmutatta, hogy "itt a vörös", de mindig máshol mutatta, mint ahol volt. A vége az lett, hogy a két jó ember, akik összetanult spillerek voltak, az utolsó krajcárjából is kifosztották a szegény vándorlegényt. Mit volt mit tenni az istenadtának, letarisznyázott a kiskunok közt, ott is házasodott meg s vagy ötven esztendeig szabta, varrta, foltozta nekik a bőrből való ruhát. Igazi kiskun azonban sohase tudott lenni. Sokkal jobban ismerte a vadvirágok nevét és sokkal jobban szeretett olvasni, mint ahogy az született kiskunhoz illet, már abban az időben. Ha a műhelyablakból meglátta, hogy valami könyvlevelet sederget a szél az udvaron, letette az öléből a félbe-subát, kiment a nyomtatott papírért, elolvasta mind a két oldalát s csak aztán varrta tovább az irhát. Ezért nem is hagyott ránk egyéb ingatlant, mint a kacsalábon forgó várat, az Isten áldja meg érte a haló porában is. Mert ezen az örökségen nem vesztünk össze, osztozkodni se kellett rajta, mindnyájunknak egész jutott belőle. Én vigyáztam is a magaméra s adom tovább az unokáimnak, ahogy én kaptam; éppen azért nem szereztem hozzá semmit, hogy ő köztük is megmaradjon a békesség, mert mégis csak az ér legtöbbet a világon.

Azaz hogy mégis csak hagyok én még valamit a maradváim-ra, amiből nekem nem jutott örökség. Ősöket hagyok rájuk, nyilván többet is, mint kellene.

Amikor az apám félbeszakított útját folytatva vagy ötvenesztendei késéssel én érkeztem meg helyette Szegedre, sejtelmem sem volt róla, hogy én ide hazakerülök. Mint újságíró a közigazgatási szakot műveltem s a konkurrens laptárs rendőri riporterének kollegiális figyelme tudatta velem először, hogy kiterjedt atyafiságom van nekem ebben a városban. Nagy lókötés városunkban - ez volt a címe szenzációs cikkének. Kéthasábos, vastagbetűs főcím. De az alcím kétakkora betűkből volt szedve s azt kurjantotta ki a világba, hogy Móra Ferencet beszállították a Csillagbörtönbe. Ez olyan fényes ötlet volt, hogy legalább öt korona külön honoráriumot adott érte a szubvenciós ellen-kiadó. Még akkor ifjú ember voltam s gondba estem, nem kellene-e nyilatkoznom, hogy nem vagyok azonos ezzel az életrevaló emberrel.

De aztán idősebb kollégáim felvilágosítottak, hogy nem érdemes az ellentiltakozás, ha tévedésből jó hírbe keveredik az ember. Legföljebb megcsóválják a fejüket a hitetlenkedők és azt mondják:

- Érdekes, nem néztem volna ki ennyit ebből a csöndös emberből.

Később aztán megszoktam a nevemet a rendőri rovatban. Vermésük van itt a szegedi határban a Móráknak, s ilyen nagy hadban könnyen akad, aki fellöki a szenteltvíz-tartót. De a legtöbbük igen rendes ember s valamennyiük szegény ember, szántóvető, zsellér, akivel lelkemben mindig szívesen vállaltam a ki nem mutatható rokonságot is. Különösen a virágkertészekkel s titokban mindig reménykedtem is, hogy hátha vetek én még valamikor senyvedt betű helyett élő violát is.

Egyszer azonban - már akkor kezdtem úr-számba menni, a törvényhatóságba is beválasztottak - beállított hozzám egy őszbecsavarodott domaszéki magyar, azzal, hogy az ő neve is az, ami az enyém, a vezetékneve is, meg a keresztneve is. Hamar kiderült, hogy van köztünk egyéb rokonság is. Kegyetlen köhögtetős dohányt szítt, ki is találtam, hogy az fán termett.

- Jól mondja, hallja, - pöffentett nagyot a cseréppipán - mert kutya egy dohány az enyim, muszáj meggyfalevéllel szölidítenöm.

- No, - mondom nem éppen önzetlen atyafiságos jóindulattal - tegye le a pipát, gyujtson rá erre a bőrszivarra.

Kapott is mohón a rövidszivaron, de könnyes lett a szeme az első szippantástul.

- Maga ezön él? - nézett rám egy kicsit megütődve.

- Ezen.

- Jó is ez, - bólintott - csak marhatüdő köll hozzá. De ha a pört mögnyernénk, akkor magának se volna muszáj evvel viaskodni, futná magának is pipára.

A pört, ahogy elmagyarázta, a császár ellen kellett volna indítani.

- Mert nagy nömbül való embörök a Mórák, tudja. Valamikor az ántivilágban övéké volt a Móraváros, mög a Móra-halom, mög az egész Móra-kapitányság az alsótanyán. De mikor elmult az ántivilág, beestellött a Móra-nemzetnek, mindönt elvött tőlük a császár. De nem ez a most való császár, hanem még ennek az őse.

Úgy vettem ki a beszédjéből, hogy az ántivilág a kurucvilág volt s abba igen belekeverte magát bizonyos nevezetű Móra Gergely, akit megnótáztatott a császár, vagyis magára iratta a házait, meg a földjeit.

- Nem hallottam én ennek soha hírét se - ráztam a fejem vízszintesen.

Az öreg drusza azonban fölülről lefelé mozgatta a fejét.

- Pedig az így volt, mert levelet is írt haza Törökországbul ez a Gergely nevezetű illető, akire kórét tört a császár. Azt is írta haza a családjainak, hogy inkább öszi odakint a korpát, mint hogy itthon a császár ebe lögyön.

- Hol az a levél? - elevenedtem neki, mert egyszeribe megszerettem ezt a Gergely nevezetű kontrabontot.

- Odakint van minálunk a tanyán, a gerendán, az adókönyvben. Ott tartogatom én is, mert az öregapám is abban őrizgette. Osztán maga nem olvasta volna eztet a történetkönyvben?

Láttam, hogy nagyon megingott a belém vetett reménye, mikor azt mondtam neki, hogy nincs ilyen történetkönyv. Hiába biztattam meg, hogy betársulok a pörbe, ha a levelet elhozza, sohase jelentkezett többet, kerestetni is hiába próbáltam később a pusztázókkal, nyomaveszett.

Nem lehetett pedig ez a Gergely nevezetű illető egészen mese, mert néhány esztendővel később egy vasutas névrokon is ilyesmiket mondott róla, aki pedig domaszéki atyánkfiáról sohase hallott. De írott, illetve nyomtatott nyomát sehol se találtam.

Találtam azonban keresés közben Szeged monografiájában néhány ősömet, de attól félek, ők nem vállalnának leszármazottjuknak, mert egy-két olyan százesztendő van köztünk, amelyiknek nincsen hídja. Annak meg éppen háromszáz esztendeje, hogy egy Balázs nevű ősöm szegedi főbíró volt. Muszájból, szegény, mert különben a Hóbajárt basa leüttette volna a fejét. (Azt hiszem, ő volt az utolsó magyar ember, akit így kényszerítettek közhivatalra. Kiveszem természetesen azokat a magyarokat, akiket az októberi forradalomban szintén fejvesztés terhe mellett kényszerítettek főispánságra.) Egy Ferenc nevű ősöm pedig különösen nagy szerző lehetett. Vagy öt utca az övé volt Szegedből - ez a furbic viseli most is a Móra-város nevet - s igen jóban lehetett a Leopoldus császárral is, mert az adta neki 1662-ben azt a szép talitarka címeres levelet, amelynek százvalahány éve hitelesített másolata valahol a könyvtárunk limbusában van eldugva, egyszer volt a kezemben. Van abban levágott török fej is, galamb is, leopárd is, még pedig kitátott szájú és kipödört nyelvű - nem tudom, melyik országban viselnek ilyen bolond divatot a leopárdok - a legfurcsább pedig az, hogy ennek a nemességszerző Ferencnek egyetlen gyermeke volt, mint nekem, az is lány volt s azt is Pankának hívták, mint az enyémet. Egyéb bizonyítéka azonban nincs is a rokonságnak.

Hát ez elég legidősb Ferenc, de van ennél legidősebb is. Furcsa játéka a véletlennek, hogy a mohácsi vész idején Szeged főjegyzőjét úgy hívták, mint engem hívnak. Valószínűleg nem volt annyi írnivalója, mint nekem s bőven meggyőzte írótollal az a lúd, amit e célra fogadott fel és honorált kukoricával a civitas regia ac libera. (Hohó, hol volt még akkor a kukorica! Alig szabadulhatott ki a Kolumbusz markából! De hát akkor mivel etették a város lúdját? Az akkori közigazgatás érdekében jobb ezt nem keresni. Még kiderülne, hogy a ludacskát kicsapták legelni a városháza udvarára, de azért a számadáskönyvbe beírták a törökbúzát).

Sokáig úgy tudtam, hogy ezzel a legeslegidősebb Ferenccel meg is szűnik az őstörténelem, de valami különösebb bánatot sohase éreztem e miatt. Ád nekem elég gondot a családfám lemenő ága is, minek törném magam a fölmérőkkel? Legföljebb regényt írok róluk egyszer, ahhoz vannak elegen s ha megszorulok, szerkesztek én magamnak annyi őst, amennyit akarok. Hiszen azért demokrata az ember.

Történik azonban néhány esztendővel ezelőtt, hogy elmegyek Miskolcra, pódiumról élőszóval fecsegni s bevezetésképpen elmondom, amit olyan helyen szokott mondani az ember, ahol először jár. S akkor mosolyogva rámpirít valamelyik odavaló tudós barátom azzal, hogy de bizony jártam én már ott máskor is, valamikor 1720 körül, van róla írás is, hiába akarom letagadni, meg nincs is miért. Más is megtette azt, amit én, az volt akkor a korszellem.

- De hát mit tettem én itt 1720-ban?

- Csapattad a jobbágyokat, - nevettek a miskolciak - ami kötelességed is volt, mert akkor szolgabíró voltál Borsodban.

Alig értem haza, kiderült, hogy volt nekem ennél nagytekintetűbb üköm is a hajdankorban. Pataky csendőrezredes úr lepett meg vele, aki a Wenzel-féle Árpádkori Új Okmánytárat tanulmányozta a könyvtárunkban.

- Idenézzen, igazgató úr, megtaláltam egyik ősét egy oklevélben, soproni comes volt Kun László királyunk idejében.

Odanéztem és be kellett ismernem, hogy a latin szövegben csakugyan benne van az én családnevem. És hiába tudtam, hogy ez a nagyhatú úriember nem tartozhatott az én őseim közé, mert azok bizonyosan szántóvetők, csordapásztorok, favágók, szóval magamforma jobbágyok voltak, egy-két óráig mégis egész jó hangulatban tartott a Kun László várispánja. Fölvettem a családi legendakörbe és akárhogy tagadtam magam előtt is, titokban mégis büszkeséget éreztem, hogy nekem is volt pallosjogos ősöm. (Gondolom, el is vágatta volna a nyakamat, mint elvetemedett destruktívét.)

Azt is elhatároztam, hogy több ős most már nekem nem is kell, sőt az eddigieket is ritkítom, az ősöm pallosjoga alapján. Legelőször is kizárom az atyafiságból azt a spanyol herceget, akit Daudet Mora néven szerepeltet A nábob-ban. (Különben két híres spanyol festő is viselte ezt nevet s a madridi postán két éve kegyetlenül leigazoltattak, mikor a sürgönyeimért jelentkeztem. Annyi ott a Móra név, - mert hosszan ejtik - mint nálunk a Török.) Föláldoztam azt a finn falut is, ahonnan azért küldött anzikszot egy ott csavargó francia barátom, mert az is olyan nevet visel, mint én. Megszüntettem a görög és latin kapcsolatokat is s elhatároztam, hogy nincs közöm ahhoz a Móra-hágóhoz sem, amelyen Stein Aurél átkelt, mikor Indiában Nagy Sándor nyomdokait kereste. Ősökért se olyan messzire, se olyan magasra nem mászkálok el a háztól. Beérem a soproni Purgstallal is s egész falka brahminért nem adom oda a jó öreg várispánt. Hogyisne! Egy olyan őst, akinek már hatszázegynéhány esztendővel ezelőtt választói joga volt! Egymagának egy egész vármegyében! (Többet is ért az, mint most egy egész vármegyéé.)

Szép is lett volna ez így, ahogy eddig volt, ha a multkoriban levelet nem kapok Kemény Lajos úrtól, Pozsony város nyugalmazott főszámvevőjétől, akit híréből rég ismerek, mint tudós embert. Erkel Ferenc őseit is ő ásta ki régi pozsonyi írásokból, azok is mind muzsikusok voltak már 1640-ben is. Ez is szép idő, de az én ősöm, akit a főszámvevő úr megtalált, még ezt is fölözi, mert az már 1633-ban élte világát Pozsonyban. S hozzá ezt is Ferencnek hívták, amely névbe, mint az eddigiekből is látható, igen szerelmes lehetett a Móra-nemzet. (Rapallói sírkövön is találkoztam Francesco Mora-val, akivel nemcsak az életkorunk, hanem még a születésnapunk is egyezett. Meg is írtam akkor haza, hogy járjanak utána, megvagyok-e még s én vagyok-e én, vagy elcseréltek bennünket.)

Ez a pozsonyi druszám - egykorú hivatalos írás van róla - a Papok utcájában lakott, a Thurzó Szaniszló-féle házban, amely ma is megvan még, most Káptalan-utca 13-nak hívják. Csak éppen azt nem tudja róla kimutatni az én tisztelt barátom-uram, akinek még eddig meg se köszöntem a szíves figyelmét, hogy mivel szolgálta a közjót ez a quidam. De úgy sejti, hogy nem annyira a közjót szolgálta, mint inkább házigazdáját, a palatinust, ami különben minden tekintélytisztelő ember felfogása szerint ugyanezt jelenti. Nyergese, szíjjártója, mije lehetett neki, vagy esetleg szűcse. Egy azonban biztos: hogy vérbeli magyar ember volt. Tudniillik öt aranyforintnyi adóhátraléka volt följegyezve a pozsonyi kamarai pénztár adókönyveiben, amelyek ez okon őrizték meg az emlékezetét. Ez háromesztendei hátraléka, 1635-ben elszármazott Pozsonyból. Nem hiszem, hogy megbántanám vele, ha fölteszem róla, hogy az adófizetés elől lépett meg.

Persze még akkor lehetett, de próbálná meg most! S éppen ez a ténykörülmény tette indokolttá - most veszem észre, hogy még eddig nem komolyítottam hozzá a stilust ehhez a tudományos értekezéshez - mondom, ez muszájított rá, hogy a nyilvánosság előtt üssek szét az őseim közt. Önvédelemből.

A főszámvevő ír megállapította, hogy az öt aranyforint körülbelül 190 pengőnek felel meg. A késedelmi kamatokkal együtt, a mai kulcs szerint, mostanáig mintegy kétszáz milliónak. Már most mit tudhatom én, hogy a mai szorult világban milyen álláspontra helyezkedik a pénzügyminiszter? Nem, nem vállalhatom ezt az őst. Sőt elővigyázatból a többiről is lemondok. Azokról is, akiket eddig prezentáltak, meg azokról is, akik eztán kerülnek elő.

Azaz egyet mégis megtartok, hogy az unokáim tékozlónak ne mondjanak. A tropikus Amerika őserdeiben él egy negyven-ötvenméteres fafajta, Dimorphandra excelsa-nak hívják a botanikusok, az ősi indián neve azonban móra-fa. Úgynevezett haszon-fa, mint a legkitűnőbb hajóépítőfa szerepel a kereskedelmi forgalomban. Az indiánok azonban nem értenek a világi dolgokhoz és nem foglalkoznak kereskedelmi forgalommal. Ők csak árnyékot keresnek a fa alatt és furulyát faragnak belőle. Azt hiszem, ez a fa az én igazi családfám.

VÉGE...

p.s.: